cimlap

Tószegi Zsuzsanna
osztályvezető
Országos Széchényi Könyvtár

Irodalomjegyzék


Gyakran halljuk a nehezen megválaszolható kérdést: ha örökre el kellene költöznie egy lakatlan szigetre, milyen könyveket vinne magával? Mire a megkérdezett: hányat vihetek? Rövid időn belül azonban ez is fontos kérdés lesz: villany van?

Ezidáig csak az óriási választék és a feltételezett mentőcsónak szűk befogadóképessége közötti feloldhatatlan ellentét miatt volt nehéz válaszolni; maga a választás volt nehéz. Most viszont elérkeztünk ahhoz a korhoz, amikor az olvasáshoz már nem minden esetben elegendő a könyv és az olvasó megléte: az elektronikus könyvek használatához szükség van egy közvetítő eszközre is, amely a tárolt információkat olvasható formára dekódolja. Mivel ezen eszközök (többnyire számítógépek) működtetéséhez áramforrás is kell, Robinson szigetére az elektronikus könyveket hiába vinnénk magunkkal, képtelenek lennénk ott azokat elolvasni.


Egy korszak végetért

McLuhan 1962-es jóslata a Gutenberg-galaxis végéről olyannyira közhellyé vált, hogy keveset gondolkodtunk azon, valóban csak egy 500 éves, vagy netán egy ennél is hosszabb folyamat, a könyvek egyeduralma ért véget? Anélkül, hogy vitatnánk a szétszedhető ólombetűk és a kézisajtó találmányának jelentőségét, nem árt felidézni, hogy az ily módon előállított tárgy - főként eleinte - alig különbözött az addigra már komoly kultúrát teremtő kéziratos könyvtől, a kódextől. Tulajdonképpen nem is annyira a könyvnyomtatás, hanem a középen összehajtogatott 4 ív anyagból készült, a szöveget szekcióba rendező, borítótáblákba kötött könyv volt igazán az európai, ezen belül is a keresztény kultúra terméke. A tekercset (a volument) felváltó könyv 17-18 évszázados múltra tekinthet vissza.

Köztudott, hogy Koreában, Japánban és Kínában már a XI - XIII. században fejlett nyomtatott kultúra létezett. Koreában a VII. század óta ismerik és alkalmazzák a fametszést. Fadúcok segítségével nyomtatták 868-ban a Stein Aurél fölfedezte Gyémánt Szútrát. A papírt is a kínaiak találták föl, akik hét évszázadon keresztül tudták találmányukat titokban tartani. Korántsem készült azonban minden könyv papírból; a pergamentől a selyemig sokféle anyagot használtak fel hozzá, és attól függően, hogy maga a szöveg mennyire volt értékes, sokhelyütt aszerint változott az alapanyag is. A fakéregre, pálmalevélre, bambusznádra írt könyvek sérülékenyebbek - ezért a vallási szövegeket, a törvényeket gyakran fába, fémbe, elefántcsontra vésték.

Bár a Föld népességének csak mintegy ötöde tartozik valamelyik keresztény egyházhoz, a kereszténység vallásos kódexeinek formáját követő könyv az egész világot meghódította. Ma bármilyen írásrendszerrel és bármilyen nyelven írják is, a könyv gyakorlatilag ugyanazt a terméket jelenti Japánban, Chilében és Elefántcsontparton egyaránt (vö. a könyvek nemzetközi azonosító számozásának világszerte érvényes szabványával, az ISBN rendszerével).


A könyv hatalma

Miközben a könyvkorszak végét jövendölik, 1993-ban csak az Egyesült Államokban minden korábbinál több, 18 milliárd dollár bevételt könyvelhettek el a könyvpiac szereplői. Ezt a sikert nagyrészt annak köszönhetik, hogy gazdagon illusztrált, szebbnél szebb könyvekkel lépnek a piacra. A könyvtervezők szinte élvezik, hogy a nyomdatechnika és a számítógépes kiadványszerkesztés fejlődésének köszönhetően szabadjára engedhetik fantáziájukat. Az utóbbi évek könyvtermését látva mintha a tipográfusok kitörtek volna a laptükör korábban kötelező korlátai közül; divat lett az ábrákat kötöttségektől mentesen, szabadon elhelyezni. A hatást fokozzák a könyveket illusztráló, tobzódóan színes, a megszólalásig valósághű fotók. Főleg az ismeretterjesztő és a gyermekkönyvek változása feltűnő: az újfajta illusztrálási módra jó példa a Dorling Kindersley kiadó Eyewitness sorozata (nálunk a Park Kiadó adja ki a köteteket a Szemtanú sorozatcím alatt).

