Archívum

Paraszt bölcsesség

Kisiratos írói falurajzából
2015. december

Az alföldi ember legalább annyira csavaros eszű, mint a székely! Amaz góbé, emez – a bíkísi – Csuba Ferke módjára… akár későbbi csavarintos unokatestvérük (édös öcsikéjük a cselákoknál): Svejk közlegény. (Hogy nem beszélünk félre, tán bizonyítja valamennyire: minden jel szerint cseh volt e sorok rovójának dédöreganyja, Chlotni Anna mama Mácsán, Arad vármegyében.) (Szóval, hogy egyáltalán nincs tőlünk olyan messze az a cseh világ.) (Hašektól a b. csabai kaszárnya, hol, állítólag, megfordult, s kis időt időzött is volna ottan.) Avagy mint a sarkadi-szalontai hajdúlegény, Csavarga Miska! Aki annyiszor járt túl a török eszén, ahányszor úgy adta az ég – hogyne, mert rákényszerült.

Ahogy elhallgatja az ember a „Kisiratos: kis irattal, Nagyiratos: nagy irattal” s a megannyi hozzá hasonló „történetet”, nem csodálja, hogy mi ëgyek vónánk! Ádámtól, Évától fogvást.

Amit írunk: népisme, hagyomány, hiedelem (nevezetű babona), népi bölcselet… Morzsánként!

A filozófia: Kisiratos

„Bretter György a Román Televízió magyar szerkesztőségének felkérésére írta ezt a forgatókönyvet [Apáczairól]. Az egyszerű nézők százezreihez kívánt szólni. Apátzai Tsere János módjára – ő is, Erdély e második filozófusa, mindenkit akart és tudott tanítani, kolozsvári zeneakadémistákat és kisiratosi parasztokat. »A filozófia: Kisiratos« – mondta egy interjúban. A gazdag kisiratosi (Arad m.) téesz arra költi a pénzt, hogy nívós, ha tetszik: világvárosi kultúrát teremtsen magának. Ezért neves értelmiségieket, színházakat hív meg. Brettert szerették a faluban, filozófiáról kérdezgették, és tanácsot kértek tőle. Apátzai kései győzelme: a filozófia találkozása a magyar földművessel”– írta egykor Bretter Kisiratos-élményéről Tamás Gáspár Mikós.

Legföljebb annyi ellenvetésünk van: aligha világvárosi az iratosi igény! Annál inkább: természetes emberi vágy szólaltatta meg bátyáimat, öcséimet, nénéimet, húgaimat, barátaimat, amikor Brettert kérdezték. Kurtucz Gergő, Árvai Annuska, Torma Béla, Bugyur Jancsi, Almási Béla neve jut hirtelen eszembe, ha valaki a kíváncsi, kérdezni bármikor kész, a világ dolgai iránt érdeklődő kisiratosiakat említi.

Az Aradon szervezett munkás Rajcsik az 1920-as, ’30-as években tatának (öregapámnak) is magyarázza a kekecsi udvaron, hogyan van a Szovjetunióban (hallotta valahol, vagy maga is megjárta a dicső álladalmat?): – Befejezöm a munkát, bemögyök az étterömbe, a jegyömre azt öszök, amit akarok: kiválasztom, és a jeggyel fizetök! – Tata nagyon nem szerette a kommunistákat. Az 1940-es évek második felétől aztán maga is megtapasztalhatta (anélkül, hogy a kedves vörös lágernióba utaztatták volna), valójában hogy néz ki az „azt öszök, amit akarok”.

Az 1930-as, ’40-es években a románok szerették volna, ha tata (akit, nem épp ok nélkül, oláh származásúnak tekintettek) elvállalja a bíróságot. Tata nem állt kötélnek! Horthyt várta, hogy ha visszajönnek a magyarok, a világháborúban szerzett vitézsége érmeiért vitézi földet kap. Földtelen zsillérnek, ki legföljebb tanyás béresnek állhat, mi lett volna a legtöbb? Bíró, ő…

Ember! Hogy embörnek mondhassa, hihesse, érözze magát.

Magyar, román? A lényeg (e tekintetben) egyre megy.

Amúgy nem egészen.

Unokatestvéreimnek „a bölcselet”, öregapáméknak a tisztesség? Apáméknak a megmaradás.

A hét testvérből egy lány, 2015-ben már csak ő él Kurtucz tata és Sarusi mama hét csemetéjéből. Kisiratos Dél-Erdéllyel „Romániában” maradt, a hat fiúból három áttette magát – véglegesen – a nevetséghatáron. Három Kurtucz megjárja a Don-kanyartól a Krimériáig tartó keleti harcvonalat, s míg Gergő sebesülten kerül vissza, Jani és Pista (magyar oláhkatonaként háborúzva) csonkán, bénán ér haza a Krímből. Apánk ellenben… Nem volt annyi pénz, nem volt az az állampolgárság, amiért puskát fogott volna a másikra! 1940-ben menekítette át magát a nevetséghatáron, s csak a háború után kapta meg a magyar állampolgárságot. Inkább vállalta, hogy hontalannak minősítsék (a hazájában), meg hogy a háború legvégén munkaszolgálatra hurcolják „románként”… Onnan szabadulva, hogy asszonya s kisfia mellett maradhasson, még félre kellett vezetnie a „Kicsi robot!”-ra csalogató szovjetmuszka vöröskatonákat.

Hamarabb hazaért B. csabára, mint katonává lett testvérei a maguk kis családjához Kisiratosra!

Ki, hogy.

„A filozófia: Kisiratos.”

Van benne valami.

…Mindön, de mindön.

Eredetmonda

Töredék(ek), persze.

Kurtucz Pista bátya szerint Szalbekné földbirtokos alapította Kisiratost. A két halmon vót kastéja. A Kisiratos név Szalbeknétul van! Halála előtt szétosztotta a főggyét. A telekkönyvnél, hogy në lögyön nagy a fizetség, kis irattal készítötték el az átírást. Ērül maratt mög a neve (Kis Iratos). Nagyiratost nagy irattal írták át.

Szalbekné nagyon szép terömtés vót, gróf udvarolt neki. El akarta vönni, de Szalbekné nem mönt hozzá. Erre a gróf – vagy herceg – azt mondta: amit ëgy nap alatt körül tud járni [Szalbekné], az üvé lösz! Körül is járta, nem gyalog, kocsival, így lött ez az iratosi határ – regélte bátyus.

