Kisebbségkutatás - 2010. 3. szám

A mozgósítás politikája:

A mobilizáció technikái Svédország többnemzetiségű külvárosaiban

Dahlstedt, Magnus: „The Politics of Activation: Technologies of Mobilizing „Multiethnic Suburbs” in Sweden. = Alternatives, ,vol. 33. 2. no. 2008. 481-504. p.

 

Az elmúlt években, a baloldaltól a jobboldalig minden politikai szereplő közös nézetévé vált, hogy a demokrácia „megújítása” a hatalomgyakorlás felülről lefelé való irányának visszafordításával, egy alulról felfelé tartó társadalmi mozgás beindításával lehetséges. Más szóval, szükséges az állami intézmények és a helyi közösségek közötti folyamatos párbeszéd és közös munka megindítása, fokozása. A társadalmi mobilizáció, az alulról felfelé tartó törekvések felkarolása, politikai szlogenné vált nemcsak Svédországban, de majdnem minden európai liberális demokráciában is.

A svéd politika ilyen irányú eltolódása már a hetvenes években elkezdődött, de csak a mély gazdasági válságot hozó kilencvenes évek során gyorsult fel. A háború utáni „svéd modell”, mint sikeres középút kapitalizmus és szocializmus között, négy oszlopra támaszkodott: centralizmus, univerzalizmus, szociális intervenció és konszenzus. E modellt sok kritika érte az évek során, többek között hatékonytalansága, túlzott központisága miatt, amivel útját állta az egyéni törekvések kibontakozásának. A modell körüli vitákból, az évek során egy „új svéd modell” kontúrja rajzolódott ki, ami egyre nagyobb mértékben támogatta az „alulról jövő részvételt”, és a jóléti társadalom fenntartása mellett a politika és kormányzás decentralizációját tűzte ki célul.

A politika, a többnemzetiségű külvárosok helyzetének javítását, az ott élő, többségében emigráns lakosság társadalmi integrációjának elősegítését is a társadalmi mobilizáció megerősítésében, az alulról felfelé megnyilvánuló törekvések támogatásában látta.

Jelen elemzés szellemi kiindulópontját Michel Foucault, hatalomról és kormányzásról vallott nézetei adják. Azt vizsgáljuk, milyen szerepe van a „proaktív cselekvésnek”, az „alullévők mobilizációjának”, a „nagyobb polgári felelősségvállalásnak”, az elérdektelenedett emberek aktív, tudatos és felelős állampolgárrá nevelésében.

 

A proaktív cselekvés akarása

Foucault hatalomról és kormányzásról vallott nézeteit követve sok tudós rámutat arra, hogy a polgárok bevonása a társadalmi életbe, a közös felelősségvállalás tudatának megerősítése, a hatalomgyakorlás technikájának szerves részét kell képezze. Itt nem a hatalom teljes liberalizációjáról van szó, tehát nem arról, hogy az állampolgárokat teljesen felszabadítjuk minden, az állam által rájuk gyakorolt kényszere alól, és ezzel reméljük megoldani a társadalmi problémákat, hanem, hogy új eszközökkel bírjuk rá őket az együttműködésre, mindinkább bevonjuk őket saját életük alakításába, és felismertetjük velük, mekkora felelősségük van mikrokörnyezetük sorsának alakításában. E a cél eléréséhez van szükség a különböző társadalmi rétegek aktiválására.

Ahogyan Nikolas Rose megjegyzi, mi már „fejlett liberális társadalomban élünk, amely nem a társadalom egészének segítségével kívánja megoldani a kormányzást, hanem az egyes állampolgárok egyéni döntéseinek szabályozásával…”. A polgárokat „morális lénynek” tekintjük, és az egyéni választásaikra, önkiteljesítésükre alapozott kormányzásnak kell önigazolást nyernie a természetes, vitathatatlan és nyilvánvaló alapelvekben: a munka értékében, a család fontosságában, az egyéni felelősségvállalás tiszteletében.

A felelősségérzet kifejlesztése nem korlátozódik meghatározott társadalmi körökre, vagy adott intézmények által felügyelt területekre. A társadalom minden tagjára érvényes. A következőkben három terület közelmúltbéli fejlődését vizsgáljuk: a demokráciáét, a városi megújulásét és az oktatásét.

 

A demokrácia anatómiája: demokrácia politika

A svéd demokrácia körül kialakult vita lehetőséget ad a „társadalmi kontrolltól az ön-szabályozásba” való átmenet máig tartó folyamatának vizsgálatára.

