Kisebbségkutatás - 2010. 3. szám

„Fejünkre omlott a berlini fal!”

1989 történései és erőszak a korábbi, többnemzetiségű szocialista államszövetségekben

Stiks,Igor: „The Berlin Wall Crumbled Down upon Our Heads!” 1989 and Violence in the Former Socialist Multinational Federations. = Global Society, 24. vol. 1. no. January 2010. 91- 110.p.

 

Bevezetés: 1989 sötét oldala

Le années 89. A Franciaországban le années 68-nak nevezett, történelmi fordulatot hozó időszak parafrazálásával így jellemezhetjük Közép- és Kelet-Európa elmúlt húsz évét. A berlini fal leomlása elsöprő változásokat hozott a „másik Európa” számára, és e változások korántsem egyformán játszódtak le a térségben. Bomlasztó politikai trendek három korábbi szocialista államszövetséget radíroztak le Európa térképéről 1991- 1992 során. E folyamatok erőszakot, pusztító és véres háborúkat hoztak. Koncentrációs táborok, öldöklés, és az 1995-ös szrebrenyicai népirtásba torkolló etnikai tisztogatások sötét fellegei vetettek árnyékot a szocialista rendszer alól felszabadult államszövetségek földjére. Vukovár, Szarajevó, Mosztár és Groznij a földdel lettek egyenlővé. A négy éven át ostromolt Szarajevó egy polgára jegyezte meg a berlini fal leomlásával kapcsolatban, hogy a történteket jó dolognak tartja, csak sajnálja, hogy a fal a „fejünkre omlott”.

A kérdés, hogy a szóban forgó államszövetségek miért bomlottak fel olyan hamar a szocialista rezsim eltűnését követően, további kérdésekhez vezet. Miért robbant ki erőszak az egyik helyen, és máshol miért nem? Hol, mikor, és milyen körülmények között volt a legnagyobb valószínűsége az erőszak kirobbanásának? Végül, miért kellett Jugoszlávia széthullásának olyan kegyetlenül, és egyedülállóan brutálisnak lennie. A válaszokhoz akkor juthatunk közelebb, ha a következő kérdésekre megadjuk a feleletet: Vajon az eredeti köztársaságok, és a szövetségi központ egyaránt elfogadták a szétválást és a meglévő határokat? Vajon minden csoport és régió elfogadta a függetlenséget, és az új államok fennhatóságát? A lehetséges válaszok vizsgálatából az is kiderül, hogy a tárgyalt államszövetségek esetében, mit nevezhetünk az erőszak mozgatórugóinak.

Különböző szövetségek eltérő szétválása: 1989- 1992, három év, ami megváltoztatta Európa arculatát.

A következőkben vizsgálat tárgyává tesszük, a három többnemzetiségű egykori szocialista államszövetség - Jugoszlávia, Csehszlovákia, és a Szovjetunió - felbomlása közötti hasonlóságokat és különbségeket. Nyomon követjük, hogyan váltak soknemzetiségű államszövetségekből, nemzetállamokká.

A szóban forgó államszövetségek polgárai számára, a szocializmus megszűnése nem egyszerűen rezsimváltást jelentett, de a nemzeti függetlenség kivívását is. A Szovjetunióban, Oroszország területi, politikai, gazdasági és kulturális súlyánál fogva megrendíthetetlen központi hatalmat gyakorolt a másik tizennégy tagköztársaság felett. Természetesen, meg kell említenünk, hogy több szovjet tagköztársaság is rendelkezett etnikailag autonóm területekkel. 1969 után a Csehszlovák, kétnemzetiségű államszövetség egyértelmű vezető ereje Csehország lett. Velük szemben Jugoszláviát hat intézményileg egyenrangú szövetséges és az 1974-es alkotmányváltozások következtében két, majdnem köztársasági jogosítványokkal rendelkező autonóm régió alkotta. Az államszövetségen belül lévő, tényleges autonómiával rendelkező területek státusza pedig eleve csökkentette a szövetségi központ hatalmát.

A szövetségi államok felbomlásakor a Szovjetunió köztársaságainak többsége, beleértve Oroszországot is, egységesen léptek fel a szövetségi központ ellen, míg az erős szövetségi központtal nem rendelkező Jugoszlávia tagállamai egymás ellen fordultak. Csehszlovákia esete abban különbözik, hogy ott, a két szövetségest képviselő politikai elit mindkét részről érdekelt volt a különválásban.