A számítógépek és a nyomtatók letölthető betűkészletei a legkisebb nyomda számára is szinte ugyanolyan és ugyanannyi betűkészlet alkalmazását teszik lehetővé, amennyi eddig csak a legnagyobbaknak állt rendelkezésére. Az elérhető áron forgalmazott kiadványszerkesztő programok gyakorlatilag bárki számára lehetővé teszik, hogy egy nyomdakész kézirattal előálljon, amelyet sokszorosíttatva - és önmagát kiadónak kinevezve - publikálni tud. A könyv profanizálása ezzel válik teljessé; a korábban szentként tisztelt, majd ritka kincsnek számító könyv piaci termékké, és ezzel együtt hétköznapi használati tárggyá változott.

Újabban a szövegek közlésére szolgáló nyomtatott információközvetítők helyett mind fontosabbá válik a televízió és a számítógép. A kézi szedést szinte teljesen kiszorította a számítógépes szövegszerkesztés. A digitalizált szövegek a távadatátviteli hálózatokon keresztül percek alatt jutnak egyik kontinensről a másikra, mégpedig akár teljesen "nyomdakész", szerkesztett és tördelt formában. Mind gyakrabban így állítják elő a vezető napilapokat: sokkal gyorsabb és olcsóbb a digitalizált anyagot továbbítani és helyben kinyomtatni, mint a kész példányokat kontinensnyi távolságra leszállítani. Mind gyakoribb viszont, hogy már ki sem nyomtatják az elektronikus úton létrehozott és továbbított szövegeket; egyre növekszik a csak digitális formában létező könyvek, folyóiratok és egyéb közlemények száma (nem számítva a témánktól távoleső e-mail és hírcsoport kérdéskörét).

Többről van itt szó, mint a könyvek uralmának leáldozásáról: az írott szó veszítette el hatalmát.


A kiadók szerepe

További kérdéseket vet föl a publikálási lehetőség, a nyilvánosságra kerülés kérdésköre. Ha elfogadjuk, hogy az évszázadokon át létező intézmények léte valamelyes társadalmi konszenzust feltételez, akkor a kiadókra úgy is tekinthetünk, mint egy "kapu"-ra a szerző és az olvasók között. A társadalom elfogadja, sőt igényli a kiadóktól: garantáljanak valamilyen minőséget azáltal, hogy gondozzák a kéziratot és a nevüket adják a megjelent műhöz. Ezzel együtt a vásárló azonban hagyatkozhat is arra, hogy - ismerve a kiadó által publikált műveket - egyfajta garanciát kap arra nézve, mit várhat a nevével fémjelzett műtől. Még egy ismeretlen szerzőnek is a kiadó megadhatja a nyilvánossághoz jutás lehetőségét - egyben fölruházva a szerzőt a saját kiadói tevékenységére alapuló társadalmi elismertséggel. Figyelmen kívül hagyva a (figyelmen kívül hagyhatatlan) politikai befolyásolás szempontjait, tételezzük föl, hogy a szerzői kézirat értékeinek megfelelően jut el a kiadón keresztül az olvasóhoz. Egy nemzetközileg elismert kiadónál publikálni rangot ad a szerzőnek - és egyben biztosítékot az olvasónak, hogy megbízható színvonalat kap a pénzéért, ha az adott kiadónál megjelent művet megvásárolja.

Ez a társadalmi konszenzus a multimédia esetében nem mindig működik. Gyakran még a sokszorosított CD-ROM-ok esetében sincs "igazi" kiadója a műnek, az Internetre pedig gyakorlatilag bárki, bármilyen közleménnyel fölkerülhet, mégpedig jóval kisebb anyagi befektetés árán, mint amennyibe akár csak néhány száz CD-ROM előállítása kerül. Ennek a szabadságnak ugyan feltétlen előnyei is vannak, de természetesen számolnunk kell a hátrányaival is - és most nem a sokat emlegetett, a közízlést sértő közleményekre gondolunk elsősorban, hanem arra, hogy a szerzői jog hatálya alól kikerült művek elektronikus kiadásához bárki hozzáfoghat. Ennek eredményeképpen magas színvonalú digitális könyvek is napvilágot látnak, de előfordul, hogy az eredeti műhöz méltatlan módon publikálják az új hordozón a korábban komoly kulturális rangot kivívott műveket.


