Kisebbségkutatás - 2010. 3. szám

Karácsonyi Dávid

A város-vidék „szakadék” dimenziói Ukrajnában

Bevezetés

A város-vidék átmenet, mint centrum és periféria közötti különbség Európában általában megragadható a gazdasági, demográfiai dimenzió, az elérhetőségi viszonyok és a városi hatások alapján. Ukrajnában azonban a városi centrumtérségek és a vidéki falvak közötti különbség olyan óriási, hogy az csak a kelet-európai viszonyok között fogható föl. A város és vidék közötti szakadék Nyugat-Európában már a 20. század közepétől, hazánkban az 1960-as évek végétől látványosan csökkenni kezdett. A volt szocialista országokban a rendszerváltással ugyan a területi egyenlőtlenségek - hazánk esetében főként a főváros-vidék kettősség (Nemes-Nagy J., 1995) - látványosan megugrottak, ám a periférián bekövetkező gazdasági hanyatlás ellenére a vidéki társadalom városiasodottsága nem csökkent a korábbi időszakokhoz képest, azaz az egyenlőtlenségek kiéleződése nem hatott mélyen a társadalmi-gazdasági élet minden szegmensében. Ezzel szemben Kelet-Európában - Ukrajnában és még inkább Oroszországban - a város és vidék közti szakadék a korábban sem túl vidékbarát szovjet-rendszer - Holodomor az 1930-as években, később a lakosság erőltetett „urbanizálása” - összeomlása után újra fölerősödött illetve tovább fokozódott. Ez részben a társadalmi élet fizikai terében fennálló - közép-európai mércével - óriási távolságok következménye is volt. A társadalmi élet tere a 21. század elejére különösen Oroszországban szakadozott szét (Nefedova, T., 2008), ahol a városok és környékük a társadalmi élet szigeteiként léteznek az emberföldrajzi értelemben üres „tér-óceánban”. Habár a társadalmi élet tere kevésbé fragmentálódott Ukrajnában, a város és vidék közötti különbség hatalmas mértékben növekedett. A következő írás e szakadék szegmenseit igyekszik feltárni pontról pontra, főként az ukrán statisztikai hivatal adataira támaszkodó kvantitatív módszerek segítségével.

 

1. Demográfiai dimenzió

Az ukrán kutatók (pl. Khomra, A. U., 1989) főként a demográfiai dimenzió mentén ragadják meg a vidék-város szakadék problematikáját, de a természetes népességvesztés egész Ukrajnát sújtja, mivel az ország a függetlenné válás óta eltelt időszakban mélyreható demográfiai válságba került. Az utolsó két népszámlálás között (1989- 2001) a lakosság mintegy 7,5%-kal, azaz 3,8 millió fővel csökkent (1. ábra). Összesen „nettó” 1 millió ember - főként hazatelepülő oroszok vagy egyéb volt tagköztársaságok lakói, zsidók (Molnár D. I., 2005, 275. p.) - hagyta el az országot, míg a maradék majd 3 millió fő a természetes fogyás számlájára írható, azaz a népességszám csökkenéséért háromnegyed részben ez utóbbi okolható. Az 1991 és 1999 között majd’ felére visszaesett születések számát 1991 óta már folyamatosan felülmúlta a megnövekedett halálozás. 1991 előtt csupán 1979-ben (az afganisztáni háború kezdete) és 1986-ban (csernobili katasztrófa) haladta meg a halálozások száma a születésekét Ukrajnában (Khomra, A. U., 1989, 175. p.). Biztató, hogy a gazdasági fellendülés és a gyermekvállalás támogatásának hatására a születésszám 2001 óta újra növekszik, sőt a vándorlási egyenleg is pozitívvá vált az utóbbi években, habár a 2008 őszében bekövetkezett pénzügyi, majd az azt követő gazdasági válság komolyan befolyásolhatja ezt a helyzetet.

A - különösen az ezredforduló óta - rosszabbodó demográfiai viszonyokat mutatja az öregedési index növekedése - azaz az idősek gyermekkorúak számával való összevetése - , ami főként a gyermekkorúak számának drasztikus csökkenése miatt következett be. A csökkenő gyerekszám ugyan rövidtávon csökkenő eltartottsági arányokat jelent, de hosszútávon katasztrofális demográfiai, társadalmi és gazdasági hatással bír.

 

1. ábra: A főbb népmozgalmi mutatók, és a lakosság korösszetételének alakulása Ukrajnában

 

A népességszám csökkenése különböző mértékben sújtotta a városokat és a falvakat, azaz a népességszám változása a regionális különbségek mellett főként a város-falu szakadék mentén rendeződött. A legdrasztikusabb népességvesztés Középnyugat-Ukrajna vidéki térségeit, főleg északon, a Poleszje középső és keleti területeit jellemezte (2. ábra). Habár a városi népesség általában csökkent, nagyobb középnyugati városok lélekszáma vagy stagnált (Zsitomir, Vinnicja, Csernyihiv) vagy növekedett (Hmelnickij, Poltava), a kijevi agglomeráció növekedése pedig országosan a legdinamikusabb. Nyugaton, ahol szintén csak a nagyobb városok (Ternopil, Hmelnickij, Rivne, Luck, Ungvár) népessége növekedett, a vidéki térségek népességvesztése már mérsékeltebb volt. A Kárpátok (Kárpátalja, Bukovina, Hucul-vidék) és Észak-Volhínia területén éppúgy, mint a Krími Autonóm Köztársaságban a vidéki térségeket népességnövekedés jellemezte. A Krímben a tatár népesség hazatelepülése játszott szerepet (Shamshur, O., 1998, 31. p.). Az ország keleti felében - az Umány-Harkiv vonaltól délkeletre - a vidéken mérsékeltebb - országos átlag körüli - , míg a városokban - a nagy iparvidékeken, főként a Donec-medencében - nagyobb számú és arányú lakosságcsökkenés volt. A városi térségek közül itt csupán a szimferopoli és az odeszai agglomeráció népessége növekedett.

