 | II. évfolyam, 4. szám 1998. Tél (18-25. oldal) |
| II. évfolyam, 4. szám 1998. Tél (18-25. oldal) |
Témák: biotermék, derogáció, élőlény, EU, fenntarthatóság, GDP, GNP, környezet, Magyarország, mezőgazdaság, ökológia, termelékenység
A gyűjtögetésből lassan kialakuló mezőgazdaságot évezredeken át sem sorolták a tudományok közé - úgy kezelték, mint természetes életjelenséget egy többre nem képes népréteg körében. Elméleti úttörői közül az 1752-ben született német Albrecht Daniel Thaer jellemezte elsőként úgy, mint az ipar egyik válfaját. Utána a szemlélet sok árnyalatban változott. Thaer meghatározása azonban ugyanúgy "megragadt", mint az a sokkal általánosabb nézet, amely mindennemű képzettség nélkül is végezhető foglalatosságnak minősítette a mezőgazdaságot. Amikor pedig lassan-lassan "rangot is kapott", a többi, "igazi" tudomány nyomban ráhúzta saját törvényszerűségeit, tekintet nélkül arra, hogy az eleven közegre (talaj, növény, állat) homlokegyenest más szabályok illenek, mint a termelés élettelen tárgyaira vagy eszközeire. E tanulmányban az eltérések néhány kirívó példájára szeretnék rámutatni, a teljesség bármilyen igénye nélkül.
Az extenzív (külterjes) gazdálkodás a szaknyelvben többnyire lekezelő, becsmérlő mellékízt kap. (Akár a paraszt elnevezés, amelyről a letűnt rendszer enyhítő- díszítő jelzői: dolgozó paraszt, munkás-paraszt szövetség stb. sem tudták az elmaradottság ragadványait levakarni. Bezzeg a latin agricola, az angol farmer, a német Bauer stb. megtisztelő cím!)
Az extenzív ellentéte, az intenzív (belterjes) jelző az idők során szépen "kifényesedett". Terjeszkedő, erős összpontosítással végzett, korszerű eljárásokhoz folyamodó, fölfokozott, élénk buzgólkodást festett le. Mivel pedig a bio- vagy ökogazdálkodást a közhiedelem külterjessé minősítette, azt nyilván csak a haladás fékjei, a maradi, kezdetleges, babonás őstermelők gyakorolhatják...
Vitatkozzunk egy kicsit! Az intenzív szó a latin intendere igéből burjánzott elő. Az ige eredeti jelentése: kifeszít, erőltet. Az intenzív gazdálkodást a szakirodalomban a területegységre vetített befektetés (marxista megjelöléssel: élő- és holtmunka) növekvő mennyiségével jellemezték. (Az Európai Unió tagjai - általában a polgári közgazdák - ehelyett a föld, a tőke, a munka és a vezetés kölcsönhatásaival mérik.)
Akár így, akár úgy csűrjük-csavarjuk, a belterjesítés nálunk régebben a szerkezeti átalakulást fejezte ki: több célgép, tömérdek vegyszer, sok bonyolult műszaki berendezés és építmény, egyúttal jóval kevesebb személyzet bevonásával. Mivel pedig a földnek (mint egyszerű "tartóközegnek") jó ideig csupán eszmei értéket tulajdonítottak, különleges jellegét meglehetősen alábecsülték. Ugyancsak kevés figyelmet szenteltek arra, hogy kielégítsék az állat sajátos élettani igényeit. A növénnyel együtt úgy kezelték, mint a tárgyi termelés puszta eszközét. Rá sem hederítettek, hogy meddig bírja az élővilág az erőszakos "intenzifikálást". Az olyan "ósdi" gazdasági összefüggésre, amilyet a csökkenő hozadék törvénye(1) mutat ki, egyszerűen fittyet hánytak. (Bizonyos körben ma is föltételezik, hogy amiről nem beszélünk, az nincs.)
Igaz, senki sem tagadhatja, hogy az ebben a könyörtelen szemléletben kibontakozó "iparosított" mezőgazdaság helyenként (különösen egyes ágazatokban) látványos számszerű eredményekkel dicsekedhetett. De vajon milyen áldozatok fejében? Vegyünk csak egyetlen példát: a gyomirtó vegyszerezést.
