Könyvszemle
A magyar polgári filózófia emlékezete
Nec iudex, nec laudator temporis acti: sem bírálni, sem magasztalni nem akarja annak a két kötetnek a szerzője, illetve szerkesztője a magyarországi filozófia történetének azt a szeletét, amely leghosszabb életű folyóiratához, az Athenaeumhoz kötődik. Ötvenöt évig (1892-1947) képviselte ez a mára jórészt elfelejtett folyóirat a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt a magyar filozófiai tudományosságot, ötvenöt évig szerveződött a "hivatalos" magyar filozófiai élet e némileg központi, szekuláris gondolkodást képviselő orgánum köré.
Filozófiai élet ma is van hazánkban, sőt Lukács György és iskolájának egyes tagjai révén a határaink között termett filozófia belekerült a nemzetközi filozófia áramlásába, de az Athenaeum 1947. évi megszűntével megszakadt egy folyamat, amely a magyar polgári értelmiség műveltségének forrásából táplálkozott, és szerencsésebb körülmények között talán fennmaradt, talán folytatódott volna. Igaz, hogy fennállása idején nem hozott kimagasló eredményeket, de legalább nem akadályozta meg a választás lehetőségét különböző iskolák, ideológiák, gondolkodási áramlatok között, ami 1947 után hosszú időre megszűnt. Az Athenaeum szellemileg nyitott, liberális volt még egyetlen gondolkodási iránynak, a késő-pozitivizmusnak eljegyzett évtizedeiben is, s ez a nyitottság biztosította fennmaradását és folyamatosságát 20. századi történelmünk első felének ugyancsak viharos körülményei között. Hiszen a lap a rendíthetetlennek tűnő béke és a századforduló polgári prosperálásának körülményei között indult 1892-ben, túlélte az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását és az ezt követő zűrzavaros időket, túl a trianoni megrázkódtatást, a bal és jobboldali diktatúrák éveit, a konszolidációt, a fasiszta tendenciák kibontakozását és a második világháború viszontagságait, sót, úgy tűnik, hogy utolsó virágzását éppen ezekben az években érte meg.
Az Athenaeum történetének hűséges és megbízható krónikása, Perecz László jogosan hangsúlyozza, hogy az Athenaeum noha filozófiai szakfolyóiratnak indul, kezdettől fogva nyitva tartja lapjait más társadalomtudományi, elsősorban jogi, közjogi, esetleg történeti, vagy éppen természettudományi elvi tanulmányok előtt. Ez a szerkesztési gyakorlat nem csupán az első szerkesztő törekvéséből következik, hogy ti. némi áttekintő, szemleszerű jelleget adjon a lapnak, hanem a pozitivizmusnak abból az elvéből is, hogy a filozófia feladata és hivatása a szaktudományok eredményeinek összefoglalása, felhasználása és elvi-elméleti szintre emelése. Az Athenaeumot első szerkesztője, Pauer Imre pozitivista programmal indította útjára és a folyóirat történetének első harmada kifejezetten a pozitivizmus jegyében maradt, még akkor is, amikor iránya nem volt már korszerű.
A következetes pozitivizrnus annyiban mégis hasznára volt a lapnak, hogy határozott profilt adott neki, kevés kivétellel következetességet iránytartásában. A pozitivizmust 1924-től felváltó irányok, amelyeket Perecz László találóan nevez "új idealizmusnak", majd 1920-tól kezdve "szellemtörténeti korszaknak", tulajdonképpen a hazai gondolkodásunkra sok tekintetben jellemző, némileg szkeptikus eklekticizmus periódusai: semmit sem zárnak ki teljességében és semmit sem fogadnak el fenntartás nélkül. Van ebben a szellemi attitűdben valami a hosszú történelmi tapasztalatból eredő bölcsességből, és a századforduló korszerű dekadenciájából. "Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis" - írta József Attila.
Mindazonáltal cáfolhatatlanul igaza van Perecz Lászlónak, ha megállapítja. hogy hazai gondolkodásunk történetében a szkeptikus és liberális pozitivizmus után a kezdeti háborús lelkesedés paralleljaként magasra csaptak a szenvedélyes idealizmus hullámai.