 

2. ábra: Az éves népességszám változás Ukrajna rajonjaiban

A legutóbbi népszámlálás óta eltelt időszakban még drasztikusabb népességvesztés tapasztalható. A korábban csak a Poleszje területét érintő nagyarányú népességvesztés már az ország nagy részén jellemzővé vált, és a leginkább a nagyobb városoktól távol eső, periférikus térségeket sújtja. A nyugati országrészben is enyhe fogyásba váltott az 1990-es években még helyenként tapasztalható népességgyarapodás. Az egykor magas vidéki népszaporulat utolsó szigeteiként csupán Bukovina egy-két etnikailag kevert, sűrűn lakott vidékies térségének népessége növekszik. 1989 és 2001 között a tíz leggyorsabban növekvő rajon között még alapvetően rurális tereket (Herca, Bilohirszk, Bahcsiszeráj, Hliboka) is találunk, addig 2001 után már csak városi agglomerációk (Kijev, Odesza, Vinnicja, Hmelnickij, továbbá Lviv és Szimferopol) érik el azt a szintet. Az ezredforduló utánra a korábban meglehetősen differenciált vidék-vidék demográfiai dimenzió - gyarapodó Kárpátok - fogyó Középnyugat - leegyszerűsödött gyarapodó nagyváros - fogyó vidék viszonyra.

A szovjet időkben a vidéki népességvesztés még nem demográfiai, hanem alapvetően adminisztratív okokra volt visszavezethető (Khomra, A. U., 1989, 173. p.). A vidéki népesség koncentrálására a falvakat potenciálisan gyarapodó és fogyó kategóriába sorolták, ez utóbbiban ösztönözték az elvándorlást, és korlátozták a lakásépítést. Az emberek - főként a fiatalok - azonban nem a nagyobb falvakba, hanem a nagyvárosokba vándoroltak, így a vidéki népesség nem koncentrálódott, hanem drasztikusan fogyni kezdett, és rendkívül elöregedett. Antal Z. (1980, 565. p.) még arról írt - a második világháború és 1970-es évek közötti időszak tükrében - , hogy Középnyugat- és Nyugat-Ukrajna népesség kibocsátása csupán „lecsapolja” a magas természetes szaporulatot. Khomra, A. U. (1989, 177- 179. pp.) által közölt rajon szintű térképsorozattal viszont arra világított rá, hogy az 1970-es évektől megjelenő vidéki népességfogyás fő oka az 1980-as években már nem az elvándorlás, hanem a természetes fogyás volt.

A lakosság gyarapodásának természetes fogyásba váltása az ország négy nagytérségéhez igazodva zajlott le, amiről az említett Khomra-féle térképsorozat (1989) és a 2004. évi természetes szaporodási adatok tanúskodnak (3. ábra).

3. ábra: A természetes szaporodás (fogyás) és a migráció alakulása (2004)

A természetes fogyás 1970-ben az ország északkeleti felében, a Dnyeper bal partján jelent meg (-2,6 - -5‰), ahol 2004-ben is a legalacsonyabb (-12- -22‰) értékek voltak. A természetes népességfogyás az 1980-as években elérte egész Középnyugat- és Kelet-Ukrajnát, míg Dél- és Nyugat-Ukrajnában - a Nyugati-Bug mente kivételével - 1988-ban még természetes szaporodás volt tapasztalható, ami 2004-re mérsékelt fogyásba ment át. 2004-ben már csupán Kárpátalja keleti felében, Bukovina egyes rajonjaiban és Észak-Volhínia területén volt természetes gyarapodás. A fiatalok városba áramlásának következtében a városok kisebb természetes népességvesztést mutatnak - Ternopil és Rivne agglomerációja gyarapodik is - , így a fertilis, kibocsátó vidék - befogadó város kettőség megfordult a fiatalos, fertilis város - elöregedő vidék dichotómiára. A társadalom elöregedése az ország északkeleti részeiben - ott, ahol a természetes fogyás már az 1970-es években megindult - a legsúlyosabb, míg az eltartási arányok Középnyugaton a legrosszabbak (4. ábra).

4. ábra: A falvak lakosságának demográfiai viszonyai (2001, cenzus)

A népességszám változásában mindmáig jelentős - habár országosan egyre csökkenő - szerepe van a migrációnak. A nagyvárosi agglomerációk (Lviv, Odesza, Kremencsug, Szimferopol), így a legdinamikusabban fejlődő kijevi agglomeráció népességnövekedése is kizárólag a belső vándorlásból táplálkozik (World Bank, 2005, 50. p.), mivel ezeket a térségeket természetes népességfogyás sújtja. Az emberek a kedvező munkaerőpiaci feltételek miatt „özönlenek” a városba és környékére.

A szovjet időket jellemző vidékről városba áramlás mellett az 1990-es évektől megjelent a városi peremeken szub-, a vidéki térségekben pedig a dezurbanizáció is. A keleti nagyvárosok - Dnyeper-mente, Donec-medence - esetében a bevándorlás már nem képes ellensúlyozni a természetes fogyást. A nem jóléti jellegű kényszer dezurbanizáció mellett egyre inkább célterületté válnak a nagyvárosok relatív közelében fekvő tengerparti rajonok. Az Azovi-tengernél Mariupol térsége, a Fekete-tengernél a krími déli partvidék, továbbá Herszon-Mikolajiv és Odesza (Ovidiopol, Juzsne, Bilhorod-Dnyisztrovszi - „arany falvak”) térsége emelkedik ki - ami a jövőbeni ukrán napfényövezetet (sunbelt) jelent(het)i.

