A magyar „középosztály”, pontosabban a magyarországi középrétegeknek tarka vegyüléke: a (kispolgárság történelmi eredetében is nagyon kuszált. Mint mindenhol, úgy Magyarországon is elemi erővel bomlasztotta föl a fejlődésnek induló kapitalizmus a régebbi feudális osztályokat, ezeknek az osztályoknak belső, patriarchális kereteit, bármily tradicionális ragaszkodással is védték az egyes társadalmi rétegek a megszokott kereteket s őrizték a feudalizmus történelmi tehetetlenségi nyomatékával avult ideológiájukat.

A kispolgárság önálló középkori kulturával rendelkező országokban a középkori városi kézműves, kiskereskedő osztályok egyenes vonalú folytatásaképpen jelentkezett a kapitalizmusban, de másrészt egyéb osztályoknak, főleg a parasztságnak letöredezéséből is tevődött össze. Magyarországon a nemzeti középkori városi kultura történelmi előfeltételei nem voltak meg. Voltak ugyan gyéren városok, de kivétel nélkül német telepitvények, németajkú polgársággal s egészen a mult század közepéig nemzetileg idegen testek a magyarajku társadalmi rétegek között. A mai magyar „középosztály” kialakulásához ők is hozzájárultak ugyan, de a zömét, a gerincét nem ők adták, mintahogy az tovább nyugatabbra Európában történt.

A magyar kispolgárság zöme, egyéb, régebbi osztályok letöredezésének terméke. Egyik alaprétegét a parasztságból való közvetlen felszivárgás hozta létre. Egy generáció közbevetésével töredezett le a kispolgárságba a parasztságnak az a jobbmódú rétege, mely városban iskoláztatta fiait, „urakká” nevelte: „hogy ne kellessen dolgoznia, földet túrnia, mint apjának.” De a zsiros parasztok egy része a városokká fejlődő mezővárosokban közvetlenül is elpolgáriasodott, városatyává, „civissé” küzdte fel magát és paraszti tempói, csizmássága dacára is városi kispolgárrá vedlett. Határban levő földje későbbi generációkban már nem szolgált kizárólagosan gazdasági alapjául: idővel hivatalokba is került s a csizmáját is levetette.

Más a fejlődés a német eredetű, de a kapitalizmus terjeszkedésével párhuzamban elmagyarosodó városokban. Itt a régi polgárság, iparos és kereskedő rétegek nagyrészt. gazdasági érdekekből magyarosodnak el. Az elmagyarosodás utat nyitott a magyar uralkodó osztály jóindulatának gazdasági értékesítéséhez üzleti téren: a hivataloknál. Az el-magyarosodási igyekezet ennél a rétegnél váltotta ki talán a leghangosabb sovinizmust.

