Szörényi Lászlónak az idei könyvhétre a Nap Kiadó gondozásában megjelent Latin és röhej című könyve tizenhét tárcát és ugyanennyi tanulmányt tartalmaz. Az idén hetvenéves szerzőnek jelen kötete nem feltétlenül a tizenhetes szám római számmisztikája (a XVII anagrammája VIXI, amelynek jelentése éltem) miatt tekinthető összegzésnek, hanem azért, mert tíz év (2006–2015) folyamán alkotott, a magyar és európai neolatin irodalomról szóló legújabb tanulmányok válogatott gyűjteményét tarthatja kezében az olvasó. A tárcák ugyan rövidebb időszakot fognak át, 2014–15-ben a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjának hasábjain jelentek meg (a legutolsó 2015. április 18-án), ám a műfajukból adódó frissességből még a legkorábbiak sem veszítettek.
A cím telitalálat: meghökkentő, provokatív és olyan feszültséget hordoz, amelyre az előszó szolgál magyarázattal. A szerző Rónai Pál eredetileg portugál nyelvű, válogatott tanulmánykötetének címét, a Latin és mosolyt írja újra. Önmagában már e gesztus is a többnyelvűség és a kultúrák közötti párbeszéd irodalomértéshez nélkülözhetetlen szerepét emeli ki. A cím második elemét, Horatius aranykori mosolyát, vagyis a latin irodalom híres derűjét felváltja azonban a borúlátó Iuvenalis ezüstkori iróniájára utaló röhej.
Szörényi szerint ugyanis a szövegértéshez szükséges klasszikus műveltség hiánya miatt az olvasás egészen egyszerűen kiment a divatból. Amennyiben eltűnik a gimnáziumokból a klasszikus műveltséget közvetítő a latintanítás – legalábbis ahogy a dolgok jelenleg állnak –, akkor a magyar nyelv- és irodalomoktatás színvonala még tovább fog zuhanni az öntudatos analfabetizmus szintje felé. Ha megszűnik a gimnáziumi képzés egy kisvárosban, akkor maga a város szűnik meg – saját értelmiség híján – városnak lenni. Ily módon a kötet sajnálatos közéleti aktualitást is nyer. A latin nyelv köz- és felsőoktatásbeli kiszorulásának veszélye, illetve jelenkori szerepének újraélesztése áll e roppant széles érdeklődési körről tanúskodó írások gyújtópontjában is. Tágabban értve: a humán kultúra fölöslegességét hangoztató, praktikus és számszerűsíthető technokrata haszon kérlelhetetlen megkérdőjelezése.
Az antikvitás Szörényi szerint nem más, mint a magyar kultúra folyamatosságának, egyszersmind az európai kultúrával való egységünknek a biztosítéka. Művelődésünk igazi átéléséhez és folytatásához nélkülözhetetlen a teljes magyar hagyomány latinos szelleme, amely kapcsolatot teremt a világirodalommal. Az ország hivatalos nyelve 1844-ig a latin volt, és a nemzeti irodalmak Európában évszázadokon keresztül, egészen a romantika koráig kétnyelvűek voltak. A neolatin háttér ismerete tehát megkerülhetetlen mind a magyar, mind a latin nyelvű magyar irodalom megértéséhez. Természetesen az irodalom története is csak nemzetközi kitekintésben, azaz összehasonlító módszerekkel írható le.
Szörényi könyvében első pillantásra idegen műfajokat párosít: tárcát és tanulmányt. Ez a párosítás mégsem kelti az egyenetlenség érzését. Könnyű ráhangolódni egymásutániságukban az eltérő műfajú írásokra. Köszönhetően annak, hogy a szövegek mindvégig tartózkodnak a túlzott elméletieskedéstől, nincsenek fölöslegesen telezsúfolva irodalomtudományos szakzsargonnal, annak ellenére, hogy rengeteg ismeretanyagot dolgoznak fel. A tárcák – természetükből adódóan – olykor csapongó képzettársításait a jegyzetapparátussal, bibliográfiai hivatkozásokkal ellátott tanulmányok alapos tájékozottsága és óvatos körültekintése ellenpontozza. Világos vonalvezetésű gondolatmeneteivel, közérthető, olvasmányos stílusával és csipkelődő humorával Szörényi nem csupán szaktudósokhoz szól, hanem képes a szélesebb olvasóközönség számára is elérhetővé, sőt élvezetessé tenni a neolatin stúdiumokat.
A tárcákat és tanulmányokat összekötő fő elem – a szerző saját bevallása szerint – az az igyekezet, ahogyan a gúny fegyverét sem kímélve a klasszikus műveltség példájával próbál küzdeni az elhülyülés ellen egy olyan korban, amikor a kortárs magyar irodalom él és virul ugyan, azonban politikai rokonszenv szerint olvassák. A múlt példáin keresztül egy olyan markáns értékszemlélet rajzolódik ki, amely a humán kultúra drasztikus átalakulására, sok tekintetben szegényedésére figyelmeztet. A könnyed hangvételű tárcák jelentőségét nem a kérészéletű hírérték, hanem az a mögöttes (szak)tudás adja, amely gyakran görög jósokat megszégyenítő előrelátással vezet az irodalomtudomány újabb eredményeire is nyitott tanulmányok több évtizedes kutatómunkán alapuló tudós elmélyültségéhez.
A tanulmányok nem csupán tömören összefoglalják az elemzett művek tartalmát, hanem a legtöbb esetben, ahol a terjedelmi korlátok megengedik, az eredeti latin nyelvű szövegek egészét és azok magyar (próza)fordításait is közlik. A rejtett szövegösszefüggéseket adomaszerű érdekfeszítéssel feltáró írások közül három itt jelenik meg először. Janus Pannonius kritikai újraértékelése és korabeli itáliai elismertségének bemutatása mellett a „Szarmata Horatius”, Sarbiewski (latinosan Sarbievius) költészetének magyar vonatkozásai, Prágai András Guevara-fordítása, Zrínyi Miklós hazafogalma, a közép-európai barokk költészet nagyon is izgalmas kérdései, valamint Weöres Sándor és a görög-római hagyomány kapcsolata képezik a tanulmányok gerincét. Nyelvtörténeti érdekességek, történeti-etimológiai és népetimológiai szószármaztatások sora teszi lebilincselően szórakoztatóvá ezeket a történeti tudás és emlékezet folyamatos újraértelmezésére sarkalló írásokat.
A magyarországi irodalmi latinság hatalmas anyagának feldolgozása, modern szövegkiadása javarészt még várat magára. Így Szörényi László könyvének talán legnagyobb erénye az, hogy a magyar(ul) olvasókat egy ismeretlen birodalomba kalauzolja, és ezen utazás során nem átallja a magyar vonatkozású neolatin irodalom kutatásának újabb helyzetéről is tájékoztatni őket. (Nap, 2015)
Bányai Tibor Márk további írásai
Folytatódott Richard Wagner Ring-ciklusának felújítása a Magyar Állami Operaházban. A Wagner Napokon is rendszeresen fellépő külföldi énekesek hazai erőkkel kiegészülve színvonalas előadásban szólaltatták meg Wagner remekművét. 
