Veszedelmekről álmodom

Nem tudom, honnan jöttem haza. Azzal fogadtak, hogy meghalt Dávid Juliska, s el is temették. Temetésén annyi román pap volt, mint amennyit soha nem látott a falu.

Dávid Juliska a legközelebbi szomszédunknak, Dávid Pista bácsinak és Márika néninek volt az egy szem gyermeke, gyermekkorunkban ő volt a nagylány. Végtelenül szerény, istenfélő, jóságos, szép kicsi fehérnép. Apám leghűségesebb segédje, Petres Árpi bácsi vette feleségül, akiről tudni kell, hogy maga volt a székely ezermester típusa. Síremléktől rakott ajtóig mindent elkészített, ha megrendelték. Egyformán értett a kőműves- és ácsmunkához, de az asztalos- és kovácsmesterséghez is. Megbízható szakember volt.

Néha-néha viszont nagy duhaj. Ha pohárhoz nyúlt, nem tudott leállni. Utána hetekig, hónapokig szilencium. De amikor a kocsmába beszabadult, akkor nem volt megállás.

A pálfalvi kocsmában pedig időközönként, nem tudom magyarázatát adni, mintha valami passzát, valami délszaki főn, sirokkó vagy monszunos idő tört volna a tájra, dugig telt az ivó, elszabadult a pokol. Cefetül ittak, verték az asztalokat, énekeltek, ahogy a torkukon kifért, veszekedtek is, bár egy-két lájbitépésen kívül komolyabb tettlegességre soha nem került sor. Petres Árpi bácsit előbb-utóbb elkezdte gyötörni a székely-magyarsága, ami az irredenta nóták éneklésével kezdődött, és a székely, illetve a magyar himnusz éneklésével, a „csakazértis az Istenálddmegamagyart”-ban csúcsosodott ki. Hiába próbálták csendesíteni, hiába könyörgött néki Görbe, a milicista, hogy Árpi bácsi, ne, megint elviszik, megint megbüntetik, nem lehetett lecsendesíteni, vigyázzba állította az egész kocsmát. Borzalmasak lehettek a másnapjai. Nem volt elég a macskajaj, de legtöbbször utána jött Szeredából a milicek terepjárója. Pénzbüntetést szabtak ki rá, de örvendhetett, ha ennyivel megúszta, mert jó néhányszor el is döngették. Megint megverette a seggit a szájával – mondták a faluban. Egy-két hónapig a kapun sem tette ki a lábát.

Rettegett a család, amikor hírt kaptak, hogy a kocsmában ragadt. Szegény Juliska, mint a nyárfalevél, remegett, amikor a kocsma felé sompolyodva valakiket próbált megkérni, hogy valahogy szereljék haza az urát. Ha az csak úgy, egyszerűen ment volna!

Egyetlen szem lányuk, Terézke is rettegett ilyenkor, mert az öreg elködösült, tántorgó elmével nyulat bokrostól próbált rendet és magyar világot teremteni ott, ahol tulajdonképpen mindig is rend volt.

Az egy szem leány az 1990-es fordulat után talán ezért indult útnak, a lehető legmesszebre repült a családi fészektől. Biztosan betelt a pohár az apja duhajkodásai miatt, torkáig gyűlt a „csakazértis Istenálddmeg…” Bukarestben beállt egy román katolikus apácarendbe. Árpi bácsi legnagyobb keserűségére. Amikor aztán kezdett hazajárni Terézke, kocsival, szerzetes nővérként, apácaruhába öltözve, a kemény, egy tömbből faragott férfi már szólni, káromkodni sem mert, nyelte, nyelte a galuskát. Egy síremléket faragott, amikor rátört a szívroham. Sírva temette a falu, s a temetés végén elénkelték a magyar himnuszt.

Terézkét nagyon megbecsülheti a bukaresti katolikus klérus, ha édesanyja, Juliska temetésére tucatnyi pap kísérte el. Ott asszisztáltak a sír körül. Árpi forog a sírjában – mondták többen is a temetés után.

•

Egy alkalommal rákérdeztem Árpi bácsira, a pálfalvi templomépítés történetére kerestem választ: a kicsi magyar világban, amikor a falu nekilátott új templomot építeni a leégett kápolna helyébe, miért szeredai vállalkozót fogadtak fel, miért nem édesapámra bízták azt?

– Ejsze azért, mert senki sem lehet próféta a hazájában. De azt hiszem, leginkább amiatt, hogy Imre bácsi már a KALOT-ot építette. Nem várhattak, amíg azt befejezi. Az egy nagy munka volt, gyönyörűség. Legalább annyira fontos, mint a pálfalvi templom. De azért a falut sem felejtette el. Megépítették a szobrot az első világháborús hősök emlékére. A tervet Imre bácsi rajzolta meg, a szobrot magát pedig a somlyói Jézusfaragó, Ferencz István, vagy ahogyan a faluban nevezték, Máriás Pista készítette el. Előre megmintázta agyagból, de olyan hatalmas volt, hogy összeomlott az egész. Erre fel Imre bácsi – nem tudom, honnan tanulta – egy olyan vázat készített fából, ami elbírt volna kétszer ekkora betonszobrot is. Aztán erre a vázra rakta fel a Jézusfaragó ember az agyagot. Arról gipsznegatívot vettek, s abba öntötték bele, már fent a helyén, a műkövet. Ceauşescu alatt le akarták rombolni, de nem akadt ember, ki kezet emelt volna az „öreg honvédre”. Ötven éve, hogy áll, hajszálnyi repedés sincs rajta, úgy megcsinálták. A felavatásán mi, leventekatonák álltunk őrséget…

•

Arcul ütöttek. Többször is. Itt azt mondták, nem vagyok jó magyar. Ott azt mondták, hogy nem is vagyok az. Mert nem tudom, milyen alkalomkor nem tűztem mellemre a kokárdát. Mert nem tudom, milyen eseményen nem lobogtam talpig nemzeti színben. Mert hasonlatosan Szabó Dezső Elsodort falujának megzavarodó főhőséhez, nem ordítottam lépten-nyomon, hogy magyar vagyok, magyar vagyok, magyar vagyok. Mert…

