Vissza a tartalomjegyzékhez

KOLOZSVÁRI JUDIT
A tengerparti mészárlástól az Öböl-háborúig

Magyarországon - mint ismeretes - 1956 után a szovjet propaganda határozta meg a tájékoztatást. A közvélemény csupán a tények egy részével ismerkedhetett meg, azokkal is egy „sajátos” optikán keresztül. Különösen igaz ez a szovjet érdekszférát érintő területekre, így a Közel-Keletre is. A rendszerváltás óta a magyar tájékoztatás törekszik arra, hogy a hiányokat pótolja, s a hivatalos propaganda által sugalmazott képet korrigálja. Ehhez kívánunk hozzájárulni e sorozatunkkal, melyben egy nagyszerű könyv bemutatásával a modern Izrael története tárul fel, egy nép hősies küzdelme, hogy otthont találjon hazájában. Ezúttal a harmadik részt közöljük.

 


Iraki Scud rakéták becsapódása Izraelben az Öböl-háború idején. Szó nélkül kellett tűrni

A hetvenes évek közepén valóban sikerül a terroristáknak az egész világot szorongással eltölteni, mivel ekkor úgy tűnik, ott és akkor csapnak le, amikor akarnak. 1974. május 15-én huszonegy izraeli iskolásgyereket és négy felnőttet ölnek meg a galileai Maalotban, hetvennégy személyt pedig - túlnyomórészt szintén gyermekeket - megsebesítenek. Hajnalban érkezve Libanonból előbb három családtagot mészárolnak le egy lakásban, majd a helyi bentlakásos iskolát kerítik hatalmukba. Ott egy folyosó végére terelik az egész iskola diákjait és tanárait, és elmondják követelésüket: húsz, börtönben tartott társuk szabadon bocsátását kívánják elérni. A hadsereg egységei a helyszínre érkeznek és megrohamozzák az épületet, mire a terroristák tüzet nyitnak a gyermekekre, a hálótermekbe pedig kézigránátokat dobnak. Hat perc alatt az iskola már tele van halottakkal és sebesültekkel. A gyermekek jórészt Cfát városbeli kirándulók, akik tanáraikkal együtt utaztak ide. 1975-ben szomorúan nevezetes esemény a Tel Aviv-i Savoy szálloda terroristák általi megszállása, amely szintén túszejtéssel folytatódik, és a szálloda részleges felrobbantásával, majd a támadók, illetve a terroristaelhárítási csoport közötti véres tűzharccal fejeződik be.

