Könyvszemle
Rostoványi Zsolt: AZ ISZLÁM A 21. SZÁZAD KÜSZÖBÉN
Az elmúlt két évtizedben Rostoványi Zsolt lett a hazai iszlamológia egyik legavatottabb szakembere. Rostoványi könyveiben és cikkeiben módszeresen dolgozza fel és adja közre a mai iszlám számunkra, magyarok számára is aktuális olyan kérdéseit, mint az iszlám gazdaságpolitikája, az iszlám és a szocializmus viszonya, a politikai iszlám társadalmi-gazdasági háttere és nemzetközi összefüggései, a háború és béke kérdése az iszlámban, a síizmus szerepe az iszlám reaktivizálódásában, az iszlám kiútkeresése a modernizációs krízisből, a fundamentalizmus iszlám értelmezése, a modern iszlám poltitkaelméletek stb.
Az iszlám a 21. század küszöbén c. közel félezer oldalas művében Rostoványi egyrészt összefoglalja a témában eddig publikált megállapításait, másrészt - s a magam részéről ezt tekintem fontosabbnak - választ keres mindazokra a kérdésekre, amelyek nagyrészt az elmúlt évtizedben az iszlámmal kapcsolatban megfogalmazódtak.
Az iszlámról meglévő ismereteink felújításához, pontosításához és kiteljesítéséhez nyújt semmi mással nem pótolható alapot Rostoványi munkája, elsősorban azáltal, hogy kifejezetten összefoglaló és rendszerező céllal íródott, egyszerre nyújtva eligazítást történelmi kérdésekben éppúgy, mint az iszlám és az azon kívüli világ viszonyában.
Fontosnak tartom, hogy a szerző már könyve bevezetőjében rámutat: az iszlám az Európában hibásan elterjedt szűk vallásfogalommal szemben egy olyan átfogó, komplex rendszer, amelynek nem szorosan vett vallási dimenziói is vannak, s mint ilyen, intenzíven befolyásolja a nem kimondottan szakrális jellegű társadalmi szférákat is, továbbá, hogy ezt a közel- és közép-keleti társadalmakban betöltött központi, meghatározó szerepét mind a mai napig, immáron több mint 14 évszázada, szinte változatlanul meg tudta őrizni. Nem kevésbé fontos - és Rostoványinak a tárgya iránti pozitív elfogultságára utaló - az a megállapítás, miszerint "Európában általában teljesen téves kép él az iszlámról", a muzulmánokat "a keresztény hit ellenségeinek" tartotta maga a római pápa is (l. a korábban elmondottakat), és hogy "a muszlim és az európai (nyugati) kultúra ellentéte... jórészt felszínes ismeretek, meggyökeresedett sztereotípiák, egyes jelenségek általánosítása alapján" formálódott és formálódik ma is.
Teljesen egyetértek a szerzőnek azzal a megfogalmazásával is, hogy az iszlám megítélésében Európában kitartóan érvényesül egy "Európa-centrikus szemléletmód", kiegészülve egy európai "felsőbbrendűséget" sugalló nézettel, amiből egyenesen következik, hogy az iszlámot kifejezetten az európai társadalmakra jellemző kategóriákkal próbáljuk megérteni, megmagyarázni. Az iszlámot Rostoványi könyvében mindvégig mint komplex, egyedül az európai kategóriákkal nem magyarázható rendszernek tekinti, kerülve a bármiféle lekezelés attitűdjét, és rámutatva pozitív eredményeire, kimagasló szellemi teljesítményeire.
Tetszik, ahogy a szerző definiálja a tárgyát, és ennek kapcsán az iszlám leglényegesebb vonásának a totalitását nevezi meg. Itt is, és a könyvben mindenütt, ahol arra szükség van, nem restelli szemügyre venni azokat az arab szavakat és kifejezéseket, amelyek a témát, jelen esetben a totalitást megfogalmazzák. A muzulmánok vallásának totalitása többek között azt jelenti, hogy szemben a keresztény vallások tanításaival a muszlim sohasem nevezhető hitetlennek, még akkor sem, ha hitetlenségre vallót cselekszik.
Megítélésem szerint alapjában jól közelíti meg a szerző az iszlám egyik nagy kérdését, a többségi szunniták és a kisebbségben levő síiták elkülönülésének a történelmi okait (az arab-perzsa ellentétet) és az ebből mára kialakult helyzetet. Helyesen mutat rá arra, hogy a síizmus pontos megértését nehezíti, hogy ennek a szektának a teológiája "sokkal inkább misztikus, mint szigorúan teológiai".
