Kisebbségkutatás - 2010. 3. szám

Sienerth, Stefan: Der siebenbürgisch-deutsche Schriftsteller Paul Schuster im Visier des rumänischen Geheimdienstes „Securitate“. = Spiegelungen. Jg. 4. 2009. H. 1. 16- 39. p.

 

Paul Schuster (1930- 2004) Nagyszebenből érkezik Bukarestbe, itt épít karriert az erdélyi szász múlttal kapcsolatban társadalomkritikus, a náci-barát eltévelyedést megbélyegző elbeszélő művekkel. Az 1950-es évek közepétől szerkesztői állást tölt be a német nyelvű központi lapnál (Neuer Weg), majd az írószövetség német folyóiratánál is (Neue Literatur). „Megbízható” elem; az irányzatos pártosságon innen elhelyezkedő „haladó” írói pozíció egyelőre nem kelt különösebb gyanakvást a Ceauşescu-korszakot megelőző kultúrpolitika részéről, és a szerkesztői ténykedés sem ad okot panaszra. (Az íróról bővebben lásd e lap 2003. 2. számát.) Schuster az 1950-es évek végén diplomatikus formában a titkosszolgálat beszervezési kísérletét is sikerrel elhárítja. Az időszak: a magyar 1956 hatását „semlegesítő“, maximális erőbevetés, benne az 1959-es nagyszebeni íróper utáni esztendők ellenzéki árapálya. Könnyen foltot ejthet a reputációján azonban különös kapcsolata az akkor már nem létező zsidó Csernovicból jött, kétszeresen internált és „kétértelmű“ visszavonultságban élő költővel, Moses Rosenkranz-cal.

Rosenkranz (1904- 2003) mintegy az osztrák modern századforduló-kori lírát folytató költőként és mint Paul Celan mestere, elődje ismert az 1930-as évek óta. Előéletében - vöröskeresztes tevékenysége és emberbaráti mentőakciói kapcsán „kémkedés“ vádjával - tíz évi (1947/57) szibériai munkatábort él túl, miután az Antonescu-rezsim üldöztetését is elszenvedte. Volt csernovici köre álnév alatt adja ki verseinek újabb kötetét internálása után Bukarestben 1947-ben. Az orosz lágerben és hazatérése után írt verseket kéziratból ismerhetik meg a közelállók, melyek közreadása a tematika kényes volta vagy akár a versalak míves formalizmusa miatt elképzelhetetlen. A Securitate így is résen van: közvetett formában is figyelemmel követi kevésszámú kollegiális kapcsolatán keresztül, mielőtt szisztematikus eszközeit bevetné.

Rosenkranz szoros kapcsolatainak egyike a fiatal író, irodalmár és lapszerkesztő Schuster, akit a maga másféle írói gyakorlatától függetlenül hatalmába kerít az a költői szugesszió, ami az apokaliptikus élményközelségben fakadt szavakból és képekből árad. (Ez, a magyar lírafordításokból mindezidáig jószerivel kimaradt, lebilincselő versvilág közelebbi híján a kései Radnóti klasszikus formába tett költői apokalipsziséhez hasonlítható. - K. S. megjegyzése.) A költő a bizalmába fogadja Schustert, és 1961-ben elkövetkező kitelepülése előtt kéziratait rendezés, stilizálási tanácsadás és esetleges későbbi utánküldés céljából a kezeire bízza. A mind kényelmetlenebb háttérszemélyiség kitelepülési kérelmét váratlan gyorsasággal hagyja jóvá a hatóság. De folytatódik a megfigyelés - immár Schuster személyére átfordítva. A Délkelet-német Történeti-Kulturális Intézet (IKGS, München) igazgatója prezentációjában, mely a figyelés metodikájára összpontosít, legújabban - már az érintettek halála után - felszabadított titkos iratok (bő ezerötszáz oldalnyi, itt csak Schusterre vonatkozó) anyagát használja.