Ezzel szemben a szakirodalom úgy tartja, azért Iratos a falu (a középkori Nagyiratos), mert temploma – egyházának fala – ’iratos’, azaz festett, díszes, írt… (Iratosra igazított istenházánk utolsó tégláit a Faludűlő melletti Régi-temetőnél lelték meg a mieink.) Borovszky így fogalmaz: „A mai Kisiratos község helyén feküdt [a középkori Nagyiratos], s nevét alighanem iratos (szépen festett) templomától vette.” Azaz az iratos szónak a régi nyelvben festett, díszített jelentése volt, így valamely díszes épületről vagy szép templomáról nevezték el a falut. Kovách Géza aradi történész föltételezése szerint viszont az iratos szó a középkori – majd’ ezer évvel ezelőtti – erdőirtások emléke lenne. Mert hogy e tájt az aradi síkot akkoriban szerinte még erdő borította, amelyet apránként irtottak ki. „Az írás, iratás szóból való származtatással szemben inkább az irtás szóból eredeztetjük.”

Szalbek Györgyné Török Zsófia 1818-ban vesztette el a férjét, 1819-ben már ő népesítette be Kisiratost, s 1859-ben halt meg (Historia Domus). Azaz szép mese a legenda azon állítása, hogy Szálbekné egynapos kocsiúttal szerezte volna Kisiratost, amelyet valójában a férje vásárolt még az 1700-as években. Ám hogy valami hasonló történt, a plébániatörténet előadása bizonyítja. A Historia Domus (Kisiratoson csak „Az Plebánia Eredeti Történetei”) ugyanis így kezdődik: „Hatalmas az Ég az ö végzésében, mellynek Felséges Ura ki szollitván e gyarló világban Nagyságos néhai Szalbeck György Királlyi Tanácsos Urat, hátra maradott példás életü özvegyének, az Árvaság terhei könyeb s’ nyugottabb hordozására ezen Kis Iratosi Pusztát vég rendeletének erejénél foga 1818-ba egész Földes Uri joggal felruháztatva, egész özvegy életének használására által engedte. – A ki… az érintett Pusztát még 1819-be tsekél számu kertész jobbágyival letelepedve mivelteté…”

A mesebeli gróf valójában a földbirtokos, valóságos királyi tanácsos férj.

Öcsém, Gergő valamivel későbbi dolgokról tud (1980-ban). Kisiratoson kincstári és kiráji fődek vótak. Szalbekné alapította a falut. Özvegy vót! Dohántermesztőket, napszámosokat hozott ide a Cömönt-kúti düllőbe, itt épült az első kisiratosi település. Áttelepítötte a Régi-temető mellé, ezt beszántották.

Van, aki úgy tartja, a Tódás végében állt az első település, ahonnan az árvíz elől húzódtak a Kis utcába az emberek. Más a Ponyvahátra teszi ugyanezt, s ennek a vélekedésnek a valamelyes létjogosultságára utal, hogy Kovách G. tudomása szerint 1848 előtt e tájon Nagyiratoson 88, Ponyvaháton 62 zsellércsalád művelt szerződéses dohánykertet, s ugyanezt támasztaná alá az az egyébként tévesnek tetsző halvány (helybéli földmíves) emlék, hogy Ponyvaháton volt a Szalbek-főd.

Gergő (természetesen Kurtucz G.) sorolja tovább. Az első dohánfődek a Nagyfalun túl vótak. Az öregök úgy mongyák, Szalbekék a Cömöntkútnál (túl az Öreg-Zsillérön) telepítöttek dohánt és kertészöket… (Erre föl arra van – lenne – a Szalbek-dűlő…)

Vad nép lakta kis falu a falu mellett. Ha tehén tévett arra, többé nem látták. A csendőr së mönt oda – veszi át a szót Pityu. Tán a Szalbek-szállás, majd Jakabffy-, utóbb Snájder-tanya idegen béresei lehettek a dohánykertész falu rémei.

Godó Mihály 1980-as prédikációjában emlegette, s mástól is hallottam azt a vélekedést, hogy Kisiratos „a kereszt tövében alapított falu”. Bálint Sándor jut erről az ember eszébe. Alsóvárosi könyvéből tudjuk, hogy a Szögedről elvándorlók „legelőször kőkeresztet és harangot állítottak az építendő templom helyén, hogy áldás legyen itteni életükön”.

Amit a családom – bátyám, öcsém meg a többi – (valójában a falu) megőrzött, a közösség emlékezete. És tisztelgése a falutelepítő Asszonyság előtt.

Család

Vitmannénak huszonnégy családja vót, nem hiába élt a világba!

Withmanéké volt Májer, a későbbi állami gazdasági birtok Kútas szélén, a kisiratosi Kis utca végében. Ma már a falu része ez a fertály.

Májer igen, a 24 gyermek hogy lenne.

Egy családban? A faluban sem születik már egy évben ennyi gyermek s leány.

Witmanné nem hiába élt a világban!

Mi miért élünk hiába?

Az 1930-as években félrelépés csak titokban történhetett. A szegény ember nem ért rá! Annyi a nyomorúság, hogy nem volt ideje félrelépni – legföljebb a gazdáknak a cselédlányokkal. És a nép nagyon vallásos, ez is fékezte az embereket. Az erkölcsre a becsületesség, szorgalom volt jellemző – emlegeti fél évszázad múltán apám, aki akkor (kényszerűségből, hogy első felesége korán elhunyt) a negyedik asszonynál tartott. (Ha van még neki tíz éve, biztos kipróbálja az ötödiket is. Valami nála harminc évvel fiatalabb óvónőt emlegetett, hogy az kellene neki hatvanévesen.)

Aki félrelépett, a falu könnyen világgá zavarta. Ahogy azt a lányanyát is, aki 1849-ben Aradon a polgármesternél cselédeskedve megtapasztalta Haynau virgonc kedvét. Semmibe vett iratosi zsillér leányanyánk meg nem a hóhér kezére ütött, nehogy már, vén disznaja?!

A tábornok-főhóhér akár ki is végeztethette volna. Akkor épp sorra lógatták Aradon a magyar fiúkat.

Több tisztesség volt a megesett iratosi parasztnőben, mint.

Mint az egész habsburgi (hasburg-párti, pecsovics) csürhében.

(Örömest regémbe kapnám ezt az aradi hősnőt!)

A lány csak tisztán mehet férjhez! Ha bál szünetében, bármikor eltűnik a sötétben a szeretőjével, a falu a szájára veszi, menyasszonyi fehérben már nem állhat a közösség elé! Oltár elé csak szűzen… Ha nem, hát nem, csöndben összeházasodnak. Így lagzi hogy lehetne!

