Napló múltidőben

December 3.

Hosszas, álságos huzavona után ezen a napon a Magyar Dolgozók (bolsevik) Pártja kizárta tagjai sorából Nagy Imrét, Magyarország 1955. április 18-án leváltott (beosztásából és minden párttisztségéből kiebrudalt) miniszterelnökét. Nagy Imre 1956. április 4. és május 3. között írt feljegyzéseiben így elemzi-értelmezi a történteket: „A pártvezetés a politikai morál teljes züllését mutatja. Ezt világosan mutatja Rákosinak és társainak a Farkas-ügyben elfoglalt álláspontja, amely szerint a Farkas-féle banditákkal szemben megértést kell tanúsítani, tekintettel kell lenni arra, hogy »javulást« ígértek, »megbánást« mutatnak, és régi párttagok stb. Farkas Mihályt meghagyták KV-tagnak, a súlyos vádak ellenére még csak fel sem függesztették KV-tagságát, s mindössze annyi történt, hogy bizottságot küldtek ki a vádak kivizsgálására. Ezzel szemben áll Nagy Imre pártügye, aki ellen jobboldali elhajlás vádját emelték, tehát elvi-politikai hibákat róttak fel neki, hazugságok és rágalmak alapján, s ez elég volt ahhoz, hogy 38 éves párttagság után kizárják a pártból anélkül, hogy egyetlen esetben meghallgatták volna, lehetővé tették volna számára álláspontjának kifejtését, a hazug vádak megcáfolását.”

Akkor Nagy Imre feljegyzéseit nem olvashattam. Szándékait, amelyek írásra késztették, ma sem ismerem. Véleménye, ítélete elvtársairól, Sztálin elvtárs legjobb magyar tanítványáról, Rákosi Mátyásról egyértelmű: „Ez a vezetés, Rákosival az élen, teljesen alkalmatlan, tehetségtelen és csődbe jutott. […] Rákosinak pusztulnia kell a magyar közéletből. Ez az előfeltétele annak, hogy mielőbb fel lehessen számolni a Rákosi-féle rémuralom minden megnyilvánulását, rothasztó légkörével együtt.”

Próbálok egy fegyelmezett, hithű kommunista agyával gondolkodni. Nem megy!

Alig néhány héttel később, július 1-jén Nagy Imre levelet ír a Magyar Dolgozók (bolsevik) Pártja Vezetőségének, amelyben közli: ügyének felülvizsgálását és párttagságának helyreállítását várja. Leszögezi: „Hangsúlyozni kívánom, hogy a pártból történt kizárásom nem rendítette meg hitemet az eszmében, nem tántorított el a párttól.”

1956. július 21., Rákosi Mátyás leváltása – és örökös száműzetése – után a kommunisták kórusban zengtek: Vesszen Rákosi! Éljen a Párt! És október 13-án Nagy Imre újra a Párt tagja – elvtársai a bűnbánó fiút visszafogadták. Éljen Nagy Imre! Éljen a Párt!

Értelmezések, időrendben.

A Szabó Bálint által szerkesztett kötet – A szocializmus útján – 1970-ben jelent meg: „1955. december 3. Az MDP Központi Ellenőrző Bizottsága Nagy Imrét kizárja a pártból anélkül, hogy ez mélyreható és nyílt eszmei harccal, nézeteinek és tevékenységének bírálatával párosult volna.” Ha jól értem, ez a mondat 1970-ben korszínűen azt jelenti: az akkori elvtársak súlyos hibát követtek el, mert nem vették észre és nem bírálták Nagy Imre elvtárs revizionista nézeteit, amelyek aztán 1956 októberében az ellenforradalom nyílt támogatásához vezettek, amiért is Kádár elvtárs 1958. június 16-án kénytelen volt Nagy Imre elvtársat fölakasztani.