A migráció népességszám-változásra gyakorolt hatását a migrációs hatás (1.2.3. fejezet), a migrációs egyenleg és a teljes népességszám-változás kereszttáblában való összevetésével vizsgáltam (5. ábra). Összesen hat típust alakítottunk ki, amelyből ötöt sikerült területegységekkel „feltölteni”. Az ország legnagyobb részét az elvándorlás és a természetes népességfogyás egyaránt sújtja. A bevándorlás a nyugati nagyvárosi agglomerációkban még képes ellensúlyozni a természetes népességfogyást, míg a keleti iparvidékeken és a dezurbanizálódás vidéki tereiben már nem. Csupán öt vidékies rajont jellemez olyan magas természetes szaporulat, ami az elvándorlást ellensúlyozni képes - az 1970-es évek előtt a vidékies rajonok zöme ide tartozott - , ráadásul minden magas természetes szaporulatú rajont elvándorlás sújt.

Népességfogyás	Migrációs hatás 50% fölött	Migrációs hatás 50% alatt	Népesség-gyarapodás	Migrációs hatás 50% fölött	Migrációs hatás 50% alatt
Elvándorlás	kék	fehér	Elvándorlás	nem lehetséges	zöld
Odavándorlás	nem lehetséges	narancs	Odavándorlás	piros	nincs ilyen

5. ábra: A migráció hatása a népességszám-változásra

 

2. Gazdasági dimenzió

Az ukrajnai gazdasági struktúraváltásról, a gazdasági teljesítmény visszaeséséről, annak okairól számtalan nemzetközi publikáció készült (Kravchuk, R. S., 2002; Siedenberg, A. - Hoffmann, L., 1999; Van Zon, H., 2001; Åslund, A., 2005, 2008), de mi is többször írtunk a kérdésről (Bodnár D. - Karácsonyi D. 2005, Karácsonyi D. 2007, 485-487. pp.; Dövényi Z. - Karácsonyi D., 2008). Ukrajnában az elmúlt bő másfél évtizedben részben eltérő, részben hasonló folyamatok és változások történtek, mint Közép- és Kelet-Európa más posztszocialista, illetve posztszovjet országában. A tervgazdaságról a piacgazdaságra történő áttérés Ukrajnában - Oroszországhoz képest is - hosszabb idő alatt, elhúzódva ment végbe, s ennek következtében a „transzformációs krízis” (Kornai J., 1993) is mélyebben és nagyobb intenzitással jelentkezett (6. ábra). A gazdasági zuhanást csak 1995-től sikerült lassítani. A gazdasági mélypont (1998- 1999) után látszólag gyors ütemű (évi 5-10%-os) növekedés kezdődött, amely azonban csak a főbb városi központokra, különösképpen Kijevre korlátozódott, míg a vidéki térségek az átalakulás vesztesei lettek. A gazdaság átalakítása tehát Ukrajnában is együtt járt a társadalmi és területi különbségek kiéleződésével. A területi egyenlőtlenségekre általában jellemző volt, hogy a legnagyobb ütemben a gazdasági visszaesés (1990- 2000) során növekedtek. Megyei szinten az ország gazdasági polarizáltsága - az egy főre jutó, illetve a teljes hozzáadott érték alapján (Gross Value Added; GVA/fő és GVA) - 2004-ben volt a legélesebb, azóta némi csökkenés tapasztalható.

6. ábra: A teljes GDP változása (1990- 2006), illetve a főbb fajlagos gazdasági mutatók 1995. évi bázisértékhez viszonyított alakulása

(Dövényi Z. - Karácsonyi D. 2008)

A klasszikus felfogás szerint Ukrajnában a gazdasági fejlettség a Közép-Európában általános nyugat-keleti leejtőhöz képest épp ellentétes, azaz minél keletebben járunk, annál fejlettebb régiókat találunk. Ez a megállapítás makro- (oblaszty) szinten igaz. Rajon szinten vizsgálva azonban a hozzáférhető főbb gazdasági indikátorok - átlagkeresetek, foglalkoztatottság, munkanélküliség - alig állnak kapcsolatban (korreláció erőssége kisebb, mint r<0,3) a keleti hosszúsággal, az EU-tól vagy Oroszországtól mért távolsággal. A gazdasági fejlettség - vagy elmaradottság - leginkább a városoktól való távolság (r>0,4) és az urbanizáltság (r>0,5) függvénye, mivel az ország területe olyan nagy, hogy a nyugati (EU-s) vagy keleti (orosz) határmentiség csupán lokálisan befolyásolja a gazdasági fejlettség szintjét. Kelet felé tehát nem azért találunk fejlettebb régiókat, mert keleten vannak, hanem azért mert ott több a nagyváros, amelyek a fejlődés legkoncentráltabb pólusai. Kijev pozitív gazdasági kisugárzása 100-200 kilométerre is kihat az egyébként legdepressziósabbnak számító középnyugati térségben, de említhetnénk Dnyipropetrovszkot, Donecket vagy Odeszát is. Kárpátalja (Csap) vagy Galícia (Javoriv) fejlettebb határmenti térségei az ország területéhez képest nem számottevőek, csupán helyi jelentőséggel bírnak. A határmentiség pozitív gazdasági hatása az EU-25-ök esetében csupán 25-50 km-en belül mutatható ki, míg az orosz, a román és a moldáv határ mentén semmiféle értékelhető szignifikáns összefüggés nincs. Az ötven és százezer főnél népesebb városok és a tengeri kikötők esetében viszont a gazdasági hatás (a centrum-periféria viszony) még 100-200 km távolságban is kimutatható.