Ha a fiatalok úgy veszik, nem terhelik meg a családot a lagzi költségeivel, a legény megszökteti a lányt, a lagzinak fuccs.

Aki otthagyja férjét, feleségét, a közelmúltig nem maradhat meg a faluban. Mehet világgá! Mert nem méltó a faluhoz. Híresen jók a kisiratosi házasságok! – vélekedik még 1980-ban is az aradi magyartanár Ficzay Dénes.

Híresen jók… lehetnének ma is. Ha közbe nem szól kommunizmus, istentagadás, megszállás, világméretű falupusztítás – a kis, természetes közösségeket halálra ítélő (globálbuzernyák) pénzistenhit tombolása.

Százkét év, mög ëgy nap!

Kilenc évre mög ëgy napra ítélték. Az az ëgy nap sosë telik le – az az ëgy nap lösz a leghosszabb! – tudta bátyám, K. I. 1980-ban.

1982-ben a cigány gyilkos 19 évet mög 1 napot kapott. Az az ëgy nap azt jelönti, hogy ha nem viselködik röndösen, a 19 év után së eresztik el, hanem bent tartják kényszörmunkára (sóbánya)… – tudatja velünk Á. I. 1984-ben.

Nyóc év, három hónap, mög ëgy nap! Az az ëgy nap nem akart sëhogy së letelni – regéli bátya az ezrödvégön.

Az ezüstkulcs című mesében a boszorkány „…se ételt, se italt nem adott 3 éve, 3 hónapja meg 3 napja” (Kovács 47).

Mesében, köznapi előadásban (igaz történetben!) rendre előjön ez az 1 nap. Látjuk, máskor 3. Hogy honnan szedtük, ki nem találhatjuk. Pedig nyilván megvan neki a maga oka.

Ráteszünk egy lapáttal az igazságtevésre. Bíróra, kaporszakállúra.

Az az ëgy nap, az nem fog sosë elmúlni…

Hogy múlna. Az a leghosszabb.

Öreg Kovács Pétör fölakaszti magát. A ’30-as évekbe késsel legénködött! Most a fiatalok visszaadták neki, jól elverték a kocsma előtt. Ēmönt, otthon végzött magával – tudatja 1975-ben édös öcsém.

Javít, nem Kovács, Fazekas… Kis embör Fazekas Pétör, de ha kés van nála, mindönki fél tűle; még a rendőr is védi! A barátja… Fölakaszti magát.

A rossz ember borzalmas kínok közt hal meg, például a rák gyötri halálra Miniszter Lévait, aki beállt a kommunisták közé. A gonosz, egyházára támadó ember sírjából pedig förtelmes bűz árad – tudjuk meg a Hodács papról szóló történetben is.

Ítél a nép, ítélni fog, s ezörször jaj a bűnösöknek – gondolja máig Ady Alföld-széli magyar népe.

Ha meg nem sikerül, káromkodás a nóta vége.

…Tizenkilenc év mög ëgy nap? Azt hihetnők, népmesei a fordulat. Pedig a bírói ítéleteknél is előfordul, például 2009-ben a honi sajtóban olvasni, hogy egy amerikai bíróság ennyi és ennyi évre, mög egy napra ítélte azt a banktisztviselőt, aki megcsapolta a saját pénzintézetét.

Lehet népmesei a fordulat. Akár környékbeli is! Aradi mesében olvassuk: a szegény ember és szegény asszony fiát három évre, három hónapra meg három napra viszi el a szakállas öreg, hogy megtanítsa a világ minden mesterségére! Valahogy eltelt a három év, meg a három hónap, „de a három napot már nem győzték kivárni” (KovácsMese).

Szófejtés

Kis irattal Kisiratos, nagy irattal Nagyiratos…

Kürtös: kürtölt a vonat…

Kurtucz eredete: Kuruc (Mácsán).

Nem beszélve a kisnemes, nagynemes eredeztetése a kisnemerusos, nagy­nemerusos gazdából…

S még mennyi szótáracskánkban! Még egyszer sorra nem vesszük. Ami a lényeg: ugyanúgy, mint szerte a magyar világban, igen eleven népünk képzelete.

Kurtucz István kántor (mint az előbb már idéztük) magyarázza 1979-ben: Kisiratosnak Szalbekék kis irattal készítették el az átírást. Nagyiratost nagy irattal jegyöszték be a főthivatalnál.

Kürtös a középkori Kurt(a)egyházból lett Kurtics mai magyar neve, a helyiek szerint azért, mert a nagy román falu mellett elhaladó vonat sokat kürtölt. Kürtös: ott kürtölt a vonat… Mi több, idehallatszott.

Világos Arad-hegyaljai faluról hallom 1980-ban: Amikor Árpád vitézei ideértek, a sok sütét erdő, högy után az Alföld tárult ki előttük, nagy világosság, ezér neveszték el Világosnak. Más magyarázat szerint arról kel a nap, a világos (onnan támad), innen a neve!

(Emléköztetőül most ennyi.)

A világ közepe

…természetesen Kisiratos. Ahol állsz. Élsz. Ahol otthon vagy. Ahova – bármerre vet a sors – hazatérsz, hazakívánkozol. Ahol anyád vár.

Az aranykulcs című mesénkben a hősök (Antal Pétör, aki később húgom ura, tehát sógorom lett, adi elő Kovács tanár bácsinak jó fél évszázada:) „Csaptak olyan lakodalmat, hogy elment a híre hetedhét országon túlra, de még azon is túlra, egészen Kisiratosig. Folyt a bor, még a kutyák is fácánt ettek jódolgukban…” Mert történhet a dolog bárhol, Iratoshoz mérjük… Onnan s vissza.

Apám és két testvére 1940-ben a (mégmindig-)csonkamagyar-„(csonka-)nagyromán” (a Tiszához képest nekik ez még mindig nem az igazi) országhatár túlfelőli oldalára húzódott, hogy közel maradjon Iratoshoz. …Közel legyenek Anyjukhoz. Testvéreikhez. A nagy családhoz. Szülőfaluhoz.

Mehettek volna ők is világgá! Apám készült (hol Nyugat-Európába, hol Amerikába), hogy ő se tudja levenni a szemét… Iratosról. Közel, a lehető legközelebb! Ahonnan egy ugrás! Ahová átlátni.

