Kitekintés
Talajvédelem inka módra
Lehet-e egyetlen, nyolc méteres földmag vizsgálatából egy egész régió talajerő-gazdálkodásának aktív gyakorlatára következtetni, évszázadokra-ezredekre visszamenően? Ez a kérdés vagy inkább kétely vetődik fel szakkörökben azzal a publikációval kapcsolatban, amely a dél-perui, 3300 méter magasságban fekvő Patacancha-völgyben egy kiszáradt tófenékből kiemelt földminta elemzéséről jelent meg nemrég, Alex Chepstow-Lusty professzor (Cambridge Egyetem, Anglia) és archeológus-botanikus munkatársai tollából.
Az utóbbi egy-két évtized kutatásai mindenesetre meggyőzően igazolták, hogy távoli eleink a történelem előtti korban és azután sem éltek oly gondtalan, beavatkozást nem igénylő összhangban a természettel, mint korábban feltételezték; már az ősi civilizációk is gyakran kimerítették a termőföldet, a legelőket, károsították megélhetésük alapját és környezetüket, mindamellett persze az erózió, a defláció (a szél okozta erózió) is megtette a magáét. A patacanchai földmag most azt látszik bizonyítani, hogy a hajdan itt élt népek, a XI. századtól pedig az inka birodalom indián lakói felismerték a bajt, s tudatosan védekeztek is a talajpusztulás ellen, csatornán öntözéssel, teraszos rendszerei, fák, erdők telepítésével igyekeztek a degradációt megelőzni vagy mérsékelni. Manapság is ugyanezt teszik a farmerek. Az inkák rájöttek - állítja Ann Kendall, az egyik társszerző -, hogy mi a legkedvezőbb művelési mód a lakóhelyükül szolgáló felvidéki tájakon.
A vizsgált földmag alsó rétegei - a C 14-es kormeghatározás szerint - az i.e. 2000-től i.sz. 100-ig terjedő preinka korszakról adnak képet, és intenzív gazdálkodás nyomait mutatják. Nagy mennyiségben találtak bennük ambróziapollent (az ambrózia bizonyos gombafajok különleges növekedési alakja), százszorszépszerű gyomokat, legeltetésre alkalmas füveket, quinoát (ez egy ősi gabonaféle), és más növényi maradványokat. Szervetlen anyagokat is kimutattak, jeléül annak, hogy áradáskor a hegyoldalakról föld mosódott az egykori tófenékre. Közvetlen közeli régészeti feltárások pedig arra vallanak, hogy a helybeli földművesek már ekkoriban is építettek kezdetleges teraszokat. Időszámításunk első századának végén hűvösre fordult az éghajlat, valószínűleg a talaj is degradálódott, s ezért a termelés intenzitása erősen csökkent - legalább is a szóban forgó rétegek tanúsága szerint.
A mag felsőbb szelvényei körülbelül az 1000. évtől adnak felvilágosítást, az itteni mezőgazdasági kultúráról. Kevéssel az inkák megjelenése előtt meleg és száraz klíma köszöntött be, s ezután égerfák (Alnus acuminata) hatalmas mennyiségű pollenje került a talajba (ezeknek a nyírfafélék családjába tartozó, lombhullató fáknak a gyökerein sugárgombák élnek, amelyek megkötik s a fehérjeképzésben hasznosítják a levegő szabad nitrogénjét, az égerek különösen alkalmasak vízmosások, erodált talajok feljavítására). Kukorica- és más haszonnövénymagvak is bőven előfordulnak ezekben a szelvényekben.
Az égerfák ültetése a tudatos talajerőhasznosítás jele, de erről még meggyőzőbb bizonyítékok is felszínre kerültek a mintavétel szomszédságában végzett ásatások során. Kiderült, az inkák csaknem hatkilométeres csatornát építettek itt, hogy a legközelebbi folyóból vagy tóból a magasabban fekvő termőföldekre vezessék a vizet, s agyagból, homokból, apró kövekből védőszőnyeget terítettek a termőföld alá, ismerték a csepegtetéses öntözés módszerét is. Teraszokat formáltak a hegyoldalakról elsodródott földből; sokezer terasz nyomait sikerült felfedezni. Az egykori lakótelepeken napvilágra hozott leletek mennyisége jelzi, hogy a nagyobb lélekszám eltartására volt képes - a népesség megnégyszereződött.
Bár az égert tüzelésre és házépítésre - szemöldökfa, tetőgerenda céljára - is felhasználták, mégpedig a népszaporulattal arányosan egyre többet, a pollenmennyiség a későbbiekben sem csökken a földmagban, ami azt jelenti, hogy az inkák - kihasználva a meleg éghajlatot - tömegesen telepítettek fákat a meredek lejtők talajának megkötésére. Alátámasztják ezt a megállapítást a spanyol hódítás utáni krónikák az 1500-as évek elejéről; ezek szerint az inkáknál nagy hagyománya volt a faültetésnek, erre maga az uralkodó felügyelt, s a fák engedély nélküli kivágását vagy eltüzelését halállal büntették. Napjainkban már csak szakadékok rejtett zugaiban élnek égerfák.
Alex Chepstow-Lusty és kollégái azt állítják, hogy a Patacancha-völgyben szerzett: tapasztalataik Peru rnás vidékeire is érvényesek, ahol az inkák építette csatornák és teraszok maradványai még jelenleg is millió hektárnyi területen ismerhetők fel. Sokan azonban - például Alan Kolata chicagói professzor - nekiszögezik a bevezetőben feltett kérdést: lehet-e a szűk körre szorítkozó vizsgálatból ilyen általános érvényű következtetést levonni?
Talán nem érdektelen megemlíteni, hogy egy helyi intézmény kísérletet indított a környéken élő családok bevonásával: helyreállították az előzőekben említett csatornát és 160 hektárnyi régi teraszon búzát, burgonyát, kukoricát termelnek, az első jelentések szerint nagyon jó eredménnyel, a másutt szokásosnál kevesebb műtrágyával. Az itt élő emberek sok évszázada tudják, hogyan lehet földjüket: a leghasznosabban művelni. Elismeri az idézett kutatói gárda is: lehet és érdemes tanulni tőlük.
Science, 1998. július 17.
(enygé)