Archívum

versparódiák

,
2015. december

Tőzsér Árpád

VERS

amelyben Mittel úr a születésnapján tervezett stockholmi díjátadásra válaszbeszédéhez egy verssel készülne, egy carmennel, felületesen szólva ódával, ha ugyan a különbséget a pozsonyi Cs. Zolin kívül értené bárki is, ámde ülőkádba kényszerül, mint K. L., és sajgó seggel azon elmélkedik, hogy egyes polgártársai milyen aljasságokra képesek az aranyér’, miközben ez neki minden erőfeszítés nélkül sikerül, sőt az erőfeszítéseket ajánlott inkább elkerülni, mert különben felbőghet a rettentő fürdőszobai káromlás, Óh, süh! Pém! Piha! Szotykon vatyorgó, páhás veckelem!, ami prágai magyar nyelvjárásban annyit tesz…, de tapintatosan hagyjuk inkább fordítatlanul, szóval ez a carmen – amelyik nem azonos a pompás cigánylánnyal, hiába volna ahhoz nagyobb kedve, alkalmatossága ehhez maradt még – valamelyik kiadóhoz is utat találhatna, bizony hónapok óta kötetlenül él, miközben a kollégák folyvást publikálnak, Teremtőm, milyen termékenyek, Ennek csak akkor lesz vége, ha már kihaltak, sajnos jómagam előbb halok ki náluk, állapítja meg, s ahogy ez a deprimáló sejtelem végigborzong benne, bíztatásba kezd a sokszor jól bevált munkadallal, ria, ria, kálvária, azután tétován tesz még néhány pacskoló mozdulatot a hűlő vízben, Senecára gondol, ebbe a decens párhuzamba elégedetten belealszik, és a verset végül nem írja meg.

(Az állóval szedett szövegrész a Homálynoky-ciklus Szaniszlót kiűzik a kufárok a templomból című darabjából való.)

Kálnoky László

VERSENYEN KÍVÜL

Dunántúli születésű, jeles költőtársam, Homálynoky Szaniszló
sosem rejtette véka alá számomra kedvező véleményét,
miszerint közepesen hosszú életem során talántán
vetettem papírra néhány fáin verset, példának okáért
ama Szanatóriumit, a Századvég s acíműt, sőt egy-kettőt
éppen, botladozójaként a homálynak, Homálynoky viselt dolgairól.
Jómagam azonban cseppet sem lepődtem meg, észlelvén,
hogy a Kortárs, vezető folyóirataink egyike szpartakiádján
teljesen jelentéktelen, ám, mondhatni, évtizedek óta
országosan elhíresült sületlen paródiám két sorával óhajtja
a poézis laptopjukba dőlő atlétáit alaposan megizzasztani.
Ikes nem csupán ige van, vers is – e kisded művem
újabb líránk nagykönyvében régóta kalózkod-
ik, shakespeare-lik vígan: Tizenkilencedik Henrik.
Nos, ha versenyen kívül, pilises fejjel szabad beküldenem
nekem is egy pályaművet a K. társnak, lerántom a leplet
lírám ékköve keletkezéséről. Illatozó sajtpapír hátoldalára
firkálgatva emlékezőn, automatice jegyezgetni kezdtem,
hogy ezerkilencszázhuszonnyolc tájt, az Eger melletti
Gonyasz-tó salakos focipályáján hogyan is állt fel
világverő grundcsapatunk egy kánikulus nyáron:
Óh – Süh, Pém – Piha, Szoty, Konvaty – Orgó, Páhás, Vecke, Lem!
Furcsa névsor, tudom. Cserenyaralásra érkezett
török és lengyel pajtások is részt vettek olyan sportágakban,
mint például a fütyiösszemérés. (Egyikük, Lem később
fantasztikusan sokra vitte, noha nem az említett versenyszámban.)
Játékszered volt a világ – sóhajtottam, hova tűnt az már, hogy
hajrá, csak előre, tiéd a világ! S lett a hajrából süly rá,
a vivátból vity-váty, cselkesek a cselesek cselebis cseleiből.

Török- s Lengyelhonban sose jártam, s fel aligha tűnik:
a sorolt focicsapat csupán tízfős. Én voltam, ha voltam,
borzasztó nagy öngóllal a tizenegyedik. Ik, ik.

(A dőlt betűvel szedett szövegegységek Kálnoky László Játékszerek című versének második, kései kidolgozásából idézett sorok.)

, további írásai



Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.