A csabai Körgátról még hogy az Aradi síkig, Iratosig, a Világosi hegyekig látni! Csak kikerekezett az öreg a város szélére (kertbe, avagy tanyasi vendéghez hajtva a kerékpárjával), s már otthon érezhette magát. Odaát is! Itt.

A bölcsőhely? Anyád melege? Az első szerelem?

Apám két testvére iratosi nagylányt tett asszonyává, s vitt át az anyaországba magával. Hogy ágyukban, portájukon nagyon otthon maradjon! Bárhol.

Anyám Csabán várta Miskát finom kígyósi – szögedi – szeretettel, igaz magyar lányszívvel.

Hogy 1944 karácsonyára hazaugorhasson a három testvér… az anyjához.

„Amerika”… Nekik. A magunk fajtának.

(Míg engedik?) (Engedi a vakvilág.)

Földszagú öntudat

A városin fél métörös fű nől, mire én éhön halok! – állítja magabiztosan K. G. öcsém 1982-ben.

Paraszt? Falusi.

Magyar? Paraszt.

A földműves embör életereje. Hite.

Míg ki nem tetszettek verni belőle!

…Ű igön, de a világ? Csucsu mögdöglött, űk talpon maradtak.

Maradunk?

Arad: marad!

Maradhatott volna.

Apám iparosként is ragaszkodott paraszt(származék) mivoltához, ahhoz, hogy nem az urakkal tart. Ahogy apja, az igyekvő cselédember, aki a kisgazda barátaival tartott, s ki nem állhatta az úrhatnám zsírosparasztokat, apám is haláláig úgy volt vele: „A putrival tartok.”

Mái szegény tudatlanok honnan tudnák, hogy a putri nem a cigányságot, hanem a szegény magyar emberek világát jelentette neki! Azokét, akik a két kezükkel keresik meg a kenyerük. Mást ne mondjunk, a dolgos cigány és a zsidó kiskereskedő is közénk tartozik.

A legnagyobb sértésnek vette, hogy le úri borbélyozzák falubelijei! Mert városi fodrászként a helybéli urak őt keresték, nem parasztborbé társait! Akik a borotvát gyakran kaszára, kapára váltották. Apánk nem, ő vérbeli iparoslegény lett! Városi s polgár vágyakkal.

Lélekben a paraszttal… Hogy Csonka-Magyarországon a kisgazdákkal, a kereszténydemokratákkal és a nemzeti parasztpártiakkal tartson. Azokkal, akiknek közük van a fajtájához.

Mihozzánk.

(A többi? Elmehet.)

Igaz történet? Adoma? Ezekben is a paraszt öntudat. Dalainkban, meséinkben.

Süvegöl

Sapkában nem öszünk! Nem vagy të zsidó.

Vödd lë a sapkádat! Úgy öszöl, mint a zsidók!

Semmi bajuk nem volt a zsidókkal, csak egyszerűen ragaszkodtak a saját hagyományaikhoz. (Ahogy űk is a magukéhon.)

A süveg levételének a jellege az opletány nevű kártyajátékban mutatja meg magát. Azaz nem is annyira vallási, mint ősrégi viselkedési (nyilván a hitvilággal szorosan összefüggő) hagyományról lehet szó.

Még a házban sem veszik le a süvegüket (kalapjukat), csak ha ösznek, mög ha imádkoznak. Amúgy az Istennek së!

Annak igen.

Amúgy mögsüvegölnek mindönkit! Ahogy illik. Mögadni a tisztösségöt. Úton, útfélön. Bármikor, bárkinek.

Másképp az Istennek sem.

Magyarság

A székely szarta a magyart! – hallotta 1938-ban egy székelytől öreg K. M. (emlegeti 1982-ben).

A székely, az igen.

Később székely rendőr veri az iratosi (szalbekiratosiból lett kisiratosi, darab ideig dorobánci) fiúkat. Jobban nyúz bennünket, mint egy átlag román rendőr nyúzza a magyarokat Arad(-Csanád) megyében. Nem és nem, ezzel akart bizonyítani? Elhelyezték, ott aztán megbérmálták.

Nem egy iratosi jobban ismeri a székelyeket, mint az anyaországiakat. Együtt szolgált velük a seregben, a dolog is összehozza egyikünket-másikunkat a székelyföldiekkel, A Kárpátok Géniusza idejének végén meg a falu határán is át-átosonnak a Nyugatra menekülő székelyek.

Székely.

Magyar.

A java magyar!

Beke Györgynek elég rossz volt a véleménye az Alsó-Marosvidék és a Bánság (Tömösközünk) magyar szellemiségéről. Nem a parasztéról – az nyilván olyan, amilyen, se nem rosszabb, se nem jobb az átlag erdélyiénél –, az értelmiségéről. Hogy a „bánsági” – lebánságozták az aradi-csanádi világot amiatt, mert valameddig e megye is a Tömösvár székhelyű Bánság tartományhoz tartozott –, hogy a temesközi-aradi értelmiség behódolt a román szellemiségnek, megalkuvó lett!

Tőkés László ugyan mást bizonyít, de az e vidéki magyar értelmiségre a félelem a jellemző. Valóban, a kényszerű alkalmazkodás a többséghez, az óvakodás a magyar érdekért való nyílt kiállástól.

Akinek kést tartanak a torkán, mi mást tehet?

Szedi a sátorfáját, és odébbáll. Vagy marad.

Mint tette az a három szökevény Kurtucz.

De aki marad, „Romániában” marad.

Lëfeküdtem a Kaszálón – az Oláh kaszálón –, áttöttem a lábam, csúnyán rám szólt a magyar: – Vögye vissza, maga romány! Nem mertem mondani, hogy milyen jól érzi magát a lábam Magyarországon!… Még ezt sem engedték mög – rí öcséd 1970-ben.

Mondta az olá sógor, űk kétezör éve vannak itt, mi csak telepösök vagyunk! Akkor hogy van az, hogy Ezöréves határ?! Nem is hallottak ezök errül, azt së tudják, hogy a Kárpátokba vót a magyar határ. Mögmagyaráztam neki, tik vagytok a betolakodók! Azt së tudjátok, ki csinált benneteket, nem hogy kétezör év! A némöt anyádat mögbaszta ëgy magyar legény, oszt most veröd a mejjed, kétezör év! Káromkodott, szidta az anyámat, a többi jót nevetött – folytatja magyarságtudományi érteközésit másik édös öcsém 1980-ban.

