Viták - vélemények
Ritkán keveredik vitába a természettudós a tudományfilozófussal, hiszen ha ugyanarról beszélnek is, bevallottan és egymás által is elfogadottan más-más terminológiával teszik. Ha most ez történt, akkor annak éppen bizonyos terminológiai összemosódás az oka - a Bencze Gyula által tavaly decemberi számunkban ismertetett, kétségkívül zavaros posztmodern írásművekben. Lapunk becsült szerzőjének, illetve szerkesztőbizottsági tagjának vitája voltaképpen (gyógy)pedagógiai vita arról, hogy a tudományos zavarkeltes legcélirányosabban toleranciával vagy kipellengérezéssel gyógyítható-e. A "két kultúra" szembehelyezkedésével semmiképpen!
A szerk.
Sötétben minden tehén fekete?
Bencze Gyula Posztmodern panoptikum c. cikkében (Magyar Tudomány 98/12.) az ún. Sokal-botrány (Sokal's hoax) egyik utózöngéjének, A. Sokal és J. Bricmont most angolul is napvilágot látott Intellectual Impostures (eredetileg: Impostures intellectuelles) c. könyvének ismertetésével foglalkozik. A szóban forgó könyv célja kettős: a posztmodern francia gondolkodók (pl. Deleuze, Baudrillard, Latour, Virilio) értelmetlen zagyvaságok szerzőiként való leleplezése, illetve bizonyos újabb társadalomtudományos diszciplínák (így többek között) az STS (social studies of science, science-technology-society) művelőinek sarlatánokként való beállítása. Bencze Gyula bőségesen idéz a könyvből és egyetértőleg ismerteti és támasztja saját érveivel is alá a szerzők azon nézetét, hogy a társadalomtudományok bizonyos újabb területein nevetséges, de egyben veszedelmes kóklerkedések folynak, amelyektől a fiatalokat meg kell óvni. "Sokal és Bricmont könyve - írja Bencze - ezért nemcsak a természettudománynak, hanem ezeknek a fiataloknak is igen nagy szolgálatot tesz." (Bencze 1998., 1469. o.)
Jelen írásomban nem áll szándékomban az ún. Sokal üggyel vagy a Sokal-Bricmont-könyvvel foglalkozni, sem pedig Bencze Gyula álláspontját vitatni. Mindössze Bencze (és közvetve az általa idézett Sokal és Bricmont) érvelési módjának néhány sajátosságára szeretném felhívni a figyelmet és egy-két szerény kérdést feltenni.
A Bencze által kóklerségben elmarasztalt filozófusok és társadalomtudósok ellen felhozott vádak a következők:
(1) Érthetetlen szakzsargont használva értelmetlen "hablaty" szövegeket produkálnak. Mivel - hivatkozik Bencze egyetértőleg Dawkinsra - "ha az embernek nincs igazi mondanivalója, de sikeres akar lenni a (társadalom)tudományos életben, kénytelen homályos és érthetetlen stílust használni különben, a tartalom hiánya azonnal lelepleződik." (Bencze 1469., vö. még 1470., 1474. o.)
(2) Természettudományos tételekre hivatkoznak, ezeket értelmezni próbálják, belőlük konzekvenciákat vonnak le, miközben nincs meg hozzá a kellő felkészültségük, s néha alapfogalmakat is tévesen használnak. (Bencze 1472., 1474. o.)
Eddig a vádak. Lássuk, hogyan bizonyítja őket a tudós szerző.
Az (1) vádpontot úgy, hogy idéz néhány mondatot valamelyik inkriminált szerzőtől, azután közli, ha ezt ő nem érti, tehát értelmetlen. "Nem kell fizikusnak lenni ahhoz - írja Bencze (1470. o.) - hogy az ember felismerje, a fenti szemelvényeknek semmi értelmük nincs, az egész csupán a nem szakember számára jól hangzó handabanda, divatos kifejezéssel élve, hablaty!"
Itt nyilván a fizikus felfogóképessége az az objektív mérce, amelyen mérve a szövegek könnyűnek találtatnak. De még a gyengébbek is örülhetnek, mert: ha nem értik a szöveget, nem az ő hibájuk!
