Archívum

Nagauták

2015. október

I.
Út: át az alvó
városrészeken. Bevár,
s mintha rám nézne:
szárnyát emelő rigó.
Átváltozóban
mind a huszonnégy órám.
Felragyog tőle a nap.

II.
A kőrengeteg
sem kopár most. Valaki
gondját viseli
a tenyérnyi földeknek:
városba szakadt
utód. Idetelepít
mama kertjéből
pár palántát, egy-egy fát.
Egész mezőnyi
kéklik ibolyából, s egy
sor fehér: ritkaságnak.

III.
A jukkának már
s violáknak, a fehér
s tűzliliomnak,
verbénáknak, a kerti
mahóniának
örökké mama-arcuk,
mama-pillantásuk lesz.

IV.
Pusztuló pálya:
a fű csak szigetnyi folt.
Az ováció,
a labdapattogás itt
a múlté. Olykor
egy futó fel-feltűnik
merő magányban.
A palánkon még ott áll
kusza betűkkel: anyád.

V.

Élet volt-e ez –
fogvacogtatón – e helyt,
melyet korántsem
eltöltöttél? Próbáltad
átvészelni csak,
ahogyan háborúkat,
ahogy’ a börtönt
vészelik át, s fagyhalál
közeli időt…
Hányszor nézted szemközti
ismerősödnek
ablakát, hogy a függönyt
elhúzta-e már!
S behúzta? Nem tudhattad
még: ő volt a jelentő.

VI.
A tudat kékes
fölvillanásaiban
áttükröződik
a múlt. Egy hosszú-hosszú
menetelésből
be-beszűrődő képsor.
Megvan-e még, mondd!
Előhívható? Vagy ez
az idő végképp
a könnyű törlődések
kora már? Lehet
fontosabb annál, mint az
elszálló szöveg?
Van-e hiány nagyobb, mint
ami végleg odalett?

Fenyő, ginkgo, szivarfa, gesztenyék

A bíróságon
ahogyan az ülnökök
ülnek, úgy ültünk
sorban. Váróteremben
várnak s hallgatnak
így a leletre várók
s utasok későn
induló járatukra.
Beszélt valaki
bent – mindegy, hogy felelő,
tanú vagy vádlott:
a hangulat ugyanegy.
Kint a hirtelen
támadt vihar utáni
ég egy látható
szeletében az a kék!
S párától hamvas
fenyő, ginkgo, szivarfa
és a gesztenyék!
Valaki megjegyezte
fojtott-halkan: szép!
Nem is tudom, mi áradt
szét váratlanul.
Egyszeriben lett ekkor
otthonom e szó s a hely…

további írásai



Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.