Szégyenemmel (?) hová menekülhettem volna máshová, mint haza, anyámhoz, akár az ártatlanul megfenyített, síró kisgyerek, haza, szülőfalumba, a szobor elé. A szobor ott állt a kicsi székely falu kicsi főterének közepén. Immár több mint ötven éve. Apám építette. A hármas határt szimbolizáló talap­zaton, a két kereszt között egy komor, szomorú arcú, öreg honvéd kétméteres, műkőbe öntött szobra áll. A csíksomlyói Jézusfaragó ember, öreg druszám, nevezett Ferencz István mintázta, apám segítette. A honvédről nem lehet tudni, hogy vigyázzban áll-e, vagy éppen pihenőt vezényeltek neki, mert bokáig takarja a mundér, amelyet valahol a nagy orosz télben, a Don-kanyarnál viselt. Csupán a szuronyos puskáról mondhatjuk bizonyossággal, hogy most már örökre belefagyott marokra szorított két kezébe. Ez az egyetlen fegyver a falunkban. Egy nagy fegyverkeresési kampány során – mert a Székelyföldön időről időre a román hatalom elkezdi keresni a fegyvereket –, egy mókás kedvű magyar milicista jóvoltából, akit állandóan letoltak a felettesei, mert nem tanúsított elegendő buzgóságot a fegyverkutatás terén, a szobortól akarták elvenni a falu egyetlen fegyverét. Nagyot röhögött mindenki az eseten. A felettes is, s a falu egyetlen milicistája is, aki heccből riadóztatta az elvtársakat. Most öt rendőr van a falunkban. Mind románok. Ők sem tudják, talán nem is akarják elvenni azt a fegyvert. De el akarta venni a falutól az egész szobrot a diktatúra utolsó éveiben a román hatalom. Ma is őrzöm azt a lepedőnyi listát, amely a lebontásra ítélt székelyföldi műemlékekről készült. Ott szerepelt a megsemmisítendők között szülőfalum szobra is. A listát egyfelől egy renegát megyei párttitkárnő írta alá, másfelől pedig az a román nemzetiségű kultúrcsinovnyik, aki az 1989. decemberi fordulat után először jelentette fel a székelyeket mint irredentákat, sovinisztákat, szeparatistákat, aki aztán parlamenti képviselő lett, s elindította a szégyenletes Har-Kov Jelentést. Hál’ istennek azonban a szobor megúszta a lebontást, a jelentést. Ki tudja, még mily veszély leselkedik rá, de edzettnek tűnik, megedzették a villámok, az ítéletidők. A mögötte levő tízméteres árbocrúd a felszentelés pillanatát kivéve sosem lobogtatott zászlót, faluvédő villámhárítóként szolgált mindig is. Egyik alkalommal épp kisöcsémet mentette meg. Játszótársaival a tíz­órait majszolták a szobor lépcsőjén, amikor lecsapott az istenítélet. A gyü­mölcsízes kenyerek maradtak, a gyerekek röpültek. De a villámhárító zászló­rúd jóvoltából ma is élnek. Magyarok. Most mondjam azt, hogy a három­színű lobogó így, kitűzés nélkül, a hiányával is lehetett s lehet takarónk és ápolónk, lelkünknek, testünknek gyámola?

De ez a szobor ennél is több. A talapzaton ott volt az első világháborúban elesett hősi halottak névsora. Szám szerint 31-en voltak. Most már ott van a felújítás, magasabbra emelés után a második világháborúban elholtaké is. Ők 21-en voltak. Mindannyian magyarok. Hogy hősöknek mennyire voltak hősök, nem tudom. A szobrot sem nevezik a hősök szobrának a faluban. Egyszerűen csak Szobor. Csak az biztos, hogy ezek az emberek magyar hadseregben, magyar hazáért, magyarokként pusztultak el Európa harcterein. Még a Buka­restben megesett szolgálólány fia, Kopacz Mircsea is magyarként halt meg. És úgy haltak meg a Bírók, a Csiszerek, a Dombik, a Ferenczek, a Gálok, a Fü­löpök, a Kovácsok, a Lászlók, a Rádulyok, a Sánták, a Salamonok valamennyi­en, mind az 52-en a kétszáz házas kicsi faluból. A két márványtábla között pedig Vörösmarty Szózatának utolsó négy sorával vallják meg helyüket a világban, nemzetünkben a település lakói.

Az eddig leírtaknak látszólag nem sok közük van az én arcul ütésemhez, csupán körülírják a sebet, helyszínrajzát adják az én kokárdámnak. A honvéd­szobor alatti főtalapzaton a székely jelképek, a Nap, a Hold s a csillagok között bárányfelhőnyi folt látható, mint egyre hatalmasodó, üszkösödő seb, szinte lüktetve, képzeletet lángragyújtóan kanyarognak fájó szélei. E folt helyén eredetileg egy piros-fehér-zöld alapozású graffito volt az ezeréves Magyar­országról. Az írás, amit eredetileg erre az ellendomborműre terveztek – Így volt, így lesz! –, már az építésekor elmaradt, hisz bármennyire is re­mény­kedtek lelkük mélyén a szobor állítói, sejtették, tudták már, hogy így volt ugyan, de így nem lesz már soha. A nemzetiszínű graffito fölött eltelt a négy év, és jött a felszabadulás, vagy ahogy nálunkfelé mondják, a második román világ. A szobor maradt, de a graffitót el kellett tüntetni. Levakolták. Szinte hiába. Mert a vakolat pergett, pattogott, évente lemállott, újból előtűnt, bár egyre megkopottabban a piros-fehér-zöld. Vagy mert gyenge volt a cement, de valószínűleg leginkább azért, mert a levakolás előtti éjszakán zsírral kenték be a falu legényei. Ezért kellett szinte évente újravakolni. E művelet által egyre nagyobb lett, egyre hatalmasabbá vált a folt, ez a szürkepenész színű országos sebhely. Be-beszakadozik, mint a tengerpart, s mind hatalmasabb fájdalom lépi túl határait…