Jó, hogy gyüttek a muszkák; azóta nem gyűlölködik a két nép – állítja a magyar–román barátság mai (1970-ben mai) állásáról az egyik kekecsi szomszéd. Ha száz évig lösz itt demokrácia, akkor is gyűlölni fogik a magyart! – adja meg sógor.

A második világháború előtt (Beszélj románul! – adta hírül a falragasz) nem szabad magyarul megszólalni a hivatalban, azért is magyarul tárgyalnak! 1983-ban szabad (lenne, állítólag), mégis mindenki olájul!

Jobb lönne, ha nem engednének át bennünket! Aki ëgyször átmén, látja, mi az Odaát; mögszakad a szíve. (Magyarban, 1980-ban.)

A kekecsi műkő kerítésen mázolás a falu felől 1980-ban: FTC, UTA, HONDA.

„…Három évig magyar katona! – (Három éves magyar katona!)”éneklik a kisiratosi legényök, embörök az 1970–80-as években rendületlenül. Lagziban, mulatságban, kocsmában, akárhol. Három évig… – be jó is lönne! Lött vóna. (1944 szeptemberében is csak egy jó – ? – hét.) (2010-ben a majlátiak a kisiratosi falunapi mulatságon „román katonáról” danolnak.)

2012: az ötven éve kizárólag a Kossuth Rádiót hallgató rokon (most, hogy rányitsz) a bucureşti tévéadók egyikének a műsorát élvezi nagy műélvezettel.

A nótában viszont – csárdában, gazdaházban, bálban – változatlanul… három évig magyar katona!

Apám regéli, hogy Mama (az ő édesanyja, a mi Sarusi öreganyánk) 1925-ben énekelte:

Kossuth Lajos azt üzente,

Elfogyott a regimentje!…

Emlegeti 1982-ben Öreg Kurtucz Mihály, hogy s mint, milyen szellemben növekedtek a Kurtucz gyerekek a trianoni rablóknak köszönhetően a királyi Oláhországhoz csapott Csanád vármegyében.

Ím ígyen.

Ha elfogyott, kettő-három,

Lösz helyibe harminchárom.

Idegönt 1945-ig nem fogad be a falu. Ű maga së mén el. 1945 után elházasodnak a környék magyar falvaiba.

Majd gyün, aminek gyünnie köll.

Együtt(élés)

Az idegen: japán. Aki nagyon messziről gyütt. Sárga, fekete, szerecsen. Mint példának okáért az 1919–22 közt erre kalandozó „francia” katonák, meg a határt húzó antanti útonállók.

Igen változatos az iratosi népnévkínálat!

Bocskoros – román. Hun a bocskor?! Hol a bocskor!

Bocskoros olá – román.

Japán – minden idegen, furcsa.

Mitika – regáti román. Az ókirálysági (havasalföldi) románok csúfneve a románban, de újabban hallani a magyarok beszédében is, ahogy idézik a szomszédok véleményét egymásról (azaz magukról). Jelentése állítólag paprikajancsi, keljföljancsi, „kicsi”. Talán a Dumitru (Demeter) becézéséből: Mitru, Mitika.

Mokány – román, havasi oláh. A mokány anyádat!… – hallani néha (nem dicséretképpen).

Móc – szintúgy.

Muszka – az orosz beceneve.

Olá, oláj, romány – a román.

Ruszki – orosz.

Rücskös – orosz.

Sváb – a némöt.

Szerb – „jugoszláv”, jugoszláviai.

Székely – a magyar legjava Erdély délkeleti negyedében.

Szőröstalpúak – rományok.

Tokos – a némöt.

Tót – szlovák. (Mög az ö helyött ë-vel élő környékbeli magyar, a „palóc”.)

A kisiratosi Vőfénykönyv sült hús beköszöntője ezzel zárul: „…Krumplit és vizet nyeljen a tót és a szamár.”

Nekünk ahhoz előbb meg kell bolondulnunk! Már ami a lagzit illeti.

(A bécsabai tótokat ismerve kijelenthetjük: nincsen másképp ezzel a tót koma sem! Hogy a mönyecskékrül szót së ejtsünk… De hát minderrül hogy vóna tudomása az itteni magyar embörnek! Különösen három-négy pohár pálinka után, kupa bor előtt.) (Hogy hasonló hangulatban a bécsabai tótok meg azt mondják: a magyar ajtó szó onnan lönne, hogy amikor Árpád apánk vitéze a honfoglalás javán lekapta a ház ajtaját, és tovaszáguldott véle, a kifosztott tót atyafi az iránt érdeklődött vóna: Aje to?! Azt is?…)

(Tót? Talán inkább dák – szól közbe liter monopol után a kurticsi szomszéd.)

Olá mönyecske kerül a szomszédba. Hamar előjön:

Főjelöntött! – mondotta volt öcsénk 1998-ban.

Valaki. De ha valaki, csakis ű löhetött.

Ki más löt vóna.

Másik olá „lány” a szomszédban – mönyecske!

– Úgy beszél magyarul, mint én! Hidd el!…

Tudd mög! (1980-ban.)

Van több romány a faluban, mind tud magyarul. De tiszta romány ide nem gyün! Fél, hogy kicsúfolik, mer nem érti a magyart.

Mert tiszta románnak az számít, aki nem tud egy szót sem a falu nyelvén. Magyarul. Akivel szót lehet érteni a mi nyelvünkön, az már nem igazi romány…

Már-már közülünk való.

…Vagy annak adja ki magát.

(1980-ban) azt mondják, három olá van a faluban: Gergő, Puja (a rendőr) meg Tika. De tiszta román nincs, mert tiszta román az, aki nem ért magyarul! Ilyen pedig honnan lenne.

2015-ben már kerül néhány.

Az öreglegény olá fátát hozna (1980-ban).

– Kitagadlak, az anyád istenit! – támad rá az anyja.

Máskor: rendőrnek állna.

– Nézze, anyám, nem dolgozik ez sëmmit, mégis mindöne mögvan!

– Ha ezt töszöd velem, möghalok.

A végén csak romány lesz a menye. A portán azután egy darabig (pár évig) szinte csak romány szót hallani: mindönki a mönyecske kedvibe akar járni! Mígnem a mönyecske egész jól mögtanulja a falu nyelvit, s már úgy felesel vissza anyósának, mintha születött kisiratosi asszony vóna.

Várjuk ki a végit.

Az aradi kórházban mögkapi az embör: – Aki román kinyeret öszik, tanuljon mög románul! – szólnak rád évtizedek óta.