A gazdasági átalakulás „árát” javarészt a vidékies térségek fizették meg (World Bank, 2005, 34. p.). Az egyenlőtlen gazdasági fejlődés óriási életszínvonalbeli különbségeket idézett elő a vidékies és a városias térségek között. Habár a szegénységi küszöb alatt élők aránya 1999 és 2003 között 30-ról 19%-ra csökkent (World Bank, 2005, 5. p.), Ukrajna lakosságának még így is ötöde szegény. Kijevben a szegénységi küszöb alatt élők aránya a 6%-ot sem éri el (World Bank, 2005, 9. p.), és az 1998-as orosz gazdasági válság megszűnte óta rohamosan csökkent. Hasonló a helyzet a nagyvárosok esetében is (OECD, 2004, 120. p.). Az utóbbi időben a város és vidék között a különbség viszont tovább nőtt (World Bank, 2005, 10. p.), mivel 2002-ben a falusi lakosság harmada, a kisvárosi népesség negyede még mindig szegénységben élt (OECD, 2004, 120. p.). A romló tendencia ráadásul tovább fokozódott 1999 és 2002 között. Míg 1999-ben a szegény népesség harmada, addig 2003-ra már a fele a falvakban élt (World Bank, 2005, 11. p.).

Az átlagkereset nagysága 2000-ben a leggazdagabb Kijevben éppen háromszor akkora volt, mint a legszegényebb vidékies Ternopil megyében. Azóta az átlagkeresetek terén ugyan némi nivellálódás mutatkozott, mivel 2000 és 2004 között a szegényebb megyékben jobban emelkedtek a fizetések, de az utóbbi évek lassuló gazdasági növekedésének hatására ez a nivellálódás megtorpant.¹ A döntően vidékies régiók (Podólia, Poleszje) között rajon szinten extrém alacsony átlagkeresetek jellemzik Északkelet-Ukrajna zömmel aprófalvas térségeit (különösen a Deszna mentét), a szakadár Transznisztriával és Moldáviával határos zónákat, Déli-Bug felső folyása mentét. Alacsony értékek jellemzik a sűrűn benépesült Dnyeszter-vidékét, illetve a Poleszje nyugati fehérorosz határ menti területét, amely a szovjet időkben főként Breszt vonzáskörzetébe tartozott (7. ábra).

7. ábra: Főbb munkaerőpiaci-gazdasági mutatók alakulása 2004-ben

(Dövényi Z. - Karácsonyi D. 2008)

A 2001-es népszámlálás szerint sajátos módon a falvakban (66%) magasabb volt a foglalkoztatottság a városokhoz (59%) képest. A foglalkoztatottak jelentős része (a 2001-es népszámlálás szerint a falusi népesség több mint negyede; az OECD szerint 2,8 millió fő; 2004) vidéken azonban olyan egyénekből tevődik össze, akik a rendszerváltozás során munkahelyüket elveszítették - például a kolhoz megszűnt - és 1-2 hektáros háztáji birtokukon - vagy a városból a falun lévő szülőházba, vagy dácsába hosszabb-rövidebb időre kiköltözve - naturálgazdálkodásba kezdtek (Dövényi Z. - Karácsonyi D., 2008). Ukrajnában - és a térségben általában - a munkanélküli segély összege rendkívül alacsony, ezért a munkanélkülivé válók jelentős része (önellátó) mezőgazdasági foglalkoztatottként jelent meg az 1990-es évektől (Illés I., 2002, 163. p.).

Az 1990-es évek eleje óta épp a mezőgazdasági jellegű - középnyugati, nyugati és különösen a déli - területeken volt a legnagyobb arányú csökkenés a foglalkoztatottak között. A szebb időket is látott kultúrtáj mai arculata - szétvert öntözőrendszerek, elhagyott földek - az agrárszektor leépülésére utal Herszon megyében és az Észak-Krímben. Csak Középnyugat-Ukrajna vidékies rajonjaiban találkozunk a visszaesés ellenére továbbra is relatíve magas foglalkoztatottsági értékekkel, mivel a mezőgazdaság korábban szinte az aktív korú népesség egészét lekötötte. Máshol a magas foglalkoztatottság főként a magas urbanizáltsággal függ össze. A Kárpátok vidékén fordulnak elő országosan a legalacsonyabb foglalkoztatottsági szintek (Técsői járás), annak ellenére, hogy az EU határmente - különösen Ungvár térsége - jobb foglalkoztatottsági pozíciókkal rendelkezik. Középnyugat-Ukrajnában a magas foglalkoztatottság mellett rendkívül alacsonyak a bérek, mivel a foglalkoztatottak zömmel alacsony hatékonysággal gazdálkodó mezőgazdasági üzemekben dolgoznak.

Az 1990-es évek közepén a magasabb munkanélküliség először a vidéki agrárválság tereiben, főként a rurális Középnyugaton, Nyugaton jelent meg. A területi egyenlőtlenségek ekkor gyorsan felfutottak, de az ezredfordulóra a magas munkanélküliség már - Kijev és Odesza kivételével - az ország legtöbb térségét sújtotta. Az ezredforduló után a munkanélküliség országosan jelentős csökkenést mutatott, ám ez a csökkenés a déli és a középnyugati (Ternopil, Hmelnickij, Vinnicja) megyéket nem jellemezte, ami újfent kiélezte a területi különbségeket.² A városi és a falusi munkanélküliség között ennek ellenére 2006-ban már nem volt szignifikáns különbség, az előbbi 7,5%, az utóbbi pedig valamivel 6% feletti (Dövényi Z. - Karácsonyi D., 2008). A munkanélküliség területi képe rendkívül mozaikos, mivel mértéke a nagyvárosi központok távolságának függvénye. A mezőgazdasági vállalatok kedvezőbb túlélési esélye (a piac közelsége), illetve a kényszerű dezurbanizáció miatt, a nagyvárosi agglomerációktól nem túl távol eső alacsony jövedelmű rurális térségekben (Odesza, Kijev, Harkiv, Dnyeper-mente, Donec-medence, Vinnicja és Hmelnickij tágabb térsége) is relatíve alacsony a munkanélküliség. Ezzel szemben a rurális perifériákon - Doni-, Azovi-, Tavrijai-sztyeppe, Déli-Bug mente, Észak-Volhínia, a Kárpátok félreeső rajonjai: Ökörmezői járás, a Hucul-vidék: Rahói, Verhovinai járás - magasabb értékeket találunk. A vidéki lakosság által rendkívül sűrűn benépesült Felső-Dnyeszter mentén (Ivano-Frankivszk megye, Csernyivci megye) a legégetőbb probléma a munkanélküliség.

