Egy történelmi jelenség új keletű elnevezésével
kénytelen találkozni a történelem iránt érdeklődő olvasó
a Csokonai Kiadó Kft. gondozásában megjelent Európa
története (Debrecen, 1995) című kötetben. A könyv V/6.
fejezete szerzői (Pósán László és Barta János) „A
katolikus megújulás és a barokk” címet adták az
ellenreformáció korszakának. A szerzők az ellenreformáció
új elnevezése mellett így érvelnek: „A római egyháznak a
reformációra megfogalmazott válaszát nem lehet csak az
ellenreformáció fogalmával illetni. Ez egyúttal egy
vallásilag is megújult katolicizmus volt. Szinte új egyház
született, amely - a hagyományokra, a tradíciókra való
folyamatos hivatkozása ellenére - éppúgy már csak
felekezeti egyház lett, miként a protestáns egyházak. Már
nem a középkori egyetemes egyház volt.” A szerzők ezek
után a „szociális, karitatív és prédikáló
tevékenységű új szerzetesrendek” ténykedéséről írnak
(188-189. pp.), melyekre a pápaság támaszkodhatott, s
külön kiemelik a jezsuiták missziós és oktatási
tevékenységét, hogy „mint gyóntatóatyák és általában
az örökösök nevelői közvetlenül is jelentős befolyást
gyakoroltak a fejedelmi és főúri házakra”. Az új
érettségi vizsgaszabályzat kiadásáról szóló
kormányrendelet tervezetében (In: Érettségi, a Magyar Hírlap
melléklete, 1997. június 10.) a történelem tantárgy javasolt
szóbeli érettségi témaköreinek egyike is az
„ellenreformáció” helyett a „katolikus megújulás”
elnevezést viseli. Eszerint olyan új történészi
felfogásról van tehát szó, amely - már az érettségi
tételekben való megjelenése által is - az elnevezés
általános társadalmi elfogadtatására törekszik. Egy
elnevezés akkor pontos, ha rávilágít a jelenség lényegére.
A történelmi tények figyelembevételével ez esetben
korrektebb a régi, az „ellenreformáció” kifejezés, mivel
pontosabban jelöli meg a korszak lényegét. Mit szólnának
ugyanis a máglyára küldött, az inkvizíció által halálra
kínzott „eretnek” reformátorok, ha hallanák: ők nem az
ellenreformációval, hanem a katolikus megújulással találták
szembe magukat. A „katolikus megújulás” kifejezés
egyébként is arra utal, mintha a vallási rendszer alapjait,
egészét és lényegét átalakító, belső megújulási
folyamatról lenne szó. Az ellenreformáció időszakában
azonban éppen ennek ellenkezője történt: miután a katolikus
egyház nem volt nyitott a megújulásra, a megújítani
szándékozók kénytelenek voltak kiválni. Ha ezt a korszakot a
katolikus egyház szempontjából megújulásnak nevezzük, akkor
milyen kifejezéssel illessük a reformátorokat? A katolikus
egyház a reformáció után sem szervezeti felépítésén, sem
alapvető doktrínáin, sem dogmatikáján nem változtatott. A
reformáció által meghonosított új jelenségek közül (mint
például az anyanyelv használata a vallási életben) csak
azokat vette át, melyeket lényegének megtagadása nélkül
magáévá tehetett. A „szociális, karitatív és prédikáló
tevékenységű új szerzetesrendek” megjelenése sem volt új
fejlemény. A papneveldék, jezsuita iskolák, illetve a jezsuita
gyóntatóatyák megjelenése inkább taktikaváltásról,
semmint megújulásról tanúskodik. A barokk által megteremtett
műalkotások - egyébként sok tekintetben kétes -
esztétikai értéke sem feledtetheti azt a mögöttes
szándékot, amely e stílusirányzat létrejöttének
hátterében állott. A jezsuita rend engedélyeztetése után
(1540) a tridenti zsinat volt az ellenreformáció első és
legfontosabb lépése, amely a mozgalom későbbi arculatát is
meghatározta. Ez az egyházi tanácskozás (1545-1563) az
egyházon belüli fegyelem megszilárdításán túl - pusztán
pozitív szavak alkalmazása mellett - megerősítette az
addigi katolikus tanokat, majd a hivatalos dogmákat elutasító
személyekre átkokat mondott ki (szám szerint százharmicat).
Megátkozták mindazokat, akik hisznek a hit által való
megigazulásban, a tudatos döntést követő felnőtt
vízkeresztségben, a Biblia abszolút tekintélyében stb. A
zsinaton „azok ragadták magukhoz a kezdeményezést, akik
ellene voltak mindennemű engedménynek és egyezkedésnek, s
végső soron csupán a reformáció gyökeres kiirtásától
várták az egyházszakadás megszűnését”. (Szakály Ferenc:
Virágkor és hanyatlás 1440-1711. Bp., 1994, 96. oldal.) A
fenti tények fényében joggal tehető fel a kérdés: ez volna
a megújulás? Az új elnevezés mellett szóló azon érv,
miszerint „a katolicizmus már nem volt többé egyetemes, csak
egy felekezet” - ami egyébként igaz -, már csak azért
is felettébb gyenge lábakon áll, mert az egyházszakadás
éppen a katolicizmus megújulásra képtelen mivoltából
fakadt. (A hitújítók eredeti szándéka ugyanis nem a
szakadás, hanem az egyház megjobbítása, megújítása volt.)
A gondolatmenet logikája sem egészen tiszta: miért
bizonyítéka egy szervezet megújulásának az, ha vele szemben
létrejönnek más, rivális szervezetek? A fentiek értelmében
az új elnevezés tarthatatlan, s nem tekinthető csupán a
történelemtudomány berkein belül felbukkanó vitának:
vélhetően történelemhamisításról van szó, amely
visszájára fordítja a tényeket. Az efféle, belső szakmai
ügynek tűnő átkeresztelések nem ártalmatlanok, hiszen
következetes használatuk által a közfelfogásban
előbb-utóbb meggyökerezhetnek. Az érettségivizsga-rendelet
tervezete erre intő jel. Ennek jelentőségét pedig azért sem
szabad lebecsülni, mivel léteznek olyan politikai erők és
szándékok, melyek a Horthy-rendszer iránti nosztalgiától
vezettetve államilag támogatnák a rekatolizációs
elképzeléseket és a politikai katolicizmus modern formáinak
térhódítását. S ezek hangja általában hangosabb, mint
azoknak szava, akik - akár a katolikus egyház szervezeti
keretein belül, akár kívül - őszintén kívánnak
szembenézni a tényekkel, s ennek alapján szeretnék
meghatározni vallási identitásukat.