Jugoszlávia esetében döntő mozzanat volt, amikor a Milosevics vezette Szerbia, felrúgva a korábbi hatalmi egyensúlyt biztosító egyenlőség elvű politikát, erős központosító törekvésről tett tanúbizonyságot. Gondoljunk itt Koszovó és a Vajdaság autonómiájának 1989-es megkurtítására, és a montenegrói elit Szerbiához láncolására. Miután Szerbia központi státuszát Jugoszlávián belül megerősítette, Milosevics hozzálátott maga Jugoszlávia központosításához. Mivel ez esetben a többi köztársaság részéről erős ellenállásba ütközött, eredeti tervét félretéve, megkísérelte Szerbia, Montenegró és a szomszédos köztársaságokban élő szerbek nemzetiségi alapú egyesítését. Ezzel elérte, hogy a Szlovéniában és Horvátországban már meglévő elszakadási törekvések lendületet kapjanak.

Miért robbant ki erőszak a volt többnemzetiségű szocialista államszövetségekben?

Az erőszak megjelenésének lehetőségét az alább feltett két kérdésre adott válasz elemzésével magyarázhatjuk:

a.) Vajon az eredeti köztársaság és a szövetségi központ kölcsönösen elfogadta a szétválást és a meglévő határokat?

b.) Vajon minden csoport és régió elfogadta a függetlenséget és az új államok fennhatóságát?

Ha mindkét kérdésre igennel felelhetünk, akkor az erőszak kitörésének kicsi a valószínűsége. Csehszlovákia 1993-as szétválása jó példát szolgáltat erre.

Ha a kérdésekre nemmel válaszolunk, akkor az erőszak szinte biztosan elkerülhetetlen. Így történt ez a korábbi Jugoszláviában, ahol 1991 és 1995 között háború robbant ki az egyik oldalon Szerbia, Montenegró, a másik oldalon Horvátország és Bosznia részvételével. 1993-1994-ben pedig Horvátország szembefordult Boszniával, és háborút viselt ellene is. A volt Szovjetunióban pedig Örményország és Azerbajdzsán között robbant ki fegyveres konfliktus.

A horvátországi és boszniai szerbek többsége nem fogadta el Horvátország és Bosznia függetlenségét, továbbá nem volt lojális a hatóságokkal szemben. Fontos leszögeznünk, hogy ők nem rendelkeztek területi autonómiával, és szétszórtan éltek a horvát és bosnyák területeken. Felkelésükkel megpróbálták elfoglalni és/vagy hozzácsatolni az általuk lakott területeket a formálódó szerb-montenegrói államhoz, mely államok, valamint a szerb többségű Jugoszláv Nemzeti Hadsereg támogatták is őket e törekvésükben.

Az Örményország és Azerbajdzsán között lefolyt háború egy örmények lakta korábbi autonóm terület megszerzése miatt robbant ki, és végül Örményország győzelmével ért véget. Igaz az örmény többségű Hegyi-Karabah elfoglalása egyben a terület és Örményország közötti többségében azeriek által lakott országrész bekebelezésével is járt.

Megfigyelhetjük azt is: ha a konföderációt alkotó államok el is fogadják a közöttük fennálló határokat, az még nem biztosíték arra, hogy az államokban élő nemzeti kisebbségek is elfogadják azokat, vagy elégedettek az újonan létrejött nemzetállamban megvalósuló státuszukkal. Ahogyan azt Jugoszlávia esetében is láthatjuk, könnyen előfordulhat, hogy nem fogadják el új helyzetüket és a saját etnikumuk által létrehozott szomszédos nemzetállamhoz próbálnak csatlakozni, vagy önálló államot létrehozására tesznek kísérletet. Ha ez így történik, valószínűleg számolni kell az erőszak megjelenésével. Ugyanez volt a helyzet Grúziában (Abházia és Dél-Osszétia), Moldovában (Dnyeszteren túli Terület), Oroszországban (Csecsenföld), és Szerbiában (Koszovó) is.

Az erőszak kiváltó okai: állampolgárság, határok és területek, és a szövetségi haderő szerepe

A volt szocialista államszövetségekben kirobbant erőszak okait szemlélhetjük az állampolgárság, határ- és területi viták, valamint a szövetségi hadsereg szerepének tükrében is.

Kiváltó ok I. : állampolgárság

Általánosságban szólva az állampolgárság olyan jogi kapocs, ami összeköti az államot az egyénnel, jogokat biztosít számára, és kötelezettségeket ró rá. Az erőszak kirobbanásának valószínűsége nagyban összefügg a következő kérdésekre adott válaszokkal: Melyik államnak tartozom hűséggel? Melyik állam garantálja jogaimat és védelmemet?