Entebbe

1976 nyarán zajlik le a híres „Entebbe-akció”, amely során izraeli kommandósok bravúrosan álcázott csoportjai Herkules repülőgépekkel leszállva hatalmukba kerítik az ugandai főváros, Entebbe repülőterét, és kiszabadítják az ott fogva tartott 104 izraeli állampolgárságú légiutasból lett túszt, akik a velük önként fogságban maradó Air France-légiszemélyzettel együtt teljes létbizonytalanságban töltötték napjaikat azután, hogy az Izraelből Párizsba tartó repülőgépet az Athénból történő felszállás után arab és német terroristák Líbia érintésével Ugandába térítették. A követelés - mint oly sokszor - fogva tartott társaik szabadon bocsátása. Az izraeli kommandósok sikeresen rohamozzák meg az épületet és tűzharcban kivégzik a terroristákat. Egy utas később belehal sérüléseibe, egy idős izraeli hölgyet pedig bosszúból ölnek meg másnap a kórházban (az ugandai elnök, Idi Amin parancsára), aki rosszulléte miatt előzetesen már orvosi kezelésre szorult. Az akció tökéletes sikerét csak az a fájdalmas tény homályosítja el, hogy az egész forgatókönyv legötletgazdagabb, legodaadóbb szerzője és végrehajtója, a misz-szió motorja, szíve-lelke, a fiatal és tehetséges Jonatan (Joni) Netanjahu, a jelenlegi miniszterelnök testvére áldozatul esik a harcokban. Az 1978. év sajnos az egyik legborzalmasabb terrorakció emlékét véste az izraeliek emlékezetébe, amelynek a „tengerparti mészárlás” nevet adták a terrorizmus fekete krónikájában. Tizenegy terrorista hatalmába kerített egy autóbuszt, nem messze a Tel Aviv-i parttól, ahová gumicsónakokban érkeztek. A parton előzőleg már meggyilkoltak egy éppen ott sétáló amerikai fényképésznőt, majd pedig egy taxisofőrt, így jutottak egy Mercedes taxi birtokába. A csoport ezután két részre oszlott és az Egged buszt megkaparintó csapat géppuskatüzet zúdított és kézigránátokat dobott a mellettük elhaladó járművekre. A buszban kirándulásra indult szülők és gyerekek ültek. A rendőrség és mentőautók blokáddal akadályozták meg, hogy a busz behatolhasson Tel Avivba, mivelhogy akkor az áldozatok száma megsokszorozódott volna. A terroristák az itt kirobbant tűzharc ideje alatt kirohantak a buszból, majd robbanóanyaggal lángba borították a járművet - utasaival együtt. A busz utasai vagy a lövöldözésben, vagy a lángba borult buszban lelték halálukat. A terroristák a lövöldözésben életüket vesztették, de aznap Tel Avivban mégis kijárási tilalmat rendeltek el esetlegesen még bujkáló társaik miatt. Az akciót a Fatah és a Dzsihád tagjai követték el. Arafat a csoport vezetőnőjét egy iskolai ünnepségen mártírként és példaként állította a palesztin lányok elé. Izrael eközben előkészíti a békekötést Egyiptommal, amelyet amerikai segédlettel sikerül tető alá hozni az amerikai Camp David elnöki nyaralóhelyen. Carter elnök mellett Begin miniszterelnök és Szadat egyiptomi elnök írja alá az első ilyen tartalmú dokumentumot. Szadatot 1981-ben egy katonai díszszemlén „muzulmán szélsőségesek” meggyilkolják - azaz a terrorizmus válaszol erre az egyezményre is, s ahogyan mindenki értésére adja, nemlegesen. A szervezett akciókat egyéni gyilkosságokkal „fűszerezik” a terroristák: például Hebronban megölnek egy jesivahallgatót - ismeretlen fegyveres rálő és halálosan megsebesíti -, Párizsban a zsinagóga melletti autóban elrejtett bomba négy ember halálát okozza és húszat sebesít meg. Izrael Nagy-Britanniába akkreditált nagykövete ellen szintén „magányos farkas” követ el fegyveres merényletet - az Abu Nidal csoport nevében -, amely során a nagykövet súlyosan megsebesül. 1981-ben egyre sűrűbbek az észak-galileai települések elleni tüzérségi támadások, amelyeket a Libanonba immár teljesen befészkelődött terroristák intéznek. Begin miniszterelnök és tanácsadói, köztük Ariel Saron honvédelmi miniszter fegyveres válaszra szánják el magukat. Az 1967-ben elfoglalt új izraeli területeken ekkortájt kezdődnek a szervezett zavargások (kődobálások, autók felforgatása, sztrájkok) mint a későbbi intifáda (felkelés) első próbálkozásai.

