Kisebbségkutatás - 2010. 3. szám

Érvek és ellenérvek a minaret-témában

(1.) Isensee, Josef (Bonn): Integration als Konzept: Die Grenzen der Toleranz. = Blätter für deutsche und internationale Politik. Jg. 2010. H. 3. 79- 90. p.; (2.) Hecker, Wolfgang (Wiesbaden): Integration durch Konflikt: Der Streit um das Minarett. = Uo. H. 4. 51- 55. p.; (3.) Massarrat, Mohssen (Osnabrück): Islam und Demokratie: Ein Widerspruch? = Uo. 56- 62. p.; (4.) Nelhiebel, Kurt ( Bréma): Der braune Faden. Vom deutschen Hass auf Juden und Kommunisten. = Uo. 107- 115. p.

 

A mind szélesebb hullámokat verő integráció-vitában a berlini havilap két számának több közleménye lényegretörő igénnyel közelít a nehéz témához, amivel talán még megállja a helyét a Németország „önfelszámolásától” óvó prominens bankár-politikus, T. Sarazzin új kiáltványával (Deutschland schafft sich ab) szemben.

 

1. A tolerancia határai

Néhány tézis: A török-kurd-arab bevándorlók stagnáló integrációja az antagonikus vallási és szociokulturális másság szívós ellenállásával és a populáció növekvő szélességével a német társadalmi kohézióra nézve beláthatatlan veszélyeket hordoz: A szociális leszakadozásuk akár gazdaságilag, akár a jogérzet szempontjából - aránytalan mértékben terheli a törzsnépesség szolidaritási kapacitását. - A társadalmi pluralitás, a szekuláris állam, a szabad individualitás demokrácia-értékeivel diametrálisan ellentétes vallási-erkölcsi-kulturális mentalitásuk mozdíthatatlanul hagyományozódik a befogadó környezetben immár három nemzedéken át. - A leszakadók kedvezményezése az újraelosztásban integrációjukat önmagában nem szolgálja: a bevándorló társadalom (nem túl széles) gazdasági elitje őrzi legelszántabban az ősmentalitást. - Az egyenjogú, szabad egyének társadalmi szerződése alapján fejlődő nemzeti közösség (mint az Európa egészére jellemző) megállapodott szokásrendje, szuverén kultúrája nem hivatott magába fogadni mozdíthatatlan idegen testet tulajdon sérelme nélkül. - Az iszlám vallású anyaországok migráns közösségeinek teljes történeti-kulturális szerkezetű mássága különálló minőség ama etnikai-kulturális partikularitásokkal szemben, amelyek mint kisebbségi identitások - kifejlett demokratikus viszonyok között - súrlódás nélkül beilleszthetők valamely nemzeti közösség plurális képlékenységű vezető kultúrájába („Leitkultur”). - A minaretépítésre formált igény elutasítása nem egyenlő az iszlám elnyomására, marginalizálására tett lépéssel, hanem a vezető kultúrával képviselt környezet (lásd a svájci népszavazást!) jogos önvédelme az antagonikus másság demonstratív megjelenésével, mi több: uralmi jelvényével szemben; az iszlám vallás intézményessége eleve sem illeszkedik a befogadó szféra vallásigazgatásához; ugyan, létezik-e egyéb lehetőség, valamiféle „euroiszlám”? - A szuverén kultúráját nemzedékről-nemzedékre az iskolai nevelés útján továbbadó-újrateremtő nemzeti közösség a maga oktatási intézményeiben az integrációs felzárkóztatás elképzelésével kellő teret ad a migráns újgeneráció társadalmi tanulásának, de nem kényszeríthető a napi szembesülésre a privát környezete külön kultúráját megjelenítő tanuló vagy pedagógus önkikülönítésével, amit megjelenése, öltözéke külső jelvényeivel hirdet. Állami fenntartású iskolákról lévén szó, az egységes iskolarend kötelező szabályainak az iszlám vallási hátterű migráns is feleljen meg a szülői, illetve intézményi kötelezettségek kölcsönössége talaján, amibe a befogadó társadalomban a fiatalkorúak államilag garantált jogai is beletartoznak. - Az iszlám vallási és mentális másság előretörése láttán a nyugat emberét és a német nemzeti közösség polgárát immár a félelem keríti hatalmába.

 

2. Konfliktussal együtt is: integráció!

Kihegyezett, vaktában lövöldöző tézisek bizonyosan célt tévesztenek. Messze nem bizonyított tétel az iszlám alapú másság ”integráció-rezisztenciája”. A populista Svájci Néppárt által kezdeményezett népszavazás eredményének a német szövetségi parlament pártjaiból nem tapsolt senki. A minaret politikai minősítése: teoretikus túlkapás, a vallási egyenlőséget garantáló alkotmánycikkely például Németországban a formákra, szimbólumokra nézve sem ismer megkülönböztetést. A fejkendő-ügy az az egy pont, ahol - közszolgálati megközelítésben - jogalappal bírhat az elutasítás. Sommás összesítésben a „bevándorlók” és a nemzeti közösség vagy valamiféle „törzslakosság” (benne az állampolgársággal felruházott jövevények!) szembeállítása viszont megint csak téves, hamisan egyszerűsítő prekoncepció: az állampolgári közösség efféle megosztását a fennálló jogrend nem ismeri. A lényegében mindenkor helyi szintű ellentétek kard-ki-kard jelszóval indító elmérgesítése helyett az érvelő-meggyőző vita útján is lehetséges haladni. Nem igaz, hogy a bevándorló fél elutasító lenne ilyen esetekben (mint az bebizonyosodott például a kölni minaret kihangosítása körüli vitában), ez éppen fordítva, a „bennszülött” xenofób csoportok magatartására jellemző. Mindent összevetve szükségtelen kongatni a vészharangokat, az erre elvesztegethető energiákat fordítsuk inkább a konfliktusmegelőzésre, illetve konfliktusfeloldásra a migráns integráció kimunkálása érdekében!

