Archívum

Kolozsvári csata

Ady és Lechner Károly durva szópárbaja ismeretlen levelekben
2015. október

Ady 1909. június 27-én, vasárnap gyógykezelésre érkezett Kolozsvárra a Ferenc József Tudományegyetem ideg- és elmekórtani klinikájának kísérleti idegosztályára. A klinika vezetője Lechner Károly (1850–1922) elmegyógyász, 1899-től az egye­tem tanszékvezető tanára. Bölöni György szerint (Ady Endre levelei, szerk. Belia György, 1983) Kolozsvárt ezt megelőzően többször ajánlotta Ady figyelmébe Szüts Dezső újságíró, akit korábban a klinikán Lu­kács Hugó tanársegéd gyógyított. Lukács Hugó, aki Ady rajongója volt, várta a költőt Kolozsvárra. Ady július 5-i, Brüll Adélnak írt hosszú levelében szuperlatívuszokkal dicsérte a fiatal tanársegédet, s azt is közölte, hogy csak augusztus 1-jéig akar Kolozsvárt maradni. Ady a klinikai protokollt Lech­ner professzor „kellemetlenkedésének” tekintette, ezért elfogadta Lukács Hugó ajánlatát, és átköltözött a doktor lakásának egyik szobájába.

Ady július 28-án Brüll Adélnak azt írta, „már csak pár napig leszek Kolozsvárott”, és a tervezett napon (július 31-én, kedden) valóban távozott Kolozsvárról. Előbb a Magura-havason, később Érmindszenten töltött néhány napot, majd augusztus 19-én a svájci Rheinfeldenbe Lédához indult. Annak megértéséhez, hogy miért csak néhány hetet töltött Kolozsvárott, augusztus 27-i, Diósi Ödönnek írt levele adhat kiindulópontot: „Kolozsvárott nem fejeztem be a kúrát. Lechner professzor úrral csúnyán összevesztem, s mivel Lukács, a doktorom is megvált az intézettől, én is mentem.” Ennek az írásnak a tárgya az a három (két Ady és egy Lechner által írt), eddig nem ismert levél, amelyekben a három érintett személyes konfliktusai és a konfliktusok egymásnak ellentmondó indokai olvashatók. Ady augusztus 6-án még Kolozsvárról írta Lechner Ká­rolynak az első levelet, amire a professzor Érmindszentre címzett levelében válaszolt, majd arra Ady augusztus 27-én (a Diósinak írt levelével azonos napon) Rheinfeldenből viszontválaszolt.

Ady első leveléből kiderül, Lechner Károllyal nem távozása előtt szóban, hanem utólag, éppen ebben a levélben „veszett csúnyán össze”. Már a levél kezdő felütése is kifejezetten sértő a professzorra nézve: „…búcsú-köszönésül írom ezennel e pár sort. Nem tartom tudniillik se fontosnak, se kötelezőnek – de meg az alkalom is hiányzik rá –,
a személyes elköszönést.” A költő a később kifejtettek során sem ismer irgalmat: „Ez nem más, ez az a felháborodás, mint amely elfog, valahányszor a ha­zám­beli álkultura intézményes szibériai fegyenc-telepeit látom, nézem… Méltóságod a vezetése alatt álló intézetre rászabadított orvosoknak embereket [néhány szót itt a költő kifelejthetett – B. T.], akik még Teheránban sem lehetnének a legjobb esetben is csak ápolók. És ezt csak annyiban állapítom meg, amennyiben egy előkelő rangú állami intézetről, kultur-institucióról van szó. Éppen ugy, mintha egy egyetemünk, az Akadémiánk, Operaházunk stb. keleti barbárságát figyelhettem, s láttam volna meg alkalmas öt hét alatt.” Mi háboríthatta fel a klinikán Adyt ennyire, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy majd másfél ezer ismert leveleinek egyikében sem találni hasonló tartalmú és hangzású mondatokat?