A munkaerőpiaci helyzet tekintetében összességében a rajonok az átlag körül kevéssé szóródnak, így nincsenek jelentősen elmaradott területek, csupán az „ukrán nagyátlag”, amiből a jó munkaerőpiaci adottságokkal rendelkező (zömmel nagyvárosi) térségek extrém pozitív értékkel ugranak ki. A három vizsgált mutató esetében a rajonok töredéke mutat átlag feletti értéket, ezért az átlag felettiség (a munkanélküliségnél az átlag alattiság) már önmagában igen kedvező gazdasági helyzetet takar. A munkanélküliségi ráta, az átlagjövedelem és a foglalkoztatottsági ráta esetében megvizsgáltuk, hogy mely rajonok érnek el átlag feletti értéket (Dövényi Z. - Karácsonyi D., 2008). Csupán töredékük (7%) volt minden szempontból kedvező pozícióban (1. típus), míg 63%-a semmilyen tekintetben sem volt kedvező helyzetben. Ezek a rajonok tekinthetők gazdasági szempontból vidékies vagy periférikus térségeknek (2. típus, lásd 8. ábra).

Az alacsony munkanélküliségű vidéki területek - a Budzsáki-sztyeppét kivéve - a városi agglomerációk közelében fekszenek (3. típus), míg magas foglalkoztatottságú vidéki térségek attól távolabb is találhatók (5. típus). Vidéki térségek rendelkezhetnek kedvező lokális adottságokkal, mint például egy-egy helyi kisebb ipari centrum (Dolina, Kupjanszk, 4. típus), ami befolyásolja a térség gazdasági életét (Kuznecovszk - atomerőmű, Krasznoperekopszk - vegyipar, Sztrij - közlekedés 6. típus). A kedvező gazdaságú és foglalkoztatottságú térségek már egyértelműen a nagyobb városokhoz kötődnek (7., 8. típus). A kedvező helyzetű rajonok legnagyobb számban és arányban Kelet-Ukrajnában fordulnak elő, a klasszikus vidéki perifériák (Doni-sztyeppe stb.) azonban ez esetben is megjelennek. Középnyugaton és Nyugaton jóval több a hátrányos helyzetű térség, csak a nagyvárosok (Kijev, Lviv) és az EU határmente (Ungvár, Beregszász) emelkedik ki. Középnyugat-Ukrajna több területe az alacsony munkanélküliség miatt tűnik ki, ami az agrárszektor jelentős foglalkoztatási szerepére utal. Dél-Ukrajna kedvezőbb helyzetű zónái csak a tengerparti területekre, különösen a kikötővárosi agglomerációkra - Odesza, Mikolajiv- Herszon - szorítkoznak, mögöttük a hátrányos helyzetű sztyeppei periféria fekszik.

Típus (pozíció)	Munkanélküliség	Átlagjövedelmek	Foglalkoztatottság
1 gazdasági húzó centrum, városi térség	Kedvező	kedvező	kedvező
2 gazdasági periféria, vidék	Kedvezőtlen	kedvezőtlen	kedvezőtlen
3 város-vidék gazdasági perem	Kedvező	kedvezőtlen	kedvezőtlen
4 kedvező lokális jövedelmi helyzetű vidék	Kedvezőtlen	kedvező	kedvezőtlen
5 kedvező foglalkoztatottságú vidék	Kedvezőtlen	kedvezőtlen	kedvező
6 lokális kedvező gazdasági adottságú térség	Kedvezőtlen	kedvező	kedvező
7 kedvező gazdasági helyzetű városias térség	Kedvező	kedvező	kedvezőtlen
8 kedvező foglalkoztatottságú városias térség	Kedvező	kedvezőtlen	kedvező

8. ábra: Hátrányos gazdasági helyzetű területek („gazdasági vidékiség”)

 

3. Elérhetőségi dimenzió

A vidéki térségek a másik klasszikus felfogás szerint a nem központi területek, azaz a centrum perifériája, a városok vidéke. A város és vidéke jelentést hordozza az ukrán nyelvben a „vidék” fogalma is, amely az egyes városok vidékére, mint régióra utal. Ezeknek a „városkörnyékeknek”, vagy történeti régióknak a nevét a központi város nevéből képezték, mint Kijev térsége a Kijevscsina (Friedlein, G., 1993, 28. p.). Ugyanígy Halics városának vidéke a Halicsina avagy oroszosan Galicsina, magyarul Galícia.

Ukrajnában a százezres városok a legtöbbször valódi regionális központ szerepkörrel rendelkeznek, minden megyében legalább egy ilyen város megtalálható.³ A legkisebb megyeszékhely, Ungvár népessége is meghaladja százezer főt. Azonban míg hazánkban a legalább százezres városok 80-100 km-es körzete - talán csak az Őrséget kivéve - az egész országot lefedi, addig Ukrajnában az ország területének negyede, a lakosság nyolcada 80 km-nél is távolabb van a legközelebbi regionális központtól (9. ábra).