Azonban a magyar kispolgárságnak határozottan legjelentékenyebb részét az elszegényedett s hivatalokba szegődött kis- és középnemesség szolgáltatta. A vezető feudális osztály természetes szimattal mint nemzetfentartó réteget tárt karokkal, atyafiságosan fogadta be őket a közigazgatás, bíráskodás, szóval az egész államapparátus „nemzeti bástyájába”. Ők képezték a magyarosító politika gerincét is. Miután azonban az egész „középosztály” jogot formált a magyarosító hivatásra, ebben a nemcsak osztály, hanem a nemzetiségi eredetére nézve is vegyes rétegekben születésüknél fogva ők érezték magukat a magyarság gerincének. Tehát, nem mint Nyugaton, a régi városi polgárság vált a későbbi modern kispolgárság gerincévé: Magyarországon a „középosztály” gerinceként mindig az elszegényedett gentry szerepelt. A nemesi sorból városi kispolgárrá lecsúszott gentry találta meg az új kapitalista keretek között a legnehezebben belső ideológiai egyensulyát. Szinte kapálódzott a polgárivá levés ellen, feudális tradícióit, tempóit egyéb rétegekkel szemben görcsös elzárkózással, saját rétegén belül pedig az uri mulatozás, evés, ivás s egyéb passziók fitogtatásával tartotta fönn, de a feudális időkből átszakadt patriarchális gesztusokkal marakodott is egymás között, egymás ellen a hivatalokért, a méltóságokért. A hivatal bizony, melyet kizárólagos történelmi jogának tekintett, legtöbbször nem volt elég a magyarországi aránylag egészen alacsony fizetések mellett a fényűző életmód folytatásához s ezért a kikopott magyar gentry fontos élethivatását látta abban, hogy mennél magasabb fizetési osztályokba törtessen, ha nem akart, mintahogy az a kishivatalnok gentry széles rétegénél be is következett, lezülleni. Addig, amíg a hivatali előmeneteli lehetőségek ettől megkímélték, hű darabontja volt a mindenkori kormánynak. Az a réteg azonban, melyet a törtetőbbek), az uralkodó osztályt jobban kiszolgálók hivatalában visszaszorítottak, nagyobbára vagy magába zárkozott, a régi időket visszasóhajtó, gyakran embergyűlölő vagy politikailag „kuruc” ellenzékivé vált és a kisnemesektől hordozott és felemás polgári nemzeti forradalomnak, 1848-nak hagyományain élősködött. Habsburggyűlölő és németellenes lett és néha komolyan magyar önállóságra gondolt, mely a kapzsi némettel szemben a „rokonlelkű lovagias” francia nemzet, vagy a „szabadelvűség eszményképe”, Anglia felé öntötte ki plátói szerelmét. Egészen vékony rétegek az üres ellenzékieskedéssel szakítva, radikális polgári demokratákká fejlődtek. A volt magyar nemesi középosztályoknak ebbe a politikai színeződésébe a történelmi multnak egyik bizonyos különbsége, főként vallási megoszlása is belejátszik. A reformáció harcai Magyarországon a katholikus Habsburgok ellen nemzeti forradalmi harcokkal esnek egybe. A magyar protestántizmus sohasem lett az országban (Erdélyt leszámítva) uralkodó felekezetté, sokáig üldöztetésben volt része s már ezért sem ölthette magára s később sem azt a teljesen reakciós jelleget és szerepet, mint például a német uralkodó fejedelmek s junkerek protestántizmusában Észak- és Közép-Németországban. A magyar protestántizmusban mindig maradt valami a nemzeti forradalmak hagyományából, ha nem is ép forradalmi, de politikailag radikális elem. A „magyar vallás”, a református azonkívül a színmagyar vidékek parasztságának nagy zömét egyesítette magában, de hasonlóképpen a paraszthoz legközelebb álló bocskoros nemesség nagy rétegeit is. A református parasztot és kurta nemest gazdasági helyzetük hasonlóságán kivül a vallás is közel hozta egymáshoz. De hasonszőrűek lettek gondolkozásukban, pápistát és németet gyűlölő kuruc magyarságukban is. Ez a „kuruc magyarság” azonban élesen különbözött a szőröstől-bőröstől reakciós magyar sovinizmustól. Ez a parasztból s kisnemesből féligmeddig összeolvadt, tulnyomóan protestáns falusi magyar középréteg politikailag még legtöbb jelét adta a többi keresztény kispolgári rétegek között az uralkodó osztállyal szemben gerincesebb, „önállóbb” kispolgári ideológia kifejlesztésére” természetesen így is magán viselve a kispolgár politikai zavarosságát. Gazdaságilag kishivatalokban, református eklézsiákban, de „szabad” pályákon is — ha már nem annyira gazdasági, inkább személyes ideológiai — kapcsolatot tartott fenn.

A kispolgárságnak egy további rétege nem az országban meglevő régi osztályokból történő fejlődés szerves eredménye.

A (kapitalizálódással egyidőben Magyarország gazdasági és politikai bevándorlásnak volt a színhelye. A kapitalizmus hőskora Magyarországon a Bach-korszakkal esik) egybe. Az osztrák kormány hatalmas tömegű német és cseh hivatalnokságot plántált be az országba, vasuthálózatot épített ki és annak vezető személyzetét is importálta, viszont a magyar kapitalizmus úttörője, a francia tőkét behozó Osztrák Államvasut Társaság az ország nehéziparának fektette le alapját és idegen munkásarisztokráciát telepitett be. Ez a politikai és gazdasági bevándorlás feltűnően gyorsan, már a második generációban elmagyarosodott. A Magyarországon elért s az otthonival szemben jóval előnyösebb gazdasági helyzete és a kiegyezés politikai szele is beházasította őket a „nagy magyar familiába”. Magyarosságuk hangosságában tekintélyes részét adták ők is a későbbi magyar „középosztálynak”, akárcsak a bennszülött idegen, de magyarrá vedlett régi városi polgárság, melynél a magyar „uri osztályba” való felemelkedés ára a magyarrá válás, — ahogy most az utódállamokban nevezik — a magyarónság volt.