Katona vótam, azt mondtam Marikának, Máriusz lögyön! – Tíbor lött. Elfelejtöttem, úgy töttem, mintha elfelejtöttem vóna – szól vissza az asszonya. – Úgy töttél? – Igön, még mit nem. Magyar ellenállás? A megalkuvó férfié helyett asszonyáé. Szelíden, szolidan, csöndben.

Az egyik gazda 1919-ben azt mondta: Inkább löszök román nömös, mint magyar paraszt!

Mögkapi.

Mögkaptuk.

Ebbe a században a gazdák és a szögényök is elárulták a falut. A gazdák akkor, amikor átkérték Romániába Kisiratost: az első háború után itt húzták mög a határt, Kisiratos átesött vóna Magyarországra, de a gazdák fődje akkor a Kürtöshöz tartozó Kútason Romániába kerül. Ēre kérvényezték, kerüljünk Romániába, úgysë tart az sokáig… A szögényök mög akkor árulták el a falut, amikor 1945 után nekiestek a gazdáknak, ēvötték mindönüket, behajtottak bennünket a kolhozba. Sokan fölakasztik inkább magukat.

Inkább…

Nemes, paraszt.

Gazda, zsillér.

Java, szemete.

Csak hát: a magánérdek! Mi – állítólag – mozgati az emböriségöt.

Nömös vagy nem nömös.

Mitül nemes?

1980. június éjszaka a Piactéren az éjjeliőr mit nem vett észre: Az öste szólt a röndőr, figyeljem a repülőt, mögén készül ëgy. Az ű dóguk, tőlem nyugodtan kiröpülhet, hogy vönném észre? Bakter, figyeli az üzletöket, duhajokat. Hiába szólnak rám a vonaton, bárhol, hogy beszéljek románul!… Ez nem igaz, nem az üvék, hiába verik a mejjüket! Ezek nem is tudnak a szent istváni határrul! Nem hiába gyütt haza a korona. Tudja, hogy bánt ez minket? Ennek nem lönne szabad Oláhországnak lönni.

Magyarország kifizeti Románia tartozását, s mögkapja Erdélyt! – Honnan vöszi kend? – A Szabad Európa mondta be, hogy az ëgyik vezető (a magyar miniszterelnök?) így nyilatkozott – mesélik Kisiratoson 1982-ben (regélik ugyanekkor Gyimesben, az országúton az ezöréves határ előtt valamivel) a magyarok… Jugoszlávia ugyanígy a Bánátot!

Mögkapi.

A török után újranépesedő Iratosi pusztára előbb rácok jönnek (ökreikkel), majd a háromfelé szakadó pusztán három magyar falu születik. A szomszédban, a Kurtaegyházából lett Kurticsot mögkörösztölő Kürtösön a románok szaporodnak el, s a falu helyén támadt pusztán kiadós község, szinte kis­mezőváros kerekedik.

A kurtaiak (újkurtai oláhok) gazdálkodása – szinte – semmiben sem tér el a környező magyar falvakétól. Ugyanolyan a porta, ugyanolyan alföldi magyar parasztházban élnek, ugyanazt a jószágot tartják, ugyanazt termesztik a kitűnő földeken, s társadalmuk is hasonlatos a mienkéhez. A más nyelv, a más műveltség, a más vallás miatt üt el csak egymástól újkurtai oláh és háromiratosi magyar. (Ugyanezt említi „útikalauzában” az egész Alföld vonatkozásában Katona I.)

Hatás, persze, hogyne érződne mindkét közösségen! De tán nem véletlen érzi azt az ember: a kisiratosi magyar és a kürtösi román közelebb áll egymáshoz, mint a kurticsi és a bukaresti oláh, vagy az iratosi és pestbudai magyar.

Több tekintetben; ámbár.

Nemcsak a környező falvak románságával keveredik (újabban) a nép, a táj magyar falvainak lakóival is. Összeházasodtak Nagyiratos, Nagyvarjas, Kisvarjas, Szederhát, Szentpál, Pécska magyarjaival. S a beházasodottak hozzák magukkal (táj)nyelvüket, szokásaikat. Hogy legyen mit beolvasztani?

Eddig sikerült.

1980 nyarán válogatik az asszonyok a paradicsomot, úgy mindön 10. láda mögy külföldre. Most nem viszi úgy a némöt, mint régebben! Azt mondják az embörök: Mér nem a mócoknak, mög a székelyöknek adják? Szegényök sosë látnak paradicsomot… Arad mögye eltartaná a havasiakat is!

Hogy lönne ellenség… Az, akivel egy házban él.

Mert igaz ugyan, ha így fogalmazunk, fején találjuk a szöget: Aki más: idegen; az idegen: más. Ám ű is csak embör.

Népi vallásosság

Például a kisiratosiak M á r i a – t i s z t e l e t e.

1856 eseményeit összegezve írja a lelkész, Nagy János a plébániatörténetben: a falu egy emberként állt Mária-szobor állítási elképzelése mellé. „1856-dik évben, midőn a szószékröl a Lelki Pásztor egy Maria szobrának elké­szitésére szollitá fel Hiveit, maga 10 pengő fttal kezdve meg az aláirási ivet: Ezen Napnak délutáni 4 órája vala kitüzve az aláírásra, mellyre 562 vv f. igényeltetett. – Ez volt Lelkipásztorkodásom legörvendetessebb pillanattya. A délutáni ájtatosság után, tömve volt a Plebánia lak, egy óra müve volt, a Maria Snt Szobrára a leg gazdagabtól az utolsó koldusig sietett ajánlatát meg tenni, meg volt egy óra alatt az ajánlatt, hogy ha még egyszer anyiba kerülne is készek örömmel áldozni. – Azonnal meg rendeltem Grátzból az illető müvet, melly hoszu 3 holnapok után késznek lenni jelentetett, és Szegedre a Vas­pállyán leküldetett. Ezt tudomásul tevém azonnal a már nyugtalanul várakozó buzgó népnek, melly is a snt müvet kotsiján haza hozhatni. Elment tehát egy négyfogatú kotsi egy esküdt emberrel és a Templom Atyával által venni, és haza hozni ama kedves vendéget, akit példátlan buzgosággal vártak és fogadtak. – Lovasok mentek száguldozni és tudni vallyon jön é már a Szegedi Kotsi, a nép egy tömegbe a falú végén várta azt; Hejjába mondotta a Lelki Pásztor, Hogy a Tisztelet eme (Mária) Szobrot csak a Felszentelés után illetendi, – mind hejjába – Hozzák a Máriánkat – vágtat a lovas – ez egy pillanat müve volt, a harangok zugtak, a nép a falú végén kifogja a lovakat, és maguk százan és mind akik hozzá férhettek huzták, és tolták a kotsit a kedves teherrel. – Az Egyház ajtajába a Lelkész a 80 éves öreg Földes aszonyal és a legöregebbekkel várta a megérkezést, az egész tömegnek egy hangú üdvözlete: Isten hozott szegény Helységünkbe és szegény Templomunkba Mária, Istennek Snt Anya, késéré bé a Templomba a tisztes müvet, melly is a fent irt év September 14-én a legbuzgobb ájtatosság és az egész környékbéli nép je­lenlétében az Hellybeli Plebánus Nagy János által Püspöki engedélly mellett felszenteltetett. – Adgyon Isten minden jámbor közönségnek sok illy napot. A lelkész pedig ön magátul ’távol minden álarczoskodás’ mélly alázatba vallya és iktattya ide, hogy ez nap szellemileg a jobb világba vándorolt.” (Historia Domus)