Bosznia-Hercegovinát kivéve - amely történelmi és nem etnikai alapon jött létre - minden korábbi tagköztársaság a határain belüli etnikai sokszínűség figyelembevétele nélkül nemzetiségi alapon határozta meg önmagát. Nem meglepő tehát, hogy a függetlenedés első pillanatától kezdve minden köztársaság privilegizált helyzetbe hozta a magját alkotó etnikai csoportot, sőt a határain kívül élő azonos nemzetiségűeket is. Az állampolgárság megadása, vagy megtagadása a politikai színtér döntő fontosságú kérdésévé vált, hiszen szavazati joga természetesen csak egy állampolgárnak van. A szövetségi állam eltűnésével az állampolgároknak már az újonnan létrejött államokban kellett boldogulniuk. Sokan viszont egyszerűen megtagadták hűségüket az új és immár önálló köztársaságokhoz. Erre a magatartásra vezethető vissza a boszniai és horvátországi szerbek lázadása is. A korábbi szocialista federációk politikai elitje mindenhol megpróbálta csökkenteni az etnikai heterogenitást és egy nemzetileg „tisztább” állam létrehozását tűzte ki célul. Ugyanakkor azt is el kell mondanunk, hogy az erőszak a legtöbb esetben még a konkrét, az új állampolgársági szabályozás életbe lépése előtt kirobbant.

A már meglévő autonóm területeken élők előtt a kérdés az volt, hogy hűségesek legyenek-e a köztársasági központhoz, kikiáltsák-e a függetlenségüket, vagy egy újonnan létrejövő államhoz csatlakozzanak. Ahol addig még nem létezett autonómia, a meglévő nemzeti kisebbségek gyorsan kikiáltották sajátjukat, és szembeszálltak a köztársasággal, amiben éltek.

Ha a volt Szovjetunió és az erőszak viszonyát vizsgáljuk, rögtön egy anomáliához jutunk. Észtország és Lettország nyíltan diszkriminálta a területén élő oroszokat, amikor megfosztotta őket állampolgárságuktól, mégsem robbant ki az erőszak. Igaz, ha nem így cselekednek kisebbségben maradtak volna saját hazájukban. Annak kombinációja, hogy Oroszország nem lépett fel katonailag (kivéve egy rövid ideig Litvániában) és a felkelésnek nem lett volna területi alapja, az erőszak elmaradását eredményezte.

A volt Jugoszláviában viszont az állampolgárság kérdése igencsak feltüzelte a kedélyeket. Az állampolgárság nemzetiségközpontú megfogalmazása, az új demokratikus renddel összekapcsolódva az extrém nacionalizmus táptalajává vált, és a más nemzetállamban „rekedt” kisebbségek nem ismerték el az új államokat fölöttük állónak és csak „saját” köztársaságukat tekintették legitimnek. Abban reménykedtek, hogy az államhatárok módosulásával ők is bekerülnek az anyaállamba, még ha olyan területen éltek is, ahol ők voltak kisebbségben. Szerintük ezeket a területeket el kellett foglalni és etnikailag „megtisztítani”. Erre jó példa, az ahogyan a boszniai szerbek elfoglalták Bosznia majd 70%-át, és masszív etnikai tisztogatásba kezdtek a boszniai muzulmánok, valamint horvátok körében.

