Könyvszemle
FRANCIA DIPLOMÁCIAI IRATOK A KÁRPÁT-MEDENCE TÖRTÉNETÉRŐL 1918-1919.
A trianoni békeszerződés a magyar történelem olyan traumája, melynek jelentősége a mohácsi vereséggel mérhető és amely olyan politikai és gazdasági következményekkel járt, melyeket a mai napig sem sikerült teljes egészében kiheverni. Aligha meglepő tehát, hogy a magyar történeti kutatások kiemelten foglalkoznak azoknak az okoknak a feltárásával, amelyek a trianoni békediktátumhoz vezettek. Nincsen ebben semmi természetellenes, hiszen minden nemzet nagy szellemi energiát fordít arra, hogy történetírása, publicisztikája saját nemzeti tragédiáját, tragédiáit feldolgozza, hogy ily módon a kollektív nemzeti tudat feldolgozhassa azokat. Elég csak a hitleri korszakról folytatott német vitára vagy a vietnami háborúról elkészült feldolgozások százaira gondolni. Nagy öröm tehát, hogy azoknak a történészeknek a jóvoltából, akik korábban is sokat tettek az 1918-1920-as sorsdöntő évek szakmai feldolgozásáért, két forrásgyűjtemény is a magyar olvasóközönség elé kerülhet. Ezekben olyan iratok találhatók, amelyek korábban zömében franciául, ugyancsak ezeknek a szerzőknek a jóvoltából jelentek meg, vagy még sohasem kerültek nyilvánosságra. Ádám Magda és Ormos Mária kötete az általuk, illetve Litván György által szerkesztett Documents Diplomatiques Français sur l'histoire du Bassin des Carpathes 1918-1932 című sorozat eddig megjelent első kötetéből tartalmaz bőséges válogatást. Litván György könyve Paul Mantoux tolmácstiszt jegyzeteit közli a Négyek Tanácsának, illetve a Legfelsőbb Tanácsnak Magyarországról folyatatott vitáiról. Ezeknek az iratoknak a jelentős része most kerül először közlésre.
A párizsi hatalmi körök már a háborút közvetlenül követően célul tűzték ki a francia hatalmi túlsúly biztosítását a Kárpát-medencében. Ami nem látszott hiú ábrándnak, hiszen "franciák nagy tekintélynek örvendnek" a térség országai körében, ráadásul a többi nagyhatalom nem ambicionálta különösképpen, hogy a régióban befolyásra tegyen szert. A Csehszlovákiával szembeni francia politika azonban szintén szeszélyesen alakult. Ehhez hozzájárult, hogy a fegyverszüneti rendelkezések végrehajtásával megbízott szövetséges katonai képviselők, Paul Henrys, Paul D. Lobit, Franchet D'Esperey tábornokok, valamint a Budapesten tartózkodó Vix alezredes, kiálltak a jogos magyar érdekek mellett. Berthelot tábornok volt a beszédes kivétel, aki Bukarest szempontjait helyezte előtérbe a magyar érdekek sérelmére.
A csehszlovák határ kérdése
1918 novemberében a csehszlovák csapatok önkényesen átlépték Magyarország határait, és követelték hadműveleteik jogosságának elismerését. Vix alezredes, a budapesti francia katonai misszió vezetője közölte, hogy a konvenció nem vonatkozik Magyarország északi határaira, a cseh határt nem léphetik át és területi követelésekkel csak a békekonferencián léphetnek föl. Hasonlóan vélekedett felettese, Henrys tábornok is. Clemenceau azonban érvénytelennek nyilvánította a belgrádi konvenciót, és úgy foglalt állást, hogy mivel a csehszlovák hadsereg szövetségesnek tekinthető, "joga van (a még nem definiált! - B.L.) szlovák területek elfoglalására". Ezzel szemben a magyar kormányt nemzetközileg nem létezőnek nyilvánította.