Lechner Károly válasza – az utolsó mondatától eltekintve – a költő iránt udvarias, de határozottan visszautasítja Adynak az intézetre és az intézet orvosaira vonatkozó vádjait, pontosabban azt állította, hogy Ady jellemzése „nagyon találó, de […] csak arra [a tanársegédre – B. T.], akivel együtt lakott, akire egészségét bízta, akinek lelkiismeretlen bűvköréből – minden igyekezetem dacára – Önt kivonni nem tudtam”. S hogy semmi kétség, felmentési lehetőség ne maradjon Lukács Hugót illetően, a professzor tényszerűen felsorolja a vele kapcsolatos szakmai és emberi kifogásait: „Nálánál könnyel­műbb, léhább, felületesebb, nagyobb hangú, lustább, önteltebb, pökhendibb, nagyképűsködőbb és minden kötelességét inkább nélkülöző orvost még nem láttam. […] Elhanyagolta a reá bízott betegeket, őket napokig nem látogatta, velük nem törődött, őket orvosilag meg nem vizsgálta, róluk kórrajzokat nem vagy legfeljebb hasból vezetett, állapotaikról hazug jelentéseket adott. Amellett durván, fegyencmódra bánt velük, szabadságukat folyton nyirbálta, büntette őket, panaszaikat meg sem hallgatta, őket sértő iróniával bántotta, köztük a kórtermekben, szobákban feltett kalappal, szivarozva járt a legtöbbet, úgyszintén az ápoló, a szolga személyzetet szocialista létére letegezte, szóval velük szemben még csak kávéházi modora sem volt.”

Ady viszontválaszának elemzésekor ne feledjük: ugyanezen a napon Diósi Ödönnek arról számolt be, hogy a kolozsvári klinikát azért hagyta ott, mert „csúnyán összeveszett” Lechnerrel, pillanatnyi hangulatát még ekkor is ez az (egyébként meg sem történt) emlék dominálja. Második levelének hangneme – a vitaindító leveléhez képest – talán udvariasabbnak tűnhet, de nyilvánvalóan kifejezi azt, hogy a levelek között eltelt idő és Lechner válasza nem segített, véleménye változatlan maradt, ő maga nem kevésbé engesztelhetetlen, mint Kolozsvárott vagy az első levele írásakor volt. Ebben a levelében a klinika gyakorlatát ugyan direkt formában már nem minősítette, viszont Lukácsról a professzor által írtakat nem hogy nem hagyta szó nélkül, de kiemelte a kritizálhatók köréből („jó barátom” és az is volt) a tanársegédet: „De meg kell írnom, hogy Lukácsot túlzott módon állítja be az ügybe Méltóságod. Nem szólva arról, hogy a Lukácsról írott kritikát kritizálni se jogom, se kedvem. Ő nekem jó barátom, az volt Kolozsvárt is s a többi nem az én dolgom.” S álságossá válnak a professzor felé irányuló tiszteletkörei is („Méltóságod személye mindenképpen tisztelettel ki volt kapcsolva a levelemben elmondottakból”), mert Ady képtelen volt kihagyni a kegyelemdöfést: „Ma már sajnálom egyszerűen, hogy Kolozsvárra mentem. Calais és Moszkva között bárhol is szívesebben láttak volna.”

Az Adyról szóló irodalom kivétel nélkül Lukács Hugóra jó, sőt kiváló orvosként tekint. A forrás azonban minden esetben maga Ady és legfeljebb az a Szüts Dezső újságíró („Adynak jó és rossz szelleme, jó barátja és ellensége” – Ady Endre levelei, i. m.), aki őt Lukács Hugóra rábeszélte. Ady első levelében konkrétum nélkül, általánosságban, bombasztikusnak vélt hasonlatokkal minősíti a klinikán tapasztaltakat, míg Lechner Károly konkrét jelzőkkel, mulasztások tömegével jellemzi Lukács emberi és szakmai gyengeségeit, amelyekből néhány is elegendő érv az orvosi alkalmatlansághoz. Lechner leveléből tudjuk, Lukács nem önként távozott a klinikáról, s a korábbi munkahelyeit is orvosi és emberi alkalmatlansága miatt kellett elhagynia. Mi magyarázhatja a professzor (Lechner) és a gyógykezelt (Ady) gyökeresen eltérő véleményét Lukácsról?

