Kisebbségkutatás - 2010. 3. szám

Legalitás és illegalitás határán, és az állami szuverenitás újjáteremtése avagy:

A vízumpolitika változásainak hatásai a törökországi bolgár bevándorlók esetében

Kasli, Zeynep and Parla, Ayse: Broken Lines of Il/Legality and the Reproduction of State Sovereignity: The Impact of Visa Policies on Immigrants to Turkey from Bulgaria. = Alternatives, 34. vol. 2. no. 2009. 203–227 .p.

 

Széles körben elterjedt nézet, hogy a globalizáció felgyorsulása, karöltve a liberális gazdaságpolitika egyre több országban való térnyerésével, kihívás elé állítja mind a nemzetközi szervezeteket, mind a nemzetállamokat, az egyre nagyobb számú bevándorló megjelenésével együtt járó problémákkal szemben. A globalizációt elfogadó, de területi integritásukat, szuverenitásukat megóvni igyekvő nemzetállamok esetében a vízumpolitika változásai nem egy esetben aszimmetrikus viszony kialakulásához vezetett a bevándorlók és az állam között. A bevándorlók pedig helyzetük, lehetőségek szerinti legjobbá tételének érdekében akarattal vagy akaratukon kívül legális és illegális stratégiákat alkalmaznak, az őket olykor befogadó, olykor elutasító államokkal szemben.

A világfolyamatoktól függetlenül, végső soron a szuverén állam joga, hogy különbséget tegyen a területén élők emberi és állampolgári jogai között. E különbségtételre az anyanyelvűség, az azonos kultúra és az önrendelkezés kategóriái szolgáltatnak alapot. A születési jogán állampolgárrá lett ember és a bevándorló közötti legfőbb különbség, hogy a másodiknak állampolgári jogai nem, csak emberi jogai vannak, s így folyamatosan a kivétel állapotában leledzik. A továbbiakban azt vizsgáljuk milyen hatása van az 1990 után Bulgáriából Törökországba bevándorolt, többségükben munkát vállalni kívánó emberekre a folyamatosan változó török vízumpolitika, amely minden egyes változással új határt húz a „bent -és kintlévők” között. Vizsgáljuk továbbá, hogy milyen, határokon átnyúló hatásai vannak a változó szabályozásnak.

 

Törökországba vándorlás az 1990-es évektől

Törökországot leginkább, mint az elvándorlás forrását és nem, mint a bevándorlás célját szokás emlegetni, ám ez a nézet a térségben bekövetkezett politikai és gazdasági változásoknak köszönhetően már nem állja meg a helyét. Az természetesen nem vitatható, hogy Törökország továbbra is népszerű megállóhely azok körében, akik hazájukból, egy harmadik országba kívánnak kivándorolni. E jelenség kapcsán elsősorban az Afganisztánból, Irakból, Pakisztánból, és az afrikai országokból tömegével érkező illegális emigránsokat említhetjük. Mellettük viszont megjelentek azok a bevándorlók is, akik a jobb élet reményében legális, illegális vagy „fél-legális” módon lépik át a török határt, és kívánnak a török munkaerőpiacon megjelenni. Ezek az emberek általában a szomszédos országok valamelyikéből, Bulgáriából, Irakból, Iránból, Moldovából, Romániából, Oroszországból, vagy Grúziából érkeznek. A bevándorlók számának ugrásszerű megnövekedése, a volt szocialista államalakulatok széthullására, a kapitalista gazdaságra való átállás okozta nehézségekre vezethető vissza. Törökország vonzerejét földrajzi közelsége, a határok viszonylagos könnyű átjárhatósága, az alacsony utazási és megélhetési költségek, valamint a már meglévő, bejáratott vándorlási útvonalak adják. Mindehhez járul még az a tény, hogy a hidegháború vége óta a török vízumpolitika sokkal rugalmasabbá vált. Számokban kifejezve igen szembeötlő a különbség. Míg 1980-ban a Balkánról és az akkori szovjet világból bevándoroltak száma 54 000 volt, 2005-ben már 6,2 millió fő.