9. ábra: A városi centrumoktól való távolság

Az óriási távolságokat mutatja, hogy a legtávolabbi renyi rajon 220 km-re fekszik Odeszától, de a Donec-medence „tőszomszédságában” fekvő Doni-sztyeppe is legalább 70-80 km-re fekszik Szlovjanszktól és Luhanszktól. A figyelembe vett városok méretét lefelé elmozdítva feltűnő, hogy a perifériák eltűnése nyugaton sokkal látványosabb, mint keleten. A Luhanszk megyei Markivka rajon még a legközelebbi húsz ezres várostól is 100 km-re van!⁴

A rajonok centrum, vagy periférikus helyzetét megragadhatjuk a központi település „központosultsági” fokán, a közigazgatási és a lakosságnagyság szerinti hierarchiában betöltött szerepén keresztül is (10. ábra). Persze a milliós városok vonzáskörzete jóval túlterjed akár a megye határain is, ám jelen esetben a „központ-nélküli” - azaz a periférikus - rajonok detektálása a cél. Központ nélküli rajonnak tekinthetjük azokat, amelyekben egyáltalán nincs város, különösen akkor, ha város típusú település is csupán egy van, ami a rajon központja. Ez esetben ugyanis feltételezhető, hogy az adott település csak azért kapott ilyen jogállást, hogy a rajon központja ne egy falu legyen.⁵ Az ötszázegy rajonból százhetvenötnek egyáltalán nincs valódi központi szerepkörű települése, ezek eloszlása azonban meglehetősen egyenetlen az országban. Az általában „magasan urbanizáltnak” tekintett Kelet-Ukrajnában a rajonok többsége a néhány extrém magas fokon központosult rajont kivéve központ nélküli. A Tengermelléki-, Tavrijai-, Azovi- és Doni-sztyeppéken alig találni igazi központtal bíró területeket. Az Umány-Harkiv vonal másik oldalán Nyugat-Ukrajna - különösképpen Galícia - jóval kiegyensúlyozottabb településhierarchiával jellemezhető. Csak a Kárpátok gerincvonalában és a Poleszje nyugati területén találunk nagyobb arányban központ nélküli rajonokat.

10. ábra: A rajonközpontok lakosságszám és a közigazgatási helyzet tükrében

A városoktól távoli területek sokkal jobban elérhetők, ha a közlekedési infrastruktúra fejlett. A jó - főként nemzetközi - közlekedési elérhetőség általában magasabb gazdasági fejlettséget is jelent. A perifériák így a közlekedési elérhetőség kapcsán is meghatározhatók. Annak ellenére, hogy Ukrajnában a fejlett közlekedés (például autóutak, magisztrálok) lehetősége a nagyvárosokhoz közel jellemző, a fő közúti tranzittengelyek a nagyobb városok közötti vidéki térségeket is több helyen felfűzik. A középnyugati térség ilyen szempontból jól lefedett (11. ábra), két nagy kelet-nyugati (Lviv-Rivne-Zsitomir-Kijev és Lviv-Ternopil-Vinnicja-Umány-Mikolajiv) és egy észak-déli (Kijev-Umány-Odesza) tengely folyosó fut keresztül rajta. Ez utóbbi délen Odesza megye ritkán lakott sztyeppei térségein halad keresztül. Igazán nagy közúti árnyékterületek csak Kelet-Ukrajnában találhatók (például Tavrijai-, Azovi-sztyeppe), ahol az úthálózat kevésbé a nagy távolsági tranzitot, mint inkább a helyi iparvidékek közötti kommunikációt szolgálja (Mariupol- Doneck- Szlovjanszk vagy a Krivij-Rih- Dnyipropetrovszk- Harkiv). A főútvonalak elérhetőségén túl vidéki térségek valós kedvezőtlen helyzetét mutatja, hogy kb. 1500 falu még 2005-ben sem érhető el szilárd burkolatú úton, és ez a szám a mellékutak elhanyagoltsága miatt egyre nő (ARIS, 2005, 31. p.). Ezzel együtt minden hatodik ember rendelkezik személyautóval a vidéki térségekben, ami az országos áltagnak megfelelő arány, sőt a motorkerékpárral rendelkezők aránya - a nagy távolságok leküzdésének kényszere, és a tömegközlekedés hiányossága nyomán - kétszeresen felülmúlja az országos átlagot (OECD, 2004, 130. p.).

A közút mellett a 21. században is igen komoly jelentősége van a vasútnak Kelet-Európában, ahogy az orosz földrajztudós, Trejvis, A. (2008, 139. p.) fogalmaz: „megrekedtünk a vasúti korszakban”. Éppúgy igaz ez a személyszállításra, mint a teherszállításra: a nagy távolságok, a gépkocsiállomány és az úthálózat rossz állapota, illetve a légi közlekedés - helyi lakosok számára - drága volta miatt. A külföldi - zömmel orosz, fehérorosz - turisták több mint fele is vasúton érkezik (Bodnár D. - Karácsonyi D., 2005, 229. p.). Ahol fővonali vasútállomás van, onnan távolsági vonattal fél napon belül elérhető a legközelebbi milliós város. Bőven akadnak azonban olyan területek, ahol a legközelebbi fővonali állomás 50 km-nél is távolabb van.