Mindenekelőtt Lukács Hugó kivételes elbánásban részesítette imádott költőjét, lakásába költöztette, együtt jártak ki a városba, mindez a részéről feltűnő udvariasság lehetett, Ady részéről pedig elfogadható, sőt köszönetet érdemlő baráti gesztus. Ady azonban gyógykezelésre érkezett Kolozsvárra, s a kezelések fajtáit, sorrendjét, a klinikai tartózkodás szabályait a klinikai protokoll rögzítette. Ady Lukács Hugó lakásából az orvosok munkáját nem láthatta, az orvos-beteg kapcsolatokat nem érzékelhette, a betegek véleményét és legfőképpen a betegek gyógyulásának eredményét nem ismerhette. Ady felnőtt életét végigkísérte a betegségtudat, a betegség, a szanatóriumok közötti vándorlás. Benedek István az Ady korára jellemző magánszanatóriumokról írta: „…orvosi színvonaluk általában nem volt magas. Gazdag emberek pihenő- és üdülőhelyei voltak, olykor szó­rakozóhelyei is, tehát elsősorban üzleti vállalko­zások. Ennek megfelelő az orvosi ellátottságuk is. Kitűzött céljuk nem az volt, hogy bárkit bármiféle betegségből meggyógyítsanak, hanem az, hogy megkedveltessék magukat a páciensekkel, s azok minél többször térjenek vissza a kellemes és drága üdülőhelyre. Ady esetében például semmilyen vagy csak elenyészően kevés megbízható adatunk van szanatóriumi gyógykezeléséről, azt ellenben tudjuk, hogy sem az alkoholfogyasztást, sem az éjszakai kiruccanásokat és duhaj mulatozásokat érdemben nem korlátozták.” (Benedek István: Ady Endre szerelmei és házassága, 1991)

Ady számára korábbi tapasztalatai alapján az állami egyetemi klinika gyógyítóeszközei és módszerei, a rendtartás, az orvos-beteg kapcsolat és stílus idegen lehetett. Nem arra készült, ami a kolozsvári klinikán várta, ő Lukács Hugó viselkedését nem kivételesnek, hanem éppen normálisnak, míg a klinika gyakorlatát ahhoz (és az azzal egyező korábbi tapasztataihoz) viszonyítva brutálisnak vélte.

Lukács Hugó elfogult volt Adyval szemben, nemcsak a terápiájával, de a diagnózisával is a kedvében akart járni – erre utal az Adyról készült későbbi jellemzésének és a hivatalos kórismének éles eltérése is. Lukács szerint Ady ez idő tájt egy majdnem egészséges, utóbbi szerint – amely Ady klinikai felvételét követően készült – viszont egy súlyosan beteg férfi volt.