 

A schengeni jogharmonizáció

Az 1990-es évektől kezdődően egészen 2001-ig a bolgároknak turista vízumra volt szükségük ahhoz, hogy Törökországba beutazhassanak, és el kell mondanunk, hogy bolgár állampolgárként nem volt könnyű a vízumhoz jutás, és azt is majdnem minden esetben csak egyetlen családtagnak ítélték meg a török hatóságok. A török kormány ezzel az intézkedéssel kívánta korlátozni a beutazók munkavállalási lehetőségét, ám, ha valaki tartózkodási engedélyhez jutott, és azt rendszeresen meghosszabította, két év elteltével állampolgárságért folyamodhatott.

2001 és 2007 között megváltozott a szabályozás, és a Bulgáriából érkezettek három hónapos vízummentességet élveztek. Ez a megoldás lehetőséget adott azok számára, akik még az 1990-es évek végén vándoroltak be, és vízumuk lejártakor nem tértek haza, vagy embercsempészet útján érkeztek, hogy helyzetüket legalizálják. Azok, akik pedig családostól érkeztek egy speciális alapon, mint „Törökországban tanuló gyermek kísérői” (törökül refakatÇi izni) folyamodhattak tartózkodási engedélyért. 2007-ben a schengeni jogharmonizáció keretében ismét új szabályok léptek életbe, ami a Bulgáriából bevándoroltak számára azt jelentette, hogy míg korábban három hónapot tölthettek el vízum nélkül Törökországban, újabban csak kilencven napig tartózkodhattak az országban egy hat hónapos perióduson belül. Cserébe Bulgária ugyenezt a szabályozást léptette életbe a török útlevéllel rendelkezők számára is, de azok, akik érvényes vízummal kívántak beutazni a schengeni térségbe, nem kellett, hogy bolgár vízumért folyamodjanak. Vagyis az új szabályozás rugalmasabb vízumpolitikát eredményezett a törökök, mint a bolgárok számára.

 

A Bulgáriában élő törökök „hazatérése”

A török köztársaság megszületésétől kezdve tárt karokkal várta azokat, akik a valamikori Ottomán Birodalom területéről „hazatelepülni” kívántak. Céljuk egy homogén nemzeti identitással rendelkező állam megteremtése volt a kulturálisan és etnikailag is sokszínű országban, és a török származású, kultúrájú, vagy törökül beszélő bevándorlók befogadását jó eszköznek tartották céljuk eléréséhez. Az elgondolás jogi alapját az 1934-es Letelepedési Törvény szolgáltatta, mely törvényt 2006-ban meg is újítottak. A 20. század során több jelentős bevándorlási hullámot indult meg: az első hullám 1925-ben egy bolgár-török megegyezés hatására indult meg, a második 1950-1951-ben, a kommunizmus megjelenésével, és a földek kollektivizációját követően zajlott le, a harmadik a családegyesítést lehetővé tévő 1968-as megegyezést követően történt, a negyediket pedig a Todor Zhivkov kormányzása idején lezajló agresszív asszimilációs folyamat indította meg, és ennek következményeként 1989-ben több mint háromszázezer ember emigrált Bulgáriából Törökországba. Igaz ugyan, hogy ezeknek az embereknek az egy harmada a kilencven utáni változásokat követően visszatért Bulgáriába.

Míg az 1989-es, és korábbi etnikai alapon bevándoroltak automatikusan megkapták az állampolgárságot, az 1990-es évek második felétől ez a helyzet megváltozott. Vajon mi lehet a magyarázat arra, hogy a török állam különbséget tesz az ugyanazon kategória, nevezetesen a nemzettárs, alá eső személyek között és egy meghatározott időponttól fogva megtagadja tőlük ugyanazon jogokat, amelyeket ez idő előtt a többieknek biztosított. Másképpen fogalmazva, míg az 1990 előtt nemzetiségi alapon bevándoroltak mindenféle megpróbáltatás nélkül megkapták az állampolgárságot, addig az ez után az időpont után érkezettektől ezt megtagadták, és először turista vízumot váltattak ki velük, majd 2001 és 2007 között következett a három hónapos vízummentesség korszaka, és végül 2007 után a hat hónap alatti kilencven napos tartózkodás lehetősége. Úgy tűnik, hogy a török állam korábbi védelmező szerepét elhagyva más politikát választott, hogy kihasználhassa a Bulgáriában élő török kisebbség státuszát.

 

Portrék

Az eddigiekben azt láthattuk, hogyan befolyásolták a gazdasági, nemzetközi, jogi, és politikai folyamatok a török bevándorláspolitikát, a következőkben két portrén keresztül azt vizsgáljuk, hogy hogyan használja fel Törökország a strukturális változtatásokat a szuverenitása kinyilvánítására, és hogyan terjesztheti ki azt államhatárain túlra.

