Archívum

Czifra Mariann: Kazinczy Ferenc és az ortológusok; Szilágyi Márton: A költő mint társadalmi jelenség

2015. november

A Ráció Kiadó gondozta Ligatura sorozat kiadványait – némi leegyszerűsítéssel élve – a társadalomtörténeti megközelítésmód köti össze. Ez a szemlélet azonban nem eredményez egysíkú elméleti szempontokat az immáron tizenkét kötetet felsorakoztató sorozatban, hiszen éppen úgy magában foglalja a kultúr- vagy kultusztörténeti, mint a média- vagy intézménytörténeti értelmezéseket.

Czifra Mariann és Szilágyi Márton legújabb könyve két, kiemelten kanonikus pozícióban lévő szerzőt, Kazinczy Ferencet és Csokonai Vitéz Mihályt teszi vizsgálódása tárgyává. Felvetődhet a kérdés, hogy miért lehet szükséges két ilyen nagy jelentőséggel bíró életmű újbóli vizsgálatára, miközben számtalan más 18–19. századi író, költő, közéleti személyiség műveinek vagy levelezésének sok esetben megbízható szövegkiadása sem hozzáférhető. A két kötet erre is válaszokat próbál adni, nem csupán a széles körű források közlésével és interpretációjával vagy a rendkívül szerteágazó recepció felülvizsgálatával, de azzal a újszerű megközelítési és értelmezői perspektívával is, amely mindkét kötet sajátja.

Czifra 2013-as könyve (Kazinczy Ferenc és az ortológusok. Árnyak és alakok az 1810-es évek nyelvújítási mozgalmában), noha központi figuraként kezeli Kazinczyt, mégis elsősorban a nyelvújítás mozgalmán belül tárgyalja szerepét, s kitüntetett jelentőséget tulajdonít az Orthologus és Neologus; nálunk és más Nemzeteknél című szövegének. A könyv elsődleges és talán legfontosabb eredménye, hogy filológiai érvekkel meggyőzően bizonyítja: a közismert munkát Kazinczynak nem állt szándékában publikálni, helyette egy másikat kívánt volna megjelentetni, amire azonban a későbbiekben nem került sor. A munka elsősorban a kéziratos anyag vizsgálatára épül, ennek egyik oka, hogy Kazinczy Ferenc művei kritikai kiadásának projektjében a szerző is részt vesz, s ennek keretében vizsgálta Kazinczy részben még kiadatlan hagyatékát. Kutatómunkájának ennek megfelelően további jelentős textológiai hozadéka az Orthologus és Neologus párhuzamos szövegkiadása könyvének függelékében, amelyben a Tudományos Gyűjteményben publikált és a Kazinczy által továbbírt variáns kerül közlésre.

A könyv széles ívű módszertani megközelíté­seiből mindenképpen érdemes kiemelni a kéziratok speciális olvasási módozatát, az ún. foliális olvasást: „[ez] figyelembe veszi azokat a kéziratos szövegszerű kötődéseket, amelyek nem a könyvbéli intertextualitás letükröződései […]. Kereshetővé válnak a materiális kötődések: megvizsgálható, hogy a szöveg hordozójának bizonyos példánya hol kezdődik és hol végződik, a töredékei hogyan rendeződnek el a kéziratok összességében. A hatástörténet szempontjából pedig azt vizsgálja […], hogy ki fért hozzá a szövegekhez, ki vált olvasóvá. Ide kapcsolódik egy újabb szempont: ahogyan a nyomtatott könyveknél, úgy a kéziratosoknál is létezik szerkesztő, a kéziratokat is egységbe rendezte valaki.” Czifra munkájában a foliális olvasásmód lehetővé tette töb­bek között, hogy bizonyítást nyerjen: egy századfordulós álnév-azonosítás (Füredi Vida = Kisfaludy Sándor) Kazinczy számára még nem volt magától értetődő és egyértelmű, s így egy időben későbbi adat épült be a 19. század eleji szövegek inter­pretációjába.

Kazinczy kéziratos hagyatékának vizsgálata nem kizárólag tematikája miatt lesz érdekes Czifra számára könyvének hetedik fejezetében, hanem például – a már említett foliális olvasásmódnak köszönhetően – a kánonképződés folyamatának feltérképezésére is lehetőséget ad, amelyre a kéziratos kultúrának a 19. század elején még hatása lehetett. A fejezet végkövetkeztetése: „Kazinczy a hagyomány születését ragyogóan átlátta […] a közösségnek az informálása, jegyzetekkel, feljegyzéskötetekkel, levelezéskötetekkel való kiszolgálása biztosította a magyar irodalom pantheonjába való belépést sokak számára.”

Hogy az elsődleges források vizsgálata akár teljesen eltérő következtetésekre juttathatja az irodalomtörténészeket az időben korábbi megállapításokhoz képest, korántsem meglepő tény, hiszen kanonikus szerzők esetében hatványozottan igaz, hogy a kulturális/irodalmi emlékezet és hagyomány olyan bevett és közismert panelekkel dolgozik, amelyek később irodalomtörténeti adatként is működtethetővé válnak. A panelek a kulturális tér legkülönfélébb színtereiből meríthetik forrásaikat, a kultikus beállítódás és nyelvhasználat ugyanis rendkívül sokszínű toposzokkal dolgozik. Elegendő arra gondolni – egy hangsúlyosan kultikus beállítódást hozva példának –, hogy Gyulai Pál az Arany Jánosról írt emlékbeszédében részben „a legkisebb szegény legény elmegy szerencsét próbálni” népmesei toposzát idézi meg, amikor a szerző vándorszínészi kalandjáról beszél. Ebbe a sorba illeszthető Czifra Mariann kutatása is a nyelvújítási mozgalomról, „harcról”, amelyben a mai napig használatos harci metaforákat és a források olvasatát összevetve jut arra a következtetésre, hogy a nyelvújítási – leginkább egyéni és egységes frontvonalakat nem felmutató – törekvéseket csupán a kultikus emlékezet láttatja „háborúnak”.