Az olvasás forradalma

Történelmi léptékkel mérve igen rövid idő telt el azóta, hogy az írni-olvasni tudás általánossá vált. Az ókori Római Birodalomban és Görögországban majdnem mindenki, még sok rabszolga is értett a betűvetéshez, Európában azonban a Róma bukását követő első évezredben a papok kiváltsága volt az írás-olvasás. A papság monopolhelyzetét erősítette az a tény, hogy nemcsak az egyház, hanem az egyes államok hivatalos nyelve is a latin volt, így ezen a nyelven valamennyi keresztény pap tudott kommunikálni; a többiek számára azonban maradt a szóbeli érintkezés.

Szeretünk arra hivatkozni, hogy előbb a tévé, most pedig a számítógép elvonja az embereket az olvasástól - de akár csak a századelőhöz viszonyítva is - ma óriási tömegek töltik szabadidejük egy részét olvasással. Napi átlagban ugyan kevés ez az idő, de ha a felnőtt népesség naponta csak fél órát olvas, ez csak Magyarországon naponta több millió olvasásra fordított órát jelent. A középkorban sok uralkodó sem tudott írni - köztük az a Nagy Károly sem, akinek uralkodása alatt felvirágzott a kultúra és terjedt az írásbeliség.1 Nálunk azonban még hét évszázaddal később is előfordulhatott, hogy Báthori István erdélyi vajda nem tudta sajátkezűleg aláírni az 1491-es pozsonyi békét.

Mindez azonban nemcsak a középkort jellemezte: Európában egészen a kora újkorig csak lassan terjedt az alfabetizáció. A XVII. század első felében az Európa legfejlettebb országának számító Angliában a férfiak 70, a nők 90%-a volt analfabéta, ugyanez az arány 1700 körül Németországban 90-92%-ra tehető. Hála egy múlt századi felmérésnek, a XVIII. század végi Franciaországról egész pontos képünk van: a nagy francia forradalom kitörésekor az írástudók kisebbséget alkottak, pedig számuk a század folyamán megkétszereződött. Az országon belüli területi különbségek azonban nagyon jelentősek voltak: az ország egy észak-nyugati, dél-keleti átló mentén szinte kettévált. A képzeletbeli tengelytől délre 20% alatt volt az írástudók számaránya, de voltak elzárt hegyi vidékek, ahol a 10%-ot sem érte el. Normandiában és Elzász-Lotaringiában viszont a férfiak 83, a nők 44%-a tudott írni-olvasni. Magyarország népessége úgy lépte át a XX. század küszöbét, hogy csaknem 40%-uk nem ismerte a betűvetést. Ugyanez az arány 1900 körül Szerbiában 80, Romániában 78, Görögországban 60% volt.2

Mint a fenti adatokból jól látható, az amúgyis kis lélekszámú Európa lakosságának alig néhány százalékát érintette az a változás, amelyet Roger Chartier az olvasás forradalmának nevez. Az a folyamat, melynek során a hangos olvasást felváltotta a csöndes olvasás, a XII-XIV. században fokozatosan ment végbe. A vizuális olvasás kialakulását nagyban segítette a középkor ír és angolszász írnokainak "újítása": a szavak szétválasztása, amelynek köszönhetően gyorsabban lehet olvasni. Chartier az írott szó szerepének megváltozására vezeti vissza további nagyhatású társadalmi folyamatok kialakulását is. Egészen a XII. századig a kolostorokban az egyházi szövegeket nem az olvasás kedvéért, hanem azokat megőrzendő gyűjtötték össze. A városi iskolákban és az egyetemeken kialakuló "skolasztikus modell" viszont az olvasást intellektuális tevékenységgé változtatta. A szöveg rögzítésmódja is változott, kialakultak az írásjelek, a jegyzetek. Később, a XVIII. század folyamán új olvasási stílus alakult ki, szabályos "olvasási láz" lett úrrá az embereken, egyre többen olvastak, mégpedig sokat és sokfélét. A könyvekből és a mind nagyobb számú folyóiratokból szerzett információk nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Európa, de különösen Franciaország lakossága eltávolodjon királyától és egyházától, sőt bírálni is merészelje őket.3 Az olvasás divatja serkentőleg hatott a könyvkiadásra; kialakult a sokat és sokfélét olvasó karakter, aki - ha úgy tetszik - a könyvpiac fogyasztójává vált, vásárlásaival mind nagyobb példányszámú, mind szélesebb ízlésvilágot kiszolgáló művek publikálására ösztönözve a kiadókat.


