Az emlékezet esztétikája

A személyességnek is van határa. Alkalmanként ugyan szeretnénk elmondani, sőt mindent elmondani, de időről időre kényszerűen be kell látnunk, hogy ez nagyjából lehetetlen. Így aztán megosztunk ezt-azt, amit lehetségesnek vélünk, annak belátásával, hogy mégsem mondható ki magunkból minden. A műalkotások valódi magját, centrumát éppen ez a feszítő erő alkotja: az indít mindig újabb nekifutásra, ami korábban kimondatlan, mert kimondhatatlan maradt. Persze: amit ésszerűen, a szavak szintjén közölhetünk, az mindig kevesebb, elmarad attól, mint amit a kép közölni képes. És persze a műalkotás révén többnyire egy metafora-burokba zárva szólítjuk elő magunkat, emlékeinket, mivel valószínűleg ez a legteljesebb, noha talányos elmondása önmagunknak.

Heidegger megállapítása, miszerint „A művész a mű eredete. És a mű a művész eredete”, kiváltképpen igaznak tetszik Vén Mária munkáinak szemlélése során, hiszen itt az alkotó személye: a művek ajtaja – egyben horgonya.

Alkotásai, noha látens módon, valami erősen személyesre utalnak, valaminek a felfedését, feltárását előlegezik meg. Egyfajta kötöttség megnyitását, megoldását. Persze ennek is van határa. Úgy tűnik, Vén Mária művészetében döntő szerepet játszik az emlékezet, a privát és a kollektív. Ezért indokolt művei kapcsán az emlékezet esztétikájáról beszélni. A képeken különös táncot lejt az emlékezetben megmártózott emlékező, noha többnyire az absztrakció talányos utalásrendszerének karámjába fogva. Mert az emlékezet is szelektál, az élmények, a képzelt és megtörtént események gyakran csak részlegesen idézhetők fel.

Amikor a festői vagy a grafikus eljárások eluralnák a képet, az éppen domináns technika ellenében a másikat juttatja szerephez. Így alkotói tevékenysége permanens, bár enyhe, mert megengedett határsértések, határátlépések története. A grafika a festészet mezején időzik, és viszont.

Konkurálnának egymással, ha tehetnék. Ám egymás komplementereivé válnak. Az alkotások frissek, mozgást, dinamizmust, elevenséget hordoznak, mindamellett, hogy a valódi szándék egyfajta révbe jutás, nyugalmi helyzet elérése. Ebből fakad a művek drámai jellege – akár egy fészekaljban is.

Vén Mária festészetének, illetve grafikai tevékenységének alapvető törekvése a tér felszabadítása, a festészet felől a grafika, a grafika irányából pedig a festészet felé történő elmozdulás, mozgás. E kettősségből fakad, hogy az alapvető intenció, a nyugalmi helyzet sugalmazása szimultán jelenik meg a lendületes, dinamikus felületekkel.

Az alkotó munkái között gyakran fordul elő olyan műalkotás, amelynek apropóját egy másik művészeti ág produktuma inspirálta, így artificiális: a művészetről szóló műalkotás. Az Egy faun délutánja vagy a Bartók-hommage-ok két művészeti ág, a zene és a festészet találkozási pontjában születtek meg.

A képvezetés, a képi komponálás csak részben irányítja a szemlélő látását: néhány frekventált képi mozzanat gyűjti maga köré a figyelmet, amely végtére is a gesztusok sűrűjébe torkollik, folyamatos tekintettel a különféle anyagok érzékenységére, mozgékonyságára, a foltszerű jelhagyás lehetőségeire és a festészet, a grafika konkrétabb megnyilvánulásaira. Többszólamú, de azonos frazeológiát képviselő művészetről van szó, amelyben a tradicionális motívumok – mint amilyen a fészek, a kontúrosan jelzett madár – jól megférnek, szimbiózisra lépnek az expresszív gesztusokkal. A „belső tájak, benső utazásélmények”, a világ emlékezetben őrzött szegmenseinek képpé fordításához, megjelenítéséhez mindenképpen ideális képi metaforákban gondolkodni. Így a munkák gyakran szimbolikus, metonimikus tartalmakkal telítődnek, széles horizontot nyitnak az értelmezés számára. Az Ajtó címet viselő alkotás többféle, egyidejűleg tér- és időbeli jelentéskör implikátora: az átmenet, az átjárás, a be- vagy kilépés konkrét tényszerűsége, ugyanakkor jelképe. Az ajtó összeköti a kinti és benti világot, a láthatót és a láthatatlant, a ténylegest és a csupán képzeltet, feltételezettet. Születésünkkel belépünk egy ajtón, s hasonlóképpen, egy másikon távozunk halálunk idején. Kitárulva invitál, belépésre ösztönöz, míg zártan, mint jelen esetben, tiltott terrénumot feltételez. Mindamellett, hogy bizonyosan sosem tudható, mi rejtőzik az ajtón túl, mindenképpen: a személyesség egyfajta határa. S ezen a ponton óhatatlan emlékezetünkbe idéződhet egy másik, szintén artificiális nyom: Balázs Béla és Bartók Béla Kékszakállja, aki lezárt ajtajait féltve félve, kényszeredetten nyitja meg azokat, mert hát: miként is mondhatná el jól önmagát.

Vén Mária alkotásai talán azt is jelzik, amellett szólítanak elő érveket, hogy a művészet valójában emlékezet: emlékezetes terek és időpillanatok, belső utazások emlékezete, amely helyet és időt hagy a szemlélő asszociatív készségének, hogy a maga tapasztalatai szerint rendezze, helyezze el a képi jelenségeket a számára adekvát kontextusban.

Balázs Sándor további írásai