Most már nem hull le, szilárdan áll a vakolat. Szinte alig látszik nagy sebünk. De én tudom, de mi tudjuk, hogy alatta ott ragyog bíborló színe a kiontott vérnek, tisztasága a végtelen hómezőknek s reménysége a tavaszi rétnek. Ott van mélyen a cementhabarcs alatt az én kokárdám. Ezt viseljük, mint a gégerákban operáltak a mikrofonnal eltakart nyílt sebet. Ne kérje hát senki tőlem számon magyarságomat. A kokárdást, a fellobogózottat se. Nekünk itt, a Székelyföldön számtalanszor gyúrták le szimbólumainkat a torkunkon. Leg­­utóbb épp alulírottnak mesélték Csíkszentdomokoson, miképp etették meg áldozataikkal a piros-fehér-zöld zászlót 1944 őszén a Maniu-gárdisták. De szinte minden székely faluban mesélnek hasonló történeteket. És meg kellett enni, miként Ábelnek a sast a Hargitán. Akit egyszer jóllakattak, azt ne akarja másodszor is jóllakatni, tisztelt uram. Nem a kokárdától, nem a zászló­­pengetéstől lettünk s vagyunk magyarok. Számomra magyarságunk szimbólumai a legbensőbb, legszemélyesebb, legfájóbb titkaimhoz tartoznak. Túlságosan gyakori emlegetésükkel, megnevezésükkel elvész a karizmájuk, oda a varázs. Úgy vagyok én ezekkel a dolgokkal, mint a parancsolattal: „Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd…”

•

Egy időben elég gyakran buszoztunk együtt édesapámmal, be Csíkszereda felé. Kora hajnalban mentünk, a legelső busszal. Elérve Somlyót, jobb kéz felől ott állt impozánsan a KALOT, vagyis a Kós Károly által tervezett hajdani Csíksomlyói Népfőiskola hármas épülettömbje, amelyet az én ifjúi időmben az apácakolostor helyére szervezett árvaház birtokolt. Lehet, hogy belemagyarázom így utólag, apám mindig a busz bal oldalára ült. Én hol mellé, hol máshová, de legtöbbször álltam. Amikor az épület mellett haladtunk el, szinte mindig apám felé néztem, hiszen olyan büszke voltam arra, hogy ő építette. Ő azonban mindig a másik oldal, a kegytemplom felé nézett. Valami mérhetetlen tüske vándorolhatott lelkében. Soha nem beszélt a KALOT-ról, építésének történetéről. Különben is szűkszavú ember volt. Egyszer annyit mondott Kós Károlyról, hogy nagy mester, nagy művész volt. Ezenkívül még egyetlen pillanatra emlékszem a KALOT-hoz kapcsolodó történetekből. Valamikor a hatvanas évek elején a szeredai múzeumban nagy Szervátiusz-kiállítást rendeztek, amelynek a megnyitójára édesapám külön meghívót kapott, szinte ujjongva, örömmel vette kézhez. Szervátiusz Jenő bácsival, aki a népfőiskola tanára volt, a faragó tanfolyamot vezette, nagyon jó viszonyban volt. A menasági, a hősi halottak emlékére alkotott szoborhoz – amely ma is ott áll az Árpád-kori templom kertjében – a követ a Somlyó-hegy oldalában, a Kőosztovátánál nyitott kőbányában választotta ki a művész, apám segédletével. Nem véletlen tehát a kölcsönös öröm, amikor a kiállításmegnyitón újból találkoztak.

Ennyit s nem többet tudtam meg apámtól a KALOT ügyében. Ennél többet és mást soha nem emlegetett.

Pedig lett volna, amiről meséljen. Hisz egy megbízási cédula szerint ő viselte az összes felelősséget az építkezésért.

Furcsa egy cédula ez. 1942-ben készült, akkor, amikor már nagyjából tető alatt állt az egész épület, a keleti szárny biztosan elkészült, mert a Szervátiusz vezette faragó tanfolyamosok már itt dolgoztak. Kellett volna tehát lennie egy korábbi megbízásnak, esetleg szerződésnek is. Ki tudja?

De apám soha nem beszélt nekünk, gyermekeinek az egész KALOT-kalandról, bővebben talán csak édesanyánknak. Pedig mesélhetett volna a Nagysomlyó oldalában, a Kőosztovátánál a kőfejtés megindításáról, ahonnan az építési követ a csicsói kőfejtők kitermelték. De nekünk, gyermekeknek elmesélhette volna a Kőosztováta legendáját is, amely arról szólt, hogy a gőgös várúrnő vasárnap, pünkösd napján is csattogtatta az osztovátát, hogy időre megszője a kelengyét lányainak, hiába mondták neki, hogy az Úr napját meg kellene szentelni, misére kellene menni, hiszen már harangoztak, ő csak nem állt le, belecsapott a villám, osztovátástól együtt kővé változott. De beszélhetett volna apám arról is, miként hozták el Nagybaconból a híres téglavető cigányokat, akik kivetették és kiégették a főiskolához szükséges tégla- és tetőcserép-mennyiséget. Egy hátramaradt rongyos füzet szerint, amelyben a fuvarokat jegyezgette be, ez is egy elég nagy, külön szervezési tételt jelenthetett, az akkori lelkes hangulatban nem volt nehéz az embereket beszervezni kő, homok, kavics, épületfa fuvarozására, de nyilván kellett őket tartani s hét végén kifizetni.