Közvetett bizonyítékok alapján a magyar történészek már korábban arra a következtetésre jutottak, hogy valójában Párizs hozzájárulásával született a konvenció, és szó sem volt arról, hogy D'Esperey nem köthet ilyen egyezményt a magyar hatóságokkal. E feltevést a dokumentumkötet is megerősíti.
Akkor vajon miért állította Clemenceau, hogy a belgrádi konvenció D'Esperey magánakciója volt, holott maga rendelte el annak aláírását, miért változott meg Kelet-Európa-koncepciója? Eredetileg Clemenceau a térség egészében francia jelenlétet képzelt el, ezért a konvenció a stratégiai pontok megszállását francia csapatok számára tartotta fenn. December elején azonban döntő fordulat következett be: az Oroszországgal kapcsolatos politika kudarca nyomán Románia felértékelődött. Ebbe az irányba hatott az is, hogy összeomlott Franciaország elképzelése nyugati határainak biztonságát illetően, miután Nagy-Britannia nem vállalt garanciát a francia-német határ sérthetetlenségéért. Ráadásul hiányzott a térség megszállására elegendő katonai erő, így Clemenceau kénytelen volt engedni keleti és nyugati szövetségeseinek: az utóbbiak ellenezték, hogy Franciaország egyedül szállja meg a régiót.
A határok kijelölését sokszor nem Wilson etnikai elvei, hanem stratégiai célokat szolgáló kommunikációs és gazdasági érvek határozták meg. A román-magyar határról a jugoszláv-román határmegállapító bizottság olasz képviselője világosan fogalmazott: "minden vasútvonalnak, amely elengedhetetlen egy ország gazdasága és stratégiai biztonsága szempontjából, az adott állam területén kell maradnia, még ha idegen lakosok lakta területen halad is át". A gyakran csak álcaként használt gazdasági és kommunikációs, valójában stratégiai elvek elsőbbsége döntött például Csallóköz hovatartozása esetében is. A Csallóközt Sátoraljaújhely és az ipolyi vasútvonal összefüggésében szemlélték. A végső kompromisszum eredményeként a határt valamivel északabbra, a vasúthoz közelebb húzták meg. Ezzel igyekeztek ellensúlyozni a tényt, hogy Cseszlovákiához került mintegy kilencvenezer főnyi magyar népesség. A bizottság pedig, Seymour nyomására, azt javasolta, hogy a Sátoraljaújhelytől keletre fekvő csomópont kerüljön Csehszlovákiához.
1919 májusában vetődött fel ismét Csallóköz hovatartozásának ügye, midőn Masaryk készséget mutatott a térség átengedésére, cserébe egy Pozsonnyal szembeni hídfőért. Miután azonban elgondolását sem Bene és Kramar, sem a szövetségesek nem pártolták, a kérdés végleg lekerült a napirendről.
A román határ kérdése
A nyugati biztonság másik keleti pillére Románia. Clemenceau már 1918 novemberében a német terjeszkedés akadályaként emlékezett meg róla, holott Bukarest 1918-ban átállt a központi hatalmak oldalára. A Románia státusával kapcsolatos események rávilágítanak az antanton belül uralkodó káoszra. Miután 1918 decemberében a román csapatok Prezan tábornok parancsára, szövetséges felhatalmazás nélkül hozzáláttak Erdély megszállásához, Pichon francia külügyminiszter közölte Bukarest párizsi követével, hogy Románia még nem tekinthető szövetséges országnak (hiszen a szövetségesek felmondták az 1916-os bukaresti egyezményt). Hozzátette azonban, "mindez nem jelenti, hogy ne munkálkodnának eltökélten igazságos követelések érdekében".
A kötetben közölt források nyomán más kép alakult ki Erdély román megszállásának körülményeiről, mint amit a történészek korábban vallottak. Az iratok hallgatnak arról, hogy Franchet D'Esperey akár november 17-én, akár december 2-án megengedte volna a demarkációs vonal átlépését, amibe Herys is csak utólag egyezett bele. Franchet D' Esperey ahhoz sem járult hozzá, hogy december 2-án a románok megszállják az erdélyi városokat, szemben a szakirodalomban ismert ilyen véleményekkel. Nézzük meg tehát közelebbről, mi is történt valójában a románok területi térfoglalása során.