Ezek közé kell sorolni a "nemzeti filozófia" reformkori romantikus gondolatának újraébresztését, amelyet az Athenaeum új, sokoldalú szerkesztője, Alexander Bernázt maga propagál, holott jól tudja, hogy az európai eredetű civilizáció domináns forrásai, a görög, zsidó, keresztény hagyomány közösek, hogy a valódi különbség nem a közös civilizációhoz tartozó népek, illetve gondolkodásmódjuk között van, hanem a civilizációk hagyomány határai által elválasztott népcsoportok között húzódik. A kínai vagy az indiai hagyomány az, amely alapvetően különbözik az európaitól, ámbár napjainkra ez a különbség is egyre halványodik, legalábbis a "magas" kultúra szintjén. Az egy civilizáción belüli népek karakterológiai megkülönböztetése az európai nemzetek kialakulásával párhuzamosan létrejött mulatságos játék, amelynek kétségkívül megvannak az igaz és igazolható momentumai: a történelemből, a környezetből, a hagyományokból származók, a társadalmi tagozódás által befolyásoltak, a vallási hovatartozás, a felekezeti különbözőség által színezettek - de ezek nem a tudomány és benne a filozófia tételeinek igazságértékét érintik. Descartes vagy Spinoza, vagy Hegel felismeréseit, Szent Ágoston vagy Szent Tamás gondolati (gondolkodási) örökségét az európai filozófiai hagyomány egységesen őrzi, még akkor is, ha tudatosan már nem követi hagyományaikat. Az Athenaeum józan és óvatos konzervativizmusát jellemzi, hogy minduntalan visszatért a filozófiatörténet klasszikusaihoz.
Erre annál inkább szüksége volt, mert az új távlatokat is nyitó Alexander Bernátnak öt évnyi szerkesztősége és a Filozófiai Társaságban betöltött elnöksége után 1920ban le kellett mondania minden funkciójáról, mivel a lapban olyan "baloldali", tegyük hozzá, igazán nem különösebben jelentős szerzőknek is helyet adott, mint Fogarasi Béla, Varjas Sándor, Révész Géza és mások. (Révész 1919 után a lapban többé nem jelentkezett, csak 1945 után küldött még egy tanulmányt, amely az Athenaeum utolsó számában meg is jelent.)
Perecz László monográfiájából világosan kitűnik, hogy az Athenaeum 1920 után elvesztette azt a jelentőségét a magyar szellemi életben, amelyet addig betöltött. Óvatos, politikailag jobbközépre tartó konzervatív folyóirat lett belőle, azzal együtt, hogy szakmai színvonala megemelkedett, tudományos koncepciója kialakult, látóköre kiszélesedett, főként a 30-as években, amikor Prohászka Lajos szerkesztette. Fennállása utolsó két és fél évtizedének történetében a Pauler Ákos, Kornis Gyula, Prohászka Lajos és báró Brandenstein Béla által képviselt szellemiség játszotta benne az irányító szerepet, alakította ki azt a "katedrafilozófiai" iskolát a budapesti egyetemen, amelyből azután a második világháború után a két oly igen különböző sorsú és jellemű, de némileg a hazai tradíciókat folytató gondolkodó, mint Mátrai László és Hamvas Béla kinőtt.
Perecz László könyve nélkülözhetetlen lesz a magyar polgári filozófia történetének megírásához, de egész szellemi történetének megértéséhez is. Noha csak egy folyóiratról szól, amely nem is mozgott már fennállásának utolsó harmadfél évtizedében a hazai szellemi élet fővonalában, híven tükrözi a két háború közötti magyar polgárság orientáció hiányát, bizonytalankodásait, próbálkozásait, egyben azonban színvonaligényét, meg-megújuló törekvését az önállóságra és függetlenedésre Közép-Európa népei és az általuk képviselt szellemi áramlatok, illetve nacionalista gyűlölködések között. Minden vágyával a Nyugathoz kapcsolódott, és nem vette tudomásul, vagy legalábbis nem kellő mértékben, a szláv többségi közeget, amelyben élt. Szláv vonatkozású vagy szláv szerzőtől származó írás az Athenaeumban gyakorlatilag nem jelent meg: még az aránylag gazdag recenziós rovatban is fennállásának 1920-tól számított utolsó negyedszázadában csupán egyetlenegy.
Kérdéseket és kételyeket minden elkészült munkával kapcsolatban meg lehet fogalmazni, de ez nem teszi kétségessé, hogy Perecz László könyve gondos munkán alapuló sikeres vállalkozás.
Az általa rajzolt képet érdemes egybevetni Horváth Lukács Borbála 60-as évekbeli kandidátusi disszertációjával, amelyet a magyarországi szellemtörténeti iskola fő orgánumáról, a Minerváról írt.