A vegyipar rohamos, olykor a követelményekre semmit sem ügyelő fejlődése számos új készítménnyel jelent és jelenik meg nap nap után a piacon. Ezek részben teljes (totális) hatású szerek, részben többé-kevésbé fajlagos (szelektív) jellegűek. Sajnos, számos közvetlen és közvetett tapasztalat (nemkülönben bel- és külföldi hatályos bírósági ítélet!) igazolja, hogy a gyakran agyonreklámozott vegyületek súlyos károkat okoznak "mellékhatásaikkal". Azt is meg kell jegyezni, hogy a vegyszeres gyomirtás az egész termelési folyamatnak általában a legdrágább művelete, emiatt lényegesen emeli a termék önköltségének szintjét. Tetézi a kiadásokat, ha biotechnológiai beavatkozással "szertűrővé varázsolt" fajtákat használnak föl, nem is szólva a beavatkozás távlati következményeiről.
Kétségtelen, hogy ezeknek a módszereknek az árnyoldalait a harsogó reklámhadjárat elfedi. Az is tény, hogy vélt vagy valódi előnyeikhez gyakran adják a nevüket tudományosan elismert, tekintélyes szakemberek - különböző indokokból.
A Biokultúra Egyesület - világszerte bevált eljárások hazai kipróbálása után - olyan megoldásokat kínál, amelyek a valóban ijesztő méretű gyomosodást akár egyetlen okszerű vetésforgó lejárta alatt kellőképpen mérséklik, s a termesztést egybekötik a talajélet kíméletével, a környezeti ártalmak mellőzésével.
Sokan szívesen hivatkoznak arra, hogy a mezőgazdaság "iparosítása" jócskán növeli a GDP-t, ezzel az egy főre jutó jövedelmet, az országos jólétet. Azt hiszem, korántsem állok egyedül azzal a nézettel, amely a bruttó hazai termék (GDP) ilyen fetisizáló bűvöletétől szeretné mentesíteni a közfelfogást. A GDP-hez ugyanis számos olyan tétel csapódik hozzá, amelyeknek a világon semmi közük sincs a polgárok vagyoni helyzetéhez, egyáltalán az életszínvonalhoz. (Talán elég arra utalni, hogy a környezetben a szennyezéssel okozott súlyos károk utólagos elhárítására szánt hatalmas összegek ugyanúgy beleszámítanak, mint például a bős-nagymarosi "tandíj"...)
Meglehetősen derűlátó az a hiedelem, amely szerint az efféle GDP-gyarapítás sem "fölösleges", mert a későbbiek folyamán a közjó szolgálatába kerül. Í gy - tegyük föl - az ipar kezdeti fejlesztése idején az esetek többségében tömérdek előírt védőfölszerelés hiányzik, a termelési érték ettől függetlenül a fejlesztéssel együtt nő. Lehet, hogy utóbb, az egészségügyi romlás vészes tüneteinek nyomására, a termelési színvonal emelkedésével esetleg beépítik a gyárba a füstszűrő, a méregtelenítő és egyéb berendezéseket, s ez a pótlás - mint késői bánat - szintén növeli a GDP-t. Sajnos, a jelenlegi irányzatok azonban ritkán igazolják az idejekorán bekövetkező kedvező fordulatot. Sokkal inkább megfigyelhető jelenség, hogy "a civilizáció gorombán belemar a kultúrába", a rosszul értelmezett globalizáció pedig torz képet fest a GDP és főleg a GNP alakulásáról. (Remélem, nem sértő a hasonlat: kissé úgy járunk el, mint amikor valaki egy méregdrága kábítószer rabjává válik, majd utána rendkívül költséges kezelések árán igyekszik testi-lelki egyensúlyát úgy-ahogy helyreállítani. A kiadások azonban - mindkét esetben - beleolvadnak a GDP-be!)