A muszlim szakirodalomban való alapos jártassággal keres választ a szerző az Európában és így hazánkban is az iszlámmal kapcsolatos egyik leggyakoribb vádpontra, nevezetesen, hogy az iszlám az emberi szabadsággal, azaz az emberi szabad akarattal szemben a determinizmust, a predesztinációt részesíti előnyben, azaz az iszlám fatalista vallás, a muszlimok pedig fatalisták. Rostoványi történelmileg kíséri nyomon a kérdés alakulását az iszlám különböző időszakaiban, rámutatva például a számításba vehető Korán-versek többféle értelmezhetőségére, a szunniták és a síiták eltérő nézeteire, és arra a megállapításra jut, hogy ugyan az iszlámban van egy bizonyos fokú immanens fatalizmus, ez azonban "történelmi távlatokban nem akadályozta meg az emberi szabad akarat érvényre jutását".
Különösen érdekesnek és a szakma ismerői számára is újszerűnek tartom, ahogy Rostoványi az iszlámot mint egy "sokdimenziós" rendszert tárgyalja, bemutatva annak vallási, etikai-normatív, civilizációs-kulturális, politikai-ideológiai és szimbolikus oldalát. Ennek kapcsán meggyőzően mutatja ki, hogy "napjaink nemzetközi rendszerének egyik, a nemzetközi rendszer egésze szempontjából is meghatározó civilizációja az iszlám". Az Észak-Afrikától Délkelet-Ázsiáig és Fekete-Afrikáig terjedő iszlám civilizáció bemutatása kapcsán azonban az az érzésem támadt (ami aztán a könyvet olvasva még többször is újra megfogalmazódott), hogy a szerző a témát szinte kizárólag a Közel- és Közép-Kelet iszlám országaira, azaz az arab, török, perzsa (és kisebb részben pakisztáni) civilizációkra leszűkítve vizsgálja, és érdeklődéséből Észak-India, Banglades, Indonézia (ami pedig a legnépesebb iszlám ország) stb. szinte teljesen kiesik.
Nem hiszem, hogy a könyv leglényegesebb konklúzióit az indiai, bangladesi, indonéziai vagy a nigériai, illetve tanzániai iszlám történései lényegesen megmásították volna, a teljesség igényével talán mégsem lett volna érdektelen felvázolni az ezekben az országokban végbement fejleményeket, legalább azt a kérdést, hogy az iszlám vallás ezeken a központjától legmesszebbre eső területeken hogyan tudott alkalmazkodni az ottani lakosság igényeihez, s hogy ebből az alkalmazkodásból milyen iszlám jött létre például Indonéziában. Egy ilyen kitekintés, persze, tovább növelte volna a könyv terjedelmét, ami már így is igen tekintélyes.
Rostoványi könyvének talán leginkább kidolgozott részei azok, amelyekben a szerző keresi az iszlám válaszait azokra a kihívásokra, amelyeket Európa és általában a nyugat tett fel a muszlimok számára azóta, hogy kereken két évszázaddal ezelőtt Napóleon meghódította Egyiptomot, és a franciák a piramisoknál megszégyenítő vereséget mértek az egyiptomi mamelukok seregére. 1798 óta a katonai vereségek egymást követik, a muzulmánok szempontjából a legutolsó ilyen sorsdöntő csapást az 1967-es ún. hatnapos háborúban szenvedték el Izraeltől és a Nyugattól.
A katonai téren való háttérbe szorulás azonban csak egy volt a nyugati kihívások negatív következményei közül, s azt jól kiegészítette az európai tőke térnyerése, a gazdasági és társadalmi téren bekövetkezett lemaradás és az Európából behozott liberális eszmék is.
Az iszlám világban még a XIX. században megfogalmazódtak az európai kihívásokra adott első válaszok, s a válaszadás máig is folyik. Egy szóval jellemezve, ezek a válaszok olyan reformtörekvéseket jelentettek, amelyek közé oda lehet sorolni Mohamed Ali múlt századi egyiptomi alkirályt, aki, többek között, ösztöndíjasokat küldött Franciaországba a francia nyelv és a francia katonai, ipari, jogi stb. ismeretek elsajátítására, vagy századunk 50-es és 60-as éveiben az akkori egyiptomi elnököt, Nasszert, aki modern nagyipar megteremtésébe kezdett országában, hogy véget vessen a külföldi monopóliumok uralmának, vagy rövid életű iraki kollégáját, Kasszemet, aki ugyanezt akarta megvalósítani a Tigris partján.