Mind a két véleményt Vezér Erzsébet könyvéből ismerhetjük, aki a fenti ellentmondás ellenére hitelesnek fogadta el Lukács Adyról írt elemzését. Vezér a következő megjegyzéssel vezeti fel a tanársegéd véleményének ismertetését: „Lukács emlékezésében az anatómus szemével észlelt, s ezért a legpontosabb leírását kapjuk Ady fizikumának”, és a leírás szerint „[D]élceg ember volt Ady. Hatalmas széles vállakon, magas és vastag nyakon arányosan kis fej. A koponya méreteiben és formájában tökéletesen arányos. Hátraívelt magas homlok. Szabályos arc erősen fejlett arccsonttal. Az arc nagyon sokáig volt ránctalan. A fogai korán romlottak el. Ady arcának lebilincselő szépségét nagyban fokozták különös szemei. Elődomborodó kékellő szemgolyókon tágult fekete pillák körül sötétbarna íriszek. Szemei feltűnő mozgékonyak, nyugtalanok. Rövidlátó volt, ez okozta a szemei előreállását és nem valamely idegbaj. Teste is arányos volt, és bár soha sportot nem űzött, atlétaszerűen karcsú és izmos. Alsó végtagjai aránytalanul vékonyak voltak, lábai kissé nagyok és nem formásak. A kezei szépek voltak. Lelket kifejező, lágy jó kezek. – Ady Endre nem volt terhelt. Azaz hogy elmebeteg, ideges, nyavalyás nem volt tudtunkkal soha senki a családjában. Alkoholista sem, bár borivó ember volt minden őse. Ő maga is bírta a bort. Ha egyszer-másszor legyűrte a bor, a legrövidebb idő alatt nyerte vissza józanságát. És bár sokat és folyton ivott, a szervezetét nem betegítette meg. Nem tapasztaltam nála soha májzavarokat. Az étvágya nem volt nagy soha, keveset evett, lassan tempózva.” (Vezér Erzsébet: Ady Endre élete és pályája, 1969)

Az 1909. június 29-i „hivatalos kórisme” szerint viszont Adynak „7 éve luese volt, melyet 3 évig kezelt. Alkohol élvezetét nagy mértékben concedálja. 60-70 cigarettát szív naponta. Sokat éjjelezik. 2 éve veronállal él […] Anaemiás. Lesoványodott. Tüdők szabadok. Szív normális […] Hangulat: esékeny […] Élénk inreflexek. Kezekben tremor” (Vezér: i. m.). Az irodalmi hivatkozásokkal, Ady és az említett újságíró (Szüts Dezső) véleményével ellentétben biztosra vehető, hogy Lechner Károlynak volt igaza Lukács Hugó orvosi kvalitásainak, emberi vonásainak a megítélésekor. Lechner Adynak írt levele ebben a tekintetben hiánypótló.

Ady rendkívül összetett és ellentmondásos személyiség volt, amelyet itt csupán azért célszerű említeni, mert annak bizonyos megnyilvánulásait a Lukács Hugóhoz és a Lechner Károlyhoz fűződő kapcsolatából, valamint – számomra persze ez a fontosabb – a bemutatott levelekből is kiolvasható. És ez fordítva is igaz: ezek az Ady-levelek nem tárgyszerűek, hanem érzelmektől, indulatoktól fűtöttek, éppen ezért nem érthetjük meg őket, ha eltekintünk Ady személyiségjegyeitől. Nem akárki, hanem barátja, mecénása, azaz „Hatvany Lajos szembeszökő ellentétekből összerakottnak látta a költő egyéniségét: démonian kaján, zsarnokian gonosz, idegesen gyáva ember volt, olykor hízelgő és óvatoskodó ravasz, máskor fejedelmien jó és fanatikusan merész harcos. A bántalmak, szitkok, mellőzések megsebezték szívét; lelke tele volt mohó bosszúállással; versenytársait és ellenségeit kegyetlen strófákkal iparkodott megfojtani. Haragjában nem ismert sem­mi igazságot. S ha az élet megalkuvásra kény­szerítette, amikor nyíltan nem támadhatott neki ellenfeleinek, akkor baráti körében tépte, szúrta, gúnyolta kaján szavaival kortársait” (Pintér Jenő: Századunk magyar irodalma, VIII. kötet, 1927).

Érdekes színfoltként került elő három, eddig ismeretlen levél Ady (ha pontosan ragaszkodunk a tényekhez, akkor Lechner Károly) levelesládájából, s a költő által írt két levél hangvétele merőben eltér a nagyszámú és ismert levelei hangvételétől, továbbá árnyalja a Lukács Hugóról, Ady egyik, barátjának is vallott kezelőorvosáról az irodalomban egyoldalúan kialakult pozitív minősítést.

további írásai



Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.