Az iratosiak nagy Mária-tiszteletét bizonyítja az itteniek rendíthetetlen, máig tartó Radna-járása is. Sarusi mamánk is többször megjárta Radnát, hogy orvosságot leljen bénaságára, tenger bajára.

Máriaradnán külön fogadalmi keresztje van a kisiratosi keresztény katólikus népnek.

Míg korábban a pünkösdi meg a Kisasszony-napi búcsúra jártak az iratosiak Radnára Máriájukhoz, utóbb – a mindenes Almási Béla körorvos kezdeményezésére – október 8-án, Magyarok Nagyasszonya napján indul a faluból társasgépkocsi Máriaradnára.

Mindamellett egyik népmesénkben (Szorítsd, zsákom!) Boldogasszony anyánk – Szűz Mária képiben – segít hősünknek az ellenséget legyűrni. Nem imádsággal, hanem az ellenségnek hősünk, (a legszegényebb parasztember) János tarisznya nevezetű zsákjába varázslásával.

Kurtucz tata reggel lavorban mosakszik a kútnál, közben i m á d k o z i k. „Üdvöz légy, Mária… Az Úr van teveled…” A gyermekek ott rosszalkodnak, lábánál lábatlankodnak; imádságát félbehagyva rájuk förmed: – Az anyátok jó istenit, hagyjátok abba, mert szétverem a fejeteket! – Hogy visszafordulva, a víz fölé hajolva folytassa a mosdást és az imádságot: „…Magaddal vagy teljes…” Ám a következő pillanatban, hogy csak nem hagyják békén a gyerökök, újra kitörjön: – Az isten… (erre meg arra)!… – emlékeznek rá 1983-ban az unokái. Mert hogy tata öregkorára vallásos lött.

Legénykorában éccaka bedobta a plébánia ablakát, mert a pap kiprédikálta, amiért nem jár vasárnapi szentmisére, s e duhajkodása miatt bezárták rövid időre – nyilván hogy ráijesszenek, a rend tiszteletére okítsák – a batonyai tömlöcbe.

Mácsán görögkeletiként keresztelték meg, idehaza az asszony (és az egész falusi közösség) római katolikus vallásához kellett igazodnia.

Tette, amennyire bírta. Kis Sarusi Borbála mellett kicsit megjuhászodott.

2010-ben így emlékszik rá egyik unokahúgom: „Tata étkezés kezdetekor pálcával a gyerök kezire ütött, ha imádkozás nélkül látott vóna az övésnek. Napközbe odafutottunk a kosárhoz, hogy törjünk ëgy darab könyeret, tata jól elvert, mer csak ha itt az ideje, akkor löhet könyeret vönni! Anyám kérte, në bántson minket, már nem olyan idők vannak…” Édösanyja, apám húga megtoldja: „Este, lëfekvéskor elmondtuk az imát (Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem…), majd hálát adtunk a napért szüleinknek, köszönjük édesapánknak, édösanyánknak, hogy gondoskodtak rólunk!”

Egyébként: vallásos a gazdaréteg, kevésbé templomba járó a helybéli zsillértársadalom. (Úgy épp fele-fele a falunak.) Vasárnap templomba indul a Tódás, a Kis ucca, a Templom úcca és a Nagyfalu. Az Újtelep, a Gróza-tér, a Kekecs és a Zsillér kevésbé, illetve asszonya inkább.

Akár manapság.

A gazdák maguk adtak példát: elöl jártak a vallásosságban.

Érdekes: az egyéb hagyományok őrzésében nem! A tájnyelvet és a régi iratosi szokásokat a szegényebbek tartották meg.

Az adventi  k i s b ö j t  meg a húsvét előtti n a g y b ö j t mellett érdemes szóba hozni a p é n t e k i t. A zsillérétekről szóló (Betevő falat című) fejezetben említhetjük: péntek hajnalban sütötte öreganyám az egész hétre való kenyeret, „mert a péntek a böjti nap”… Nem nehéz kitalálni, hogy illett ez a (nem szentfazék, de valóban nagyon vallásos) szegény asszony gondolkodásához: bűtnek bűt, péntökön bűtülni köll, ám akkor legalább friss lögyön, még meleg, igencsak kívánatos, a legízletösebb a kemöncébül épp hogy kivött kinyér! Ami akkor is finom, akkor is ízlik, ha csak sóval, paprikával hinted mög, ha csak vaj, olaj jut rá, vajba, olajba mártogatod, magában öszöd!

Lekvárt rá! Nyáron föl az epörfára, szödni-vönni hozzá epröt… Almával, bármivel magában is. Hogy zsír, hús, hurka, kolbász, szalonna, töpörtyű, sonka, oldalas és más hasonló disznóságok nélkül is ellögyön embör, asszony, gyerök, jány. Öregje, fiatalja.

D í c s é r t e s s é k – szögedi főd. „…a szögedi főd, a szegedi ember világa addig terjed, ameddig idegeneknek is ezzel a formával (Dicsértessék a Jézus!) köszöntek oda” – írja Bálint Sándor A szögedi nemzetben.

Még a hatvanas években is Dícsértessék!-kel, Dícsértessék a Jézus Krisztus!-sal köszöntek rád az utcán a falubeliek, amikor hazajöttél. Nénéid is. Hogy aztán egyre kopjon – a régi Iratos tartása.

Csodálod, Dorobáncon?