Füzeteket és több tucat rózsaszín papírra gépelt bérelszámolási cédulát őrzök, amelyeket bizonyára az igazgató gépelt ki apám kéziratos nyilvántartó füzeteiből. Mindegyiknek az alján ott van apám aláírása, hogy az összegeket átvette, és kifizette az embereket. Kőművesek, ácsok, napszámosok, téglavetők, mészhordók, homok- és kavicsfuvarozók, de még vízhordók is szerepelnek a kimutatásokban. De a területet is fel kellett tölteni, rengeteg földet, kavicsot odafuvarozni, mert Kósnak az alapvető háborgásai ezzel voltak kapcsolatosak, tudniillik ő a főiskola épületét a kegytemplom melletti magasabb, dombosabb helyre képzelte, nem a szemközti, patak melletti gödörbe… Régi, öreg házat vagy csűrt kellett megvásárolni, lebontani a téglaégetéshez tűzifának, ezért is fizetség járt. Egy másik füzetoldalon a barátoknak kölcsönbe adott építkezési anyagok és az elvégzett munkák szerepelnek, ugyanis az 1941-es földrengés elég jelentős károkat okozott a kegytemplomban és a zárdában, ezeket is ki kellett javítani a KALOT-építés égisze alatt. Tény, hogy az emberek megkapták a „pallértól” a pénzüket. Apám egyetlen bérelszámolási listán szerepel, az 1942. június 6–14. bérheti listán, amelyen legelöl az áll, hogy „Ferencz I. építész fizetési előlege… 253,50 pengő”. Lehet, hogy így kapta egész idő alatt a bérét, lehet, hogy nem is volt megállapodás arról, hogy mekkora összegért vezeti az építkezést. Most már nem is fogom megtudni soha, jussom csak egy kicsi büszkeség.

Mert apám néma csönd volt, amikor a KALOT mellett mentünk el. Emlegette viszont édesanyám, ó, annyiszor hangzott el a „bezzegha”, hogy egy idő után már a vereskakas meséjét helyettesítette… Különösen ha el volt keseredve, mondjuk, amikor nagy, országos esők zúdultak alá, és csorgott be a lyukas zsindelyek között a házpadlásról a víz, ilyenkor mindig nekem kellett felmászni a padlásra, ahol idébb-odébb rakosgattam a használatlan edényeket az esőlé felfogására – szóval mindig, ehhez hasonló alkalmakkor jött elő a „bezzegha”-val, a hatezer pengővel. De felemlegette az osztályharcos időkben is, amikor apám bujdosott, s anyám viselte a kulákság szégyenletes, szegényes gúnyáit: mert ha az az ötezer pengő, akkor most Somlyón laknánk, abban a házban, amelynek megvételéről a KALOT-építése alatt megállapodott apátok, de akkor se tudott az asztalra ütni… Szóval, olyan lett ez az öt-hatezer pengő a családi legendáriumban, mint a mesebeli kiskakas aranytallérja, épp csak a nagybojár hiányzott, aki meghallja. Lehet, hogy édesapám emiatt nem beszélt soha azokról az időkről. Az idők teltével elhalványodott az egész ügy, számomra azzal múlt el, hogy a háborús vérzivatar számlájára írtam, a kicsi magyar világ hirtelen múltával, a pánikszerű menekülésekkel magyaráztam, arra gondolván, hogy apám is valamiképpen ekként könyvelt. Talán nem is volt soha öt-hatezer. Veszett több is Mohácsnál!

A semmibe veszhetett volna az egész, elsüllyedhetett volna emlékezetem legmélyebb bugyraiba, az örök feledés homályába, ha Cseke Péter jóvoltából – aki tanulmányt is írt a Csíksomlyói Népfőiskoláról – nem kerül a kezembe egy könyv, a Hungarovox 2001. évi kiadásában, amelyben egy hosszú életútinterjút olvashatunk Magyar Ferenccel, a népfőiskola akkori igazgatójával. Az interjút Kaiser László készítette. Élvezetes olvasmány az akkori idők csíksomlyói történéseiről. Magyar Ferenc részletesen beszámol a négy évről, attól a pillanattól kezdve, hogy Budapestről leköltözött Csíksomlyóra, elbeszéli a népfőiskola egész történetét, nehézségeit, amelyek főleg pénzügyiek voltak, de Teleki miniszterelnök úr segítsége mindig kivezette ezekből a helyzetekből. Beszél a tanfolyamokról, név szerint a tanárokról, munkatársairól, a rendezvényekről, az Ezer székely leány találkozókról. Felemelő érzés volt ezekről a legavatottabb embert hallani, illetve olvasni. Nagy és csodálatos dolgokat cselekedtek azokban az években.

Magyar Ferenc részletesen elmeséli a főiskola építésének történetét, Kós Károly felkérését a tervezésre, az épületanyagok beszerzését, miként kerül az épületfa-beszerzés érdekében kapcsolatba egy rossz hírű fakereskedővel, de aki végül is időben leszállítja a fát. („Amikor átadta a faktor-cédulákat, mellbe vágott egy mondattal: »igazgató úr, tudjon róla, hogy ez az utolsó szálig lopott fa.« Ezt – mint később kiderült – úgy csinálta, hogy az erdészeknek és a közbirtokosságoknak, ahonnan a fát kitermelte, azért fizetett valamit, de nagyobb részt ingyenesen felajánlott famennyiség volt, amit leszállított. Ez volt az első alkalom, amikor gondolkodóba estem, hogy vajon elfogadhatom-e azt, hogy nem szabályos módon történik az építőanyag beszerzése, de győzött aztán az a szempont, és ebben Kós Károly is megerősített, hogy végeredményben elfogadhatunk közbirtokosságoktól, erdőtulajdonosoktól önkéntes ajándékot a népfőiskola építéséhez” – NB.: látszik, hogy Budapestről jött, mert ha ismerte volna valamennyire is a csíki székelységet, akkor tudhatta volna, hogy a szívét is odaadja, ha a közérdek úgy kívánja. A 20. század elején így épült meg a főgimnázium a kalákázó csíkiak áldozata révén. Akkor talán nem kellett volna közbeiktatni egy vállalkozót, akinek ráadásul még fizettek is az ingyen fáért.)

Hanem amikor az építkezés megkezdéséről kezd beszélni az igazgató úr, egyből kiakadtam. A következőket mondja: „Egy nehézségünk volt. Ő [Kós] úgy képzelte, hogy a munkát egy építkezési vállalkozónak adjuk ki; szerintem így sokkal drágább lett volna. Ott volt helyben egy építőmester, egy kőműves, pallér – akkor ezt úgy hívták –, egy építésvezető, tehát nem okleveles építész, hanem csak egy mester. Őt kértem fel, hogy a tervek alapján építse meg az iskolát. Kós Károlynak ezzel kapcsolatban aggályai voltak, az építkezés során gyakorta lejárt hozzánk, és sokszor hetekig ott tartózkodott, hogy figyelemmel kísérje, úgy megy-e az építkezés, ahogy elképzelte.”