Perecz László merész, de sikeres történeti áttekintésének jelentőségét egy másik, az övénél testesebb és szintén hézagpótló kötet egészíti ki, amely a veszprémi Pannon Panteon 15. köteteként jelent meg Athenaeumtár címen és tartalmazza a Magyar Filozófiai Társaság vitaüléseinek szövegeit 1938 és 1944 között. A csaknem 800 oldalas kiadványt Kőszegi Lajos szerkesztette Kunszt György és Laczkó Sándor társszerkesztésével, Kunszt György bevezető tanulmányával, Perecz László utószavával (amelyben könyvének kivonatát adja) és egy repertóriummal. amelyben az Athenaeum valamennyi számának tartalomjegyzékét közzéteszi Gulkai Márta. A felsorolt nem, vagy egyelőre kevésbé ismert nevek és főleg az egészen kiváló tudományos-filológiai munka, amely hozzájuk kapcsolódik, ékesen bizonyítják - ha más példákra ezúttal nem hivatkozunk is -, hogy eltűnőben van hazánkban Budapest két világháború közötti kulturális és szellemi egyeduralma, hogy élet pezsdült, mint egykoron, a regionális centrumokban is.
De most nem ennek a ténynek a méltatása a feladatom. A kötet azt illusztrálja. mennyire élénk és az aktuális politikai tévelygésektől mentes szellemi-filozófiai műhelymunka folyhatott Magyarországon a második világháború sötét éveiben is, s hogy erre a tényre joggal lehetünk büszkék. Ugyanakkor szomorúan vonhatjuk le a - nem csak a második világháború éveire érvényes - tanulságot, hogy a magyar szellemi élet teljesítményei csaknem mindenkor a hivatalos politikai irányzat ellenére és ellenében, vagy annak oda nem figyelése következében jöttek létre. Talán ez utóbbi tette lehetővé, hogy a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt működő Filozófiai Társaság nyilvános vitaülései, amelyek egy-egy problémát analizáltak egy-egy vitaindító előadás és az azt követő hozzászólások keretében, végigmenjenek a kor konzervatív polgári filozófiáját érdeklő fogalmak során és az érdeklődés keretébe férő irányokon. A Filozófiai Társaság összesen 39 vitaülést tartott 1938 novembere és 1943 októbere között. Az elsőn Mátrai László, az utolsón Noszlopi László mondott vitaindítót, egy kivételével valamennyin Brandenstein Béla elnökölt és foglalta össze a vitát. A vitaülések anyagát közlő kötetben Kunszt György kitűnő esszéje vonja le a vitaülések tanulságait. Ebből is kitűnik, hogy a vitaülések apolitikusak voltak, az ott elhangzó szavak, vitaindítók és hozzászólások nem utaltak egy célzással sem arra a viharos korra, amely körülvette őket. Lehet, hogy ennek az óvatosság volt az indoka, lehet, hogy a vitákon többször emlegetett philosophia perennis arisztokratikus keresése, az "örök" filozófiáé, amely független a kortól és az ideák világában egzisztál.
Mint az Athenaeum utolsó évfolyamának (egyetlen számának) társszerkesztője, szeretnék befejezésül néhány személyes megjegyzést tenni - senkit támadni nem akarván, legkevésbé Mátrai Lászlót, aki barátságával és jóakaratával egyetemi éveim óta kitüntetett. Ő mondta a már "haldokló" Filozófiai Társaság 1946. évi titkári beszámolójában Brandenstein Béláról, hogy "a hitlerizmus makacs megszállottja volt", s hogy "csupán saját gyávasága és a vezetőség többi tagjának ellenszegülése akadályozta meg abban, hogy téveszméit magánbeszélgetéseken túlmenő, nyomtatott formában is terjessze" (vö. Perecz, 199.). Magam Brandensteinhez nyújtottam be doktori disszertációmat 1937-ben, de inkább szigorúan katolikus beállítottságú, emellett liberális és barátságos embernek ismertem meg. Szemináriumának hallgatóival kifejezetten kellemes kapcsolatot tartott, ámbár kétségtelen, hogy rendszeres szemináriumi megbeszélései egyikére meghívta az egyik egyenruhás és antantszíjas szélsőjobboldali "vezért" az "audiatur et altera pars", hallgassuk meg a másik felet is elve alapján. Hogy 1938 után merre fordult, nem tudom. Magam akkortól 5 éven keresztül egy kis városban tanítottam, kapcsolatomat az Athenaeum körével csak a belső eleganciát sugárzó gr. Révay Józseffel tartottam, aki a folyóirat akkori szerkesztője volt és még 1945-ben erőszakos halált szenvedett el Gyömrőn, családja egykori birtokán. Brandenstein nem volt olyan lenyűgöző előadó és tudós egyéniség, mint Pauler Ákos, akinek élete utolsó félévében tartott előadásait még hallgattam, de esetleg valóban titkolt nézetei ellenére nem végzett haszontalan munkát a már kellőképpen jellemzett második világháború előtti és alatti magyar filozófiai élet történetében. (Perecz László: A pozitivizmustól a szellemtörténetig. Athenaeum, 1892-1947. Osiris, Budapest, 1998. 244 o. - Athenaeumtár, Pannon Panteon, Comitatus Társadalomkutató Egyesület, Veszprém, 1998. 770 o.)
Vajda György Mihály