Lábtengó, Párizs, nők, népi szürrealizmus

1963-ban jelentős francia, illetve magyar költők között egy párizsi társaságban arról folyt a szó, hogy melyikük hány verset írt. André Frénaud – ő volt köztük a legidősebb, bár neki is még csak három kötete jelent meg – kétszázötvenet vallott be, a hazájában éppen tiltólistán levő Nemes Nagy Ágnes nagyjából százat, míg szintén az otthoni „új jégkorszak” miatt Párizs-járóvá lenni kényszerült, ugyancsak tiltólistás Kormos István válasza – mindenki megrökönyödésére – ez volt: „Ötöt.” Nos, ha volt is ebben a válaszban némi (költői) túlzás, hiszen Kormosnak a közvetlenül 1945 utáni koalíciós korszak szabad(abb) légkörében, huszonnégy évesen, 1947-ben jelent már meg egy, afféle „névjegynek” tekintett kötete, a Dülöngélünk kétszáz példányban (melynek dedikált darabjait aztán az évek során igyekezett hiánytalanul visszalopkodni, mert „már a megjelenés napján” érezte, hogy „szamárságot csinált” vele, s csak Illés Endre és Rába György könyvespolcáról nem merte visszacsenni „a kiáltó bűnjelet”), amelyben természetesen nemcsak öt verse volt; ellenkezőleg, már megtalálni benne későbbi, takarékos szavú költői életműve jó néhány jellegzetes opusát is. Például amilyen annak már rögtön a nyitó darabja, a Névtábla seholnincs ajtómra, amelyben a magyar népköltésnek a szürrealizmust is megelő(lege)ző örök-hangján bűvöli-bájolja a szót, rajzolja hol mítoszi ködökből előrévedő, hol álombéli tartományokat megvillantó képeit: „…sarkam alatt ég bizsereg, / föld forog felettem. / Hónom alatt van a nap, / mint egy édes sülttök, / ükeim, a batyubálban / teknőn hegedültök? [...] Ajtóm fák közé nyílik, / nyitja-csukja tollam, / karcolászva bűbájolom: / K. I. aki voltam” (de már legkorábbi versei egyikében, a bájos Eső esik-ben is úgy festi az esőt, hogy „Egy meztelen fenekű angyal / vízzel teli kannát…” rúg föl, s amikor „rugdalkozásáért” Szent Péter meg akarná büntetni, a pőre alfelecske láttán inkább elfordítja a fejét). Az „öt” vers azonban – így, idézőjelezve – mégsem túlzás; hiszen még az a hetven verse is, amely a második, 1971-es versesköte­tébe, a név és a cím öles betűinek, valamint a papír vakító fehérségének éles kontrasztját hang­súlyozó borítójú Szegény Yorickba bekerült (amelyben persze benne van a Dülöngélünk anyaga is), tulajdonképpen szintén nem tekinthető ama bizonyos „ötnél” sokkal többnek (vegyük hozzá, hogy huszonhét esztendő verstermése ez – az erősen szembetűnő s rendkívül kifejező borító jelentős tipográfusunk és grafikusunk, Urai Erika munkáját dicséri). Sőt, Kormos ezután, 1977-ben bekövetkezett váratlan haláláig is már csak egyetlen verseskönyvet adott ki, a harminchárom verset tartalmazó, 1975-ös N. N. bolyongásait, s a hátralevő két esztendőben sem írt többet tucatnyinál. Az 1943 és 1977 közötti harmincnégy esztendőre tehát százhúsz verse sem jutott – ne számolgassuk, hogy ez ennyi időre milyen kevés, hiszen a 20. század második fele magyar költészetének egyik nyelvi és költői kicsúcsosodását jelenti ez a soványka opusszám, ez a véznácska szövegkorpusz.

De.