Haszan Hanafi egyiptomi iszlamológus, Rostoványi egyik gyakran szerepeltetett forrása szerint a fentebb említett válaszok a szekuláris progresszivizmus körébe tartoztak, de az iszlám válaszainak más formáit a vallási konzervativizmussal, a katonai forradalmakkal, a nemzeti liberalizmusnak tett engedményekkel, illetve a forradalmi iszlám akcióival: a külső és belső terrorcselekményekkel lehetne leginkább jellemezni.
Maga Rostoványi az iszlám reformmozgalmat három nagy ágra bontja: a tradicionalizmusra, amely ma már elfogadja az európai tudomány és technika vívmányait, de csak az iszlám ortodoxia normarendszerének betartása esetén; a fundamentalizmusra, amely a Koránhoz való visszatérést sürgeti, és elveti az európai, illetve nyugati fejlődés útját és eredményeit; és végül a modernizmusra, amely úgy látja, hogy a nyugati modernizáció igenis összeegyeztethető az iszlámmal. A szerző, szellemesen, a modernisták és a fundamentalisták közötti különbséget abban látja, hogy míg az előbbiek az iszlámot változtatnák meg, hogy az megfeleljen a modern világ követelményeinek, a fundamentalisták a világ megváltoztatására is készek lennének, hogy az megfeleljen az iszlám előírásainak.
Érdekesek a szerzőnek az iszlám államelméletre vonatkozó megállapításai, amelyek ismertetésekor három teoretikus, Khomeini ajatollah, az egyiptomi Szayyid Qutb és a pakisztáni Mawdúdi nézeteit elemzi. Ennek kapcsán újfent olvashatunk a síizmusról, annak imám-tanáról, a "rejtőző" imámról és más, az iszlám ezen ágát annyira rejtélyessé tevő sajátosságokról, amelyek alapján azonban Khomeini Iránban mégiscsak meg tudta dönteni a sah uralmát és létre tudta hozni iszlám államát, méghozzá úgy, hogy ehhez egy alulról indult forradalommal jutottak el. A síita alapú iráni iszlám állam szunnita megfelelőjének a szerző a mai líbiai államot látja.
Rostoványi, úgy is, mint aki alapképzettségére nézve közgazdász, részletesen foglalkozik az iszlám gazdaság kérdéseivel, rámutatva, hogy az iszlám teroretikusai elsősorban morális, társadalomfilozófiai síkon közelítik meg a gazdaság kérdését. A nyugatot túlzottan materialistának látják, és egyesek - például Ahmed Ben Bella volt algériai elnök - addig is elmennek, hogy kijelentik: "Számunkra a gazdaság nem fontos. ez nyugati gondolkodásmód. A többi a fontos. Nincsenek olyan szükségleteink, mint a nyugatiaknak" stb. A szerző úgy summázza a kérdéssel kapcsolatos véleményét, hogy az iszlám gazdaság teóriája még nem állt össze egységes, összefüggő elméleti rendszerré. Ezen teória szerint egyébként létezik egy "homo islamicus", aki alapjaiban másként viselkedik, mint a nyugati "homo oeconomicus", mivel az "iszlám ember" az emberi tényezőnek ad elsőbbséget, a "gazdasági ember" (tehát a nyugati típus) pedig gazdasági sikerekre, vagyonszerzésre törekszik. Rostoványi a gazdasági kérdéseken belül részletesen elemzi az iszlám kamattilalmát és az ily módon kialakult iszlám bankpolitikát.
Érdeklődésre tarthat számot a könyv azon fejezete is amelyben az iszlám és a racionalizmus kapcsolatát elemzi a szerző. Ennek kapcsán idézi Max Weber híres tételét, ami szerint a célracionalitás kizárólag Európa sajátossága, következésképpen racionális jogot, tudományt stb. csak a kontinensünkön, illetve a nyugati fejlődésben találhatunk, Európán kívül a racionalitás foka egészen alacsony. A szerző azonban érinti azokat a nézeteket is, amelyek részben vagy egészben ellentmondanak Max Weber meglehetősen kirekesztő elméletének. Rostoványi végső következtetése az, hogy az iszlám és a racionalizmus nem egymást kizáró kategóriák.