Társadalmilag a legmozgékonyabb, de legtovább idegen testnek számított része a magyar kispolgárságnak az asszimilálódott városi és falusi zsidó középrétegek. A zsidóságot középkori társadalmi kiszorí-tottsága s így rákényszerített kereskedői mozgékonysága alkalmassá tették a kapitalizmus vállalkozási szellemére, s Magyarországon is ezért virágzott fel a kapitalizmus gyors beköszöntésével oly hirtelen a zsidó burzsoázia s növekedett naggyá a gazdaságilag hatalmas zsidó burzsoá réteg árnyékában a zsidó kispolgárság. A zsidó kispolgárság és elsősorban annak városi része a maga kezdeti elszigeteltségében ideológiai támaszul a nyugati polgári kultura előharcosává dolgozta fel magát. Közvetítője lett a nyugati kapitalizmus ideológiájának, a demokráciának, s miután a „demokrácia szigetének” hazudott feudókapitalista Magyarországon a polgári demokrácia ügye nagyon rosszul állott s mindig csak külső sallang maradt, a zsidó kispolgárság a polgári demokráciának mind radikálisabb jelszavait vette át. Egy részüknél ez csak üres jelszó maradt s a zsidó pénzarisztokráciában keresve támaszát, ennek politikai uszályhordozója lett. Másik részük azonban idejekorán felismerve a munkásság jelentőségét, támaszát a munkásságban, a szociáldemokrata pártban kereste és találta meg. Ők voltak korábban a magyar kispolgárságnak az az egyedüli rétege, mely politikai céljaiban a proletáriátus felé orientálódott s ennek folytán fogékonnyá vált a szocializmus megértésére. Az a tény, hogy a városi zsidó kispolgárság, mely a hivatalokból nagyrészt kizárva a „szabad” pályákat töltötte meg: kereskedő, ügyvéd, orvos lett, ideológiájában teljesen nyugati irányban orientálódott, mert nem kötötte sem hivatal, sem ideológiai kötelék a feudális csökevényekből összetákolt társadalmi rendhez — lett az az éles határvonal, mely elválasztotta és „idegen testnek” tartotta meg a még annyira is asszimilálódott zsidó középrétegeket. Falusi részében talán még nagyobb fokú volt az asszimiláció: a magyar falvak zsidó orvosai, jegyzői, ügyvédei, kereskedői, fel egészen a kisebb bérlőkig szokásukban, még külsejükben is bizonyos fokiig összeolvadtak a falusi magyar intelligenciával, hiszen egyformán nyúzták a parasztot a magyar urakkal együtt. A városi zsidó kispolgársággal azonban annyi személyi kapcsolat fűzte össze a falusi rokont, hogy annak ideológiai orientációja hozzájuk is behatolt. (Élesen elhatárolódott a most említett zsidó rétegektől az ujonnan bevándorolt és főleg a Felvidéken zárt tömegekben élő galiciai zsidóság, melynek csak kis része sorozható a kispolgárságba.)