Az irodalomtörténészi kutatás, amely a korábbi Cso­konai-képek újraolvasására, valamint a társadalomtörténeti kontextus bevonására vállalkozik, a fentiek értelmében szintén újszerű megállapításokhoz és felismerésekhez juttathatja az olvasót. Véleményem szerint Szilágyi Márton könyvének (A költő mint társadalmi jelenség: Csokonai Vitéz Mihály pályafutásának mikrotörténeti dimenziói) elsődleges hozadéka azonban nem is feltétlenül ebben, hanem saját munkájának műfaji meghatározásában keresendő. Az életrajz mint műfaj ugyanis – és ez nem csak a Csokonai-életrajzokra igaz – rendkívül problematikus forma; ennek csupán egyik, s nem is a legnagyobb „hibája”, ha puszta adatolásban merül ki. Szilágyi az első fejezetet éppen ezért kizárólag saját módszertani megfontolásainak szenteli, részletesen kitérve a biográfia létjogosultságára, megírásának lehetőségeire. A szerző eddigi munkásságának megfelelően részben mikrotörténelmi megközelítésmódot választott munkájának elkészítéséhez. Szilágyi társadalom és egyén párbeszédének vizsgálatából alkotta meg biográfiája legtágabb elméleti kereteit: „A személyiség ilyenformán nem válik sem foglyává, sem fölényes meghaladójává a társadalmi normarendszernek, s a róla szóló biográfia így válhat olyan elemzések keretévé, amelyek képesek lehetnek az egyénnek és a vele kapcsolatban lévő társadalmi csoportoknak egyaránt releváns képét nyújtani.” Ezeken a koncepcionális kereteken belül teszi kérdéssé Csokonai költői szereplehetőségeit is, nem egy poétikai alakulástörténet felvázolásával, hanem az irodalmi művek révén létrejövő társadalmi státus vizsgálatával: „Csokonai biográfiájának a megírása ugyanis alapvetően mégiscsak írói életrajz megalkotását célozza, ám úgy, hogy éppen az elemzés fókuszában álló személy íróságának a kérdését próbálja meg komolyan venni. Nem tételezi magától értetődőnek és axiomatikusnak Csokonai írói mivoltát, hanem éppen ezt próbálja meg problémának tekinteni […].”

Ennek megfelelően Szilágyi fejezetet szentel a családi környezet, az iskolák, a szerelmi történet („a Lilla-ügy”), a karrierlehetőségek, illetve az alkalmi költészet körül kirajzolódó kérdéseknek. Megközelítésmódjának köszönhetően, szintén egyén és társadalom interakciójában, olyan részkérdéseket is kutatásának tárgyává tesz, mint például Csokonai anyagi helyzete. Szilágyi annak a mai napig élő vélekedésnek ered a nyomába, amely szerint a költő szegény volt: a családi háttér feltérképezésének és Csokonai egyéb (pl. kereskedői) terveinek vizsgálatával árnyaltabb kép bontakozik ki a közkeletű toposszal szemben. A szegénység toposzát már csak azért is érdemes kiemelni, mert a fejezetben tárgyaltak a munka utolsó részével is összefüggéseket támasztanak. A kultusztörténeti kutatás lehetőségeire és határaira rákérdező Csokonai mint kultusztárgy című fejezet ugyanis elméleti megfontolásait adja korábbinak. Hiszen az anyagi helyzet feltárása nem csupán azt mutatja meg, hogy a Kazinczy Ferenc által megfogalmazott retorikai fordulat, egy alapvetően kultikus beállítódású szöveg hogyan válik irodalomtörténeti adattá, hanem azt is, hogy a kultusztörténeti perspektíva társadalomtörténeti kontextusba helyezése milyen további értelmezői stratégiák felé nyithat utat. Ezen a ponton kapcsolódik Czifra munkája is az elmondottakhoz, a nyelvújítási „háború” metaforikájának felfejtése például az időben későbbi társadalmi és kulturális gyakorlatokra is ráirányítja az olvasói figyelmet.

Az irodalomtörténeti hagyomány felülvizsgálata olyan irodalomtörténészi feladat, amelyet időről időre fontos elvégezni. Ez – s ezt mindkét könyv elsődleges erényének kell tartanunk – leginkább az elsődleges források vizsgálatával, valamint a korábbi megállapítások hagyományozódási ívének felvázolásával lehetséges. Czifra Mariann és Szi­lágyi Márton legújabb könyve ezt a „megtisztítást” helyezi munkája középpontjába, a korábbi Kazinczy- és Csokonai-kép árnyalásával gazdagítva a magyar irodalomtörténeti ha­gyományt. (Ráció, 2013, 2014)

további írásai



Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.