Az egyik ilyen Bencze által a Sokal-Bricmont-könyv nyomán idézett szemelvény F. Guattari alábbi "áltudományos és filozófiai" zsargonban írt szövege:
"Az ember világosan láthatja, hogy a szerző személyétől függően, nem létezik bi-univokális megfeleltetés a lineáris jelző-kapcsolatok, vagy arche-írás és a multireferenciális, sokdimenziós gépies katalízis között. A skála szimmetriája, a transz-verzalitás, kifejtésük alárendelt, nem diszkurzív jellege: mindezek a dimenziók eltávolítanak bennünket a kizárt harmadik logikájától, és megerősítenek abban, hogy elvessük az ontológiai binarizmust, amelyet már korábban is bíráltunk." (Idézve: Bencze 1469. o.)
Ez tehát a társadalomtudományos "semmitmondás leplezésére" szolgáló egyik "halandzsa" szöveg. Amin még a fizikusnál gyengébbek is átlátnak.
Végezzünk azonban egy kísérletet! Cseréljük fel a társadalomtudományos szöveget egy természet(élet-)tudományos szöveggel a fizikus (természettudós) értelmezőt/olvasót pedig mondjuk, egy közgazdásszal (társadalomtudóssal). Vegyünk tehát most egy másik szöveget, a Magyar Tudomány ugyanazon (98/12) számából, ezúttal az orvos-genetika területéről: "A PCD (a kromoszómák korai centroméra szétválása - F.M.) pontos mechanizmusa ugyan nem ismert, de néhány észlelet felvetette, hogy instabilitási paraméterként is érzékelhető. Ezért összevetettük a PCD-t a standard jelként elfogadott kromatid és kromoszóma típusú törékenységgel. Az eredmények szerint a kezeletlen és methotrexáttal indukált limfocita kultúrákban elfogadható egyezést mutat a PCD és a törések gyakorisága." (Kosztolányi-Méhes 1477. o.)
Ebből a szövegből vajon mennyit ért a nem szakember? Mondjuk, a gondolatkísérletben feltételezett közgazdász vagy akár egy geodéta? És vajon nem önmagát tenné nevetségessé az a laikus (vagy csak más szakterületen jártas tudós), aki az idézett szakszöveget "hablaty"-nak minősítené, csak mert szakzsargonban íródott és a nem-szakember számára érthetetlen?
A szakzsargon megléte minden tudományos diszciplína jellemzője, amelynek súlyos metodológiai okai vannak, de valóban komoly hermeneutikai problémákat eredményez, veszélyeztetve a tudomány egységét és a tudományterületek összefüggését, illeszkedését. Nem tanácsos tehát Bencze Gyula módszerével trivializálni a szakzsargon kérdését. És az is nyilvánvaló kellene legyen, hogy ha megkövetelhető, hogy aki a fizikával tudományos (vagy akár ismeretterjesztő) szinten akar foglalkozni, annak el kell sajátítania a szakzsargont (tudnia kell pl. mi a "retardált potenciál" vagy milyen egy "bájos kvark" és, hogy mi a különbség "sebesség" és "gyorsulás" között), akkor az is megkövetelhető, hogy aki valamilyen társadalomtudományos diszciplínával foglalkozik, előbb sajátítsa el a szakkifejezések értelmét (pl. azt, hogy mit jelent, "megfigyelőt delegálni", vagy, hogy mik a "hibridek" az "aktorháló" elméletben Latournál). Egy felkészületlen kívülálló számára - gondolom - éppen úgy "hablaty"-nak tűnhet, ha az elméleti fizikus a kvarkok "illatáról" (flavour) vagy "bájosságáról" (charm) értekezik (mely utóbbi kifejezéseket laikus hősünk még érteni is véli, hiszen köznapi jelentésük is van), mint Bencze Gyula számára Deleuze, Latour vagy Guattari szövegei.