A hétszázát! Szóval volt ott egy olyan izé, egy balfasz, egy olcsójános, egy palimadár, akinek még a nevét sem tartja említésre méltónak a magasságos igazgató úr! Talán nem emlékezett volna rá? Elfeledette lett lenne? Nem leve mán memóriája? Mindenkit megemlít név szerint, még a hat hónapos tanfolyamok résztvevőit is, de azzal, akivel nap mint nap együtt dolgozott, aki a nehezét végezte, akin minden csattant, és végül tisztességesen átadta a tető alá hozott épületet, hiszen 1942-ben már az új épületben oktattak, a faragó tanfolyam már ott működött – szóval erről csak ennyit… Csupán a középső szárny, a kápolna nem készült el belül. Számomra ezért furcsa, hogy az édesapám nevét meg sem említi. Csak nem az édesanyám „bezzeghaötezerpengő”-je lett lenne ennek az emlékezetkiesésnek okozatos oksága? Az az illúzióm is szertefoszlott, hogy a háborús körülmények miatt történt az egész malőr, hiszen amint az idézett interjúból kiderül, az igazgató 1944-ben kapott SAS-behívót. ’42-től ’44-ig volt még jó két év. A visszaemlékezők szerint Teleki miniszterelnök úr halála után pénzügyi gondokkal szembesült az egész intézmény. Matéffy Győző tanár úr elmondása szerint olyan helyzet is adódott, hogy a tanárok háromhavi fizetésükről mondtak le, hogy részben ki tudják fizetni a kőműveseket, ácsokat. És jött olyan idő is, amikor a tanfolyamok résztvevőinek alig tudták előteremteni az étkezéshez szükséges minimumot. Tény az, hogy 1942-ben valami történt. A Kós által tervezett hármas osztatú főiskola-épületből (iskola–templomkápolna–lakóház) csupán az iskola készült el teljesen, a másik kettő tető alatt ugyan, de majd csak az államosítás után, az árvaházas időkben készül el. Magyari Ferenc idejében tehát tovább nem épített az „egy olyan pallér”. A Csíki Lapok 1944. január 23-i számában arról olvashatunk még, hogy a kormány a főispán közbenjárására kiutalt százezer pengőt. A lap méltatja az igazgatót: „a legegészségesebb magyar jövő alapjait rakta le a fiatal nemzedék lelkében”. Szinte biztos, hogy nem búcsúztak el barátságosan. Lehet, hogy egyféleképpen számolt apám, másként az igaz­gató. És nem talált.

Ott szerepel ez a szépséges ház is apám Kőműves Kelemen-életének estére felrakott, reggelre leomló álmai között. Nem ez volt az első, sem az utolsó középület, amelyért nem kapta meg megérdemelt jussát, de hát nem érdemes búslakodni fölöttük, hiába hát az annyi bánat; a fű, a fű nagyon nő, eltakar minden voltat. De azért csak nem hagyom annyiban az egészet, utánajárok édesapám szakmai előéletének, hátha kiderül, hogy több volt egy „olyan” nem tudom, minél.

•

Valamikor az ötvenes évek közepén, december táján édesapám valahonnan – ládafiából, valamelyik szekrény mélyéről, a csűrben lévő gabonás karokból, szerszámos ládákból, a házpadlásról? – kendermadzaggal átkötött, megsárgult papírgöngyöleget terített ki rajzasztalára. A stencillel sokszorosított, a szokásos levélpapírnál hosszabb méretű lapok némelyikén jól látszott a KALOT pecsétje. Mai szóhasználattal élve, egyfajta propagandaanyag volt az általam „papirusztekervények” névre keresztelt papírgöngyöleg, jó néhány színdarab, a falusi színjátszóknak ajánlott egy- és háromfelvonásos népszínmű, kóruskotta, különböző ünnepi forgatókönyvek mellett egy tízoldalnyit kitevő, összetűzött papírcsomó a zászlóavatási szertartásokra látta el fontos tudnivalókkal, szövegekkel az akkori székely falvak kulturális szervezőit. Az iratcsomóban legelsőként A zászlóavatás keretszertartása olvasható, amely aprólékosan leírja, miként kell a rendezvény első felét a templomban megtartani, ahol egyenruhába vagy magyaros ruhába öltözött legények tartják a zászlót, akik a pap beszéde és áldása után átadják azt a zászlóanyának, ő elfogadja, egy rövid beszédet mond, amint írva vagyon. A zászlóavatás második mozzanata már a szabadban történik, ahol emelvényt építettek a szónokoknak, eléneklik a Mozdul a Föld! KALOT-indulót, majd a „vezető” intéz beszédet a publikum felé, megköszöni a zászlóanyának, hogy elfogadta a védnökséget. A Kalász leánykör szavalatait követően egy legény elmondja a mellékelt „legénybeszédet”. Ezután a zászlószegek beverésére kerül sor, mialatt a zeneker vagy a kórus halkan a Hazádnak rendületlenül…-t énekeli. Aztán kiáll az emelvényre a szavalókórus, Igazságot Magyarországnak című összeállítással. Újabb szavalatok, Himnusz-énekléssel vége. A keretműsor a végén azt ajánlja a szervezőknek, hogy estére legyen színielőadás a kultúrházban, lehetőleg Daniss Jenő Széttört bilincs című háromfelvonásos hazafias színművének a bemutatásával. Emlékezetem szerint engemet ez a papírhalom lelkesített a legjobban, hiszen a végén ott állt a felkiáltás: „Igazságot Magyarországnak!” Eme szöveg volt a szavalókórus végszava, minek utána, a forgatókönyv utasítása szerint, „Majd egy tüzes legény elmondja Lévai Hábrik István: A mi zászlónk c. költeményét”. „S a háromszínű drága zászló / Ott fenn ragyog már Kassa tornyán! / Győztesen vonul Vereczkéig, / És ott lobog már Kárpát ormán! / Átrepülte a Királyhágót, / és megpihent a Hargitán. / Hazatért Bánát, Bácska népe, / Csókolja annyi könny után /… / A három színt, a szentet, dicsőt, / Szaggatja félvilág dühe… / Fogd erősen, és az szent marad. / Sértetlen, tiszta és üde!” Az iratcsomóban van egy kotta is a zászlószentelésre szánt dallal („Lobogj előttünk, drága jel… Elszántan állunk mind alád… Értetek, ha kell, meghalunk… az óra hív, már áll a harc…” stb), s végül a szavalásra ajánlott versek: Falun így ünnepeltünk…, írta Urr Ida, Az én térképem, írta: Hangay Sándor, elmondja öreg frontharcos, Magyar fiú éneke, írta Sajó Sándor, elmondja fiatal KALOT-levente, Zászlót avatunk, írta Radványi Kálmán… Nem tudom, a pál­falviak e forgatókönyv szerint avatták-e fel a szobrot. Azt hiszem, volt bennük annyi kreativitás, hogy egy kicsit a maguk képére szabták át, széke­lyesíthették, felemlegetvén Csaba királyfit, Nagyasszonyunkat, hazánk reményét, a Hargitát, a Kárpátokat stb. Muszájból is kellett változtatniuk, hiszen nem volt akkor sem templom, sem kultúrház a faluban. Anyám emlékezete szerint mindenki sírt, amikor a szoborról lerángatták a fehér leplet.