Miután Berthelot a saját szakállára engedélyezte a románoknak Kolozsvár elfoglalását, Henrys tábornok kérte Franchet D'Esperey-t, utasítsa Berthelot-t a novemberi konvenció betartására. Az események azonban végül másként alakultak. Éppen akkor, amikor Franchet D'Esperey "általános érdekek"-re hivatkozva utasította Berthelot-ta román terjeszkedés megállítására, a magyar kormány megbízottja, Apáthy István megegyezett Berthelot-val egy Nagybánya-Kolozsvár-Déva közötti demarkációs vonalban, és abban, hogy ettől nyugatra, 15 km-es mélységben semleges zónát hoznak létre. Apáthy szerint az egyezmény a magyar kormány beleegyezésével született, más vélemények szerint viszont Apáthy a kormány tudta nélkül cselekedett. Az egyezmény, melyet Vix jogtalannak nevezett, végeredményben szankcionálta a román térnyerést. A szakirodalom eddig nem helyezett kellő hangsúlyt a megállapodás hátrányos következményeire. Megosztott a történészek véleménye a felelősség kérdésében is. Ormos Mária szerint "Apáthynak felhatalmazása volt a megegyezés létrehozására". Raffay Ernő azonban úgy véli, hogy arról a magyar kormány csak utólag szerzett tudomást. Ebben az esetben a francia iratok sem döntik el az igazságot. Vix szerette volna megtudni, mi a megegyezésben a magyar kormány szerepe. Francia forrásból úgy értesült, hogy az a kormány tudtával jött létre, de a magyar fegyverszüneti bizottság elnöke, Jankovich ezredes ezt határozottan cáfolta, állítva, hogy a megegyezés "kész tények elé állította a kormányt, bár Apáthynak teljes körű felhatalmazása volt ebben a tekintetben". Vix tehát arra következtetett, hogy az egyezmény a kormány hallgatólagos beleegyezésével jött létre. Ugyanakkor, és erről a szakirodalom nem tesz említést, Berthelot-nak a Misszió mellőzésével nem lett volna joga egyezményt kötni a magyarokkal, már csak azért sem, mert az módosította a belgrádi konvenció által kijelölt vonalakat (uo.)
Francia érvek az etnikai elvvel szemben
A magyar történészek sok részletét feltárták már a határmegállapítás eseményeinek. Nem derült ki azonban, mi állhatott a háttérben, hogy a magyar-román és a magyar-csehszlovák határt végül nem az etnikai elv szellemében, hanem stratégiai-biztonsági megfontolások szerint állapították meg. A forráskötet tisztázza a kérdést elsőként: most kerültek napvilágra a határkijelölő bizottságok jegyzőkönyvei. Az e bizottságok ülésein elhangzó érvek bepillantást nyújtanak a döntéseket megszabó szempontokba. Különösen fontos a francia érvrendszer, amely sikerrel gyűrte maga alá a Wilson nevével fémjelzett etnikai rendelkezési elgondolást.