Az 1980-as évektől kezdődően a hivatalos svéd retorika mindinkább a részvételi demokrácia fontosságának hangsúlyozása felé mozdult el. E nézet szerint a részvételi demokráciát egy speciális morális rend kifejezőjeként értelmezhetjük: a demokratikus kormányzás jogosultságát a társadalmi szellem, a kölcsönös tisztelet és bizalom fenntartásától nyeri. Ezeknek az értékeknek az élet minden területén, a családban, a munkahelyen, az óvodákban és iskolákban, a civil társadalomban és persze a politikában is meg kell jelenniük.

Az egyéneket rá kell venni, hogy ne csak választások idején, de két választás között is résztvegyenek a társadalmi élet formálásában, mivel az egymást kölcsönösen tisztelő, aktív polgárok óriási, az egész társadalom jólétére kiható tőkét jelentenek az államnak. Ehhez hozzá kell tennünk, hogy az egyes ember sehol sem a többiek nélkül, teljes izolációban létezik, döntéseit nem kizárólag saját érdekei alapján hozza, mint azt a neoliberális utópia feltételezi, hanem közösségben él, társadalmi hálózatok része. Megfelelő egyensúlyt kell találni tehát az állam és a civil társadalom felelősségi körének viszonyában.

 

Aktívak vs. Kívülállók: várospolitika

Az ideális demokratának természetesen az ellentéte is létezik, a passzív, bizalmatlan és felelőtlen polgár, aki teher a demokráciára, és szükséges „a demokráciára kitanítani.”

Az ideális, „aktív polgár” viszonyát a kormányzathoz, egy a '90-es évekből származó, a Városbizottság számára készült jelentés is megfogalmazza: „Egészen addig, amíg a megoldásokat valaki más szolgáltatja, az állampolgár kontroll alatt van…Ha az állampolgárnak lehetősége nyílik a kezdeményezésre, akkor valósulhat meg az önrendelkezés.” A jelentés a civil életben kifejtett aktivitásuk vagy passzivitásuk szintje szerint, sematikusan négy kategóriába sorolja az embereket: „aktív; passzív; erőtlen; és kívülálló”. Célként természetesen megfogalmazza a legkeskenyebb „aktív” réteg kiszélesítését. Ez a megközelítés alkotja a várospolitika fő irányvonalát a kilencvenes évek óta: „A lakosság aktív részvétele nélkül, csak mesterséges változásokat érhetünk el.” Ez a kijelentés Ulrica Messingtől, akkori szociáldemokrata integrációs minisztertől hangzott el. Később ugyanő fejti ki a társadalmi szélsőségek - a legszegényebbek és leggazdagabbak - életszínvonala közötti különbség szűkítésének fontosságát is, amihez hozzáteszi, hogy „a helyi demokráciának, nem utolsósorban a városok legsérülékenyebb részein, valódi esélyt kell biztosítania a saját erőből fakadó vitalizációra, a központi hatalom makromenedzselése nélkül.”

A mozgósítás elősegítése érdekében a kormányzat három év alatt 2 milliárd svéd koronát költött helyi projektek megvalósításának támogatására.

 

Társulás a városi fejlesztések érdekében

A várospolitika másik újra felbukkanó fogalma a „társulás”, ami bekerült az 1990-es évektől kezdődően bekerült az Európai Unió politikai szótárába is. A társulás olyan gyűjtőfogalom, ami az állam és gazdaság, állam és civil szerveződések együttműködésének technikáit foglalja magában. A „társulások” létrehozását a politika a regionális fejlesztések zálogaként kezeli, és ez azzal együtt is igaz, hogy az állam maga is számos eszközzel rendelkezik a fejlesztések megvalósításához.

Igaz ugyan, hogy a társulás eredetileg nem az elnéptelenedő vidéki területek, vagy a multietnikális külvárosok problémáira kínált megoldást, felhasználását a svéd parlament mégis járható útnak tartotta e súlyos gondokkal küzdő, és komoly problémákat okozó területek felvirágoztatásához is.

Az állami intézmények és helyi közösségek közötti társulások életre hívása, az „alulról felfelé” elgondolása az ideológiai spektrum minden szegmenséből összehozza az együtt cselekvő feleket. A fejlődés és növekedés tekintetében mind a vidék, mind a várospolitika, és azon belül is a külvárosokkal foglalkozó szervezetek szereplőinek hasonló kihívásokkal kell szembenézniük. A problémák megoldását mindenki a helyi erőforrások jobb kihasználásában, a helyben élők aktivitásának felkeltésében látja.

