Kisebbségkutatás - 2010. 3. szám

A nyílt koordinációs rendszer pályafutása

Tholoniat, Luc: The Career of the Open Method of Coordination: Lessons from a "Soft" EU Instrument. = West European Politics, 33. vol. 1. no. January 2010. 93–117. p.

 

A „Nyílt Koordinációs Rendszer” (Open Method of Coordination, OMC) kifejezést először a 2000. évi lisszaboni Európai Tanács alkalmával használták. Azóta számos tanulmány foglalkozott az új politikai eszköz mibenlétével. Hogy milyen mértékben járult hozzá ahhoz, hogy az EU a világ legversenyképesebb és legdinamikusabb tudásalapú gazdaságává váljon, azóta is politikai és akadémiai viták témája. Tholoniat írása a politikai eszközök szociológiai megközelítését alkalmazva követi nyomon az OMC eddigi pályafutását, felfedi fejlődését, változó alkalmazásait és felépítését: eszközeit, működési elveit és a mögötte húzódó politikai alapelveket. Feltárja azt is, hogyan szárnyalta túl az OMC a hozzá fűzött eredeti elképzeléseket és reményeket, hogyan terjedt el és itatódott át politikával a modell, melyet eredetileg politikai célok kitűzése nélkül alkottak meg. Tholoniat kitér az OMC erőegyensúlyra és az EU politikai potenciáljára gyakorolt hatására is.

Két folyamatra összpontosít: az európai foglalkoztatáspolitikai stratégiára (European Employment Strategy, EES) és a lisszaboni programra (European Strategy for Growth and Jobs, Lisbon Agenda). Az EES időben megelőzte a lisszaboni programot, és befolyásolta a programmal kapcsolatos kezdeti elképzeléseket, valamint a program 2005-ös újraértékelését. Ugyanakkor a lisszaboni programban bekövetkezett változások módosították az EES működési terét. A két folyamat és egymásrahatásuk nem csupán érdekes példák, de az OMC általános fejlődése szempontjából is fontos állomások. Az EES volt a mintapélda, a lisszaboni program pedig továbbvitte a lendületet. Amikor a program 2005-ben a „nyílt koordinációs rendszerek koordinációs rendszere” lett, hatalmas hatást gyakorolt az OMC általános alakulására.

Tholoniat az EES és a lisszaboni program példájával egyaránt azt támasztja alá, hogy a szinte instabilitásig vitt rugalmasság jellemezte az OMC rendszert már 2000-től fogva. Folyamatos változásban volt, történetét rendszeres „újraértelmezések” és „korszerűsítések” tarkították. Új eszközök és gyakorlatok bukkantak fel. Az „OMC”, az „EES” és a „lisszaboni program” kifejezések tehát a szerző értelmezésében valójában egyazon rendszer megvalósulásai különböző időpontokban.

Kezdeti gyengeségei ellenére, vagy talán éppen azoknak köszönhetőn, az OMC fontos szerepet játszott az EU beavatkozásaival szembeni kezdeti ellenállás leküzdésében, a közös európai érdekek megfogalmazásában, és az EU befolyásának növelésében olyan területeken, melyekre korábban nem terjedt ki az Unió hatásköre. Az OMC fontos tényezővel bővítette az EU eszköztárát.

 

Dézsi Tímea