Kiváltó ok II.: területek és határok

Az államszövetségek felbomlásának nyilvánvalóvá válását követően az emberek eltűnődtek azon, hogy vajon hogyan is fognak majd az újonnan kialakult államok alakot ölteni. Logikus az lett volna, ha egyszerűen a már meglévő köztársasági határok mentén szakítják szét a föderációt, de a nacionalista erők nyilvánvalóvá tették, hogy etnikai alapú rendezésnek kell bekövetkeznie. Így a felbomlás több régióban megcsillantotta a mesterségesen meghúzott köztársasági határok újrarendezésének lehetőségét. Az etnikai alapú felosztás persze nem szolgált kész megoldással az etnikailag kevert területek problematikájára. Sajnálatos módon ezt a kérdést az adott területeken erőszakos elkülönítéssel, tömegmészárlással, etnikai tisztogatással „oldották meg”. A területi konfliktus kirobbantása elsősorban a Szerbián kívül élő szerbeknek állt érdekében, annak ellenére is, hogy pont Szerbia volt az az állam, amely a legnagyobb lélekszámú kisebbségeket tudhatta saját földjén. Magyarország és Albánia viszont önként lemondott a határok módosításának lehetőségéről, így az újvidéki magyarok, vagy a koszovói albánok előtt egyértelművé vált, hogy esetleges függetlenedési törekvéseikhez semmilyen támogatást sem remélhetnek anyaországuktól. Így háború ezekben az esetekben nem, de az egymást gyanúsan méregető Horvát Köztársaság, a benne élő szerb kisebbség, és a többségi szerb állam között robbant ki. A legvéresebb harcok pedig a valóban soknemzetiségű Bosznia-Hercegovinában folytak. Mivel Bosznia a benne élő horvátok, szerbek és muzulmánok számarányának kiegyenlítettsége miatt nem törekedhetett nemzetállami státuszra, senki sem érvelhetett azzal, hogy az új állam létrejöttével kisebbségbe kerülne, és ezt megakadályozandó visel hadat. Ezért például a szerb propaganda, midőn a boszniai szerbek területszerző törekvéseit támogatta, arra hivatkozott, hogy meg kell akadályozni egy esetleges muzulmán állam kialakulását a térségben, mivel a boszniai muzulmán vezetők fundamentalisták, és ha tervük sikerrel jár, ki fogják irtani a területen élő szerbeket.

A boszniai horvátok először támogatták az önálló bosnyák állam létrehozatalát, ami egyben alátámasztotta Horvátország törekvését is a Belgrádtól való függetlenedésre. Később 1993-tól viszont Zágráb befolyására hasonló álláspontra helyezkedtek, mint a szerbek, maguk is elutasítván a soknemzetiségű bosnyák állam létrejöttének lehetőségét, és szintén fundamentalizmussal vádolták a boszniai muzulmán vezetőket. Ennek utána a szerb lakossághoz hasonlóan megpróbáltak annyi területet megszerezni Horvátország számára, amennyit csak tudtak.

Elmondható, hogy a határokért és területekért folytatott brutális háború „eredménye” az lett, hogy a nemzetközileg elismert határok ma is ugyanazok, mint amelyek a korábbi szocialista federáción belül elválasztották a tagköztársaságokat. Igaz ugyan, hogy a szerb etnikumnak sikerült létrehoznia a Boszniai Szerb Köztársaságot, de nem voltak képesek Szerbiához csatlakozni.

Kiváltó ok III.: a szövetségi hadsereg szerepe

A szövetségi hadseregek már csak az erőszak feletti monopóliumuk okán is döntő szerepet játszottak a volt szocialista államszövetségek között kirobbant konfliktusok során.

Jugoszláviával ellentétben Csehszlovákiában a hadsereg nem avatkozott bele a politikai folyamatokba. A jugoszláv hadsereg viszont ahelyett, hogy megpróbálta volna fenntartani Jugoszlávia létét, Szerbia oldalán szállt harcba, és segítséget próbált nyújtani a szerb határok minél szélesebbre húzásában.

Epilógus: húsz évvel később

Csehszlovákia 1993-ban békés úton, két független állammá bomlott fel, majd Szlovéniával és Litvániával együtt 2004-ben csatlakozott az Európai Unióhoz. Horvátország 1995-ben súlyos emberáldozatok árán vetett véget a szerb felkelésnek. Boszniai-Hercegovina egy belülről megosztott, és nemzetközi szervezetek által felügyelt entitássá vált, míg Szerbia határai a mai napig nem alakultak ki véglegesen, és Koszovó elvesztésének, valamint Montenegró kiválásának köszönhetően egy tengeri kijárattal nem rendelkező, szárazföldi országgá vált, melynek területe kisebb lett, mint az expanzióért folytatott háború megkezdése előtt.

A poszt-szovjet világot újra és újra felszínre törő konfliktusok jellemzik (lásd a 2008-as grúziai eseményeket, vagy a Dnyeszteren túli Területet, Abbháziát, Dél-Osszétiát és Hegyi-Karabahot.). Csecsenföld brutális orosz megszállása és kormányzása felett a „szeptember 11-ike” utáni világ pedig szemet hunyni látszik.

A volt szocialista federációk felbomlása tehát sokak életébe és emberi méltóságába került, és sajnos elmondható, hogy a falak néha azok fejére omlanak, akik saját maguk vágyták lerombolni azokat.

Juhász Gergely Ákos