Nézzük azonban most a második vádpontot: a természettudományos tételek és kifejezések illetéktelen és helytelen használatát bizonyos társadalomtudósok (főleg az ún. science studies művelői) által. Ez a vád nagyrészt jogos és fennállása a fentebb érintett "szakzsargon" problematika egyik következménye. Bencze Gyula jogosan marasztalja el pl. Viriliot vagy László Ervint a "sebesség" és a "gyorsulás kifejezéseknek a fizikában elfogadottól eltérő, helytelen használatában. Latour kioktatása (1472. o.) azonban már jogtalan és mesterkélt, hiszen a Bencze által (1471. o.) idézett Latour szövegben is "vonatkoztatási rendszer"-ről van szó. Az eredeti (Social Studies of Science, 1988) "A relativistic account of Einstein's relativity" c. írásában pedig Latour mindvégig vonatkoztatási rendszerekről (frames of reference) értekezik.
Ugyanakkor szigorú és tudós kritikusunk Bencze Gyula maga is elmarasztalható társadalomtudományos szövegek és kifejezések helytelen használatában. Láthatólag (Bencze 1471-72. o.) nem tudja ugyanis, mi a különbség tudományszociológia (sociology of science) és tudásszociológia (sociology of /scientific/ knowledge) között. (Latourt pl. tudományszociológusnak minősíti). Ez pedig legalább akkora hiba, mint a sebesség és gyorsulás összekeverése. Úgyhogy csak egyet tudok érteni - mutatis mutandis - Sokal és Bricmont Bencze által (1473. o.) idézett véleményével, hogy az STS fölött ítélkezőnek egy ilyen alapvető különbséget tudnia kellene. Vagy talán Jupiternek szabad...?
Célszerű lenne felhagyni azzal a már a XIX. században is idejétmúlt elképzeléssel, hogy a társadalomtudományhoz mindenki, különösebb felkészültség nélkül is ért, annak a szövegei "közérthetőek", míg viszont a természettudományokhoz (pl. fizikához) csak a megfelelően felkészült szakember érthet. És, hogy csak az számít elfogadhatónak, amit a szakember annak tekint. Inkább Niels Bohr bölcs szavait kellene megfontolnunk: "Kétfajta igazság van: a trivialitás, aminek az ellenkezője nyilvánvalóan lehetetlen, és a mély igazság, ami arról ismerhető fel, hogy az ellenkezője is mély igazság." (Idézve: Magyar Tudomány 98/12. 1538. o.)
Végezetül szeretném leszögezni: írásommal nem állt szándékomban a valódi kóklereket védeni. Ilyenek minden tudományterületen (természet- és társadalomtudományban), számos diszciplínában felbukkanhatnak. Felismerésük pedig nem mindig könnyű feladat. Könnyebbnek látszik egész új diszciplínákat elítélni, ami aztán egész tudományterületekre (pl. általában a társadalomtudományokra) is árnyat vethet. Sokal és elvbarátai sajnos, a könnyebb utat járják (még ha verbálisan el is határolják időnként magukat az elsietett a általánosításoktól). Amerikában már "science wars"-ként emlegetik a Sokal-botrány következményeként előállt helyzetet. Valójában azonban itt a "tudományos" köntös alatt pőre gazdasági érdekek rejlenek. Amerikában a hidegháború elmúltával megcsappant a természettudományos és műszaki kutatástámogatási keret. (Leállították pl. a régen várt szupergyorsító építését). Ugyanakkor, ahogy Bencze Gyula Sokal és Bricmont nyomán írja: a "kulturális és tudományos tanulmányok e művelői" /.../ az "Egyesült Államok legjobb egyetemeinek véglegesített, jól fizetett professzorai" (Bencze 1469. o.)
Igen káros lenne a Sokal-ügyet (amiről maga Sokal és nálunk Bencze több bőrt lehúzott már) tovább "ragozni" és a természettudományok kontra társadalomtudományok harci helyzetet Magyarországon is előidézni. A költségvetési keretek ugyanis nálunk is jelentősen szűkültek. Jobb lenne azonban, ha ahelyett, hogy az elégtelen költségkereten (mi, különböző tudományterületek művelői) egymás rovására próbálnánk osztozni, inkább együtt kísérelnénk meg előnyösebb költségvetési pozíciót kiharcolni. Ez az MTA és a felsőoktatás költségvetési helyzetének ismeretében nagyon is aktuális lenne.
Fehér Márta