Apám ezt a papírcsomót fiókja mélyére rejtette, de én a következő nyáron, egy óvatlan pillanatban kicsempésztem, és Páll Pista barátommal, fent a csűreresz alatt, galambjaim házában sokáig studíroztuk, lelkesítettük magunkat, elhatároztuk, hogy majd be fogjuk tanítani, s a legnagyobb titok alatt, valamelyik csűrben előadni. Ebből persze nem lett semmi, de lett Szent Pál-napi színdarab egy másik iratcsomóból. Édesapám taulajdonképpen ezért hozta napfényre az egész KALOT-pecsétes köteget, amit akár egyfajta jóvátételnek, kárpótlásnak is tekinthettünk a bérelszámolási viták ellentételezéseként. Az egyfelvonásos színdarabok között Arany János balladáinak színházasított változatai voltak számomra a legszimpatikusabbak, gondolom, apám számára is, hiszen a Rákóczinét választotta bemutatásra méltónak. Ez valószínűleg 1957 telén történt, mert az előadást Szent Pál megtérésének ünnepén, január 25-én, kultúrotthon hiányában még az iskola nagyobbik termébe, ácsolt színpadon tartották meg. Apám ezúttal nem mint szereplő, hanem mint rendező volt a búcsús előkészületek kovásza, s én ott bámészkodtam mel­lette a minden esti próbákon. A nyitó kép ma is elvenen él emlékezetemben. A színpad közepén tábortűz lobog. (A famáglya mélyén egy istállói viharlámpa világa szolgáltatta fényét a tűznek, de nem tudom magyarázatát adni ma sem, miféle mágikus elragadtatás hitette el velem s a nézőkkel is, hogy az a tábortűz valódian lobogó volt?!) A tábortűz körül búsuló kurucok ülnek, és énekelik a Nagy-majtényi síkon eltörött a zászló… című, bús magyar nótát. A többire már nem emlékszem pontosan, a szereplők közül csak a vezérlő fejedelmet játszó néhai Gál Bandi és Márton Erzsébet tanító néni, aki Zrínyi Ilonaként szerepelt, maradtak meg emlékezetemben. A kulcsjelenet, amelyben Rákóczi az érkező fejedelemasszonyhoz „Ilonám!” felkiáltással odarohant, megölelte és hosszan csókolta, a mi számunkra egy kicsit furcsának tűnt, hiszen ott volt a teremben a tanító néni valóságos ura, Márton Ferenc (NB.: Márton püspök úr unokaöccse) tanító bácsi is. Enyhén szólva az előadásnak ez a képe számunkra egy kicsit kimerítette a paráználkodás bűnét, hiába tudtuk, hogy az egész csak játék, színdarab, megjátszás, hogy az az ölelés s az a csók nem igazi, talán csak valódi, a kis tüske csak ott motoszkált elménkben. Ettől eltekintve az előadás sikere fergeteges volt. Különösen a főpróbát tátott szájjal bámuló gyermeksereg számára. A Rákócziné gyermeki lelkünkben csak megfejelte a Rákóczi hadnagyát, amelyet előtte való nyáron vetített a mozgó mozi karavános szabadtéren, az iskola hátsó udvar felőli falára. A belépti díj emlékezetem szerint egy lej volt, vagy egy tojás. Ugyancsak e tájban látta a falu az Erkelt is, amely számomra nem volt annyira érthető és élvezetes, de a végén, amikor Erkel belecsap a zongorába, és elkezdi játszani, én akkor még nem tudtam, mit, akkor a magukkal hozott kicsi székekről, háromlábú fejőszékekről talpra és vigyázzba állt az egész falu. S úgy állt egészen addig, amíg kiíratott a falra, hogy „Vége”. Ezzel gyermeki lelkeinkben el is halt az Erkel, bár így vagy úgy csak megtudtuk, hogy miért vágta magát vigyázzba a falu, ellenben a Rákóczi hadnagya oly mély nyomokat hagyott bennünk, hogy már másnap az erdőn, pásztorkodás közben mi is elkezdtünk kuruc-labancozni. Fakard, fapuskáknak való mogyorófa bőven termett az erdei legelőkön, voltak lovak is, miért ne lettünk volna kurucok, ha már labancnak ott voltak egy völggyel lennebb a csomortániak, akikkel tulajdonképpen a minden vasárnapi csatáinkat hétköznapiasítottuk, állandósítottuk.