Libanon

1982-ben kitör a libanoni háború, amelynek célja a terrorista központok felszámolása Libanonban. Mivel Libanon látszatra szuverén ország, mindössze az csorbítja önállóságát, hogy vezetését fegyverrel tartják sakkban az odatelepült terroristák és az őket támogató Szíria, ezért nem nehéz az izraeli támadást agressziónak minősíttetni a nemzetközi politikai porondon. A nemzetközi közvélemény valóban negatívan reagál a háború hírére. A Szovjetunió elítéli Izraelt és a legtöbb ország szintén követeli a harcok azonnali beszüntetését. Szíria viszont bekapcsolódik a konfliktusba és rakétákkal lövi az izraeli légierő egységeit - válaszképpen az izraeliek csapásokat mérnek a szíriai rakétakilövő állásokra. Végül az izraeli hadseregnek sikerül kelet felé szorítania a szíriaiakat. A könyv néhány jelentősebb hadisikert, illetve komolyabb eseményt külön is kiemel, például a Beaufort erőd bevételét (ez a stratégiai fontosságú hely egyfelől a libanoni keresztény régióra, másfelől Galileára néz, s már évek óta terroristabázisként szolgál az ismételt katyusázások céljára), ahol a terroristáknak sikerül a keresztesek idejéből fennmaradt barlangrendszer jóvoltából elrejtőzni. A híres „Golani” egység fiatal katonái viszont éjjel a hátukba kerülnek és így hajnalban két irányból nyitnak tüzet a bujkáló terroristákra, amely akció során rövidesen elfoglalják az erődöt, viszont hat katonát ők is veszítenek, köztük Harnik őrnagyot, a támadóegység parancsnokát. Ez a művelet teszi ugyanakkor lehetővé az izraeli hadsereg zavartalan előrehaladását észak felé. Június 9-én ádáz légicsatára kerül sor, amelyben az izraeli légierő tucatszámra semmisíti meg a szíriai harci gépeket és hatalmas csapást mér a légelhárításra. Másnap viszont az előléptetés előtt álló Jekutiel Adam helyettes vezérkari főnök és segédtisztje áldozatul esik egy terroristacsoport támadásának. A harcoló felek amerikai közvetítéssel hamarosan tűzszünetet írnak alá, de ez nem tart sokáig. A június végén kiújuló harcok a Bejrút Damaszkusz útvonalon folynak tovább, mindkét oldalon az átlagosnál nagyobb emberveszteségekkel. Szeptemberben a világ közvéleménye felháborodással reagál a libanoni Szabra és Shatilla menekülttáborokban elkövetett tömegmészárlásokra, amelyeket libanoni falangista milicisták hajtanak végre, úgymond „válaszul” az általuk támogatott libanoni elnök, Bashir Dzsemajel meggyilkolására. A falangisták hidegvérrel mészárolnak le több száz palesztin menekültet, köztük sok asszonyt és gyermeket. A nemzetközi sajtó és a világ politikai vezetői Izraelt teszik felelőssé a történtekért, mivel Izrael és a falangisták nagyrészt szövetségesként működtek együtt a háborúban. A hír Izraelben is óriási felzúdulást vált ki, egy héttel az esemény után Tel Avivban 400 ezer ember tüntet és követeli a csapatok visszavonását Libanonból. Mintha az egész háború elvesztette volna az ország erkölcsi támogatását, egyre inkább háborús kalandnak minősíti az izraeli baloldal, és az ott harcoló katonák hozzátartozóinak képviselői is kampányt folytatnak a háború mihamarabbi befejezése érdekében. Ariel Saron honvédelmi miniszter a menekülttáborokban történteket felgöngyölítő vizsgálat után kénytelen lemondani, de nem sokkal később követi őt Begin miniszterelnök is. Utóda az ugyancsak Likud párti Jicák Samir, az addigi külügyminiszter. Az izraeli hadseregnek időközben még sikerül Bejrútból kifüstölni több száz terroristát, akik viszont szabadon távozhatnak Libanonból. A békekötés 1983 május 6-án vet véget ennek az eddigieknél vitatottabb és több belső konfliktust okozó háborúnak. Ugyanakkor Izrael a megállapodás értelmében létrehozhat egy 45 km-es biztonsági zónát északi határának túloldalán, amely mögött ENSZ-erőknek kell állomásozniuk. A terrorizmus az eddigi erőfeszítések ellenére sem óhajt meghátrálni Libanonban: még ebben az évben Bejrútban 150 amerikai tengerészgyalogos és 75 francia katona esik áldozatul annak a robbantásos merényletnek, amelyet egy szíriai kapcsolatokkal rendelkező szervezet öngyilkos aktivistái hajtanak végre. Ettől az eseménytől kezdve a terrorizmus történetében egyre gyakoribb „harci módszerré” válik az öngyilkos merénylők toborzása és kiküldése, amely napjainkban szinte megoldhatatlan biztonsági problémákat okoz Izrael nagyvárosainak forgalmas helyein. A libanonihoz hasonló akciókkal a terroristák és a mögöttük levő agytrösztök célja a külföldi ENSZ-alakulatok ottlétének aláásása, illetve főleg a nyugati nagyhatalmak közel-keleti jelenlétének visszaszorítása, különös tekintettel az Egyesült Államokra.