Igy fejlődött ki a különféle osztály és nemzetiségi eredet s különböző vallás zagyva, sokszor ellentétes elemeiből a kapitalizmus által kitermelt modern magyar kispolgárság zavaros ideológiájú, politikailag önállótlan, állhatatlan komplexuma. Nem jutott ideje, hogy egy hosszabb kapitalista fejlődés alatt, egy gazdaságilag önálló és hatalmas burzsoázia árnyékában maga is megszedje magát s így gazdaságilag s ideológiailag is bizonyos önállóságra, „egységességre” tegyen szert, A „beteg magyar középosztály” szállóigévé lett s ezt a betegséget: a gazdasági elnyomottságot, háttérbeszorítottságot, a politikai önállótlanságot, gerinctelenséget ós az ideológiai zagyvaságot a kispolgárság gondolkozóbb, öntudatosabb elemei ólomsullyal érezték magukra nehezedni, de éppen ez a történelmileg indokolt ideológiai kuszáitság volt a leghatalmasabb akadálya a társadalmi kiut keresésében. A fejlődő kapitalizmus ugyan folyton közelítette egymáshoz a kispolgárság különböző összetevő rétegeit, de a háború előtt minden egységesítő tendencia dacára sem érte el a magyar kispolgárság azt a bizonyos foku relativ, inkább a nemzeti jelszavak s valójában a kapitalista ideológiai eldologiasodás által demonstrált egységet, mely egyes nyugati államok — Anglia, Franciaország — kispolgárságait többé-kevésbé jellemezte. Csak a háborút követő, a kispolgárság egészét felölelő gyors deklasszá-lódási folyamat hozta őket igazán közel egymáshoz, de ez már nem az az áhított „boldog” egység volt, hanem a közös elnyomorodás „szomorú” egysége, némi közbeiktatott hatalmi epizóddal az ellenforradalom első idejében. Általános történelmi szemszögből ítélve meg a magyar középrétegek helyzetét és szerepét, azt látjuk, hogy a magyarországi kapitalizmus csak a „középosztály” egyes rétegeit tudta gazdaságilag és politikailag magához többé-kevésbé leláncolni — sőt ideig-óráig, a rövid Friedrich-éra alatt uralmába kénytelen-kelletlen bele is kellett törődnie, azt azonban sohasem tudta elérni, hogy a kapitalizmus egy, a jelszavak alatt izzig-vérig elkapitalizált s egységesen reakciós — habár egyébként ideológiailag szintén széttöredező — kispolgárságot teremtsen, mely a burzsoázia uszályában minden „önállósága” s baloldali elemeinek radikálissága mellett is érdekközösségben álljon a tőkésosztállyal.

Csak természetes, hogy ebből a még kapitalista módra nem uniformizált kispolgárságból a kispolgári individualizmusnak sokkal tarkább, szabadabb, néha értékesebb kilengései jöhettek létre, amennyi ben a nyugatról bejött előrehaladás eszméi az előttük el nem zárkozó, számbelileg kis rétegnél a teljes elkapitalizálódás hiányában „szűzebb” talajra: elevenebb, kevésbé megkötött gondolkozású agyakra hullottak. Sokkal könnyebben vált lehetővé olyan individuális kiválasztódás, melyben — az általános reakció természetes ellenhatásaképpen is — következetésen radikális gondolkodású kispolgárok születtek, kik ideológiájukban a szocializmushoz, a munkásosztály történelmi hivatásának megértéséhez küzdötték fel magukat. Következetesen szakitottak kispolgári eredetükkel, a proletáriátus politikai harcának szolgálatába állottak, annak forradalmi ideológiáját tették magukévá. Kezdetben, nagy részük természetesen a városi zsidó kispolgárságból került ki: nyugati orientációjában ez a réteg jutott hozzá legközvetlenebbül a szocialista tanok átvételéhez. Természetes, hogy ez a folyamat egészen vékony réteget ölelt fel s ezen belül is csak egy része folytatta le a proletáriátushoz való teljes ideológiai és harci csatlakozást. Szervezeti összefogásában sokáig a szabadkőművesség játszott fontos szerepet: ide egyaránt betorkollottak keresztény, és zsidó radikális kispolgári rétegek. A kapitalizmusnak a háborút követő szétesése, a rövidlejáratú forradalmak megnövelték, az ellenforradalom véres üldözései csökkentették számukat s a kiválasztódási folyamatot egyelőre meglassították, bár egyidejűleg a kispolgárság mind szélesebb rétegei ténylegesen el-proletárizálódtak, ami azonban az ideológiai akadályokat leküzdve, ujabb, most már szélesebb alapot teremt a további kiválasztódásnak.

A kispolgárságnak ideológiailag teljesen zavaros zömét a deklaszszálódás s a forradalom balsikere egyelőre apátiába hajtotta vagy első tiszavirágéletű hatalmának mámorában a fasiszta reakció kész zsákmányává tette, mely aztán a fajvédelem zavaros ideológiájában kereste a „középosztály történelmi hivatottságát”, ideológiai egységét. Persze ez az önámitás a rákövetkező gazdasági elnyomorodás levegőjében előbb-utóbb veszit vonzóerejéből s az ideológiai zavarodottság, szétesés csak teljesebbé válik.