 

Felelős szülők: Oktatáspolitika

A társulások létrehozásának fontossága, illetve a közéleti részvétel megerősítésének ösztönzése, nem hagyta érintetlenül a svéd oktatáspolitikát sem. Az 1990-es évektől kezdve az iskolai tantervek fontos célként jelölik meg a diákok „demokrata állampolgárrá” nevelését. Ezzel párhuzamosan a szülők szerepe az iskolával és a gyerekek iskolai előmenetelével összefüggésben óriásira nőtt. Ma már pl. az is lehetséges, hogy az iskolaszékekben a szülők legyenek többségben.

A szülők és az iskola közötti együttműködés azonban nem zökkenőmentes. A doktrína szerint a szülőket támogatni kell az iskola ügyeiben való részvételre, ám a kialakult gyakorlat szerint ez csak a „normálisan működő” vagyis a svéd családok tagjaira érvényes. Úgy tűnik, hogy a bevándorlók esetében, akiket a többség nem tart jó (értsd svéd értékek szerinti) nevelőnek, már nem annyira nyitott az iskola életébe való beavatkozás lehetősége.

Amikor egy család új társadalomba érkezik, elveszíti korábbi, eredeti társadalmának támogatását, új normákhoz kell alkalmazkodnia. Való igaz, hogy sok bevándorló család nem vall egyforma értékrendet a svéd családokkal, pl. a svéd társadalmi normákkal ellentétben kiemelten kezeli a férj és az apa szerepét, a gyermekek feltétlen engedelmességét, vagy a leánygyermek párválasztásának szülői szabályozását. A svédek mindezt rossz szemmel nézik, vagy egyenesen elítélik, és általánosságban a bevándorlókat, a problémák okozóinak és egyedüli forrásainak tekintik. Az iskola pedig, ami a szülőket, többek között a fegyelmezés egyik eszközének is tekinti, a jó diákról és a jó szülőről alkotott elképzeléseit próbálja meg a vele együttműködni kívánó szülőkkel is elfogadtatni. A jó szülő kategóriáját ma is a középosztálybeli fehér férfi vízíójaként értelmezi.

A szülőktől elvárják, hogy egyre többet tegyenek gyermekeik felneveléséért, hogy „szülői kötelességeiket” teljesítsék. Gondoskodniuk kell róla, hogy a gyermek eljárjon az iskolába, megcsinálja a házi feladatát, rendesen öltözzön, és motiválniuk kell őket arra, hogy az iskolai feladataikra koncentráljanak, vagyis részt kell vállalniuk a felelősségből.

A társadalmi lét eddig taglalt aspektusaiból is látható, hogy az állami hatalomgyakorlás új tartalommal töltődött fel az elmúlt évtizedekben. Az állam funkciói megváltoztak. Mára az irányító szerep helyére egyre inkább az összefogó, koordináló és aktiváló szerep lép. Az egyénnek, családnak, szervezeteknek, társulásoknak nagyobb lett a mozgástere, és több lehetőségük nyílik, hogy sorsuk alakulását saját kezükbe vegyék.

Annak ellenére, hogy sok aktivizáló és együttműködésre buzdító törekvésnek éppen a túlnyomó többségében emigránsok által lakott külvárosok problémáinak megoldása lenne a célja, a svéd társadalom nap-nap után elvárja a bevándorlóktól, hogy bizonyítsák érdemességüket a társadalom áldásainak élvezetére, és komoly akadályokat gördít a különféle társulások vagy társadalmi szervezetek munkájában való részvételük elé. Bizonyítaniuk kell, hogy megtanulták a svédek által elfogadott normákat, a nyelvet.

Az elképzelt svéd közösség történelmileg mindig valaki kizárásának, a valakitől való megkülönböztetésnek segítségével definiálta önmagát. Ilyenek a cigányok, vándorcigányok és a lappok. A mai liberális kormányzati törekvések sem tudták teljesen függetleníteni magukat e történelmi hagyatéktól. Továbbra is a középosztálybeli fehér férfi testesíti meg azt az ideált, amin a jó állampolgár normája nyugszik.

Ha a proaktív cselekvés politikája nem egy hosszabb távú, a társadalmi egyenlőtlenségeket orvosolni kívánó stratégiába illeszkedik, fennáll a veszélye, hogy e különbségek még inkább elmélyülnek. Svédországnak a többi fejlett demokráciához hasonlóan szembe kell néznie ezekkel a politikai kihívásokkal.

Juhász Gergely Ákos