Nem tudom, de mások sem tudták eredetének magyarázatát adni a két falu közötti gyermekek vasárnap délutáni csatáinak. Valahogy így történtek: a két falu közötti Kútája nevezetű völgy kétfelőli martján minden vasárnap délután összegyűltek a gyermekek, kamaszok, ahonnan egymást ócsárolva kiabáltak át a 150-200 méternyi völgyecske fölött, miközben kenderkócból sodort Dávid-parittyákat pörgetve a fejük fölött félököl nagyságú köveket, nagyobb kavicsokat röpítettek a túloldalra. Az esetek többségében a parittyákból kisuhintott kövek valahová a völgy közepére zuhantak le, csak a legritkább esetben repültek a túlsó partig, ehhez legalább másfél méteres parittyára és nagyobbacska legényre lett volna szükség. Én csak egyetlen koponyatörésre emlékszem, az se a túloldalon esett, hanem egy idő előtt ügyetlenül kioldott parittya miatt közöttünk történt. A cél igazándiból nem a túlsó „harcosok” eltalálása, netán a kobakjaiknak betörése volt, hanem a nagy rivalgású roham a másik oldalig, ahol kisebb verekedések történtenek a másik fél parittyáinak elrablása céljából. A győztes általában az lett, akinél többen voltak nagyobb fiúk, akik utol tudták érni a menekülő kisebbeket, a parittya kitépése ujjaik közül már „gyerekjáték” volt csupán. Talán a régi határőrségi katonaságra vezethető vissza ez az egész „gyerekjáték”, vagyis csak annyi történt, hogy a két falu gyermekei megpróbálták leutánozni apáiknak a Siculicidiummal hétköznapi rangra kényszerített, mindennapi, gyakori „exercérozásait”.

Számomra most, így utólag visszagondolva valahogy megmagyarázhatatlannak tűnik, hogy ezt az egész vasárnap délutáni csatározást a völgy szádában bámulták, kommentelték nagy hangon, éljenezték a felnőttek, különösen a nagy legények és lányok. Nem hogy csitították volna a két falu kölykeit, hanem még jobban heccelték őket.

A „csaták” akkor maradtak ki, amikor a községközpont Pálfalva általános iskolájába, az első négy osztály elvégzése után a második ciklusra, vagyis az ötödik osztálytól, elkezdtek járni a csomortáni és a delnei gyermekek is. Akkortól fogvást már kuruc-labancoztunk.

Lám, hová kalandozik el az ember, ha zászlóavatásos megsárgult szövegekre emlékezik. Az idő az egész papírgöngyölegből épp ezt az összetűzött propagandaanyagot őrizte meg. Emberöltővel a hátam mögött már másképp olvasom, mint lelkesült gyermekként. Az a legkevesebb, hogy mámorosan irredenta, dübörgően lelkes, deklamáló, harsány, lehet, hogy az akkori időkben ez volt az elvárás, de enyhén lekezelően viszonyul majdani szereplőihez, résztvevőihez, túl szájbarágós, túl „kávéházi, pesties”. Valahogyan nem tudom elképzelni a zászlóavatás legénybeszédének mondatait egy székelyföldi faluban élő legény szájából, még ha az a hazafiak hazafia volt is; nem tudom lelkéből fakadónak képzelni: „Nézzétek a mi zászlónk aranyos búzakalászát! Aranyos, mert földjeink aranya ragyog rajta. A magyar nap aranya zamatosodik benne. Engedelmesen hajlik rá a keresztre, átfonja szárát, és beszél. Azt mondja a falu népének: magyar legények, magyar gazdák! Milyen közel álltok ti Krisztushoz és a kereszthez! Az életetek fut rajta felfelé. Ha épül a templom, a kőműves a falakat húzza fel, az asztalos a padokat készíti el, az aranyműves a kelyhet csiszolja, de a mi munkánk gyümölcséből, az aranyos búzakalászból testét veszi az Úr!” Emlékeim szerint a mi falvaink legényei ennél sokkal egyszerűbben beszéltek, kevesebb szóból értettek, bár el kell ismernem, hogy ezek az ünnepélyek, rendezvények hatásosak lehettek, hosszabb távra is hatottak, hiszen szülőfalumban valóban épült a templom, bár a búzakalász Csíkban még az én gyermekkoromban sem volt „aranyos”, inkább feketedett az üszöktől, mint zamatosodott a nap aranyától. Nem is igen termesztették, a rozs előtte volt, amit aztán az anyarozs árasztott el.

Tulajdonképpen nem is akartam én felemlegetni ezt az egész zászlóavatásos, szavalókórusos egykori ügyet, ha a győzedelmes szocializmus évei alatt a műfaj nem köszöntött volna keservesen többször is vissza ránk. Különösen a Kárpátok Géniuszának uralkodása alatt teltek meg a kulturális intézmények, színházak, rádió- és tévéműsorok, de még a levegő is ezzel a harsány, művi, elborzasztó műfajjal. Az udvari költő, Adrian Păunescu „Flacărás” különítményeitől volt hangos az ország, sokszor érezte magát úgy az ember, hogy jobb lenne nem lenni.

Tudom, a kettő nem egy tőről, egy okból fakadt. Az előbbi a veszteségek miatt, „túl a torz határokon” dübörög fel, „Amikor a földről gyászos dübörgéssel / Jönnek a meggyilkolt koldus magyar árnyak”, a másik a győztesek oldalán zsákmányolt birtok fölött játssza el a kérlelhetetlent, a legyőzhetetlent, énekeltette velünk, hogy „Trei culori cunosc pe lume…”, meg a „Partidul-Ceauşescu-România” felcímű kórusokat… És kirendelt a „nép legszeretettebb vezére”, a főtitkár elvtárs másfél négyzetméteres, színes, „kétfüles” (NB.: előtte „egyfüles” vala, amit pánikszerűen, huszonnégy óra alatt vontak vissza az egész országban) portréjának a vitelére a mezőgazdasági különítmény előtt, az augusztus 23-i díszfelvonuláson, a szarházi vezérigazgató-helyettes parancsára, mert ha Adorján Imre agronómusházas kollégámmal nem visszük, nem huuuurrrázzzzuuunk, akkor másnap már „Ki lesznek rúúúgva!”.

Ó, Janus-arcú idő, élet, ki a boldog pillanatok és a keserű órák malomkövei között morzsolod szét legtisztább arcaink! Felmagasztosít, s aztán összeroskaszt, eksztázisba kerget, másnap a letargia bugyraiba taszít? „Ikarusz fölemelkedik, és leesik. Aztán újra fölemelkedik, és újra leesik” (Karácsony Benő). Igen, mindig eljöttek a borzalmas másnapok, vagy ahogyan apám egyszer szomorúan mondta volt 1956 őszén, minden ünnepnek megittuk, megisszuk másnap a keserű levét.