Az előző mondat bizonyára ellenérzést kelthet. Az ökológiai szemléletű szakemberek "károgása" amúgy sem jut sok nyilvánossághoz, s ha igen, akkor is gyakran süket fülekre talál, kiváltképpen a mennyiségi mutatók igézetében. Igaz, világszerte sokfelé hajszolják a csúcsteljesítményeket. (Valaha még olyan szólás is járta, hogy a hozam felső határa az égbolt!) Tömérdek, egyre szennyezettebb víznek kellett lefolynia nemcsak a Dunán, a Tiszán, hanem a Volgán, a Rajnán, a Mississippin meg számos más folyón is, mire erősödni kezdett a felocsúdás hangja. Nem csekély erőfeszítés árán nyert polgárjogot a fönntartható élettér, benne a fönntartható mezőgazdaság(2) világszerte terjedő képzete. Vagyis azé a mezőgazdaságé, amely a természeti értékek éktelen pazarlása nélkül hajt gazdasági hasznot.
Persze, a nemes törekvést számviteli adatok is alátámasztották - egyedül "szívjóságból" aligha futotta volna rá. (Sajnos, bolygónk túlnyomó részén még mindig "pillanatművelés" folyik, amely kizárólag egyes személyeknek és a mának használ.) Ámde közben kiderült száraz, szabatos számítógépes közreműködéssel, hogy a nyakra-főre ömlesztett anyagi ráfordítás bizonyos határon túl már alig-alig értékesül. A törvény a csökkenő hozadékról akkor is érvényes, ha semmiféle parlament sem hagyja jóvá. Minél magasabbra tornásszák föl a termelési szintet, a tetőzésen annál inkább sántít a megtérülési kamatláb. Példának okáért az erőnek erejével kisajtolt növényi vagy állati többlettermék utolsó tonnái a termelőnek rendszerint már jóval többe kerülnek, mint amennyit a tőzsdén fizetnek értük. Minthogy ez a körülmény az intenzitás szorgalmazóinak egyenest a "zsebükbe vágott", gyorsan el kellett gondolkodni rajta. Ettől fogva az integrált vegyszerezést maguk a kemizálók kezdték hirdetni. Szószólói mindössze annyi műtrágya, növény- és állatvédő (meg serkentő) készítmény használatát ajánlják, "amennyi éppen szükséges és elegendő". (Ez, persze, a meglehetősen tág határokat jelöli, s általában az adagolás növekvő irányzatát. Ne tévessze meg a fölhasználót, hogy töményebb méregből kevesebb is megteszi!)
Mások viszont amellett kardoskodnak, hogy az alkalmazott szer lehet, sőt okvetlenül legyen környezetbarát. A hirdetés ezt csaknem mindig hozzá is fűzi az ajánláshoz. Sajnos, a barátság azonban gyakorta ugyancsak egyoldalú, mert a környezet, bizony, nem fogadja a készítményt élettani barátsággal.
Az Amerikában kitalált LISA betűszó a kis befektetéssel fönntartható mezőgazdaság (low input sustainable agriculture) rövidítése. A lényege: érdemes szerényebben akkora hozammal beérni, amelyben a szükséges ráfordítás még hatékonyabban érvényesül. Azaz ameddig az anyagra, eszközre, bérre, járadékra stb. kiadott összeg legalább annyit fial, mintha a barázda helyett a bankba fektették volna be. Ezen a (némileg "a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad") fölfogáson tisztes nyereségre lehet szert tenni. Mellesleg a termőföld sem sínyli meg a kíméletlen beavatkozásokat, így az utód számára jut is, marad is valami. A kötelező ugaroltatás, az Európai Unió-s körökben elterjedt kifejezés szerint "pihentetés" (set aside) szintén fölöslegessé válhat.