Nurchian

Szakmája vegyész. Két gyermekével 1998-ban turistaként, a férje után egy évvel érkezett Törökországba. Isztambul egy bevándorlók által lakott külvárosi részében telepedtek le, ott íratták iskolába gyermekeiket is. Férjével együtt a 2001-es új szabályozás következtében legalizálni tudták státuszukat. Azok közé tartoztak, akik lejárt vízumuk ellenére sem hagyták el az országot és 2001-ben azért kaptak amnesztiát, mert résztvettek a bulgáriai választásokon, amelyen a török kisebbséget képviselő párt mindig komoly erőként szerepel. Mivel a három hónapig érvényes vízummentesség nem tette lehetővé, hogy gyermekeik török iskolába járhassanak, az iskolás gyermekek kísérőinek megadható speciális tartózkodási engedélyért a refakatÇi izni-ért folyamodtak. Annak ellenére, hogy a 2004 és 2007 között a refakatÇi izni-t évente megújították, nem voltak jogosultak állampolgárságért folyamodni, mint a rendes tartózkodási engedéllyel rendelkezők, és legálisan nem vállalhattak munkát sem. Miután 2007 októberében a 2001. évihez hasonlóan, a bulgáriai választásokon való részvételért cserébe amnesztiát hirdetett a török kormány, – ezúttal hat hónapra – ismét visszatértek a rendes tartózkodási engedélyhez. Ám a hat hónap leteltével most sem újították meg az engedélyüket, így vissza kellett térniük a refakatÇi izni-hez. „Az a tíz év erőfeszítés csak számít valamit. Én is adót szeretnék fizetni, én is állampolgár szeretnék lenni…” panaszkodott Nurchian, és a szoba falán lógó Törökország térképre mutatott. Ekkor már egy éve volt annak, hogy állampolgársági kérvényüket beadták a Belügyminisztériumhoz, de válasz még nem érkezett. Nurchian célja az volt, hogy török állampolgár legyen, és később fiait állami felsőoktatási intézménybe, török diákként és ne külföldiként írathassa be, illetve saját szakmájában, vegyészként helyezkedhessen el.

Aysel

Aysel 2006 óta bentlakó dadaként dolgozik Isztambulban. Először férjével és két gyermekével érkezett Törökországba az 1989-es bevándorlási hullám résztvevőjeként, de kevesebb, mint egy éven belül visszatértek Bulgáriába így az 1989-es emigránsoknak felajánlott állampolgárságot nem kaphatta meg. Később azzal a céllal érkezett vissza Törökországba, hogy pénzt gyűjtsön lánya esküvői kiadásaira, és fia egyetemi tanulmányinak költségeire. 2007-ig a háromhavonként megújítható vízummentességi szabályozás alanya volt. Így egészen a 2007-es új szabályozás hatályba lépéséig legálisan tartózkodott az országban, amit minden három hónap leteltekor elhagyott, hogy azután ismét legálisan térhessen vissza. Amikor az új szabályozás szerint hat hónapos időtartam alatt, bolgár állampolgár csak kilencven napig tartózkodhatott legálisan Törökország területén, megállapodott egy másik bevándorlóval, hogy akkori munkaadójánál egymást felváltva fognak dolgozni. Ezzel elérte, hogy a törvény megszegése nélkül megtarthassa munkahelyét. Ám amikor októberben a bulgáriai szavazáshoz kötött hat hónapos tartózkodási engedély megszerezhetővé vált, ráadásul az a hír terjedt el, hogy azt annak lejártakor majd meg lehet hosszabbítani, a megállapodás érvényét vesztette. Miután kiderült, hogy a meghosszabbíthatóságról szóló hírek nem igazak Aysel jogi segítségért folyamodott. Ügyét a legrégebbi és legprofesszionálisabban működő emigráns egyesület elé vitte, ám az ár, amit az egyesület az ügy jogi úton való elintézésért kért megfizethetetlen volt számára. Ezért úgy döntött, hogy vagy megvárja a következő amnesztiát, vagy visszatér a kilecven naponkénti csere lehetőségéhez. Miután a nem jól időzített hazautazások következtében többször is jóval túllépte vízuma lejártának időpontját, jelenleg a 2009-ben kiadott új amnesztia megszerzéséért kívánt benyújtani kérvényt a hatóságokhoz. Ám erről is kiderült, hogy bár több ezren jelentkeztek, csak kilencszáz, már korábban kérvényt benyújtó ember kaphatja meg az egyébként egy évre szóló tartózkodási engedélyt. A bevándorlók ügyeivel foglalkozó, másik szervezet tanácsára, mégis benyújtotta a kérvényt, bízva abban, hogy a kormány álláspontját megváltoztatva mégiscsak mindenkire kiterjeszti az új amnesztia hatályát.

