Kisebbségkutatás - 2010. 3. szám
Gyulafehérvár szomorúsága
Romanowski, Andrzej: Smutek Gyulafehérvár. = Gazeta Wyborcza 2010. március 25. 18- 19. p.
A legnagyobb lengyel liberális napilap közép-európai mellékletében (Gazeta ¦rodkowoeuropejska) Andrzej Romanowski irodalomtörténész, a régi és a kortárs magyar irodalom és kultúra kiváló ismerője, a krakkói Jagelló Egyetem professzora szubjektív hangulatú esszéjében Gyulafehérvár sorsán töprengve ír a közép-európai népek összefonódó sorsáról.
Bevezetésképpen megemlíti, hogy ez a helységnév sem a magyar Gyulafehérvár, sem a lengyel Fejerwar formában nem található meg egyetlen európai vagy lengyel térképen sem, noha ez a város olyan európai főváros volt egykor, amely fontos szerepet játszott a lengyel történelemben is. Az elfelejtett Gyulafehérvárt Transzilvániában találjuk, mely történelmi tájat a mai lengyelek leginkább a 15. századi Karóbahúzó Vladdal, a hírhedt Drakulával asszociálnak. Ritkábban a német Siebenbürgen mintájára alkotott lengyel Siedmiogród elnevezéssel is lehet találkozni, de az Erdély név csak a magyarban funkcionál, noha Erdély éppolyan régen része volt a magyar királyságnak, mint az Nagyalföld. Ma azonban Románia része. A szerző felteszi a kérdést: lehet-e magyar Gyulafehérvárról beszélni a magyar Erdélyben? Úgy véli, ez Bukarestben sem okozhat ma már gondot, hiszen senkit sem zavar ma már Boroszló (Wrocław, Breslau) németsége, Ilyvó (Lviv, Lvov, Lwów, Lemberg) lengyelsége vagy éppen Chişinău románsága. Erdély helyzete mégis specifikus, hiszen több mint kilenszáz évig Magyarországhoz tartozott, a román nyelvjárásokat beszélő népesség csak később érkezett, a 17. században, a szászok pedig még később, a 18. században telepedtek meg. A később az Oszmán Birodalom és a Habsburg Birodalom között őrlődő Magyarország csak az I. világháborús vereségért fizetett meg történelmi örökségének szétszabdalásával. E felosztásra a magyarokon kívül már senki sem emlékezik. Hogy éreznénk magunkat, mi lengyelek, ha a versailles-i békében Krakkót Csehszlovákiának ítélték volna? — teszi fel a kérdést a lengyel művelődéstörténész.
A mai, román Erdélyben a magyaroknak és a szászoknak nincs nyoma. Természetesen vannak általuk hátrahagyott városok, épületek, temetők. Itt-ott élnek nemzeti kisebbségek is. A feliratok és a városnevek azonban románok, s ha kétnyelvűek is, legfeljebb román és német nyelvűek, szinte sosem román és magyar nyelvűek. Ezért aztán Alba Iuliában megtalálni Gyulafehérvárt szinte lehetetlen. A város a szláv nevű Bălgrad (’fehér vár’) erőd helyén keletkezett, s 1003-ban foglalta el István király az ott székelő gyula méltóságnevet viselő magyar vezértől. Így lett a város neve Gyulafehérvár, s ezzel párhuzamosan használták a latin Alba Iulia elnevezést, amely a magyarból lett latinra fordítva, hiszen az itt állt ókori erőd neve Apulum volt.