A vidék rendkívül rossz infrastrukturális ellátottságát mutatja, hogy csupán a vidéki lakosság 18%-a él a vezetékes vízhálózatba bekötött lakásban, a karbantartás hiánya miatt a vezetékes gázszolgáltatás sok helyen szünetel, annak ellenére, hogy a lakások több mint 80%-a be van kötve a hálózatba - ez az arány ráadásul valamivel magasabb is, mint a városok esetében (ARIS, 2005, 31. p., OECD, 2004, 137. p.). A falusi lakásállomány 60-70%-a 1970 előtt épült, az 1990 után épült lakások aránya csupán 5-7% (OECD, 2004, 130. p.). Csak a vidéki lakosság telefonellátottsága javult látványosan (OECD, 2004, 138. p.).

11. ábra: A közlekedési elérhetőség perifériái

 

4. Városodottság és városiasodottság - Regionális dimenzió

A városi lakosság aránya a 20. századi (szovjet) urbanizációs robbanás következtében, a 2001. évi népszámlálás idején már 67% volt, ami látszólag a fejlett európai országok szintjét tükrözi. A városodás mértéke azonban csak a felszín. A viharos városodás nem hosszú távú szerves társadalmi-gazdasági fejlődés, hanem az ellentmondásokkal terhelt központi tervezés, a politikai akarat eredménye volt.

Az első világháború előestéjén Ukrajna mai területén még a lakosság 4/5-e falvakban élt (1. táblázat). 1913 és 1939 között a városban lakók száma megduplázódott, mivel az 1920-as évek végétől - az első és második ötéves terv idején - parasztok milliói menekültek a kollektivizálás és az éhhalál (Holodomor) elől a gyorsan növekvő szovjet iparvárosokba. A falusi népesség az 1960-as évek közepére már csak a lakosság felét alkotta, de a legnagyobb ütemű csökkenés az 1970-es évektől kezdődött. Ekkor évente fél millió fővel növekedett a mindenféle társadalmi kohéziót nélkülöző milliós lakótelep-városok népessége, ami mellett a kisvárosok hálózatának fejlődése - az „egy ipartelep- egy lakótelep” városokat (Enerhodar, Novi Rozgyil, Novodnyisztrovszk stb.) kivéve - elmaradt.

 

év		1897*	1913*	1926*	1939*	1959	1970	1979	1989	2001	2007***
népességszám (millió fő)	város		6,8		13,6	19,2	25,7	30,5	34,6	32,9	31,8
	falu		28,4		26,9	22,7	21,4	19,3	17,1	16	14,8
	teljes népesség	28,8	35,2	40,9	40,5	41,9	47,1	49,8	51,7	48,9	46,6
éves abszolút népességszám változás az előző időponthoz képest (ezer fő)	város				262**	280	591	533	410	-142	-183
	falu				-58**	-210	-118	-233	-220	-92	-200
	teljes népesség		400	438	-31	70	473	300	190	-233	-383
éves relatív népességszám változás az előző időponthoz képest (%)****	város		-		3,85**	2,06	3,08	2,08	1,34	-0,41	-0,56
	falu		-		-0,20**	-0,78	-0,52	-1,09	-1,14	-0,54	-1,25
	teljes népesség		1,39	1,25	-0,08	0,17	1,13	0,64	0,38	-0,45	-0,78
arány (%)	város		19		34	46	55	61	67	67	68
	falu		81		66	54	45	39	33	33	32

1. táblázat: A városi és a falusi lakosságszám változása Ukrajnában 1897-2002

(Ukrán Statisztikai Évkönyv és, Csornij, Sz. [2001] adatai alapján)

*Ukrajna mai területére vonatkoztatva; ** 1913-1939 között; *** nem népszámlálási adat, **** persze ez nem azt jelenti, hogy évente ténylegesen ennyivel nőtt volna a népesség, csupán a teljes időszak százalékos növekedését osztottam el az időszak hosszával (évek) az összehasonlíthatóság kedvéért

Ukrajna urbanizációs helyzetét tekintve két részre osztható az Umány-Harkiv vonal mentén (12. ábra). Nyugaton kirajzolódik egy alapvetően rurális jellegű Ukrajna, míg keleten egy urbánus Ukrajna. A falusi népesség 65%-a a nyugati országrészben él, ahol a falvakban élők aránya (44%) meghaladja az országos átlagot, és jóval túlszárnyalja a keleti országrészt (22%). Ha nem vesszük figyelembe Kijev 2,6 milliós lakosságát, akkor a nyugati országrész népességének fele falusi lakos. Oblaszty szinten a legrurálisabb Kárpátalján és Vinnicja megyében a falusi népesség aránya 70% körüli, míg a Doneck oblaszty esetében a 10%-ot sem éri el. Jelentős mértékű vidékiességre utal már az is, ha az adott térségben (rajon, vagy oblaszty) a falusi népesség aránya meghaladja az országos átlagot (32%), ha pedig az 50%-ot is túllépi, már extrém vidéki térségről beszélhetünk. Megye szinten számos extrém vidékies térség „fedésbe kerül”. A Donec-medence nagyvárosai Luhanszk megyében például teljesen „láthatatlanná” teszik a tőlük északra elterülő extrém vidékies Doni-sztyeppéket. Odesza megyében pedig a magasabb urbanizáltság csak az odeszai agglomerációnak köszönhető.

Az ország nyugati és keleti felének városai (települései) között alapvető különbség, hogy nyugaton a városok többsége un. „gewordene Stadt”, azaz szerves és hosszú történelmi fejlődés során „magától” létrejött város. Keleten ezzel szemben a városok többsége ún. „gegründete Stadt”, azaz egy konkrét dátumhoz köthető megalapításuk. Ha Szibáriára úgy tekintünk, mint Oroszország egykori nagy, belső gyarmatára, akkor ugyan ez igaz Ukrajnában a sztyeppövezetre is. A 19. században ez volt az európai orosz-ukrán kolonizáció fő területe. Ukrajna alapjában véve négy nagy társadalmi-történeti régióra tagozódik. A Galíciát, Bukovinát, Volhíniát és Kárpátalját magába foglaló Nyugat-Ukrajna sokáig Közép-Európa szerves részeként fejlődött. Ettől keletre terül el a Lengyelország felosztásától orosz befolyás alatt álló erdőssztyeppi agrárterület, Középnyugat-Ukrajna. A harmadik országrész a nagy déli sztyeppe iparosodott térsége, Kelet-Ukrajna, ahová a 20. században jelentős orosz lakosság is betelepült. A negyedik országrész Dél-Ukrajna, a sztyeppének azon része, melyet a 20. századi iparosítás - ásványkincsek híján - elkerült.

