2000/1

Könyvszemle

Kelevéz Ágnes: A KELETKEZŐ SZÖVEG ESZTÉTIKÁJA

"A munkafüzet eddig talányos lapjai a szemünk láttára elevenednek meg és állnak össze egy rendkívül zárkózott költő benső titkokat eláruló lelki naplójává." Ha egyetlen mondatra kellene sűríteni filológiai irodalmunk 1998-ban megjelent, szemléleti és módszertani újdonságokat egyaránt felsorakoztató művét, akkor ezt lehetne kiválasztani, mivel egyszerre utal az elvégzett kutatás legfontosabb eredményére, és mutat rá a tárgy kiválasztásának indítékaira.

Babits Mihály írásai ugyanis, annak ellenére, hogy a XX. századi magyar irodalom egyik, bizonyos szempontból pedig a legjelentősebb alkotójáról van szó, sem életében, sem utóéletében nem tölthették be azt a szerepet, amelyre annak művészeti, poétikai és tartalmi ismérvei feljogosították volna. Igaz ugyan, hogy kötetei, bár nem folyamatosan, megjelentek: versei többször, prózai munkái kevesebbszer; s nagyjából a hetvenes évek közepétől rendszeresebben is. Életét és alkotásait irányadó monográfiák tárták fel, s ma már jelentőségének megfelelően szerepelhet az oktatásban. És mégsem mondható el az, hogy recepciója körül minden rendben lenne: azt ugyanis alapkutatási hiányosságok szegélyezik, és még ma is élő előítéletek tarkítják. Potenciális befogadóinak (s ebbe az írástudók is beletartoznak) érzékenysége szemmel láthatóan fogékonyabb a barokk külsőségekre és formákra, a szóbővelkedő nyelvre, a szürreális, mitologizáló és mítizáló gondolkodásra, az érzéki túltelítettségre, az érzelmi túlzásokra, mint a klasszicizmusra, a racionalizmusra, a műveltségre, a távolságtartásra és az iróniára. Ez egyrészt világjelenség, de nemzeti adottság is, ezt nem lehet megváltoztatni. Másfelől azonban, e körülménynek az esztétikai mellett, társadalmi összetevője is van: felbomlott ugyanis (nagyjából az elmúlt két évtizedben) az irodalom és a politika korábban álságos és mindkét részről valamit pótló viszonya. Szerencsére, mondhatjuk, mert így legalább mindkettő nagyobb intenzitással foglalkozhat avval, ami; ráadásul hamarabb kiderülhet a művészi vagy politikai gondolat hiánya. Csakhogy eközben korábbi életművek teljesítményei kérdőjeleződtek meg, s az emiatt felerősödött és általánossá vált bizonytalanság, csalódás és kiábrándultság sok esetben a mindent elutasítás irányában kanalizálódott kifelé, befelé pedig még csak a bolyongás állapotában van. Ez pedig magának a szépirodalomnak a hadállásait rendítette meg; a külső, világnézeti összetevőit elveszített alkotás csupán saját esztétikumánál fogva fejthet ki hatást, s vele együtt a befogadó is fölszabadult: mű és olvasója egyenrangú félként, döntési helyzetben állhat egymással szemben. Végül a szép- és lélektani okok mellett van még egy, az előzőektől mereven el nem választható tényező: az a kiadói tevékenység, mely műveinek hosszú ideig kísérője volt. Babits versgyűjteményei ugyanis 1941 és 1993 között mind csonkán kerültek ki a nyomdából, hol ez, hol az hiányzott belőlük: prózai műveinek és levelezése közreadott részének pedig csupán az az egyetlen érdeme, hogy egyáltalán megjelenhetett. Rendszeres filológiai és textológiai kutatást senki sem végzett, hiszen nem engedte a korszellem, így aztán nagy hiányosságok voltak az egyes művek pontos szövegének megállapításában és keletkezésük felderítésében. Ezek nélkül pedig semmiféle következtetésnek és ítéletnek nem volt ellenpróbája.

A szövegekre koncentrálódó kutatás a nyolcvanas évek közepén kezdődött meg, még a születés centenáriumának lendületében, egy, a tudományos munkát kedvezően segítő, állami eredetű pénzügyi támogatás hátterével. Ennek következtében néhány évvel ezelőtt már megjelent a Babits Mihály összes kéziratát regisztráló négykötetes katalógus, az 1998-as évben pedig az életművet tartalmazó bibliográfia s az első, tisztán filológiai indíttatású monográfia, Kelevéz Ágnes könyve, melynek kiemelkedő fontosságát talán már az eddigiek is kellőképpen bizonyítják.