A mai Alba Iulia Ceaşescu-kori blokkházak szövevénye. A vár és a székesegyház iránt érdeklődünk, de a városlakók nem nagyon értik, mit keresünk. Végül eligazítanak a fellegvár felé. Az úton egyszercsak Horia, Cloşca és Crişan 18. századi román parasztvezérek szocreál szobrát pillantjuk meg, majd egy barokk kaput, amely mögött Gyulafehérvárt sejtjük. Alba Iuliában azonban semmi sem maradt. A történelem viharai átszabták a várhegyet. Ezt a fellegvárat Hunyadi János, a magyar középkor legnagyobb hadvezére nem látta, aki 1442-ben, két évvel a várnai katasztrófa előtt, éppen Gyulafehérvárnál verte meg a törököt. Nem látták a fellegvárat az erdélyi fejedelmek sem, akiknek 1541-től 1690-ig csak százötven éven át itt volt a székhelyük. Amikor a karlócai béke után (1699) a város osztrák kézre került, Weißenburgnak nevezték, majd 1711-ben VI. Károly tiszteletére Karlsburgra keresztelték át. Ekkor, 1716- 1735 között emelték az erődöt a kor stílusában. Hasonló sorsot szántak az osztrákok a Wawelnek is, ott azonban a lengyel Akropolisznak legalább az eredeti alakja fennmaradt, s ráadásul nem osztrák katonának öltözött őrök fogadnak benne. Itt Gyulafehérváron azonban 18. századi Habsburg katonai egyenruhába bújtatott alkalmazottak invitálnak a város legnagyobb attrakciójának, az osztrák erődnek a megtekintésére. Vajon ez nem a több évszázaddal ezelőtti hatalomváltás előtti hajlongás? — kérdezi a szerző, s leszögezi, hogy a mai Gyulafehérváron és a mai Erdélyben nem először tűnik fel, hogy itt tetszés szerint lehet kultiválni német, osztrák, szász, Habsburg hagyományt, csak éppen magyart nem. Miért nem az erdélyi fejedelmek székhelyeként funkcionál Alba Iulia? — kérdezi, s utal arra, hogy Lengyelországban még a legnacionalistább kommunista időkben sem hallgatták el, hogy Malbork (Marienburg) a Német Lovagrend nagymesterének a rezidenciája volt.
A régi fejedelmi palota most a római katolikus püspöki palota, s mint ilyen nem látogatható, régi pompája a sok átalakítás után megkopott. Annál nagyszerűbb a Szent Mihály székesegyház, amely román és gótikus stílusjegyeivel ékes bizonyítéka annak, hogy Erdély arculatát a nyugati kultúra határozta meg. A templomban magyar nyelvű tájékoztató felirat látható, ami kivételes jelenség Nyugat-Erdélyben. A templomban az említett Hunyadi János erdélyi vajda síremléke található, a mai Szlovákiában eltemetett Rákóczi Ferenchez és Thököly Imréhez hasonlóan ő is hazája határain kívül nyugszik. A mai Magyarország alig egyharmada Szent István koronájának egykori területénél.
Az erdélyi fejedelmi székhely Jagelló Izabella révén kezdettől fogva összeforrott a lengyel történelemmel. A kapcsolatok fénykora Báthory István korára esik, aki 1576- 1586 között lengyel király és litván nagyfejedelem volt, de első uralkodói székhelyét, Gyulafehérvárt a távolból is megtartotta, s testvére, Kristóf helytartósága mellett továbbra is irányította. Halála után megváltozott a helyzet, Bethlen Gábor leplezetlenül ellenséges volt Lengyelországgal szemben, nem is beszélve Rákóczi Györgyről, a ki fegyverrel támadt a svéd invázió miatt amúgy is sok sebből vérző Lengyelországra. Az erdélyi fővárost persze nem a lengyel, hanem a magyar államérdek vezérelte. Most azonban a román államérdek uralkodik itt. A székesegyház mellett Vitéz Mihály havasalföldi vajda lovas szobra áll, aki 1599- 60-ban néhány hónapra meghódította Erdélyt. Mivel hamarosan Moldvát is megszerezte, úgy beszélnek ma róla, mint Románia első „egyesítőjéről”. Nem vitás, hogy joga van emlékműre Alba Iuliában, de nem több joguk lenne erre azoknak, akik évtizedekig uralkodtak itt? - kérdezi a lengyel szerző, és felveti, hogy Horia, Cloşca, Crişan és Vitéz Mihály mellett legalább Báthory Istvánnak kellene itt szobrot állítani. Fel kellene mutatni azt a magyart, aki rövid élete alatt a kis erdélyi államból kiindulva az Oroszországgal vívott háború révén Közép-Kelet-Európában megváltoztatta az erőviszonyokat. Ráadásul nemcsak lengyel király, hanem litván nagyfejedelem is volt, s a kozákság is hőseként tiszteli, így a lengyeleken és a magyarokon kívül a litvánok, a fehéroroszok és az ukránok hőse is volt. Mindezeknek a népeknek gondoskodniuk kellene Gyulafehérvárról, s e gondoskodásban a terület mai urai, a románok is részt vehetnének, hiszen egy Báthory-emlékmű Alba Iuliában nem vonná kétségbe a város mai román jellegét, nem változtatná meg a nevét, nem érintené a fennálló határokat. Gesztus lenne ez, mégpedig sokkal kisebb, mint amekkorát az ukránok tettek azzal, hogy megengedték Ilyvó lengyel védői temetőjének felújítását. Egy ilyen gesztus sok jót tehetne, mégpedig nemcsak a lengyeleknek, hanem egész Közép-Európának.
Zoltán András