A multimédia

Nehéz egy igazán divatos fogalom jelentését meghatározni; oly sokan és egymástól oly eltérő értelemben használják. Sajnos, a leegyszerűsített, sokszor pontatlan megfogalmazások is átmennek a köztudatba. Ha a multimédia fogalmát szeretnénk megmagyarázni, érdemes először utánanézni a latin szavak eredeti jelentésének. A multi- előtag a szóösszetételekben: sok, a médium (melynek többes száma a média) pedig 'valami között', a közbülső helyen található jelentéssel bír. Ma leginkább közvetítő elem vagy információközvetítő közeg értelemben használatos.

Sok felületes megfogalmazást olvashattunk már, amelyben úgy definiálták a multimédiát, hogy "képek, hangok, szövegek együttese". Ezzel az erővel azonban a tévéadás is ide tartozna, hiszen ott mindhárom összetevő előfordul. Ugyanakkor láttunk már olyan CD-ROM-ot is, amelyet multimédia CD-ként reklámoztak, és a szöveg mellett csak állóképek voltak rajta, de "nem szólalt meg". Akkor most ez multimédia, vagy sem?

Az egyik legfontosabb, ami hiányzik a fenti megfogalmazásból: a multimédiához feltétlenül szükséges a számítógép - mégpedig nemcsak azért, mert enélkül le sem lehet játszani, hanem azért is, mert a számítógép biztosítja az interaktivitást, amely nélkül semmilyen kép- és hanganyag nem multimédia. Az interaktivitás lényegét a legegyszerűbben talán úgy érzékeltethetnénk, hogy a multimédia műben a továbblépés irányát az olvasó választja meg: a program fejlesztői által előre kiépített kapcsolatok mentén az olvasó szabadon barangolhat, a lekérdezés menetét gyakorlatilag ő irányítja. A felhasználó számára a multimédia az információt mozgóképek, szöveg és hang formájában, interaktív kezelőfelületek segítségével jeleníti meg.

Tehát eddig már tudjuk, hogy a multimédiához kell egy számítógép és interaktív felületek, amelyeken a felhasználó a géppel kommunikálni tud. Ez a feltételek eszköz-oldala, de természetesen van egy tartalmi oldal is: azok a számítógéppel olvasható állományok, amelyekből a multimédia alkalmazás felépül.

Induljunk ki újra a szó etimológiai jelentéséből: sok - de minimum kettő - médium együttese kell a multimédiához. Egy CD-ROM-ra rögzített videofilm azonban - hiába van rajta két médium: mozgókép és hang, és hiába van számítógépes hordozón - nem multimédia. Több okból sem az, melyek közül az egyik: a multimédia alkalmazásban legalább két, egymástól független médiumnak: mégpedig egy időfüggőnek és egy időfüggetlennek kell lennie.4

Minden médiumnak van egy tér- és egy időbeli dimenziója. A papír vagy a képernyő síkban helyezkedik el, tehát két dimenziót foglal el a térben, de például a holográfia háromdimenziós. Ehhez a térbeli helyzethez járul még az időhöz való viszony, amelynek a kommunikációs műfajokban - köztük a multimédiában - kitüntetett szerepe van. Az idővel kapcsolatosan két alapvető dimenzió létezik:

Az időtől függő - tehát az időben végbemenő, vagyis folyamatos - médiumok sajátsága, hogy az idő múlásával változnak. Percről percre más és más képsort látunk egy mozgófilmen, illetve újabb és újabb hangsort hallunk egy hangfelvételen; ezek a médiumok tehát időfüggők. Egy ábra vagy egy szöveg viszont nem változik attól, hogy néhány másodperccel vagy akár többszáz évvel később nézzük is meg; vagyis a szöveg és az állókép időfüggetlen.