Az első szondázás (később is igénybe vett) ügynöke („Wald“) Schuster volt nagyszebeni gimnáziumi osztálytársa, aki őszinte érdeklődőként férkőzik az amúgy fecsegő Rosenkranz-rajongó és még naivabb fordító-ismerőse, G. Richter bizalmába, de rajtuk keresztül még a költőhöz is bejut a vizuális tájékozódás jegyében. Jelentésébe foglalt értékítélete a versekről: „szubjektív, apolitikus (!) vagy egyenesen pesszimista, végsősoron ellenséges hangú költemények“. A kéziratokkal dolgozó Schuster tevékenysége ezek után a szolgálatot közelről érdekli, és valóban a szeme előtt zajlik a műhelymunka az ügynökként már régóta beszervezett szerkesztőségi gyors- és gépírónő („Marga“) jóvoltából. A főnöke otthonába is bejáratos „Marga“ már korábban is jelentett Schuster első feleségéről, az Auschwitzból szabadult Ana Novacról (szül. Harsányi), akit rossz nyelvek szerint csak karrier-okokból (!) vett el, de meg is bánta, mert politikai kijelentéseivel terhére vált, ezért el is vált tőle. „Marga“ egyúttal kommentálta Novac önéletrajzát, melyet kiadásra előkészítésképpen gépelt. A Rosenkranz-anyag kevésbé érthető számára, de a szeme azért megakad különös sorokon és verscímeken, melyek a szibériai láger mindennapjaira, kínzásokra, kivégzésekre utalnak. Az ország még érintetlen blokkhűsége talaján az orosz lágerkérdések természetesen a legszigorúbb tabutémák sorába tartoznak. A levelekben észreveszi a konkrétumokhoz nem kapcsolódó közlések „gyanús“, nyilván csak előre megállapodott szövegkulccsal értelmezhető semmitmondását.

Schuster addigi, régóta tartó „általános“ megfigyelése a szolgálat Rosenkranz kiutazása után azonnal „célzott“ szakaszra vált. Körültekintően fel kellett mérni: a célszemély az „imperializmus karjaiba omló“ emigránssal való kapcsolattartásban mire képes, „ellenséges“ elköteleződése mi mindenre terjedhet ki. Ehhez már korábbról datált adalékok is rendelkezésre álltak. Az akták lapjain életrajzi mozzanatokra, civilkörnyezetéből vett jellemzésekre épülő, kimerítő személyiségrajz körvonalai formálódnak. Súlyosan terhelő adatok nincsenek, a jelentők ugyanakkor számos „kérdőjelet“ találnak Schuster magatartása körül, melyek felvethetik általában vett „megbízhatatlanságát“. Negatív arcvonás adódik a szász miliővel szembeni, kérlelhetetlen „ultrabalos-anarchista“ kriticizmusából, ami lényegében „kompromittálja“ a Román Kommunista Párt időszerű politikáját, és a náci-pángermán véleményterror időszakára (!) emlékeztet, amikor is Schuster maga benne volt a „Hitlerjugend“-ben. A saját morálja semmivel nem jobb a többiekénél. Szegény feleségét is voltaképp maga fertőzte szélsőséges nézeteivel. Az utókor számára igazából pozitív olvasata van Schuster azirányú megbélyegzésének, miszerint műveinek náci beállítottságú figuráit is képes (!) pozitív vonásokkal felruházni, vagy hogy írásainak öncélú stílus- és formaigénye mögött teljesen háttérbe szorul a pártosság követelménye.