 

3. Az antikvitástól a mai demokráciáig - iszlám hozzájárulással

A „kultúrák harcának” előterveiből került napvilágra a demokráciával „inkompatibilis” iszlám dogmája (utalással arra, hogy viszont a nevezett berendezkedésnek a kapitalizmusával valahol a keresztény szellem az együtthatója vagy forrása). A felettébb kártékony dogma semlegesítéséhez emlékeztessünk az „athéni” demokráciára és annak virágzó tudományosságára, melyet az andalúziai iszlám-arab magas kultúra fejleszt tovább a 10-12. században, még mielőtt a modern Európa - éppen a keresztény vallási intézményesség kitartó ellenállásával szemben - megörökölte volna. Íme, az iszlám és demokrácia, illetve iszlám és kereszténység szembeállítás a visszájáról! - A demokrácia-folyamat keresztény vallási komponense szempontjából eleve differenciálni kell a római egyetemes vallás és protestáns elhajlása között, különös figyelemmel a kapitalista szellem számára megágyazó protestáns etikára (ahogy azt Max Weber jellemzi).

Az, hogy a kapitalista demokrácia bölcsője a keresztény Európa, s hogy a hasonló fejlődés az iszlám régiókban elmaradt, nem kétséges. Az eltérés azonban nem a vallási rendszer függvénye. - Massarat ellentézise ezen a ponton a „decentralizált” típusú európai, illetve despotikus-„centralizált” keleti állam- és társadalomszerveződés szembeállításával operál, ahol az elsőben egyáltalán kialakulhatott árutermelő szabad polgárság a piacával és pénzgazdálkodásával, míg a másikban minden a csúcshatalom kényét-kedvét szolgálta, és a kultúra is az egyeduralkodó becsvágyától függően virágzott vagy sínylődött. M. mindenesetre nem keres ős-okot a társadalomszerveződés kelet-nyugati eltérése mögött. (Amit esetleg, legalább részben, mégis fellelhetne a vallási komponensben.) Érvelésében ettől függetlenül várja és ígéri, hogy a globális folyamatok hatására a despotikus típusában gazdaságilag visszamaradt fejlődésű kelet és vele az iszlám övezet szekuláris modernizációja végre most már bekövetkezik. A változás fellendíti majd az iszlám vallási hátterű migráció integrációfolyamatait is, és oldani fogja a befogadó országokban ma jelentkező feszültségeket.

 

4. Iszlám-fóbia - „barna örökség”?

A németországi iszlám- és minaret-vita rossz felhangjai kísérteties folytonosságot jeleznek az antiszemitizmus előítéletes mentalitásával, ami Németországban weimari korszakbeli elhatalmasodása, majd Hitlernél népirtó programmá emelését követően a háború után is háborítatlanul élte világát (adott esetben átirányítva a „kommunistákra”), mint ahogy eleven részben még ma is. Egykorú közvélemény-kutatások, parlamenti szavazásokat, melyek az 1950-es évek elején a jóvátétel tárgykörébe estek (üldözött túlélők számára egyénileg, Izrael államnak stb.), tanúsítják a zsidó identitás többségi elutasítottságát a társadalomban. A hivatalos politika az egész Adenauer-korszakban ezt azzal támogatta hosszú időn keresztül, hogy hátráltatta, bénította a náci emberellenes bűnök számonkérését, az áldozatok emlékének fenntartását, a kegyelet társadalmi kifejezését, egészében a háborús múlt feldolgozását. Szerepet kapott és kap gyakran máig is a „felszámítás” - a felelősségi szintek és körök össze- és elmosásával: a nemzet háborús frontokon pusztult, sérült „fiai”, a külső telepes szigetekről kollektív megtorlásképpen elűzött néptársak, partnerországok „hasonló” háborús bűnei levonandók a nemzeti közösség felelősségtudatát terhelő rémtettek súlyából. Idetartozik a „két német diktatúra” sommás egyenlősítése is. A felelősséghárító-önfelmentő gondolkodásmód intellektuális szentesítését értük meg a prominens író Martin Walsernél, aki a nemzet nagy, ünnepi nyilvánossága előtt (1998) kihívó fogalmazásban tette javaslatba a leszámolást a nemzet folyamatos „megfélemlítésére” használt Auschwitz-kultusszal.

A nyilvános politikai, morális szemforgatás legjobb táptalaj a társadalmi előítéletesség újratermelődése számára. A szélsőjobb előretörés most az iszlám jelben keresi az előítéletes társadalom önfelmentő ellenségképét. A hullámot erősíti súlyának nyilvános bagatellizálása, miközben a magas politika némely szereplője is kitesz egy-egy jól hangzó rímet. A jogállamiság és a közjog ilyen oldalról van veszélyben, nem a migráns-integráció válságától. Vagy a migráns-integráció maga is a nem szűnő előítéletesség foglya.

Komáromi Sándor