E kötetnek a gazdag, bár egyenetlen színvonalú Babits-irodalom néhány alapműve mellett van a helye. Köszönheti ezt pedig elsősorban annak a módszernek, amivel a hagyományt, s az attól való elszakadást (valójában annak megújítását) ötvözni tudja. Eltér az eddigi felfogástól először is abban, hogy a genetikus szemlélet talaján áll. Ez, az elmúlt évtizedben Magyarországon is ismertté vált szöveggondozói irányzat egyik központi fogalmává az időt teszi; nem a mű belső idejét, nem az egyik, vagy a végleges változat megírásának idejét, hanem mintegy in statu nascendi megragadva az előszövegtől a nyomtatott szövegig (szövegekig) tartó szövegegészt, azt vizsgálja, hogy folyamatában miként keletkezett egy-egy irodalmi mű, bárki által közismert végleges "változata"; azaz: elvetve a befejezett szöveg fogalmát, kutatásainak középpontjába az egymásba átalakuló változatrészeket vagy részváltozatokat helyezi. A genetikus kritika a magyar filológia egyik, kibékíthetetlennek látszó ellentmondását is érinti: betűhűség (tágabb értelemben: szöveghűség) avagy emendálás? Tudjuk, hogy az ördög mindig a részletekben bújik meg: bár mindkét felfogás mellett és ellen hozhatók fel érvek, mégsem utasítható el egyik sem véglegesen: sőt, a klasszikus filológiában legtöbbször csupán mindkét módszer együttes alkalmazása vezethet eredményre, mert sok esetben illúzió arra gondolni, bár törekedni lehet rá, hogy minden szempont figyelembevételével visszaállítható a szerző (feltételezett) intenciójának megfelelő hitelesség. A genetikus kritika azonban túllép ezen a problémán, amennyiben nem tüntet ki egyetlen kéziratot vagy nyomtatott szöveget sem azonkívül, hogy igyekszik megállapítani egymásra-következésüket/keletkezésüket. Persze maga a genetikus szemlélet is számtalan kérdőjelet vet fel, és igazi hazai alkalmazhatóságát magyar szerzők műveinek genetikus kiadásai bizonyítják majd igazából. Ámde az is kétségtelen, hogy felbukkanása a kritikai kiadások előkészítésének minőségét, a textológiai kutatások irányultságát, a filológiai munka szellemét nagymértékben felfrissítette; figyelembevétele, más módszerekkel együtt kikerülhetetlen, bár alkalmazása elsősorban a sok kézirattal rendelkező XX. századi szerzők esetében kecsegtet sikerrel.

A monográfia írója azonban nem csupán a legújabb, hanem a hagyományos módszereket is biztonsággal és invenciózusan alkalmazza. Erre számtalan példa található a második és harmadik fejezetben, ahol az elméleti kérdések felvázolása után a versek kritikai kiadása közben felmerült legfontosabb gyakorlati kérdések tárgyalása következik. Ezek közül az első az időrend, mely minden kiadás centrális problémája. Ez magában foglalja egyfelől bármely, azaz egy vers struktúrájának kezdetét, alakulását és véglegessé válását, másfelől a versek rendszerének, sorrendjének kialakulását. Mindkét probléma különösen jelentős Babits esetében, aki szigorúan komponált köteteket engedett csupán sajtó alá, miközben egy-egy versének csírája s a nyomtatásban való megjelenés között nem egy esetben évek múltak el. Különösen sürgető volt tehát a kézirathagyatékban Angyalos könyvként ismert vaskos füzet vizsgálata, melyet a költő hosszabb idő alatt hozott létre, s amelyről feltételezni lehetett, hogy várhatóan magán/magában viseli alkotómódszerének eddig rejtve maradt jellemzőit is. Ez, a nagyjából Babits Íjpestre kerüléséig írt verseket tartalmazó füzet Kelevéz Ágnes genetikus vizsgálatának tárgya.

Az eredmények ismertetésére néhány, szükséges kitérő után kerülhet csak sor. Miközben Babits textológiai felfogásával, evvel kapcsolatos szigorúságával, egyszerre következetes véleményével, s ugyanakkor rugalmasságával ismerkedhet meg az olvasó, az az érzés alakulhat ki benne, hogy a költő saját kéziratainak különböző változataiban is ehhez ragaszkodott. De nem. Babits "saját szövegét gondozva gyakran tűnik figyelmetlennek és következetlennek". A kritikai kiadás egyes műfajainak sajtó alá rendezése közben sajnos állandó feszültség forrása lesz annak kiderítése, hogy vajon a egyes kiadások egymástól eltérő szövegváltozatait ki állította elő: az író, a szerkesztő, a szedő? Vagy mindhármuk közös munkája az, ami Babits halála után ránk maradt, s netán ha még tovább élt volna, e változatok újabb módosulásai lennének most birtokunkban? És a kéziratos anyag vonatkozásában is: vajon felfedezhetők-e a Babits életében bevezetett és hatályban lévő helyesírási szabályzatok lenyomatai rajtuk, ötvöződve természetesen a több részből összetevődő magán-helyesírással? (Pl. Babits következetesen önkénytelenült írt mindenhol önkéntelenül helyett.) Alapvető problémák ezek, melyeket az írás mint cselekvés dologi körülményei is befolyásolnak; mert nem mindegy, hogy a lélek pillanatnyi állapotát is követni képes és azt őrző kéziratról, avagy a maga szűkös betű- és jelrendszerével rendelkező gépiratról van-e szó? Babits helyesírása sok ponton tűnik következetlennek, mégis megállapítható egy tendencia egész életművét figyelembe véve: míg a század első évtizedében inkább költői módon gyakorolta azt, később a mesterségbeli tudás alkalmazásában nagyvonalúbb lett, miközben bizonyos területeken (pl. egyes szavak képzésében, egyéni szóösszetételek alkalmazásában, a magánhangzók ékezésében és a központozásban) továbbra is megtartotta a csak rá jellemző, más írókkal össze nem téveszthető sajátosságokat. Ezenfelül a hangzás iránt rendkívül érzékeny költő nyilvánvalóan észrevette a magyar helyesírásnak azt a kettősségét, hogy bár az egymás után következő szabályzatok és módosítások, ha nem is rigorózusan, de egyre pontosabban határozták meg az egyes nyelvtani formákat és jelenségeket, valamint azok használatát, mégsem tették lehetővé minden magyarul ejtett hangnak és intonációnak a beszélő szándéka szerinti rögzítését. Kelevéz Ágnes világos okfejtéssel mutatja be, hogy a fentiekből ennek ellenére nem helyesírási anarchia következett, hiszen Babits mindvégig "ragaszkodik a saját maga által leírt és jóváhagyott (még ha nem is szabályszerű) változathoz".