Nos, az ökogazdálkodás egyik említett irányzathoz sem láncolódik szorosan. Eddig még nem cáfolták meg azt a föltevésemet, hogy a természet már föltárt (és még föl sem tárt) erői nem egyszerű skalárok, hanem vektorok. Éppen ezért nem elég mennyiségi jellemzőiket nyilvántartani, hanem ezenfelül irányultságukat is figyelembe kell venni. Vagyis akkor járunk el helyesen, ha a szóban forgó erőkkel mindenkor párhuzamosan igyekszünk tevékenykedni, és sohasem keresztezzük, főleg nem nyomjuk el őket.(3)
Az egyoldalú vegyi szemlélet szószólói a bio- (vagy öko-) fölfogással szemben rengeteg érvet öltöztetnek tudományos mezbe. Í gy például a talaj jellegét egyedül, néhány minta laboratóriumi elemzése alapján állapítják meg. Semmiképpen sem kívánnom a talajvizsgálat fontosságát eleve kétségbe vonni. Igen fontos irányjelzőnek tartom. Azt azonban kár volna elfelejteni, hogy a folyvást formálódó, alakuló talaj változó, élő szervezet. A belőle kiemelt minta viszont már nem az. A környezetéből kiszakított anyagrész vegyvizsgálata tehát mintegy állóképen mutatja be a dinamikusan pezsgő rendszer kimerevített "filmkockáját". Emiatt a belőle - esetleg kínos pontossággal - kimutatott elemi összetételek bízvást módosulhatnak térben és időben az eredetileg beépült "alkotórészekhez" képest. Lényegében ugyanannyira megbízható adatokkal szolgálnak, mint a meteorológiai előjelzések, amelyeket kénytelen-kelletlen fönntartásokkal kezelünk. Kétségtelen például, hogy a korszerű kibernetika sokat tökéletesített Bayes és Poisson valószínűségi együtthatóin, de az utóbbi esztendők, bizony, gyakran cáfoltak rá érvényükre. Még a kiváló fölfedező, Alan Mathison Turing is utal arra Can a machine think? (Gondolkozhat-e egy gép?) című művében,(4) mennyire bonyolult összefüggésekkel kell a mezőgazdasági "jóslatokban" számot vetni, s mennyire csökken emiatt a megbízhatóságuk.
A biogazdálkodás egyik amerikai úttörője, a nemrég elhunyt Robert Rodale "tréfája" az ötvenes években nevettette meg a szakmai közvéleményt. Rodale másfél hektáros kertjéből vett vagy hetven talajmintát. Ezeket elküldte az Egyesült Államok különböző vegyszerkészítő állomásaira, a kísérőlevélben pedig "ártatlanul" szakmai tanácsot kért az alkalmazandó műtrágya mennyiségére és minőségére nézve. A válaszok, persze, merőben eltértek egymástól. Rodale sorra közölte valamennyit a lapjában,(5) mintegy bizonyságául annak, hogy "tévedni emberi dolog". (Lám, egykor a flogisztonelmélet milyen makacsul és sokáig tartotta magát!)
Tudvalevő: a természet nélkülünk is évmilliókon keresztül kifogástalanul működött. Kihevert olyan súlyos katasztrófákat, amilyenek például a meteorbecsapódás, az özönvíz, a jégkorszak, az El Nino(6) és miegymás formában sújtották. Azt a sok pörölycsapást azonban, amelyet mi, pillanatnyi sikereket hajszoló emberek - az olykor öncélú vagy erősen haszonelvű műszaki fejlesztés jegyében - osztogatunk, már csak üggyel-bajjal tűri. Ha továbbra is ilyen ütemben folytatódik a talajrontás, a víz és a levegő szennyezése, akkor a Föld lakói nemsokára maguk is belerokkannak, vagy eltűnnek, mint egykor a hatalmas dinoszauruszok. Baljós jelek máris föl-föltünedeznek az üvegházhatás, az ózonlyuk, az időjárási szélsőségek árnyékában - talán elegendő a testi-lelki betegségek tömeges megjelenésére utalni.
Az ökogazdálkodás baráti békejobbot szeretne nyújtani a megbántott, agyonsértett, fölsebzett környezetnek. A környezetnek, amelynek valamennyien részei (nem urai!) vagyunk. Szó sincs arról, hogy a bioterméket, az egészséges betevő falatot kényelmesen-lustán, kevesebb befektetéssel (extenzív módon!) szeretnénk előállítani. Nem szabad fogalomzavarba esnünk, sőt az egyes, az Európai Unióban is többféleképpen értelmezett szakkifejezéseket mai szemlélettel kell átértékelnünk. Az extenzivitás - fölfogásunk szerint - semmiképpen sem jelenti a "jó gazda gondosságával" végzett műveletek mellőzését, elhanyagolását, a termésátlag "letörését". (Az Európai Unió sem ilyen értelemben utal rá!)