A Vass Henrik szerkesztette Munkásmozga­lom­történeti Lexikonban (Bp., 1972) ezt olvasom: „1955. ápr. 18-án megfosztották párt- és állami tisztségeitől, majd dec.-ben frakciózás miatt kizárták a pártból.” Tehát 1955. december 3-án Nagy Imre csak frakciózott, az elvtársból később lett ellenforradalmár.

Tíz évvel később, a Magyar Életrajzi Lexikon szócikkírója már könnyedén átsiklik tényeken és időpontokon: „1955. ápr.-ban funkcióitól megfosztották, és a pártból kizárták.”

Érdemes följegyezni: mindkét lexikon nagyvonalúan eltekint a kivégzés napjának pontos közzétételétől. Felejtsék el a magyarok 1958. június 16-át, amikor kommunisták akasztottak kommunistákat.

2015. október 23. Már éjszaka van, felhőtlen az ég, fényesen süt a majdnem telihold. A hírekben ma is több szó esett az Európára zúduló migráns­áradatról (szerencsétlen menekültekről s az iszlám hadsereg mindenre elszánt, közénk szivárgó harcosairól), mint az ötvenkilenc évvel ezelőtti forradalomról és magyar szabadságharcról.

Újra és újra elolvasom Nagy Imre 1956. június 1-jén a Magyar Dolgozók (bolsevik) Pártja Központi Vezetőségéhez írott levelének egy mondatát: „Hang­­súlyozni kívánom, hogy a pártból történt kizárásom nem rendítette meg hitemet az eszmében, nem tántorított el a párttól.”

Amikor 1958. június 16-án az elvtársak parancsára a bitófán lógó hurokba dugta fejét a hóhér, akkor is hitt az eszmében és a Pártban?

December 11.

Vezércikk a katolikus hetilapban: Az ENSZ-tagságok és a békés együttélés. Békeszerető keresztény gondolat: a nemzetek világszervezetének minden olyan országot tagjai sorába kellene fogadni, amely elfogadja az ENSZ létrejöttének, működésének célját, az értelmét meghatározó – az alapító okiratban rögzített – gondolatot.

„… türelemmel lenni és békében élni egymással, mint jó szomszédok…”

Szép gondolat, de hát emberek s nem szentek népesítik be a Földet. Az Új Ember vezércikkírója Hruscsov néhány nappal korábban Indiában elhangzott szavait idézi, értelmezi: „Hruscsov egyértelműen megállapította, hogy a két különböző rendszert magáénak valló világnak egy bolygón kell élnie, akár tetszik, akár nem. Tegyük hozzá, hogy ezen a tényen másképp, mint háborúval, nem lehet változtatni. Annak kockázatát pedig a Szovjetunió nem akarja, a nyugati politika irányítói pedig – figyelembe véve országaik békeszerető közvéleményét – nem merik vállalni. A keresztény lelkiismeret pedig, innen is, túl is, tiltakozik ellene, mint az a Szentatyának számos megnyilatkozásából is kitűnik.”

Szóval mi (az internacionalisták) nem akarunk, ők (az imperialisták) nem mernek háborút kirobbantani.

Okos ember volt a cikk írója: a keresztények (akik nem internacionalisták, nem imperialisták) erkölcsi alapon „innen is, túl is” tiltakoznak a háború ellen. Nem irigylem a hívő keresztény újságírókat, akiknek 1955 decemberében úgy kellett fogalmazniuk, hogy itt is megtűrjék, ott is elfogadják okosan egyeztető álláspontjukat.

Alig két héttel korábban, november 25-én mutatta be a bolsevik keresztségben A Magyar Néphadsereg Színháza álnevet kapott Vígszínház G. B. Shaw Szent Johanna című színművét. 1955. december 11-én nem olvastam az Új Ember utolsó oldalán közölt, a színházi bemutatóról írott jegyzetet. Shaw színművének előadását másodszor 1956. május 30-án, szerdán láttam. II. em. középülés BALKÖZÉP 1 sor 2 szék