Umány-Harkiv vonal

9. ábra: A vidékies területegységek a falusi lakosság aránya alapján megye és rajon szinten

 

Összegzés

Ukrajnában a város-vidék közötti markáns különbség nem csak a gazdaság és a demográfia viszonyain keresztül ragadható meg, hanem olyan kelet-európai jegyeken keresztül is, mint az elérhetőség, az óriási távolságok problémája, illetve az ellentmondásos 20. századi urbanizáció, ami ráadásul óriási különbségeket mutat az egyes régiók eltérő történelmi fejlődése nyomán. A város és vidék közötti jelentős különbség rendkívül összetett, aminek megértéséhet itt csak adalékokat próbáltam adni.

 

Felhasznált irodalom

Antal Z. (1980): Mezőgazdaság földrajza in: Antal Z. szerk: Szovjetunió - II. kötet, Gazdaságföldrajz, Gondolat Kiadó, Budapest pp. 343-413

ARIS (2005): Ukraine Agricultural and Rural Investment Strategy - http://www.eastagri.org/meetings/docs/meeting16 /ARIS%20Main%20Report.pdf

Åslund, A. (2005): The Economic Policy of Ukraine after the Orange Revolution - Eurasian Geography and Economics 46 évf. 5. sz. pp. 327-353

Ǻslund, A. (2008): Refletions on Ukraine’s Current Economic Dilemma - Eurasian Geography and Economics, 49. évf. 2. sz. pp. 152-159

Bodnár D. - Karácsonyi D. (2005): Ukrajna az átmenet tükrében - in: szerk.: Perczel György - Szabó Szabolcs Társadalom- és Gazdaságföldrajzi Tanulmányok, 100 éve született Mendöl Tibor, Emlékkötet, Trefort Kiadó, Budapest pp. 217-231

Dövényi Z. - Karácsonyi D. (2008): A munkanélküliség és a jövedelmek területi különbségei Ukrajnában - Tér és Társadalom 2008/4. szám (megjelenés alatt)

Friedlein, G. (1993): Regionen in der Ukraine - Europa Regional 1 évf. 1. sz., Institut für Länderkunde, Lipcse, pp. 25-30

Illés I. (2002): Közép- és Délkelet-Európa az ezredfordulón - Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 362 p.

Karácsonyi D. (2007): Ukrajna regionális tagoltságának történelmi háttere - in: Gulyás L. szerk.: „Régiók a Kárpát-medencén innen és túl” nemzetközi tudományos konferencia konferenciakötet, Baja pp. 461-465

Karácsonyi D. (2008): A kelet-európai sztyep és a magyar Alföld mint frontier területek - Földrajzi Értesítő LVII. évf. 1-2. f. pp. 185-211

Khomra, A. U. (1989): Rural depopulation trend sin the Ukrainian SSR: The delimitation and spatial differentiation - in: szerk. Stasiak, A.-Mirówski, W. (konferencia papír): The process of depopulation of rural areas in Central an Eastern Europe, Lengyel Tudományos Akadémia, Földrajzi és Területfejlesztési Intézet pp. 173-182

Kornai J. (1993): Transzformációs visszaesés: egy általános jelenség vizsgálata a magyar fejlődés példáján - Közgazdasági Szemle XL. évf. 7-8. sz. pp. 569-599

Kravchuk, R. S. (2002): Ukrainian Political Economy, The First Ten Years - Palgrave Macmillan, New York 353 p.

Molnár D. I. (2005): Migrációs tendenciák Ukrajnában a függetlenség kivívását követően - in: Süli-Zakar I. szerk.: „Tájak-Régiók-Települések”, Tisztelgés a 75 éves Enyedi György akadémikus előtt, Debrecen pp. 274-278

Nefjodova, T. (2008): Az orosz perifériák terjeszkedése - in: Horváth Gy. szerk..: Regionális fejlődés és politika az átalakuló Oroszországban, MTA, RKK, Pécs pp. 397-421

Nemes-Nagy J. (1995): A piacgazdasági átmenet terei - Falu, Város, Régió 7-8. pp. 6-11

OECD (2004): Achieving Ukraine’s Agricultural Potential, Világbank, Washington 151 p.

Shamshur, O. (1998): Migration Situation in Ukraine: International Cooperation Related Aspects - Migration, 29-30-31, The Former Soviet Union, Berliner Institut für Vergleichende Sozialforschung, Berlin pp. 29-44

Siedenberg, A. - Hoffmann, L. (1999): Ukraine at the Crossroads, Economic Reform sin International Perspective - Physica Verlag, Heidelberg, New York 437 p.

Trejvis A. (2008): A fejlődés természeti és társadalomföldrajzi korlátai - in: Horváth Gy. szerk..: Regionális fejlődés és politika az átalakuló Oroszországban, MTA, RKK, Pécs pp. 127-150

Van Zon, H. (2001): The Political Economy of Independent Ukraine - University of Sunderland, England 236 p.

Word Bank (2005): Ukraine: Poverty Assessment, Poverty and Inequality in a Growing Economy Washington D. C. 91 p.