Jelenti ellenben a talaj, a növény, az állat természetes term(el)őképességének ésszerű hasznosítását, természetük megerőszakolása nélkül. Jelenti továbbá az eleven "termelőeszközök" létfeltételeinek figyelembevételét, s evégből hajlandó a kiugró (de az esetek túlnyomó részében csak átmeneti, nemritkán "sztahanovista" jellegű) csúcsteljesítményekről lemondani. Ehelyett az úgynevezett életteljesítmény növelésére törekszik, s így végső soron (bár talán lassúbb forgási sebességgel) ugyanolyan - ha nem különb - értéket állít elő, mint a mesterségesen felszított, felkorbácsolt, "bérlőszemléletű" gazdálkodás.
Ez a fajta - ha úgy tetszik, extenzív - rendszer felel meg az Európai Unióhoz tartozó legtöbb tagállamban is a környezet és az élővilág hasznos kapcsolatának, különösen a biogazdálkodás keretei között. De vajon extenzív-e a szó hagyományos értelmében? Hiszen ami a ráfordítást illeti, nem állíthatjuk, hogy az kevesbedik. Sőt, inkább több - főleg szellemi - erőfeszítéssel, csak éppen kártétel nélkül akarunk sikert elérni. Együtt óhajtunk működni a természetes folyamatokkal, akár növényt termesztünk, akár állatot tenyésztünk. Föl akarjuk használni az ősi megfigyeléseket, tapasztalatokat - a legkorszerűbb tudomány fénycsóvái között. Tényekkel igazolhatjuk, hogy módszereink gazdasági egyenlege bízvást vetekedhet a legiparibbakkal. Őszinte örömmel tölt el bennünket az a tudat, hogy nézeteinkkel nem állunk egyedül. Vajon véletlenül támogatja-e az IFOAM világszervezet,(7) annak keretében az Európai Unió ugyanúgy, mint az Egyesült Államok számos létesítménye az "áttérést"? Vajon éppen osztrák szomszédaink - a mienkhez képest alig feleannyi mezőgazdasági területükön - csak ötletszerűen vezették már be az igazoltan természetszerű módszereket körülbelül 340 ezer hektáros méretben? Hasonló irányzat érvényesül egyébként Németország keleti tartományaiban.
Vitatni, persze, bármilyen megállapítást lehet. Ámde ha tetszik, ha nem, egyvalamit tudomásul kell vennünk. Egyelőre kizárólagos életterünk, a Naprendszer egyik eleme, bolygónk maga is önszabályozó rendszerként működik. Minden meggondolatlan, durva beavatkozás gyászos következményeit magunknak kell viselnünk. A palackból kiengedett szellemet ugyanis képtelenek leszünk visszagyömöszölni és ledugaszolni.
Kár volna tehát olyan tévhitbe ringatni magunkat, hogy a mezőgazdasági termelés csak akkor intenzív, illetve belterjes, ha a közvetlen emberi közreműködést szinte kiiktatjuk belőle. Ilyen szempontból a régebbi értelmezés helyesbítésre szorul. Hegeli dialektikával akár az ellentétek egységéről is beszélhetnénk, vagyis arról, hogy a korszerűen külterjes (extenzív) gazdálkodás úgynevezett intenzitási mutatói, a viszonylagos jövedelmezőséggel együtt, minden további nélkül - hosszú távon - javíthatók.
Egyúttal ismét meg kell jegyezni: súlyos tévedés, hogy az agrárfoglalkozásúak részaránya határozza meg valamely állam gazdasági vagy érdemi-értelmi színvonalát. Sokkal többet számít, hogy mennyi termelési értéket állít elő egy-egy személy, bármely ágazatban tevékenykedjék is. Í gy ikresedik az ökológia az ökonómiával. Persze, "elemberteleníthető", "robotosítható" bármely szakterület - a mezőgazdaság is. Ez azonban sem több, sem jobb eredménnyel nem kecsegtet, legföljebb a munkanélküliség rémét idézi föl.