Laroche fejtette ki, hogy ha eltekintünk a "magyarizált románoktól" és zsidóktól, akik magyarnak vallották magukat, megváltoznak a statisztikai adatok is. Ráadásul, fűzte hozzá, a városi lakosság a maga érdekeinek megfelelően választ nemzetiséget. Így ha Nagyvárad Romániáé lesz, később több romanizált magyar lesz, mint ahány magyarizált román eredetileg volt. Leeper hamisnak nyilvánította a magyar statisztikákat, és megismételte francia kollégája érveit. Seymour azonban úgy vélte, hogy még ezt figyelembe véve is mintegy százhatvan-ezer magyar lenne ötvenezer románnal szemben. Leeper viszont kijelentette: "Nem hiszi, hogy a városok nagy magyar többsége ellenére az etnikai elv súlyosan sérülne, ha ezeket [a városokat] Romániának adjuk". Azt elismerte, hogy "a környező területeken ugyanakkor nagy magyar többség lenne még akkor is, ha csökkentjük a magyar statisztikákat, és a brit delegáció csak azért ragaszkodik a térség átadásához Romániának, mert gazdasági megfontolások ezt teszik szükségessé". Leeper Szatmárnémetit vasúttal akarta Szlovákiához csatolni. Így vélte, hogy a magyar lakosság "veszélyes" lehet Románia számára, de a gazdasági okok ennél súlyosabbak. A franciák végül kénytelenek voltak valódi érvekkel előállni: "a román határ biztonságát nem garantálja, ha a magyarok egyszerre birtokolják a Debrecen-Békéscsaba és a Szatmárnémeti-Nagyvárad vonalat". Laroche kifejtette, Románia léte stratégiai kérdés, amely garanciákat követel akkor is, ha Románia és Magyarország nem áll háborúban egymással. "Ha Németország a lengyelekkel és a csehszlovákokkal küzd, és a szövetségeseknek utánpótlással kell ellátniuk ezeket az államokat, Magyarország jóindulatára számítani "nagy nehézségek" árán, azok kockázatával járna". Ezért kell minél több vonal Románia, illetve Lengyelország és Szlovákia között.
Összeállt tehát a francia biztonság keleti fala: a szövetségesek a baráti országok által birtokolt vasútvonalakon délről északra, illetve keletről nyugatra Szlovákián, Románián, Jugoszlávián és Lengyelországon át bármikor mozgósíthattak akár Oroszország, akár Németország ellen. Ehhez a stratégiai lehetőséghez képest a térség etnikai szétszabdalása másodlagosnak látszott.
A forráspublikációk a korábbiaknál mélyebb betekintést engednek a szövetséges hatalmak és Románia konfliktusába, melyet a román hadsereg magyarországi inváziója idézett elő. Románia a Tisza vonaláig nyomult előre csapataival és a Tiszántúlt megszállás alatt tartotta annak ellenére, hogy Magyarország eleget tett az antant követeléseinek és kivonta a Vörös Hadsereget Csehszlovákiából, melynek fejében ígéretet kapott arra, hogy Bukarest kivonja csapatait a magyar területekről. Az iratokból fény derül arra, hogy ez utóbbira miért nem került sor. Az antant komolyan foglalkozott Magyarország megszállásának gondolatával, de ezt a győztesnek számító utódállamok hadseregeivel kívánta megoldani. Erre azonban csak Románia vállalkozott igazán szívesen. Kramar például a Legfelsőbb Tanács július 11-i ülésén kifejtette, hogy "A magyarok betartották a fegyverszünetet és kiürítették a csehszlovák területet. Milyen ürügyünk lehet most, hogy megtámadjuk őket?" Paul Mantoux-nak a pillanatnyi hangulatot hűen tükröző feljegyzése szerint Lloyd George brit miniszterelnök felháborodott a júniusi román támadás hírére és ennek hangot is adott: "A legtöbb nehézségünk abból származik, hogy ezek az általunk barátinak tekintett államok megtagadják utasításaink teljesítését. Ennek véget kell vetnünk. Ezek az emberek (a csehszlovák és a román vezetés) mind afféle kis brigantik, akik csak azt lesik, hogy területeket kaphassanak".
Ezzel a véleményével szembe került saját külügyminiszterével, Balfourral, aki a román álláspontot támogatta. Eszerint a Tisza vonala a románoknak garanciát nyújt Kun Béla ellen, aki nyilvánvalóan megtámadná a románokat, ha azok visszavonulnának. Még Clemenceau is hajlott arra, hogy a szövetségeseknek érvényt kell szerezniük korábbi álláspontjuknak a Legfelsőbb Tanács tekintélyének fenntartása végett, és visszavonulásra kell felszólítani a románokat.
