Kisebbségkutatás - 2010. 3. szám

A „keleti zsidó“ arculat vizuális öröksége

Rüthers, Monica: Sichtbare und unsichtbare Juden. Eine visuelle Geschichte des „Ostjuden“. = Osteuropa. Jg. 60. 2010. H. 1. 75- 93. p.

 

Nyelv, folklór, irodalom

A „keleti zsidót“ mint típust a kelet-európai, főként orosz-, litván- és ukrán-lengyel kisvárosi-falusi környezetben élő identitás első, zömmel Amerikába tartó, 19. századvégi migrációja avatta fogalommá. Városi asszimiláns néptársaik különböztették meg magukat a megnevezéssel a rossz külsejű, egzotikus viselkedésű jövevényekkel szemben. Addig csak a regióközeli nagyvárosokig jutottak el (Vilna, Szentpéter, később Varsó, Lemberg, Krakkó), de a jelenség ott megszokottabb. Milliók hagyják oda a galíciai, podóliai stb. „stetl“-t, de a nagyobb tömegük még ottmarad. Egy-két generáció különbséggel már a kivándorló utódok is kíváncsiak a gyökerekre, és a korábban restellt „keleti“ típusból egyszeriben az autentikus etnicitás képviselője lesz. A stetl-világ élő-archaikus állapotáról a folklórból kinövő, helyi nyelvű vagy a regionális standard (orosz, német, lengyel) médiumában születő magas irodalom ad hírt a távolba szakadtak számára.

A helyi nyelv: a jiddis. Művészi irodalmának elindítása után (Sólem Aléhem/Alejchemnél) azonban hamarosan sorra kerül az irodalmi nyelvváltás is a regionális standardokra (orosz, német, lengyel). A régióközeli központok ugyanakkor a népnyelvi sajtó, irodalom és színjátszás szélesedő tömegigényét még sokáig kiszolgálják, lehetőségeket nyújtva akár az etnografikus örökség feltárására vagy az eredeti folklór dokumentálására. Ilymódon alapít zsidó etnográfiai társaságot Szentpétervárt 1911-ben az íróként oroszul jelentkező S. Ánszki (a Dybuk című, máig játszott színpadi legenda szerzője), hogy annak égisze alatt kiterjedt gyűjtőutakat szervezzen. 1925-ben Vilnában alakul meg a témában centrális szereppel bíró, 1940-től máig New Yorkban működő YIVO-Intézet. A nyelvváltás velejárója, a regionális standardokkal élő szélesebb zsidó és nem zsidó közönség vonzásában, a stetl-miliő megszépítő, stilizált feldolgozása. Nem mentes ettől a néprajzba mélyen lenyúló hászid valláshagyomány bemutatása sem (körülbelül Ánszki fellépésével egyidőben) - német nyelven - a bécsi születésű, lembergi ortodox zsidó környezetben nevelkedett Martin Buber korai munkásságaként.

A lengyel standard az első világháború végén nemzeti egységét visszanyert Lengyelország viszonyai között zárkózik fel az orosz, illetve a német mellé mint a zsidó kultúra közvetítő nyelve. A jiddis népnyelvi sajtó, irodalom és színjátszás fő központja a 20. század elejétől kezdődően: Varsó. Egyúttal, noha jelentősebb írói alkotóműhelyek nélkül, a tengerentúli migráns ágon is jelentkezik az aktivitás. Gazdag irodalmi poggyásszal érkeznek ki a kivándorló-miliőbe a Singer-fivérek 1935 körül, csakhogy I. J. Singer már 1944-ben meghal, a fiatalabb I. B. Singer pedig - a bátyja, majd Saul Bellow és mások angol fordításában - csak a második világháborút követően jut el a szélesebb nyilvánosságig. Akkor zárkózik fel a „keleti-zsidó“ jiddis örökség közvetítőnyelvei sorába végre az angol. - I. B. Singer így veheti a kezéhez 1978-ban a jiddis irodalom egyetlen, első és utolsó Nobel-díját - két évvel fordító-segítsége, Bellow után.

 

Sajtófotográfia

Magát a kiterjedt amerikai kolóniát az 1930-as évekre már el is éri a nyelvvesztés. A bennszülött nemzedékekben ugyanakkor - a stilizáló, orosz-német-lengyel irodalmi tükörképen túl, ha egyáltalán a műveket forgatják - feléled az igény a gyökerek megismerése iránt. Ennek médiuma a „keleti zsidó“ környezet még érintetlen foltjait bemutató fotódokumentációs feltárás. A sajtófotográfiák sorát alapvetően Varsó szolgáltatja. A lengyel főváros gazdag jiddis nyelvű sajtójának környezetében fejlődő, részben a szovjet avangárd fotográfia nyomdokain járó zsidó fotókultúra nagy korszaka éppen a korai 1930-as években következik el, nem utolsósorban a tengerentúli igény vonzásában. Fő amerikai fogyasztója a New York-i vezető jiddis lapot (Forverts) olvasó közönség. A tanulmány itt M. Vorobeichic (egykorú albuma: Ein Ghetto im Osten: Wilna, 1931) és R. Vishniac nevét emeli ki többek közül. Egyébiránt a közlésre kerülő fotóriportok sem mindig mentesek az idealizálástól: érzékelhető rajtuk a lemorzsolódóban lévő különvilágot búcsúztató nosztalgia. Az érzelem ködét azonban egyre inkább áttöri a modernizálódás szorításában vergődő világ képi nyersesége, ahol a szociális elesettség 1935 körül már segélyakciókért kiált. (A „megsegítés“ a palesztinai letelepítésben kulminált.) A fennmaradt képanyag végül gyökeres jelentésváltozáson megy keresztül a stetl-miliő gyilkos megsemmisítése nyomán. A karakterisztikus figurák, a naiv zsánerek a mementó képi foglalatát adják. A kultikus ikonográfia alapgyűjteményeként híresült el Vishniac A Vanished World (1947) címmel kiadott albuma. A kötet szuggesztív felvételeivel képviselt kánon még a Schindler listája című film (1993) képvilágára is rányomja a bélyegét.