A keletkező szöveg és szerzője közötti szubjektív viszony a leírás/rögzítés (bármely) fázisában objektiválódik, azaz a genetikus kritika virtuális kézirata objektummá válik. Mind a hagyományos, mind a keletkezéselvű szövegkritika másik központi kérdése tehát a szerzői kézirat. Csakhogy míg az első esetben az ultima manus kiválasztása a legfontosabb (és sok esetben igen kétséges) feladat, addig a genetikus szemlélet nem tüntet ki kéziratot vagy nyomtatott változatot; egyetlen folyamatnak fogja fel egy mű megvalósulását, amely mind a tökéletesedés, mind a műromlás irányába is mutathat. A szerzői kézirat értelmezése azonban fontos tényező annak megállapításához, hogy az egyes verseket/műveket a kritikai kiadásban hogyan kell közölni, azaz: figyelembe veendő-e az esetleges írói szándék, mely például költői műveket a köteteken belül ciklusokba sorol, avagy a sajtó alá rendező ragaszkodjon a keletkezések megállapítható időrendjéhez? A válasz nagy anyagismerettel, meggyőző példákkal, Babits evvel kapcsolatos véleményének messzemenő felhasználásával, így fogalmazható meg: "Babits hitt a versek kronologikus olvasatának fontosságában". Azaz: a költő rendez, a filológus pedig átrendez.

Kelevéz Ágnes Esztétikájának alapvető újdonságait könyvének harmadik és negyedik fejezetei tartalmazzák, melyek az Angyalos könyv részletes elemzésének eredményeit adják közre. Tézise, hogy tartalmi és formai jellemzőinek vizsgálata alapján, a korábban egyetlen versfolyamként számon tartott kézirat három részre osztható, melyek közül az első kettő keletkezéstörténete viszonylag könnyen felfejthető, hiszen gyűjteményjellegük a költői pálya egy-egy lezárását jelenti. A harmadik füzet azonban feltételezése szerint nem utólag egybefűzött művek szerkesztett tisztázata, hanem mintegy lírai napló gyanánt, keletkezésük sorrendjében tartalmazza a költő verseit, mely ugyanakkor egy igen lényeges, személyiségbeli és költői változást is magában foglal "A lírai naplóvá váló füzetet olvasva nyomon követhettük Babits útját a "letészem a lantot" emésztő kétségbeesésétől a "Ne mondj le semmiről öntudatos, sőt önfelszabadító gesztusáig".

Befejezésül szót kell ejteni arról, ami e monográfiát még jelentősebbé teszi: egyike lesz ugyanis azoknak a műveknek, melyek a magyar filológia veretes hagyományait s a jelen gyakorlatát továbbadják a jövő évezrednek. Nem mindegy hát, hogy milyen képet tükröztet az utódok felé. Tagadhatatlan, hogy a régmúlt és a közelmúlt, s az abból kibújó jelen praxisa között ellentmondások fedezhetők fel. Tévedés volna mégis azt hinni, hogy ezt a három felfogást elsősorban a nyelvi különbségek osztják meg. Ez nem igaz. Most úgy látszik, hogy hirtelen, a gondolkodás irányában állt be változás. Az új évezred filológusa megint csupán a holtakra figyel, az élőkkel már nem foglalkozik. Nem érdekli, hogy eredményei miként cáfolják meg a korábbi, a politika-hozta esztétika ítéleteit, de nem tekint a ma érvényes kánonokra sem. Így hát sem ellenségeket, sem ellenfeleket maga körül nem lát. E kutató a tények és az eszmék szigorúan vizsgálódó embere. Ezért magánya kíséri csupán. Hiszen barátai már rég meghaltak mind. De ő élet s halál ura. Ül hát a könyvtárban, a könyvei között és dolgozik. Maga köré bűvöli őket. (Genetikai közelítés Babits költészetéhez. Argumentum Kiadó, Budapest, 1998, 281 o.)

Buda Attila


<-- Vissza az 2000/1 szám tartalomjegyzékére