Az ökológiai gazdálkodás egyedi helyzetekhez és termőhelyekhez igazított, egyedi jelenségekre szabott módszereket vet latba általános kaptafák (egyetemes érvényű technológiák) helyett. Ehhez kell - fő befektetés gyanánt - sok egyéni tudás, sok szakértelem, sok szorgalom. Az igazán belterjes ökogazdálkodás pontosan ettől lesz emberi léptékű, egyúttal szigorúan a természeti adottságokhoz illeszkedő megoldások sorozata. Véleményem szerint bátran minősíthető úgy, hogy ez egyszersmind a termeléssel egybekötött, alkalmazott környezetvédelem. Aki ezt eleve kétségbe vonja, annak valójában a fogalom belső tartalmáról nincs fogalma.
Az ökogazdálkodás ellenzői körében a legerősebb érv az, hogy nem hoz elegendő jövedelmet. Ebbeli meggyőződésüket csöppet sem zavarja az a körülmény, hogy a fejlett országokban a biotermékek iránti kereslet növekedőben van. Azt a tényt sem veszik figyelembe, hogy a valóban szakszerűen végzett munka ugyanolyan gazdasági eredményeket hoz, mint a legerélyesebb (és legdrágább) vegyszerek használata. Ami a hazai viszonyokat illeti, nyilván elkerülhetetlen az újabb szemléleti átállás.
Senki sem tagad(hat)ja, hogy sokáig pangó mezőgazdaságunk a hetvenes évek után lendületes fejlődésnek indult. Kár volna boncolgatni, hogy ebben mennyi része lehetett az agrárirányítás felvilágosultságából fakadó "ideológiai kilengéseknek" (a háztáji és kisegítő gazdaság, a melléküzemágak engedélyezésének, a szaktudás fölszabadításának stb.), valamint a kétségkívül hasznos és sikeres termelési rendszereknek. Aligha került a nyilvánosság elé (nem is hiszem, hogy odatartozott volna), mennyiben tudtunk - akkori beosztásunknál fogva - néhány rendszerelméleti elképzelést áttételeken keresztül (Voit Imrével közösen) érvényesíteni. Közéjük sorolható talán annak a tudatosítása, hogy az általános rendszerelmélet alapgondolataiból jó néhányat sikerült az agrárágazatokra is kivetítenünk.(8)
Ettől függetlenül a kibontakozó termelési rendszerek hallatlan előnyökkel kecsegtettek. Számos üzemünkben ugyanis a kinevezett, megválasztott, föltétlenül megbízható (!) vezetők szakmai fölkészültsége - mi tagadás - nem mindig ütötte meg a mértéket. Érthető módon adtak tehát hatalmas lendületet a hozamnövelésnek azok a technológiák, amelyeket a rendszerközpontok kiválóan képzett szakértői bocsátottak rendelkezésükre. Más kérdés, hogy ezek a technológiák az akkoriban korszerűnek ítélt kemizálás jegyében fogantak, s elsősorban néhány tábla-, sőt tömbméretekben termeszthető növényre, illetve teljesen természetellenes körülmények között kialakított állattömegszállásra vonatkoztak. (Nem árt talán megjegyezni - gazdasági megfontolásokról lévén szó -, hogy egyetlen ultramodern és, mint utólag kiderült, hallatlanul kényelmetlen tehénférőhely kialakítása többe került, mint egy magyar állampolgár lakrészéé a városi panelházakban.)
Akkor azonban, amikor a mennyiségi szemlélet uralkodott el a mezőgazdaságban, egyszersmind fogalmi változások következtek be. A vélt vagy valódi előnyt a gazdasági vezetés a termelékenység növelésével, vagyis a termékegység előállításához szükséges munkaórák csökkentésével igyekezett kierőszakolni. A tervgazdaság jellegénél fogva, a mesterkélt árszerkezet jegyében ugyanakkor messze a háttérbe szorult a hatékonyság, azaz a termelési érték létrehozásához szükséges összes anyagi áldozat hányadosa. Jelenlegi helyzetünkben a kétféle mutató szerepet cserélt, mint ahogyan a termelési szerkezet is módosításra szorul.