Intifáda

Ez magyarázza az amerikai tengerészgyalogság ellen elkövetett újabb terrorakciót is, amelyet az Iszlám Dzsihád hajt végre és amelynek hatvan áldozata van - az eset két héttel követi az előbb említett bejrúti robbantást. Az emlékkönyv kitér az ez idő tájt sűrűsödni kezdő bosszúakciókra is, amelyeket izraeli, illegálisan szervezkedő fegyveres telepescsoportok hajtanak végre arab polgármesterek, a hebroni Iszlám Egyetem hallgatói és mások ellen. Ezeknek a csoportoknak a tevékenységét 1984-ben leplezik le az izraeli hatóságok, és tagjaikat bíróság elé állítják, majd huszonhét embert közülük nyolc évtől életfogytig terjedő börtönbüntetésre ítélnek. Ezekben az években egyre több terrorcselekmény történik autóstoppos vagy őrállomáson kis számban szolgálatot teljesítő izraeli katonák ellen is, a hadseregnek egyre többet kell foglalkoznia az utakon levő katonák biztonságának kérdéseivel. 1985-ben több terrorista akció zajlik Európában tartózkodó-utazó izraeliek vagy zsidó származású amerikaiak ellen. Ilyen megdöbbentő bűntény az Achille Lauro nevű olasz üdülőhajó megszállása és utasainak túszul ejtése október 7-én, amely alkalommal egy idős zsidó-amerikai utast, Leon Klinghoffert a tolókocsijával együtt belöknek a Földközi-tengerbe. Előtte két héttel ölnek meg három izraeli állampolgárt egy izraeli jachton a ciprusi Larnaca kikötőjében. December 27-én történik az a szomorú hírnevet szerzett lövöldözés a római repülőtér kávézójában majd néhány órával később a bécsi repülőtér tranzitjában, amely során összesen tizenhét El Al-gépre váró utas hal meg, emellett kilencven ember szenved sérüléseket, néhányan egész életükre mozgásképtelenné válnak. Libanonban, a biztonsági zónában folyamatosan tart az ott állomásozó izraeli katonák zaklatása, egyes esetekben elrabolják őket (ez legtöbbször kínzásos kivégzést jelent), más alkalmakkor felrobbantják járműveiket, őrállásaikat. A hadsereg ilyenkor bombázni kezdi a terroristaállásokat, majd egynéhány napig tartó összecsapás után - nemzetközi nyomásra - beszünteti az ellentámadást és minden kezdődik elölről. A hatnapos háború huszadik évfordulóját minden eddigit felülmúló tüntetés- és zavargássorozattal „ünnepli” a megszállt területek lakossága. 1987-ben robban ki az intifáda, a felkelés, miután egy menekülttábor négy lakója életét veszti egy autóúton történt balesetben, s amely eseményt a menekülttáborban egy izraeli teherautó szándékos gázolásának kiáltanak ki. A zavargások hamarosan átterjednek a gázai övezetből a Jordán partvidékére. Palesztinok tízezrei vonulnak az utcákra, kövekkel és benzinpalackokkal dobálják az izraeli katonákat, akik gumilövedékekkel, könnygázzal, esetenként éleslövedékekkel is válaszolnak. Sérülések, néhol emberéletet is követelő összecsapások, állandó nyugtalanság, az izraeli katonák kemény fellépése, a menet élén asszonyok és gyermekek - a nyugati hírtelevíziók nézői így találkoznak a történtekkel. Ettől kezdve folytonosan növekszik az Izraelre nehezedő nemzetközi nyomás, hogy rendezze a palesztin menekültkérdést és vonuljon vissza a hatnapos háborúban megszállt területekről. 1988 márciusában a „békés” Egyiptomból beszivárgó három Fatah-terrorista hatalmába keríti a dimonai atomerőmű jórészt női munkásokat szállító buszát és fogva tartott társaik szabadon bocsátását követeli a túszok elengedéséért. Az antiterrorista egység rohama alatt a három terrorista a helyszínen életét veszti, de ugyanúgy áldozatul esik a tűzharcnak az erőmű három dolgozója. Röviddel ezután ismeretlen tettesek tuniszi otthonában végeznek Abu Dzsiháddal, Arafat katonai helyettesével. 1989-ben tizenhat áldozatot követel az a terrorakció, amelyben egy Tel Avivból Jeruzsálembe tartó távolsági buszra felszáll egy Tel Avivban dolgozó Iszlám Dzsihád-tag. Természetesen senki nem tudja róla, kicsoda és mire készül. Amikor a busz éppen egy szakadék szélén halad, ez az utas hirtelen a sofőrhöz ugrik, kiragadja kezéből a kormányt és a járművet a mélybe kormányozza. Mindez pillanatok alatt történik, tizenhatan halnak meg és huszonheten szenvednek sérüléseket.