Egy iszlámmal foglalkozó kézikönyv nem kerülheti meg, hogy ne szóljon az arab-izraeli viszonyról, úgy is, mint az iszlám és a nyugat konfrontációjának az egyik legeklatánsabb példájáról. Rostoványi az iszlám reneszánsza kapcsán szól az arab-izraeli viszályról, s az annak rendezését szolgáló 1979-es Camp David-i egyiptomi-izraeli békéről mint sikertelen különbékéről tesz említést, átvéve az akkori szovjet és arab elítélő terminológiát. Megítélésem szerint az egyiptomi-izraeli béke jelzőjét (sikertelen) talán érdemes lett volna körültekintőbben megválasztani, hiszen 1979 óta már Jordánia is aláírt egy hasonló békét Izraellel, és minden okunk megvan annak a feltételezésére, hogy a nem távoli jövőben Camp David-i típusú békeszerződések születnek Izrael és Szíria, Izrael és Libanon, sőt Izrael és a palesztinek között is. Abban persze egyetértek a szerzővel, ha a sikertelenségen azt érti, hogy az első békét nem azonnal követte a többi. Carter, Szadat és Begin kétségtelenül lebecsülték a béke ellenfeleinek a súlyát, hosszabb távon azonban feltétlenül nekik lesz igazuk.
Recenzensként érzem, hogy munkám véget ért, hiszen feladatom csupán egy rövidebb könyvbírálat elkészítése volt. Pedig még sok olyan valóban érdekes, a szerző által részletesen tárgyalt témát sem tudtam sorra venni, mint az iszlám és a demokrácia, az iszlám és az emberi jogok, vagy a civil társadalom szerepe és lehetőségei az arab és iszlám világban, nem is beszélve az 1996-ban hatalmas - szerencsére csak szellemi - vihart kavart Samuel P. Huntington-könyvről (ami magyarul Civilizációk összecsapása? címmel jelent meg), amelyben írója, de előtte már mások is, azt jósolják, hogy az épp hogy csak befejeződött hidegháborút a civilizációk közötti konfrontáció váltja majd fel. Ez utóbbi probléma kapcsán Rostoványi jól látja, hogy az iszlám és a kereszténység vallási motivációjú összeütközésére a történelem során csak elvétve került sor, s az oszmán-törökök keresztényellenessége valójában csak ideológia volt, igazi céljuk, a területi hódítás előmozdítására. Ugyanakkor a máig is terjedőben levő iszlám és kereszténység között a konfliktusok elkerülhetetlenek, a párbeszédre azonban egyre inkább szükség lenne.
Jómagam az 1995-ös kairói ENSZ népesedési világkonferencián láttam is a jelét annak, hogy az Al-Azhar, a szunnita iszlám központja és a Vatikán között érdekegyeztetésre került sor, és a családtervezés különböző módszereivel kapcsolatban mindketten erős kritikájuknak adtak hangot. Az ilyen, egyelőre még korántsem elterjedt magatartással szemben azonban évszázadok alatt felgyülemlett sérelmek és előítéletek sorakoznak mindkét oldalon, amelyek inkább akadályozzák, mintsem hogy elősegítenék a dialógust - mutat rá Rostoványi.
A könyv utolsó részében az iszlám fundamentalizmus természetrajzát adja meg a szerző, elsősorban egyiptomi példák alapján, majd rövid fejezeteket szán az iráni, szaúd-arábiai és törökországi iszlám sajátosságainak a bemutatására. Hasznos passzusok ezek, ahogy már említettem, de rövidek, és erősen keveredik bennük az iszlám és a napi politika. A későbbiekben örömmel látnám, ha a szerző behatóbban is tanulmányozná az iszlám szerepét a négy említett országban.
Rostoványi professzor könyvéhez több mint 300 tételes glosszárium tartozik, amelyben megadja a szövegben előforduló főleg arab nevek és kifejezések magyarázatát. A könyv használatát segíti az alapos és pontos név- és tárgymutató, valamint a 600 magyar és idegen (többek között arab nyelvű) címre kiterjedő irodalomjegyzék.
Az iszlám a 21. század küszöbén a maga nemében hézagpótló mű. Nem könnyű olvasmány (egy esetleges újabb kiadásnál törekedni kell majd a szöveg lehetőség szerinti tömörítésére, egy-egy nyelvi pontatlanság javítására és az arab nevek átírásának egyszerűsítésére), azonban meg vagyok győződve arról, hogy a kérdés hazai szakértői, vallástudósaink, újságíróink, az iszlám világban szolgáló diplomatáink, az ezekkel az országokkal kereskedők, az egyetemisták, sőt a szélesebb nagyközönség is érdeklődéssel olvashatja. (Aula Kiadó, Budapest, 1998. 498 o.)
Juhász Ernő