További fontos követelmény az interaktív multimédiával szemben, hogy az egyes elemek bizonyos jelentésbeli összefüggéseik mentén össze legyenek kapcsolva, hogy e relációk mentén tudjon a felhasználó a műben navigálni. Ezt a nemlineáris összefüggésrendszert nevezzük hipertextnek, illetve bizonyos esetekben hipermédiának.

Most már összefoglalhatjuk, mi minden szükséges a multimédiához:

Mindezek figyelembevételével könnyen belátható, hogy a multimédia elsősorban minőségi, mintsem mennyiségi tényező. A multimédia egyetlen számítógépen (például egy multimédia CD-ROM-on) is megvalósítható, de a multimédia alkalmazások egyre gyakrabban hálózatba kapcsolt gépeken futnak.


Az olvasási folyamat átalakulása

Mint láttuk, a multimédia egyik alkotóeleme a hipertext, amely a szövegben rejlő kapcsolatokat mutatja meg, és teszi lehetővé ezek mentén a navigálást. A hipertext fejezetei között ugyan nem kell lapozni, de amíg lapozás közben egy könyvből óhatatlanul szemünkbe ötlik egy-egy ábra vagy fejezetcím stb., addig a hipertextnél egy töredék másodperc alatt ott a képernyőn a hivatkozott szöveg, viszont a köztük lévő anyagrészekből semmit sem látunk.

És még nem szóltunk a számítógépek eltérő minőségéről, a képernyő felbontóképességéről, a színekről, a műveleti gyorsaságról és más hasonlókról. A 640x480 képpontból álló és mindössze 256 szín megjelenítésére képes gépen minőségileg egészen mást lát a felhasználó, mint 1024x768-as felbontással és 16,77 millió színnel. A ma nálunk átlagosnak mondható hálózati sebességekkel más hatást kelt egy multimédia alkalmazás, mint a világ más tájain megszokott nagysebességű hálózatokon.

Érvényüket vesztik a régi fogalmak: a "terjedelmes mű", a "kétkötetes könyv" és más hasonló jelzős kapcsolatok. Maga a terjedelem sem értelmezhető igazán még egy CD-ROM esetében sem, nemhogy egy hálózati kapcsolatokkal átszőtt műnél. A fizikai entitásként, megfogható valóságként létező könyv helyébe egy beláthatatlanul összetett és felfoghatatlanul szövevényes, anyagiatlan szövegfolyam lép - úgy is mondhatnánk, a véges halmaz helyére egy szinte végtelen halmaz kerül. A főként lineárisan rendezett, áttekinthető struktúra szerint tagolt szöveget egy mozaikokból álló szövegegyüttes váltja fel, amely - mint egy kaleidoszkóp - szinte tetszőleges elrendezést nyer minden egyes alkalommal.

Nyilvánvaló, hogy a képernyőn nem úgy olvasunk, mint egy nyomtatott könyvben. Az olvasáskutatók sok munkának néznek elébe, ha föl akarják térképezni az olvasás folyamatát, az újkeletű olvasási szokásokat, az olvasói ízlés változásait. Egyelőre csak a kérdőjelek sokasodnak az elektronikus könyvek és a multimédia körül. Most csak egyetlen kérdést tegyünk föl: milyen újfajta kognitív sémák alakulnak ki a hiperszövegek olvasása alatt?

Irodalomjegyzék

1Jean, Georges: L'écriture mémoire des hommes. Paris. Gallimard, 1989. (Découvertes Gallimard. Archéologie) p.74.

2Tóth István György: Mivelhogy magad írást nem tudsz... Az írás térhódítása a kora újkori Magyarországon. Bp. MTA Történettud.Int., 1996. 238-242.p.

3Chartier, Roger: A kódextől a képernyőig : az írott szó röppályája. In: BUKSZ. 1994. pp.305-311.

4Steinmetz, Ralf: Multimédia : bevezetés és alapok. Bp. Springer Hungarica, 1995. p.26.