 

A törvény működése a mindennapokban

Bár az egyedi esetek eltérőek, e két ember példája reprezentálja leginkább a bevándorlók két fő csoportjának attitűdjét a törökországi letelepedés, munkavállalás és a változó vízumpolitikára adott válaszok tekintetében.

Nurchian 2004 óta, mint Törökországban tanuló gyermekeinek kísérője rendelkezik tartózkodási engedéllyel, ám ennek az engedélynek a birtokában nem folyamodhat állampolgárságért, és nem válhat legális munkavállalóvá. Annak ellenére sem kaphat normális tartózkodási engedélyt, hogy több fórumon határozottan kijelentette, ő rendes, törvénytisztelő, adófizető állampolgárként egész családjával Törökországban kíván gyökeret ereszteni, és a jövőben sem óhajt visszatérni Bulgáriába.

A helyzetet bonyolítja, hogy az állandóan és kiszámíthatatlanul változó vízumszabályok következtében, és az általában a bulgáriai választások időpontjára időzített amnesztiák miatt a legtöbb bevándorlónak folyamatosan a legalitás és illegalitás határvonalán kell egyensúlyoznia. Az, hogy a hivatalnokok, és a határállomásokon szolgáló határőrök nem egyformán alkalmazzák a hatályos törvényeket, például nem egyforma bírságot szabnak ki mindenkire – vagy valakire ki sem szabnak semmilyen bírságot – már csak hab a tortán. Azt láthatjuk tehát, hogy a döntéshozók kettős szerepet játszanak. Egyfelől mindig hagynak egy kis mozgásteret a bevándorlóknak, másfelől viszont, mivel a szabályozások sohasem egyformán érvényesek mindenkire, és mindig csak kisebb létszámú csoportok számára adnak könnyítést, mégicsak biztosítják a szuverén kontrollját az egyén felett. Így amíg valaki bevándorló, addig állampolgári jogokkal nem, csak emberi jogokkal rendelkezhet.

Az állampolgárság elnyerésének lehetőségéhez jelenleg a legerősebb indok az, ha valaki töröknek, vagy török származásúnak vallja magát. Így lehet letelepedési engedélyhez jutni, amit ha valaki két egymást követő évben megújít, jogalapja lesz állampolgársági kérelmet benyújtani. Ugyanakkor a török leszármazottaknak biztosított münferit göÇmen státuszt a bevándorló csak akkor kaphatja meg, ha kérvényt nyújt be a Belügyminisztériumnak Ankarában, ám a kérvény elbírálásának folyamata korántsem átlátható, és az elutasítás lehetősége miatt sokan félnek a beadástól. A bevándorlókat képviselő szervezetek amellett érvelnek, hogy a kérvény puszta benyújtása is jó stratégia lehet az emigránsok törökországi státuszának rendezéséhez, mivel a függőben lévő kérvény, az elbírálásig maga is legális lehetőséget biztosít az országban maradáshoz.

Ez az a stratégia, amit Aysel is alkalmazott, amikor megpróbált a münferit göÇmen státuszért folyamodni. Ő azért kívánta elérni az állampolgári státuszt, hogy szabadon jöhessen-mehessen Bulgária és Törökország között, és ezzel együtt saját munkavállalását is legalizálhassa, megkönnyíthesse.

Nurchian esete abban különbözik, hogy ő és családja többé már nem akarja elhagyni Törökországot, és az állampolgárságra azért van szükségük, hogy teljes életet tudjanak élni választott új hazájukban. Bár mindkettőjüket más motiválja, ugyanabban a cipőben kénytelenek végigegyensúlyozni a legalitás és illegalitás keskeny deszkapallóján.

Úgy tűnik azonban, hogy a szuverén államnak az állandó legalitás megteremtése nem áll érdekében, s kedvezőbbnek találja, ha a bevándorlókat az állandó kivétel státuszában tartja.

Juhász Gergely Ákos