A különböző rétegek által megtett ideológiai utat vizsgálva — a fenntebb emlitett forradalmi s részben proletárforradalmivá lett vékony rétegtől eltekintve — általában megállapíthatjuk, hogy a proletárdiktatura kezdetben úgy hatott a kispolgárság tulnyomó többségére, mint a „borjura az új kapu”. Ez az előttük érthetetlen történelmi esemény csak fokozta a háborús vereség és az ország feldarabolása által okozott döbbenetüket és ebből az általános döbbenetből a különféle kispolgári rétegek aztán különbözőképpen is ocsudtak föl. Még a diktatura alatt a keresztény kispolgárságnak egyes gondolkozó elemeinél, melyek azonban a nemzeti eszmék zavartságából még nem tisztultak meg, deklasszáltságuknak rájuk nehezedő tudata párhuzamosan nemzeti kétségbeesésükkel nacionálbolsevizmust váltott ki. (Még a szociáldemokrácia kispolgári vezérkarát is ez nyerte meg a diktaturában a „forradalomnak”; 1. Garbai március 22-i beszédét.) Ez a nacionálbolsevizmus az ellenforradalom első idejében csak lappangó maradt, de később, a kispolgárság helyzetének további leromlásával s a reakcióhoz fűzött nemzeti álmok meghiusulásával megalapozottabban ismét feléledt. Jellemzésére annyit, hogy ösztönszerűen érzi, hogy a Trianon, az ántánt imperializmus elnyomatása elleni (küzdelemben a nemzetközi forradalmi proletáriátus és annak hatalmas bástyája, a Szovjetunió az elnyomott kis nemzetek természetes szövetségese, de egyuttal saját deklasszáltságának helyes felismerésében is a proletáriátus felé orientálódik. A bolsevizmus először csak mint „szimpatikus rém” lebegett előtte, hogy aztán később komolyan közeledjen a proletárforradalom megértéséhez. Legális kommunista párt hiányában ezeknek az elemeknek konkrét politikai orientációjáról egyelőre nem lehet beszélni, a szociáldemokrata pártnak lényegileg ellenforradalmi szerepét ha nem is látják tisztán, de elég helyesen megérzik s néha e párthoz való puszta hozzátartozóságukkal csupán a proletáriátushoz való csatlakozásukat dokumentálják. Természetes, hogy ezek az elemek ma még vékony kis réteget képeznek, de ideológiai irányuk adott viszonyok között fontos kikristályosodási ponttá válhat a kispolgárságon belül.

A kispolgárságnak eredetileg reakciós multú része: idegen származásu vagy bevándorolt, nemzetiségekből magyarrá vedlett városi elemei s részben a zsiros parasztok fiaiból kikerült kispolgári karrieristák, hamarosan behagyták magukat fogni a burzsoázia ellenforradalmi szekerébe, ha rövid megszakításképpen annak idején többen a proletárforradalom konjunkturistáivá is csaptak föl. Egy részük azonban a forradalomban ki nem elégitett parasztságot használva fel ügyesen támasztékul, már a diktatura alatt kihivó ellenforradalmi tevékenységbe kezdett. Társadalmi természetükhöz hiven a forradalom bukása esetén a burzsoázia bő jutalmazására számítottak. Valóban ők állottak leghangosabban az ellenforradalom élére, sőt eredeti számitásaikon a kedvező helyzetben tullőve, az első ellenforradalmi kormányokban még a burzsoáziával szemben is magukhoz kaparintották a vezetést. A megvadult kispolgár teljes dühével lettek a megingott magántulajdon rendjét biztosítandó könyörtelen uralom társadalmi hordozói. A Friedrich-éra átmenete alatt minden önálló hatalmi gesztusok dacára azonban tényleg csak eszközei voltak az uralomért reszkető, de egyidőre még önállóan fellépni gyenge burzsoáziának, annak régi uralmát, a „jogfolytonosságot” készítették elő, hogy aztán a burzsoázia éppen a „jogfolytonosság” égisze alatt szépen kitessékelje őket a vezetésből. Ami koncot a megerősödött burzsoázia a fasiszta kispolgárságnak meghagyott, azt is mindinkább szűkebbre szorította és a kispolgárságnak utólagos hatalmi fellángolásait is ügyesen — ha szükséges volt, még a ´kormány személyi változásával is — kiparirozta. A kispolgári fasizmust a burzsoázia hivatott politikusai a burzsoázia konszolidált legális fehér terrorjába vezették át. Az infláció beteljesedése s a rákövetkező szanálás, mely a kispolgárságot a hivatalok leépítésével is fenyegetően féken tartotta, maguktól megtették a többit: egyaránt deklasszálták a hivatalnok, kereskedő vagy szabad pályán levő kispolgári rétegeket, nem kimélve a kispolgári reakció táborát sem. Igy csuszik ki a kispolgári reakciós illuziók alól az ideig-óráig fennálló gazdasági alap, bár az ennek megfelelő ideológiai átalakulás a reakciósságukban megrögzött rétegeknél nem követi egyenes vonalban a gazdasági alap változását. Az ébredő rétegek, bárha számuk lassan leolvad, még akkor is, ha a burzsoázia által becsapva érzik magukat, görcsösen ragaszkodnak egykori hatalmi babérjaikhoz és gazdasági érdekeiket csak a multat viszszaidézve látják biztosítva. A fasizmus első kispolgári hőskorszakának politikai ábrándjai, a kispolgári felelőtlen irredentizmus bufelesztő levegője ideológiai menekvésükké lesz a gazdasági deklasszáltságban. Midőn azonban ez a makacs reakciós elfogultság a kispolgárságnak mind kisebbedő részeit tartja hálójában, egyidőben az elnyomorodott kispolgárság zöme lassan kiábrándul az ellenforradalomból. Időlegesen egy része apatikussá válik, de aztán annál kétségbeesettebben keres egyéb kiutakat. Ennek megfelelően politikailag különféle, de határozott balratolódásoknak vagyunk tanui, melyeket azonban a kormány a keresztény társadalmi szervezeteken keresztül, egyideig még a felszín alá tud nyomni.