2015. október 24-én délelőtt – ragyogóan süt a nap, felhőfoszlányok sincsenek az égen – azon töprengek, hogy a Shaw-darab előadásáról 1955-ben miért ez jut eszébe a cikkírónak: „Szent Johanna élete, máglyahalála valóban az emberi nem jogászkodásának egyik példamutató melléfogása, s nehéz lenne szatírát írni arról a szentről, akit az Egyház néhány megtévesztett, földi érdektől vezetett, rövidlátó képviselője is segített a máglyára juttatni. A történelemtől elmarasztalható igazi bűnös persze már akkor is a világhódítási tervekkel kacérkodó angol imperializmus volt, amely a francia nép lelkéből sarjadzott Johannát, a nagy francia honvédő háború hősnőjét úgy vélte ellenségei közül kiiktathatni, hogy máglyára juttatta.”

Lehet, hogy angolok, lehet, hogy imperialisták, de 1429-ben hívő emberek ítéltek hívő embert hite vállalásáért máglyahalálra.

1955. december 11-én, aki az Új Ember friss lapszámát olvasta – hívő katolikusok, kommunista cenzorok –, megnyugtathatta a lelkét: már akkor is az (angol) imperializmus veszélyeztette a világbékét és a szentek életét.

Bulla Elma a színpadon hitében tántoríthatatlan szent Johanna volt, aki meggyötört, megalázott hazájának megváltását hirdette. Szívembe oltotta a reményt.

Ruttkai Éva égő szemű próféta Johanna volt: a haza felszabadítására, cselekvésre sarkallt. Megtanított elfelejteni félni.

(Johannát utoljára 1956. október 23-án játszotta Ruttkai Éva. Délután ott volt a tüntetésen, menetelt az első sorban, lelkesedett. Este a színpadon előadás közben hírmondók hozták a híreket. Hallotta a távoli fegyverropogást, a nézőtéren ülők tétován figyeltek. Az utcán hullámzott a tömeg, este kilenckor a Rádiónál már halottak is feküdtek a kövezeten. A Magyar Néphadsereg Színháza színpadán talán épp az első fegyver eldördültekor kiáltotta egy égő-szomorú szemű francia parasztlány, hogy ki kell űzni hazánk földjéről az idegeneket.

A színpadon vörös fénnyel fölizzott a máglya.

Nemsokára lángba borult a város.

Aztán a szenteket és prófétákat maguk alá temették a romok.)

December 18.

Katona József Színház, Földszinti ülés, Baloldal XXIV. sor 4. szám; örömteli teátrumi este: Molière keserű vígjátéka, A képzelt beteg, a főszerepekben remek színészek, Makláry Zoltán, Olthy Magda, Somló István, Ferrari Violetta. Egy évvel korábban volt a bemutató, kamasz fiúként akkor semmit nem tudtam, nem tudhattam a bemutató körüli bonyodalmakról. Ha olvastam is a Színház és Moziban a bemutató előtt megjelent írásokat… de valószínűleg nem olvastam. Hatvan év távlatából próbálom megfejteni: mi történt, mi történhetett a háttérben.

A műsorújság szerint az előadást ketten – Major Tamás és Várkonyi Zoltán – rendezték. A Színház és Mozi 1954. december 3-án közli Somos Ágnes elragadtatott beharangozó írását. Az újságírónő végigült-nézett egy délelőtti próbát, amelyet szerinte Major Tamás mint különleges tehetségű karmester vezényelt, de a társrendező Várkonyi Zoltán nevét nem említi. Igaz, a harmadik felvonást próbálták aznap, s abban a Kólikáciusz Tamást játszó Várkonyi Zoltán már nem szerepel.

Egy hét múlva, december 10-én bemutató előadás, a Színház és Mozi címlapfotóval hirdeti az előadást s a játszó színészeket. A színházi lapot olvasgatók közül néhányan talán meglepődtek, amikor szemük megakadt a Pierre Valde francia esztéta A képzelt beteg rendezői problémáiról című írását felvezető sorokon: „A Katona József Színház az elmúlt héten mutatta be Illyés Gyula új fordításában Molière Képzelt beteg című drámáját. Major Tamás, a darab rendezője eljuttatta hozzánk Pierre Valde francia esztéta La malade imaginaire című művének általa fordított részletét.”