•

Amikor elolvastam a KALOT-igazgató félszájjal odavetett mondatát a „helybeni építőmesterről”, akinek a nevét sem tartotta méltónak arra, hogy megemlítse, a keserű szájíz mellett izgatni kezdett édesapám szakmai előélete. Idegesített az egész, különösen amikor azt állítja, hogy a tervező Kós Károlynak is aggályai voltak a megbízással kapcsolatban. Annyit tudtam, hogy apám nagyon büszke volt, hogy Kós Károly tervei alapján dolgozhat, ő beszélt nékem először róla, az „Országépítőről”. Sokszor találkozott vele, s biztos vagyok abban, hogy szakmailag is részletesen megbeszéltek mindent. Később az egyik segédje mesélt is egy kisebb vitáról, ami valami vasgerendákról szólt, ame­lyeket a középső szárny, a díszterem tetőszerkezetéhez képzelt el Kós. De hát abban az időben honnan szerezzenek, vegyenek vastraverzeket?! „Sose aggódjék, művész úr – mondta neki apám. – Megépítjük fából. Fából még az angyal petit es meg tudjuk csinálni.”

Hol tanulta hát apám a mesterséget, hogy ilyen magabiztosan tárgyalt Erdély legnagyobb magyarjával?

Nemrég kezembe került egy, az 1920-as évekbeli csíki iparkamarai bejegyzés, egy fényképes űrlap, amelyből azt tudtam meg, hogy Ferencz S. Imre Vécsey Gábor csíkszeredai építészmérnök vállalatánál kőművesinas, majd segéd 1924–28 között. Ekkor segédkönyvet kap, s még négy évig dolgozik mint gyakornok. Ennyi, s utána néma csönd.

Csak félszavakból, egy-egy elejtett mondatból még annyit tudtam, tudott a család, hogy a harmincas években Bukarestben dolgozott. Ezekről az évekről apám a családban, de még társaságban sem beszélt. Iskolás koromban, egyetemista éveim alatt szinte egész nyarakat napszámoskodtam mellette, de se az ebédszünetekben, se a hétvégi fizetésosztás utáni poharazgatások alkalmával nem beszélt segédjeinek, munkásainak a bukaresti éveiről, tapasztalatairól. Amikor már benőtt a fejem lágya, s irodalmi ambíciókat kezdtem dédelgetni, érdekeltek volna a román fővárosban eltöltött évei, s rákérdezhettem volna, hogy meséljen, már késő volt. 1967 februárjában, mint villámcsapás, olyan hirtelen halt meg. Életéről semmi tudást, tapasztalatot, intelmet nem hagyott rám…

Biztos vagyok abban, hogy nem jó szívvel ment a román fővárosba. De valószínű, hogy muszáj volt menni, hisz a harmincas évek világgazdasági válsága erősen sújtotta a székely vidékeket. Semmi ipar, semmi munka, a gazdálkodás, a földművelés sem tudta, csak vérszegényen biztosítani még az önfenntartást is. Apám nem szerette a gazdálkodást, de lassan fogyott a föld is, hiszen nagyapám valami banki kezességvállalás, illetve közbirtokossági jogok elkótyavetyélése miatt majdnem birtok nélkül maradt. Rákényszerült ő is az „ipari munkára”. A szeredai sörgyárhoz kezdett minden reggel begyalogolni. A megmaradt két-három hektárnyi birtokon kicsi nagyanyám gazdálkodgatott, talán még szántott is a két szürke marhával. Lépni kellett tehát. Jó lett volna Budapest felé, de hát arra héthatár volt, hosszas, nehéz, drága közlekedéssel, csak nem lehetett az öregeket évszámra magukra hagyni. Maradt tehát Bukarest, ahová a székely falvakból özönlöttek az emberek. Csíkpálfalváról is. Szinte minden házból volt ott valaki a kétszáz házas kicsi faluból. Az emlékezők szerint talán száznál is többen ették ott a román kenyeret. De hol dolgozott édesapám? Semmit tudásomból egy géppel írott, elrongyolódott, a hatvanas években született önéletrajz lendített ki. Ebben azt írja, hogy 1932-ben Bukarestbe ment „iparom gyarapítására”, 1936-ban a „Prager-cég” hat hónapos rajziskolába küldte, amelynek elvégzése után munkavezető lett.

Találtam tehát egy kapaszkodót, amitől elindulhattam. Találtam is irodalmat a Prager-cégről, egyértelműen kiderült ebből, hogy a lehető legmagasabb szakmai iskolát járta ki itt. Magyarán: szakmailag több lett belőle, mint „olyan helyi építőmester”, akit a nagy mellényű igazgató csak úgy mellékesen megemlít. Nicolae St. Noica, a ’90-es évek építésügyi minisztere írt, szerkesztett Emil Pragerről egy emlékalbumot Emil Prager – un model címmel, amelyet hosszas utánajárással sikerült Bukarestből megszerezni. Nagyon értékes forrása lett kutakodásaimnak. Elindulni az oknyomozással, ehhez a Prager-cégről összeszedett adathalmaz nem semmi, de nem elég. Ezekből csak érintőlegesen következtethetek a korszellemre, hangulatra, a bukaresti székelyek életvitelére, mindennapjaira. Maradtak a töredékmondatok, félszavak, emlékfoszlányok, a beszélgetések a kortársakkal, azaz nem is velük, hanem a kortársak utódaival, a saját Bukarest-élményeim, az ilyen-olyan cetlik, amelyekre lejegyeztem ezt-azt, irodalmi olvasmányaim aláhúzott, szamárfülezett oldalai… Ezeket kellett összegyűjteni, valamiféle rendszerbe ötvözni az idő egészét, hogy valamennyire is, akár csak sejtésekkel, kérdőjelekkel, szertelen képzelgésekkel látni próbáljam bukaresti ifjú apámat, aki 1938-ig élt ott, és lassan vénlegény lett.

•

Ferenczes István további írásai