A k i n y é r r e (könyérre) k ö r ö s z töt vetünk, mielőtt mögszegnénk – rajzoltunk késünk hegyivel, míg lë nem szoktattak bennünket ērül is. A templom előtt úgyszintén körösztvetés, úti köröszt előtt nemkülönben. Az olá szomszéd nemcsak a görögkeleti előtt hányja magára a keresztet, valamennyi istenháza előtt, a magyarokénál, németekénél is.

Isten, Isten! Jobb óvatosnak lönni.

Kereszt, kenyér… Egyik szentebb, mint a másik.

Az igazán komoly embör mög asszony mögcsókoli a szegetlen kinyeret! Ha földre hull, fölkapod, be vele! Legföljebb letisztogatod. Szent… (Szentelmény már attól, hogy te mögkörösztölted.) Ëgy morzsát së a szentőtbű! A keresztet úgyszintén csókoli a magunkfajta.

Magadfajta?

Körösztény katókikus embör hogynë…

Annus néném emlögeti 2010-ben az 1930-as éveket: Tata lëvötte (lëtötte) a kalapot, körösztöt vetött a könyér ajjára, mögszegte, és mondta: Édös Jézus, köszönöm!

Ű még köszönte! (Tán ezér jutott nekik, szülőnek, 7 gyeröknek.)

Jég ellen

„A harangszó is szent, elűzi a gonoszt, ezért lehet vihart, jégesőt is elhajtani a harang szavával” – írja Szabó László a Jászság című kötetben. Nálunk is valami hasonlót jelenthet.

„Amint mondogatták: vihar elé harangoztak. A harangozó 1723-ban szövegezett hatósági esküjében ünnepélyesen kötelezte magát, hogy »háborgó fölhők alkalmatosságával« mindig harangoz” (Bálint S.: A szögedi nemzet III). Hogy lassan háromszáz év múltán ugyanúgy vihar elé harangozzanak Kisiratoson a szögedi származék harangozók… Harangozzék újabban helyettük az önműködő harangozó szerkezet.

„A harangot ágyúból öntötték, régi rézágyúból! Hallai öntette Tömösváron a két háború közt. A rézágyúból öntött haranggal nyáron jégfölhő ellen harangoznak. Azt mondják:

Harangoznak fölhő elébe!

Ha meg nem harangoznak:

Na, nem harangoznak fölhő elébe? Nem látja a harangozó, hogy gyün a fölhő?

A községi ágyúval ünnepen lőttek, mög ha jégfölhő gyütt, hogy elzavarják! És van benne valami…

Az igazság, sokszor elhajtották a fölhőt Kürtös felé és ott volt jégverés. A hang elverte a fölhőt, rájuk hajtotta a vihart. A régi öregök mondják, emiatt vita vót Kisiratos és Kürtös közt, ellentét.

Három harang van. A nagyharanggal déli tizenkettőkor harangoznak” – tudjuk meg öcsém uramtól 1980-ban.

Jég ellen – sütőlapát, fejsze az eresz alá.

Öreg K. M. mondja 1980-ban: Amikor esett az eső és kezdett jég esni, a sütőlapátot kitették élire az udvarra, hogy ne legyen jég. Vagy a fejszét belevágták a földbe, úgy hagyták.

Unokatestvér regéli 2005-ben. A férje, Pétör családja babonás vót, ű is az! Ha jégeső van, a fejszét belevágja az eresz alá a fődbe. Aztán esik be (a házba), ott hagyja. Esküszöm, hogy van benne valami! Mer 5 perc múlva eláll. 5 perc, a nagy mögszűnt, még 5 perc, az apró jégdarabok is mögszűnnek.

Húgom ezt arra föl meséli, hogy a népköltési gyűjtő Harangozó Imrének egy kisiratosi öregasszony elmondja: ha jégfelhő közeledik a faluhoz, imádkozni kezdi jég elleni imáját! Attól Kürtösnek fordul a felhő! Amikor a kürtösiek megtudják, hogy az iratosi néni imádkozni kezd, elküldenek valakit, hogy leállítsa…

Köpés, szömmel verés, rontás

Köpés gonoszűzés és szerencsevárás, szerencsekérés, szerencsevarázslás jegyében. Mert a köpés lehet varázslás, gonoszűzés is.

Phű, phű! Apád, anyád idegyüjjön! – köpködi meg a kezébe került aprópézt öreg Kurtucz Misa (megesett vele, hogy a fodrászműhelyben, a borravalót zsebre vágva, tehát még a vendég előtt).

Pű, pű – köpködi meg Annus nénéd a kisdedet, hogy szöröncsét hozzon neki, a kisfiú szöröncsés lögyön. Hogy el ne vigye a szerencséjét… És csak rövid ideig nézi, nëhogy mögverje szömmē! Annus néni 1982-ben azért jött Csabára, hogy megnézze a pár hetes babát, Csabát, Misa bátya unokáját.

Phű, phű! – köp a hízó felé az embör, hogy jó zsíros lögyön, disznóvágásra jó kövérre möghízzon. Hogy el ne vigye a szerencséjét…

Pű, pű! – köpsz mérgedben a gyerekre, ha rosszalkodik.

Ha valakinek szúrós szöme volt, azt mondták: köpködjön meg akár állatot, akár gyereket (ami tetszik neki), hogy në verje mög!

Akinek olyan a szöme, amikor szarik, nézze mög a budiban a szarát, és akkor nem fog fogni a szöme! Így igaz, rászólnak rontás ellen, hogy ne verje szemmel: Nézd mög a szarodat! Legközelebb nem ver mög sënkit, vagyis soha sënkit!

Ha kisgyerök sír, szömverés az oka. Mögverték szömmē! És akkor szenes vízzel megmosdatták… – hallod 1980-ban.

Öreganyám fél keze megbénult. Mitől? Fia – édesapám – szerint a 20. század elején egy helybéli borbély felesége rontotta meg mamát: Elbájolta, bűbájos vót.

Szemmel vert? Mással? Ki tudja.

A nyál amúgy (köpéssel vagy anélkül) sebre való orvosság is.

Amerikás bölcsesség

Végül álljon itt ez a szalbekiratosi bölcsesség. Világjáró embörtül való! Paraszt észjárás.

Amerikát járt iratosi magyar, Sirkó József – a korcsmaalapító kis-úcai Sirkó – mondta állítólag vagy száz éve (a kétezör-hárombeli emléköző szörint).

– Annyit möntem gyalog, hogy ha még ëgy kicsit möntem vóna, a sëmmibe értem vóna!

Hova, ha nem oda.

Buda.

további írásai



Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.