Balfour azonban kötötte az ebet a karóhoz arra hivatkozva, hogy a tanácskormány nem tett eleget leszerelési kötelezettségének, sőt fegyverkezik "Tűrhetetlen - mondotta -, hogy Magyarország olyan katonai erődítménnyé válhasson, ahonnan egész Közép-Európára kisugároznának a gazdasági és politikai megrázkódtatások". A magyar barátsággal aligha vádolható külügyminiszter elnyerte hasonló beállítottságú francia kollégájának támogatását is. Mivel Románia nem volt hajlandó hadseregét kivonni Magyarországról, sőt, jóvátétel gyanánt hozzálátott az ország kifosztásához, élesen szembekerült a békekonferenciával. Clemenceau augusztus 6-án táviratban rendreutasítja a román kormányt: nincs joga fegyverszünetet erőltetni Magyarországra (II. 21. o.). A szövetségesek november 12-i megbeszélésén már a nyílt szakítás gondolata is felmerült. Clemenceau kijelentette: közölni kell a románokkal, hogy a szövetségesek hazahívják képviselőiket Romániából, és Bukarestnek ugyancsak haza kell hívnia a saját képviselőit a békekonferenciáról és a szövetséges fővárosokból; közölte, elfogyott a türelem, véget kell vetni a halogatásnak. A fenyegetés hatására a román hadsereg végre kivonult Magyarországról. A fenti konfliktus azonban nem változtatta meg Franciaország Kárpát-medencei politikáját. Párizs továbbra is "déli és északi szláv államokon nyugvó" új kelet-európai rendszer fölött akart őrködni a német feltámadás megakadályozására (II. 140. o.).
A történtek szomorú ténye, hogy már a határok meghúzásakor látni lehetett, hogy a szövetségesek hibát követtek el, amelyet nem tudtak, nem akartak korrigálni. Wilson amerikai elnök, akinek az elképzeléseit szövetségesei nem vették figyelembe 1919. március 31-én, a Tanácsköztársaság kikiáltása kapcsán megjegyezte: "Lehetséges, hogy a határvonal nem olyan lett, amilyennek lennie kellett volna". Hiába javasolta Lloyd George annak kiigazítását, végül maradtak a Magyarországot előre megjósoltan Németország karjaiba kergető határok.
Bár a trianoni rendezés mögött jól kitapintható gazdasági és katonai okok voltak, hiba lenne feltételezni, hogy az azt kidolgozó egyes politikusok érzelmei, beállítottságai nem játszottak szerepet benne. Pichon francia külügyminiszter megjegyzése a Négyek Tanácsának 1919. március 31-i ülésén arra utal, hogy Magyarország tekintélye alighanem a mélyponton volt: "nem feledkezhetünk meg arról, hogy a magyarok a legádázabb ellenségeink közé tartoznak. A magyar kormánynak rettenetesen nagy a felelőssége a háború kirobbanásában". Románia, amely megszegte az 1916-os bukaresti egyezményt és harcolt az antant ellen, immár a bolsevizmus elleni védőbástya szerepében tetszeleghetett: "Ami Romániát illeti, kénytelenek vagyunk támogatni ezt az országot, egy olyan pillanatban, amikor Románia gátként szolgál a bolsevizmus ellen". Tévedés lenne azt gondolni, hogy a Tanácsköztársaság szerepet játszott a határok kialakításában. Ahogyan Balfour 1919. július 15-én megjegyezte, a helyi harcok Magyarország és Románia között nem változtathatnak a határon, miután határaikat "már megszabta a békekonferencia".
Végül néhány szóban meg kell emlékeznem a fordításról, amely mindkét kötet esetében tökéletesen adja vissza az eredeti tartalmát, stílusát és hangulatát.
(Francia diplomáciai iratok a Kárpát-medence történetéről. 1918-19. Összeállította és szerkesztette Ádám Magda és Ormos Mária. Akadémiai Kiadó, 1998. - Trianon felé. A győztes nagyhatalmak tárgyalásai Magyarországról. Szerkesztette, sajtó alá rendezte: Litván György. MTA Történettudományi Intézete, 1998.)
Borhi László