Vannak természetesen rétegek, melyek a nyugati demokrácia lejárt, hiú ábrándjait kergetik és váltakozó baloldali pártcsoportosulások támasztékának állnak be. Társadalmi hordozói az újból feléledt ellenzékieskedő kispolgári „Politikantentum”-nak, mely a régitől főleg az elvtelenségnek még nagyobb fokában különbözik, abból a „politikai koncepcióból” indulva ki, hogy a kormány szelid revolverezésével mennél drágábban adhassa el magát ugyanannak a kormánynak. Ezt az ellenzékieskedést helyesen felismerő radikális kispolgári rétegből ismét kiválasztódnak olyan gondolkozóbb kispolgári elemek, melyek a munkássághoz való orientálódásban találják meg a kispolgárságnak egyedüli társadalmi kiutját, akár a nacionálbolsevizmus kerülőjével, akár anélkül.

A kispolgárságban azonban — természetének megfelelően — bőven burjánoznak egyéb tarka és zavaros ideológiai irányok is. A deklasszálódással, a kétségbeesett kiutkereséssel még az egyes összetevő rétegeken belül is ideológiai különbözőségek lépnek fel. Viszont gyakran elmosódnak a régi elválasztottságok is, a deklasszálódás fokozza ezeknek egymásba való átfolyását, bár nagy vonalakban az ideológiai elváltozásokat az eredeti rétegeződésnek megfelelően is nyomon követhetjük.

A hivatalnok-gentrynek darabont rétege hűen szolgálja továbbra is a meglevő kormányt. Bizonyos fokig visszahuzódott, mert a multtal ellentétben, midőn a kispolgári rétegek egymásközti harcában ő állott felül, most a kispolgárságnak aktivabb „parvenü” részei a társadalmi hatalomból első időben kiszorították. „Nemes konzervativságával” tüntetett s még el is itélte az illegális fehér terrort, természetesen, mert ebben hivatali privilégiumainak a magasabb állásokba beözönlő alsóbb kispolgári rétegektől való veszélyeztetését látta. A gentry másik ellenzéki, „busmagyar” része a fehér terror alatt szintén visszahuzódott. Természetesen, akárcsak az előbbi rétegnél is, voltak elszórt elemei, melyek „nemzeti” aktivitásukat igyekeztek kiélni a fehér terror „nemzeti reneszánszában”. A maga zömében azonban az egykori kuruc ellenzékiség nem vállalt közösséget a fehér terrorral, sőt deklasszálódásától s nemzeti fájdalmától is hajtva aránylag egyenes vonalban tolódott balra, radikális és nacionálbolsevizmushoz hajló elemeket váltva ki magából.