Könnyen lehetséges, hogy az Európai Unió bizonyos esetekben engedélyezni fogja számunkra az úgynevezett derogációt, tehát haladékot ad bizonyos szabályainak merev átültetésére a hazai gyakorlatba. Ez a haladék azonban - szerény véleményem szerint - aligha lesz több egy-egy egészséges vetésforgó időtartamánál. Ugyanilyen veszéllyel fenyeget - s a kifejezés aligha túlzás - az úgynevezett moduláció,(9) az ésszerű birtokméretekhez kötött támogatás.
Túllépné tárgykörömet annak fejtegetése, hogy vajon a mezőgazdaság élvez-e tényleges támogatást, vagy inkább a többi nemzetgazdasági ág mohóságának szükséges mérsékléséről van-e szó. Kétségtelen ugyanis, hogy aligha akad olyan kormány a világon, amely az elemi létfönntartás, így elsősorban az élelmezés költségeinek valóban árarányos emelését kockáztatni merné vagy óhajtaná. Az agrárolló(10) azonban ritkán nyílik olyan tágra, mint éppen a mi tájainkon, ami nem túlzottan használ versenyképességünknek.
Ha tehát a világpiacon befogadott eladóként kívánunk megjelenni - és ehhez aligha fér kétség -, akkor kelendő árut kell elfogadható áron kínálnunk. Növényi tömegcikkek (főleg műszaki eljárásokkal, géppel, vegyszerrel nehézségek nélkül termeszthető szokványos termények) tekintetében minden bizonnyal elmaradunk a nálunk jobban fölszerelt, esetleg kedvezőbb éghajlatú tájegységek kedvezményezett fölhozatalától. Javunkra fordítható viszont két tényező: a minőség és a választék. Sajátos adottságaink révén számos olyan növényfaj és -fajta jöhet számításba, amely mindenképpen kívánatos különlegességnek számít.
Ugyanez vonatkozik az állattartásra, amelyben az Európai Unió egyre szigorodó előírásai korlátozzák az "állatbörtönök" létjogosultságát és a területegységre kijuttatott trágyaadagokat.(11)
Minden elfogultság nélkül legyen szabad állítanom, hogy a biotermékek - akár növényi, akár állati eredetűek - ma már hallatlan előnyt élveznek a "piacosság" szempontjából. Kiváltképpen kihasználható volna ez az előny mint annak a kényszerű helyzetnek a "veszett fejsze nyele", amely részint a balul végrehajtott kárpótlások, részint az említett EU-modulációs elhatározások várható következménye. Föl kell készülnünk arra, hogy kisebb (nem törpe-) méretű üzemekben, egyedibb - hadd tegyem hozzá: természetszerűbb - módszerekkel, több egyéni leleménnyel és (ha tetszik, ha nem) aránylag több munkaerővel kell versenyképes mezőgazdaságot teremtetnünk. Mégpedig mielőbb, mert egyébként a kereteket (kvótákat) az Európai Unió a jelenlegi, bizony, többé-kevésbé szánalmas körülményekhez méretezve állapítja meg - hiszen minden szentnek maga felé hajlik a keze, s ez a "behajlás" az Európai Unióra szintén érvényes. Ezért volna célszerű - gondolom - Ausztria vagy a volt NDK ilyen bioirányú kezdeményezéseit nem csupán utánozni, hanem meg is előzni a jelenlegi (1998. évi) 18-20 ezer hektár kiterjesztésével.
Jó szerencse, hogy az IFOAM és az Európai Unió brüsszeli bizottsága méltányolta a hazai Biokultúra Egyesület törekvéseit, és minősítési rendszerét a többi tagállamban is érvényessé tette. Rosszabb csillagzat alatt áll az ügy az agrártudomány néhány magasan képesített művelőjének ellenérzése, továbbá az anyagilag erősen érdekelt vegyészeti nagyvállalatok közvélemény-formáló igyekezete miatt. A válasz arra a kérdésre, hogy ki kit győz le, esetleg egész mezőgazdaságunk - és vele nemzetgazdaságunk - jövőjét is döntően befolyásolhatja.