Az Öböl-háború

A Camp Davidben megkötött békeszerződés után előfordulnak kisebb-nagyobb számban izraeli turistabuszok Egyiptomban. 1990 februárjában egy Kairó felé tartó, 31 személyt szállító buszra iszlám fundamentalisták géppisztolytüzet zúdítanak. Kilencen meghalnak, tizenheten megsebesülnek. További erőszakos cselekmények is előfordulnak, teljesen kiszámíthatatlanul, más turistákat is fenyegetve, akár a Sínai-félszigeten, akár Egyiptom többi nevezetes helyein az ezt követő években, napjainkra már szinte lehetetlenné téve némely látványosság megtekintését. 1990 szeptemberében a jeruzsálemi Templomhegyen zavargások törnek ki: kövekkel dobálják meg a zsidó szenthelyen a Falnál imádkozó embereket, a rendőrséget, egy rendőrőrsöt felgyújtanak, többen megsebesülnek a rendőrök közül is. Az izraeli hatóságok tüzet nyitnak a támadókra, és az incidensnek huszonegy arab áldozata van. Ismét óriási nemzetközi felháborodás fogadja a hírt és a róla látott képeket, az ENSZ Biztonsági Tanácsa elítéli Izraelt, az Európai Közösség országai pedig elvben csatlakoznak a határozathoz. 1991 első heteiben kitör az Öböl-háború, amelynek Izrael akaratlanul is szenvedő alanyává válik: rövid, huszadik századi történelme folyamán most először kell passzívan elszenvednie ellene intézett támadást - amerikai kérésre. A tét ugyanis az Irak elleni nemzetközi szövetség egyben tartása, amelybe beletartozik az ismert olajállamok mellett Szíria is. A lakosság már fél éve felszerelkezett ugyan gázálarcokkal, de a Scud-rakétatámadásokkal szemben nem tudnak hatékonyan védekezni, a Patriot nevű elhárító rakéta még nincs tökélyre fejlesztve. Harminckilenc alkalommal csapott így le Szaddám Huszein Izraelre minden visszacsapás nélkül - négy halálos áldozat, háromszáz könnyebb sebesült és több tízmillió dolláros kár volt a mérlege ennek a valóban furcsa és egyoldalú fegyveres konfliktusnak. (folytatjuk)