Vathy Zsuzsa: Az élet vásárcsarnoka

Vathy Zsuzsa legújabb, Az élet vásárcsarnoka című könyve ott kezdődik, ahol az előző, a Colombo autója abbamarad: az akkor megismert Danó Roland itt az 1. cédulában Lakatos Frodóként tér vissza és fejezi be történetét. Az író mintha jelen kötetét használná föl, hogy az ott elvarratlan szálat beszegje, s csak e törlesztés után lenne képes új művet kezdeni.

A műfajt nehéz pontosan meghatározni. Első látásra elbeszélésgyűjteménynek tűnik, ám az első pár történet után az olvasó úgy érzi, több ennél: az írásokat összeköti és szinte naplószerű kisregénnyé fonja a karakteres elbeszélői én hangja, akiben – a cselekmény erre enged következtetni – a szerző önéletrajzi ihletésű fiktív énje szólal meg. E főszereplőnek talán legjellemzőbb tulajdonsága, hogy lételeme a séta. Csakúgy, mint az antik peripateti­kusok, az ő gondolatait is a gyaloglás, a folyamatos helyváltoztatás ébreszti és tartja mozgásban. S ahogy jár-kel a városban, megörökít egy-egy rövid, epizódszerű élményt, találkozást, amelyek olykor a múlt emlékeit elevenítik fel (pl. a Kócspuszta című 39. cédula az ötvenes évek munkatáborába visz bennünket vissza), máskor maradnak az elbeszélés idejében (pl. a bírósági tárgyalást feldolgozó, Ítélőtábla című 36. cédula), esetleg személyes vallomásba fordulnak.

A szövegek azonban csak látszólag cselekményközpontúak. Van egy érzelmi-intellektuális szál, amely átjárja az írásokat, és elvezet ezek mélyebb megértéséhez: Weöres Sándor költészete ez. Az első Weöres-idézetek az 5. cédulában jelennek meg, ám itt még csak esetlegesnek, véletlenszerűnek tűnnek. Majd a 6. cédulában fogalmazódik meg Weöres költészetének programszerű, tudatos felhasználása: „Pszicho elhatározza, céduláit ezután Weöres-verssorokkal kezdi, és azzal fejezi be. […] De miért kell ez? Azért, mert szüksége van rá. Egy idő óta reggelenként arra ébred, hogy üres a feje, talán a szíve is. Segítségre van szüksége, hogy elzavarja ezt a szürkeséget, ezt a semmit, helyette meglássa a mélyet és a magasat, a messzeséget, a határtalanban, az ősi mítoszokban lévő tudást.” Nem a műveltséget fitogtató öncélú magamutogatás tehát ez, hanem sokkal inkább termékenyítő inspiráció. Hiszen a Vathy-gondolatok és a Weöres-szövegek nem hasonlóságuk, hanem éppen különbözőségük okán találnak egymásra. Az elbeszélő bevallottan olyan tulajdonságokat keres Weöresben, melyek belőle hiányoznak. („Bár régóta tudom, hogy hiányzik belőlem a játékos kedv, mindenféle játékszenvedély, de ez inkább csak bosszantott, ahelyett, hogy próbáltam volna rátalálni. Megpróbálom. Talán segítenek a verseid, és a derűd is.”)

A versekkel való intim viszonyt az az ösztönösség érzékelteti legjobban, ahogy a mindennapi helyzetek önkéntelenül is Weöres-idézeteket hívnak elő az elbeszélőből. Nem más ez, mint a való élet és az ennek mélységeit megragadni képes költészet egymást kiegészítő párbeszéde.

Vathy Zsuzsa szövegei az olvasás metasíkjába is betekintést engednek. Szinte gyakorlati recepcióesztétika ez: azt bizonyítják, hogy a befogadás aktív, kreatív tevékenység. A költő egyes sorait az új szövegkörnyezet új értelmezésréteggel gazdagítja. Például a 11. cédulában Weöres irodalmi Ars poeticáját az elbeszélő a saját életét meghatározó értékrend megfogalmazásává tágítja. („Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket.”)

Weöres mindent átható jelenléte lesz majd az is, ami a kötet közepe felé sugallja, hogy az elbeszélő nevének megfejtését is felőle kell kezdeni. És innen már egyértelmű: hiszen Pszicho nem lehet más, mint Psyché alteregója, a tinédzser lányból lett idősödő nő. S bár a kor, a kontextus, a hangnem is más, a játékosságot, frivolságot felváltja a komolyság, a lényegi vonások mégis változatlanok maradnak: a nyitottság, kíváncsiság, amely tabukat képes ledönteni. Az elbeszélőben például egy homoszexuális pár láttán a következő gondolat merül fel: „Mi lett volna, ha az ő gyerekkora is máshogy alakul? Apa, anya, testvérek nélkül nő fel. Esetleg intézetben, ahol egy barátnővel találnak egymásra. A barátságból szerelem lesz…” Később pedig a másokra való rácsodálkozás szinte gyermeki képessége fogalmazódik meg: „Elfogott a kíváncsiság, meg merek-e szólítani valakit, szóba merek-e állni valamelyik férfival vagy nővel, mint húsz évvel ezelőtt?”

E két idézet eltérő (egyes szám harmadik és első személyű) beszédmódja az életrajz és a fikció egymás mellé helyezését is jól illusztrálja. S az önéletírásnak és a történetmesélésnek ez az egymást termékenyítő – az írásokra oly jellemző – összjátéka lesz majd az, ami Vathy Zsuzsa személyes naplóját Pszicho karakterén keresztül mindenki számára releváns művészetté képes szublimálni.

Az elbeszélőn kívül van még egy főszereplője a kötetnek, amelynek jelenléte hasonlóan nagy hatással van a szövegre. Ez nem más, mint Budapest, s ezen belül is a Vásárcsarnok és környéke. Néhány történetben a helyszín önmagaként jelenik meg, ám ennél sokkal gyakoribb, hogy a jelen és a közelmúlt Magyarországának univerzális tereként tárul elénk. Ilyenkor a cselekmény kontúrjai is elmosódnak, a pontos adatokkal dolgozó történet észrevétlenül egyetemessé halványodik, s az egyén önéletrajza helyett egy generáció meséjévé válik. A helyszín és annak leírása tehát nemcsak afféle couleur locale, hanem metaforává (vagy talán a megfejtés hiányában szimbólummá) növi ki magát.

Vathy Zsuzsa vásárcsarnoka így tágul színes, tragédiáktól és örömöktől sem mentes mentális és fizikai térré, amelynek legfőbb jellegzetessége, hogy különböző világok kapcsolódási pontja, melyen keresztül lehetséges az átjárás a különböző síkok között. Képzelet és valóság, egyedi és általános, tragikus és komikus így oldódik eggyé, s állítja a látszólag töredezett mozaikdarabokat egy koherens képpé: a sokat látott, ám meglepően nyitott értelmiségi szemszögéből megfestett nagyvárosi lét portréjává. (Helikon, 2015)

Strickland-Pajtók Ágnes további írásai