Kisebbségkutatás - 2010. 3. szám

A muszlimok kirekesztése és megkülönböztetése (iszlamofóbia)

Orhun, Ömür: Intolerance and discrimination against Muslims (Islamophobia). = Security and Human Rights, , 3. no. 2009. 192- 200. p.

 

A huszadik század utolsó évtizedét egyfajta optimizmus jellemezte, mely a demokrácia és a szabad piacok terjedéséből, illetve az emberi jogokra fektetett erősebb hangsúlyból táplálkozott. Orhun szerint ugyanakkor hajlamosak voltunk megfeledkezni a tényről, hogy világunk összetett és az előre nem látható eseményekkel szemben védtelen rendszer. A 2001. szeptember 11-i és az azt követő események drasztikus példával szolgáltak arra, hogy egy szélsőséges és erőszakos csoport milyen erőteljesen képes szembeszállni a civilizált világ értékeivel. Az események drámai nemzetközi és transzatlanti hatásának elemzése mellett fontos az általuk keltett, félelemmel, gyanakvással és nyugtalansággal telített negatív légkört is megvizsgálni. Ez az általános hangulat ugyanis kirekesztő, hátrányosan megkülönböztető és fajgyűlölő megnyilvánulásokban csúcsosodott ki. Az egyetlen kiút ebből a negatív közhangulatból, ha a kormányok, a kulturális és vallási közösségek, az állami és magánszervezetek, a civil társadalom képviselői és a média egyaránt felelősséget vállal a kultúrák, vallások és társadalmak közötti együttműködő és békés kapcsolatok megóvása, fenntartása és javítása érdekében.

A tanulmány szerint az iszlamofóbia és a muszlimok elleni mindennemű kirekesztő és diszkrimináló megnyilvánulás hatékony felszámolásának elsődleges feltétele, hogy Európa és Észak-Amerika felismerje a problémát, és hajlandó legyen több szempontú megközelítést alkalmazni. Másodsorban, az említett térségek országainak számításba kell venniük a muszlimok elleni harc szellemi frontját is, és hatékony stratégiát kell kidolgozniuk az értékítélet és a felfogás finomítására. Harmadik elemként Orhun a gyűlölet-bűncselekmények pontos definiálását, az információhiány felszámolását említi. A negyedik Orhun által fontosnak tartott tényező, hogy az érintett országok megfelelő és hatékony vonatkozó jogi rendszerrel rendelkezzenek, és emellett a nemzetközi kötelezettségeket és normákat is összehangolják. Ötödik tényező: a gyűlölet-bűncselekmények bejelentésének ösztönzése világos bejelentési követelmények megjelölésével. Az iszlamofóbia elleni küzdelem utolsó, hatodik elemeként a szerző a muszlim közösségek és civil szervezetek működési területének növelését nevezi meg, és szorgalmazza ezen közösségek együttműködését a helyi és országos hatóságokkal.

A tanulmány külön figyelmet szentel az oktatás fontosságának: elsősorban a fiataloknak kell befogadásra, megértésre és a „másik” tiszteletére nevelő oktatásban részesülniük, de a rendészeti szervek tagjai és a tanárok esetében is fontos ezen szemléletmódok elsajátítása. A muszlimokhoz és az iszlámhoz fűződő közbeszéd kapcsán két pontot emel ki Orhun: a felelős és előítéletektől mentes politikai diskurzust, valamint a kultúrák és vallások közötti harmóniát hirdető médianyelvet.

A hatékony integrációs politika jelentőségére is kitér az írás. Minél otthonosabban érzik magukat a muszlim közösségek egy adott társadalomban, minél teljesebben képesek beilleszkedni, annál könnyebb kiszorítani a szélsőségeket, csökkenteni a radikalizmust és megszüntetni a kívülállóság, a megbélyegzettség és az elutasítottság érzését közöttük. A maguk részéről a muszlim közösségeknek felelősséget kell vállalniuk a rájuk eső közterhek iránt, alkalmazkodniuk kell az új társadalmi közeg értékeihez, és el kell határolódniuk a szélsőségességtől, az erőszaktól és a terrorizmustól. A multikulturális társadalmakat és a toleranciát fenyegető legfőbb veszélyforrás mindkét oldalon a szélsőségekben keresendő. Ezek felszámolásában jelentős szerepe van mind a kormányoknak, mind a civil társadalmaknak.

A szerző elismeri, hogy a kormányok, legalábbis a retorika szintjén, elfogadni látszanak olyan értékeket, mint a különböző vallások tiszteletben tartása, a kultúrák és vallások közötti párbeszéd és harmónia, az oktatás és a biztoskezű politikai vezetés. Mindez azonban nem szabad, hogy megrekedjen a retorika szintjén, át kell ültetni a gyakorlatba.

Dézsi Tímea