Zsidó színpad

Őseredeti szál a keleti-zsidó hagyományban a zenei folklór, amely szerencsésen összekapcsolódik a vizuális dimenzióval, többek között a The Fiddler on the Roof (Hegedűs a háztetőn) címmel világkarriert befutó Broadway-musical színpadán (1964; filmen: 1971). A szüzsé autentikus forrása: „Tóbiás, a tejesember“ - Aléhem jiddis nyelven megörökített története. A szövegkönyv az induló modern szekularizáció perifériáján botladozó figurát az akkori újgenerációs amerikai-zsidó önfelfedezésigénye szerint jeleníti meg. (Két évvel korábban jelent meg New York-ban M. Zborowski és E. Herzog: Live Is with People - The Culture of the Shtetl címmel kiadott átfogó monográfiája után.) A diszkurzusváltást tükrözi, amely ebben az időben cseréli fel az „olvasztótégely“-doktrínát a „multikulturális“ paradigmára. Az etnikai színezet, a klezmer-alapú zenei anyagot nem számítva: cukormáz, ha összevetjük az irodalmi forrás realisztikus elemeivel, amely legfeljebb a felismerés illúzióját hordozza. A darab végeredményben a belső értékeivel „gazdag” szegénység konvencionális, elvont emberi toposzát aknázza ki, de jó előadásban, feltéve, ha zeneileg is igényes, még ilyen formátumában is vonzó. A színtelen-szagtalan konvencionalitás iskolapéldája egyébként az Anna Frank naplójá-nak amerikai színpadra állítása (Broadway: 1955); a darab alapján készült film (1959) halvány értékeiről nem is beszélve.

 

Szuvenírek Krakkó-Kazimierzből

A stetl világa őslakóinak fizikai megsemmisítésével vagy kisebb részben az elűzésével a hitleri háború befejezését követő évtizedek alatt szinte nyomtalanul eltűnt. A túlélők, vagy azóta inkább már csak a leszármazottak, az egykori kirajzás kései örököseivel egyetemben az áldozatok emlékét övező kegyelettől vezéreltetve látogatják a kiürült és új litván-belarusz-ukrán-moldáv államhatárokkal átszabdalt, új - természetszerűleg „gój” - lakosokkal benépesített helyszíneket. A vasfüggöny és beljebb, a szövetséges-szovjet határzár megnyitása nyomán megindult kegyeleti turizmus kiszolgálására a műemléki vonatkozásokon túl külön kis iparág fejlődött az utódlakosság szorgalmából. Egy-egy nagyváros régi gettónegyedeinek környezeti felújításával, a kialakított gasztronómiai, valamint rendezvénykínálattal, szuvenírboltokkal megszületett a zsidó múlt illúzióvására: a letűnt múlt volt tereinek, tárgyi, képi világának utánzatszerű mása - eredeti lakossága, eredeti életvilága nélkül. Ez a „virtuális zsidó” szubsztancia dimenziója. Reprezentatív példa: Krakkó egykori zsidónegyede, a kazimierzi városrész (eredetileg lényegében: saját életét élő stetl), hamisítatlan “Yiddishland” az amerikai zsidó látogató részére. Bebarangolásával a sokadik generáció halványuló azonosságigénye nyer vele könnyen emészthető táplálékot. A városnegyedet mára a zsidó stetl leírásokból összeszedett, valamennyi kötelező elemével és tartozékával építették ki (“Jewish style”). A szuvenírkínálat legjellegzetesebb darabjai a sajátos öltözékek mintázatával faragott, apró fafigurák a jellemző típusokkal, mint azokat az ősidőkben kultikus-mágikus eszközként, később mint gyermekjátékot használták.

A kazimierzi emlékezetvásár tájékozatlanabb látogatójának egyidejűleg az a különös benyomása támad, mintha a zsidó tematikát felölelő tárgykultúra a lengyel folklór szerves része volna. (Akkora lelkesedéssel kínálgatják a lengyel árusok a portékát.) Ez is virtualitás, és tudjuk, hogy szorosabb kapcsolatról a két nép között egymás mellett élésük idejében sem volt szó. A virtuális dimenzióban ez még megvalósulhat; egyes folklórelemek a kazimierzi kirakatokban mindenesetre már most keverednek.

Néhány, emlékhelyként látogatható egykori náci tábor Krakkó-Kazimierz közvetlen közelében is található. E tábor-múzeumok némasága és a vásár zaja bántóan éles kontrasztot ad. Hasonló kontrasztot testesít meg a turistaforgatag és az üresen álló imaház ellentéte. A holtak, akiknek sorába csodarabbik tartozhatnak, kapnak időnként látogatót a hivatalosan működő zsinagóga mellett megmaradt temetőben. Krakkó és egész Lengyelország minimálisra csökkent és tovább szűkülő zsidó népessége (s itt megnevezhetnénk több más országot is a szomszédságból) tulajdonképp teljesen láthatatlanul húzza meg magát a régi-új nemzeti lakosság tömegében, a “Yiddishland” nyüzsgésétől távol.

 

Komáromi Sándor