„Wald“-ot az egymást váltó vagy párhuzamosan dolgozó jelentők nem üthetik ki a szerepéből. Esztendő múltán, 1962 végén kritikus véleményt formál arról, hogy Schuster privát körben kinyilvánított nézetei a Rosenkranz-kapcsolat nyomán távolodni látszanak a marxista-leninista alapoktól a polgári-idealista elképzelések irányában. Ügynökünk „aggódik“ az író és szerkesztő helytelen irányba tért fejlődése miatt, és üdvösnek tartaná, ha a szolgálat, a párttal karöltve, megpróbálná őt visszatéríteni a „helyes útra“. Valóban, Schuster célzott megfigyelése a következő év elején ilyen értelemben kerül lezárásra, a visszatérítés „legbiztosabb“ - zsaroló - eszközeként ajánlva ügynöki beszervezését. Megfigyelése általános formában mindenesetre folytatódik, és új lendületet nyer „Marga“ 1963. évi jelentéseivel - Schuster és Rosenkranz kapcsolatának, viszonyának újabban kitudott részleteiről, majd a versek és egyéb szövegek átűtőpapírra gépelt levonatáról és a költő címére írt hosszadalmas, Schuster figyelmeztetése szerint „bizalmasan kezelendő“, jóllehet semmitmondónak tetsző levélről, amivel kapcsolatban az ügynök feltételezése: a szerkesztő ezt az anyagot nem postai úton tervezi feladni. Annak a nyugat-német turistának a személyét, aki küldöncként szóba jöhetett, Schuster postai levelezésének ellenőrzése útján már a szolgálati központ azonosítja. Az országba beérkező személy, valamint Schuster mozgását követve az illetékesek a szállodaszobában rátalálnak a kézbesítendő küldeményre, hogy magát a nyílt tettenérést a határátlépés pillanatára szervezzék. Rosenkranz bukaresti kapcsolatát most már határozott formában kérdőre vonják az elkobzott anyaggal kapcsolatban.

Schuster saját kézírásában is fennmaradt vallomása egyfelől menteni igyekszik illegális cselekményét a szóban forgó nagyformátumú költő megtisztelő felkérésével, melynek eleget kívánt tenni, másrészről védelmébe veszi Rosenkranz áldozatos sorsával tiszteletet, megbecsülést parancsoló személyét, valamint költészetének messzefénylő humanizmusát, melynek antifasiszta éle álláspontja szerint fontos értéke a román szocialista irodalomnak is. A mintegy félívet kitevő vallomásból magvas megállapításaival a Rosenkranz-irodalomban megkerülhetetlen költőportré kerekedik ki. Schuster számonkérése a még nála lévő egyéb anyagok beszolgáltatásával zárul. A személyét érintő intézkedéseknek az egyébként ezúttal is hézagos aktákban nincs nyoma, mint ahogy arra sem kapunk választ: az érintett kivédi-e újra a beszervezési kísérletet (amit nehéz elképzelni), vagy kénytelen-kelletlen valamilyen formában vállalja, s ha igen, mi módon tesz eleget a vállalásnak? A Rosenkranz-ügyben a szolgálat részéről megfogalmazódnak olyan vélemények, miszerint a bukaresti összekötő „kémkedés“ bűnében voltaképp nem vétkes, „hazaárulást“ nem követett el.

Sienerth közleménye arra nem tér ki: az írószerkesztő, aki megkezdett regényfolyama (Fünf Liter Tzuika ((Öt liter cujka), 1961) második kötetét 1965-ben akadálytalanul publikálja, hogyan és miképp abszolválja a saját kivándorlásáig még hátralevő tíz évet (német tanulmányútjáról 1972-ben egyszerűen nem tér vissza), mint ahogy arra sem: mekkora nehézségekkel járt Rosenkranz számára művei kiadása során az 1963-ra előkészített bukaresti küldemény elakadása, amivel egyébként évtizedekig Németországban sem jut előbbre. Csak 1986/88-ban jelenik meg a kiadatlan versek átfogó gyűjteménye két kötetben: Im Untergang 1-2 (Pusztuló világ), és 2001-ben Kindheit (Gyermekkor) című, még Bukarestben írt önéletrajzi töredéke. A költő a maga bámulatosan hosszúra nyúlt életidejével ezt a beteljesedést szerencsésen és makacsul kivárta. Önmagában a titkos jelentésanyag prezentációja a román titkosszolgálat irodalmi „műhelyének“ boszorkánykonyháját tipizálja, irodalomtörténetté átlényegülő kutakodásába nyújt bepillantást.

Komáromi Sándor