Eltűnt a társrendező Várkonyi Zoltán neve, s nem az elmúlt héten, hanem a lap megjelenésének napján volt a színházi bemutató. Major Tamás 1945 óta a Nemzeti Színház igazgatója, volt országgyűlési képviselő, ebben az évben kapta meg második Kossuth-díját, és mint élharcos kommunista messzire ér kegyosztó vagy büntető keze. Amit küldött, azt közölni kell. A francia esztéta írása ráadásul izgalmas, érdekes, tehát érdemes közzétenni, s talán Major Tamásnak a Molière-darabbal kapcsolatos rendezői elképzeléséről is „tájékoztat”.

Pierre Valde írásának záró mondatai, gondolatmenetének summázata: „Az a nevetés, amelyik a Képzelt beteg előadását kíséri, a szövegből, a jellemekből és a helyzetekből kell, hogy adódjon. Magyarán ez annyit jelent: tilos minden olyan játék, amely nem ebből a három elemből fakad, és ha ezt megjegyeztük, akkor tudni fogjuk, milyen egy M­o­lière-­darabnak a rendezése, mert ha ez a darab nem is teljesen egységes stílusú, mégis Molière legfinomabb darabja.”

A színházi hetilap akkor szokásos gyakorlata: a budapesti színházak péntek esti bemutatóját követően a következő pénteken megjelenő újságban képekkel körített kritikát közöltek. Ám december 17-én – képek nélkül – csak Kárpáti Aurél A Képzelt beteg problémája című írása jelenik meg. Az első mondat: „Minden ellenkező híreszteléssel szemben: a Képzelt beteg egyáltalán nem tartozik Molière legfinomabb és legjobb darabjai közé.”

Puff!

Kárpáti Aurél egyértelműen azt állítja: a rendezői értelmezés – Major Tamás nevét nem írja le! – elhibázott, téves, Molière művének teljes félreértése. Ha jól értem Kárpáti Aurél írását, hiányolja az előadásból az osztályharcos állásfoglalást, mert Argan személyében nem leplezi le „a vagyonukból élő semmittevők feneketlen önzését”.

Egy héttel később (k. a.) elragadtatottan ír az újság Vastaps rovatában Olthy Magda Toinette-ala­kításáról. Emlékeim szerint Olthy Magda remek Molière-szobalány volt. 1955. december 18-án nem tudtam, amit a bennfentesek sejtettek, tudtak, hogy Olthy Magdának kitűnő és szoros kapcsolata van az államvédelmi hatósággal.

Hogy Kárpáti Aurél mit tudott Olthy Magda színházon túli életéről, azt ma sem tudom, s azt sem: miért nem írta le az előadást alapjaiban elmarasztaló írásában a rendező Major Tamás nevét.

Színház és Mozi, 1955. január 7. Két fénykép, két hír: Angyalkát Gyurkovics Zsuzsa, Argant Rajczy Lajos is játssza a Képzel beteg előadásában. Február 18-án fényképpel ékített interjút is közöl a lap a két színésszel, akik lelkesen mesélnek arról, milyen izgatottan készültek, s milyen boldogan játsszák szerepüket a Képzelt beteg előadásában. Arról mindenki hallgat, hogy miért nem jelent meg érdemi színikritika az előadásról, hogy a jeles színikritikus Kárpáti Aurél miért haragudott Major Tamásra, s Major Tamás miért nem válaszolt az őt neve említése nélkül keményen elmarasztaló írásra.

Az osztályharc bugyrai kiismerhetetlenek.

Bár „a vagyonukból élő semmittevők feneketlen önzését” elmarasztaló osztályharcos szellem hiányzott az előadásból, 1955. december 18-án remek Molière-előadást láttam a Katona József Színházban, méltót a francia író „legfinomabb darabjához”.

Szigethy Gábor további írásai