A városi kispolgárságnak nagyrészt idegen eredetű „soviniszta” rétege — mint már láttuk — reakciós ideológiájának megfelelően az ellenforradalom ébredő élcsapatát szolgáltatta. Osztályhelyzetének le-züllését azonban elkerühetetlenül, hamarabb vagy később ideológiai bomlás kiséri s minden reakciós kapkodás mellett is és zeg-zugos vonalban ma már itt is balratolódást figyelhetünk meg. A paraszti rétegekből kikerült városi, mezővárosi kispolgárság eleinte inkább falutorony-politikát folytatott, s a fehér terrort városa határain kivül tartva az országos politikában passzivitásával tüntetett, ha éppen kisgazda köpenyegében a kormány szekértolójává nem szegődött. Idővel azonban tulnyomó protestáns része már „nyakasságánál” fogva is aktivan ellenszegült minden ébredő kísérletezésnek, az ébredőben elsősorban a reakciós katholikust látva. Radikálissága, az antiszemitizmussal való szembehelyezkedése lehetővé tették számára, hogy balratolódásában magához a munkássághoz is orientálódjon, még olyan helyeken is, hol az ipari munkásság számbelileg elenyésző tényező. (Debrecen szociáldemokrata képviselőt küldött.) De nem érdektelen, hogy ugyanakkor egy része, politizáló kálvinista papokkal az ólén, a régi vallási harcok hagyományaihoz nyult vissza s ideológiai kiutnak az ébredező „nemzeti reneszánsszal” szemben a nemzeti erő és erkölcsök megujhodására „protestáns reneszánszt” prédikált. S így éledt fel újból a katholikus és protestáns kispolgárságnak hivatalokért folyó tülekedésében az egykori Habsburg-ellenes vallási és nemzeti harcoknak késői kísértete, mely más oldalról belejátszik a legitizmus és szabadkirályválasztás ma már szűnőben levő harcába is. Természetes, hogy ezek a retrográd irányzatok csak rövidéletűek s mindössze szimptomái annak az ideológiai tücsköt-bogarat összehordozásnak, melyet a deklasszálódás ellen fűhöz-fához kapkodó kispolgárság saját rétegein belül végbevisz.

A városi zsidó kispolgárságnak a zsidó burzsoázia uszályát képező része az ellenforradalom első idejének megfélemlítő hatása után igyekezett — hitsorsos burzsoáziáját ebben is követve — az ellenforradalommal „ötven percentre” kiegyezkedni. Politikai kiszorítottságát gazdasági téren próbálta ellensulyozni s ennek érdekében demokráciáját is szívesen a véka alá rejtette vagy egészen veszélytelen demokrata frázispolitikához menekült, miközben hazafiságát uton-utfélen, még a kormánynak kifelé való támogatásában is hangoztatta. Gazdasági érvényesülése még legtovább őrizte a deklasszálódástól mígnem a szanálás őt is elindította ezen az uton: megszüntette a kereskedelem virágzását s teljes gazdasági nyomorba döntötte a „szabadpályákat” is. Nagyrészük az egyébként tisztán kispolgári radikális politikát folytató szociáldemokráciához sodródott, hiszen nem volt szükséges, hogy ők orientálódjanak a szociáldemokrata párthoz, midőn az egész politikájában maga orientálódik ahhoz a kispolgári radikálizmushoz, mely munkástömegekre támaszkodva reformista frázisokkal, munkásérdekek hangoztatásával tollaskodik. Ezek a kispolgári elemek is azonban, ha a szociáldemokrata-kispolgári ideológiát meghaladni képesek, a munkásmozgalom forradalmi szárnya felé töredeznek le.

Midőn a középrétegek így a két nagy ellenséges osztálynak a proletáriátusnak és a burzsoáziának osztályharcában örlődnek fel jobbra és balra, egymás között is osztályháboruskodást folytatnak. Ez majd élénkebben, majd csak felszín alatt folyik: a bürokrácián belül annak kishivatalnok és magas bürokrata kasztja között, a tisztikarnak, de éppúgy a papságnak is alsóbb és felsőbb rétegei között s ez a belső harc a kifelé való osztályorientálódásban is megmutatkozik, megfelelően annak, hogy az egyes rétegek gazdaságilag a proletáriátushoz vagy a burzsoáziához állnak közelebb. A belső kasztháboruskodás sokszor a különféle politikai vagy nagyobbrészt morális jelszavak burkából is kihámozható. (1926.)