Kormos szinte példátlanul későn, bevallása szerint húszéves korában, 1943-ban írta az első versét, az Eltűntek az égen-t. Igaz, ezután gyors egymásutánban kijött még belőle vagy további száz, ezeket azonban nem sokkal később el is égette mind. Közülük e legelső mégis úgy maradt fenn, hogy a nagyanyja – még időben – lemásolta, és eltette a bibliáskönyvébe. Vagyis „hét évszázad magyar költői” közé a belépőjegyet jelentő első verse is másnak köszönhetően maradt fenn, azaz bizonyos értelemben, valamiképpen tőle függetlenül született, lévén azt a nagyanyja – is – írta, kívülről beleavatkozva valamibe, ami viszont soha nem írói, hanem olvasói illetékesség kérdése. E lírai elsőszülöttnek a történetéhez tartozik még, hogy bár Kormos mindig szeretettel emlegette, mint kedves emléket szokás, nem tartotta különösebben jónak, s nagy szigorúan Erdélyi József-utánzatnak minősítette, az, ettől kezdve, azon túl, hogy a költő későbbi verseskönyveibe is besorolta, rögtön antológiadarabbá vált, és a Sőtér-féle Négy nemzedék 1948-as névsorolvasójától egészen a Hét évszázad magyar verseiig számos gyűjteményben helyet kapott. Kormosnál tehát kimaradt a pályakezdő toll- és verspróbák (szinte) természetes időszaka, lehet mondani, készen lépett a pályára, és kivételes példaként már a legelső papírra vetett (papíron megőrződött?) versével érvényeset írt. S ha előbb összes (fennmaradt) verse csekély számának emlegetésével kezdtem fölrajzolni arcának néhány vonását, folytassam úgy, hogy neki ennyi is elegendő volt ahhoz, amihez másnak – sokaknak – tízszer, sokkal többször ennyi se. Már rövidre szabott élete vége felé járt, amikor még mindig úgy nyilatkozott: első verse óta változatlanul „csodának érzi”, ha „újra írni tud”, a „véletlen kegyelmének” gondolja, ha „bármit sikerül írnia”.

A titok egyébként is végig befolyásolta költőnk életét, és verseinek is egyik legfontosabb tartalmi(-formai, formaalakító) jegyévé vált. Ami mindvégig természetes módon járult hozzá a személyisége rokonszenves vonásait kiemelő magánmitológiájához, külön bejáratú legendáriumához, miként egyáltalán nem irigylendő, mégis hallatlanul gazdagnak tetsző, mitikus ködökön átderengő gyermekkorának részletes és színdús festése is. Kezdve onnan, ahogy hétéves korában életben maradt a legelőről hazafelé „hömpölygő” tehéncsorda patái közt az „útközépen” egy fém hőmérőtokba töltögetve a port, amire később Füst Milán csak annyit mondott: „Fiam, valaki veled játszik.” Vagy az emlékezéseiben számos alkalommal és különböző helyzetekben felbukkanó, mindössze két elemit végzett, ám nyolcvanéves korára Shaw-t, Gorkijt, Anatole France-t és Stendhalt olvasó, Hauptmannra meg Pirandellóra kíváncsi színházjáró, „majdnem szerelmesen szeretett”, „gorkiji” nagyanyjától, az egykori „Ujj Mária kiscselédtől”, aki mintegy tizenegyedik gyermekeként nevelte föl Kormost, alias, akkor még: Kops Istvánt, tekintve, hogy költőnk édesanyja – így a saját legendárium – belehalt a szülésbe, a Galánta melletti Nemeskajalról származó édesapja, Kops Balázs pedig, ahogy ma mondanánk, nemes egyszerűséggel felszívódott (bár később is volt vele kapcsolata), így nevét, a Kormost is anyai nagyapja, Kormos Ferenc után kapta, aki költőnket huszonegy éves korában fogadta örökbe (az 1940-es években még itt volt a felnőttkor határa), bezárólag egészen költőnk páratlan gyermekkori s felnőttkorára is megőrződött képzeletvilágával. Valahol Kormos arról beszélt, hogy a magyar költészet mennyire indiszkrét, szerinte „minden sora nyilvános vetkőzés”, ami rá teljes mértékben érvényes, hiszen verseiben, írásaiban, vallomásaiban oly mértékben mezteleníti le saját személyét, tárja fel személyiségét, mint körülötte senki, miközben a magamutogatás, a cirkuszi exhibicionizmus legcsekélyebb árnyéka sem vetülhet rá. Neki nem volt szüksége szerepekre, szerepjátékokra, nem kellett élnie a költői én(ek) adta lehetőségekkel, hiszen a saját én és a költői én nála tökéletesen fedik egymást, verseinek alap- és kötőanyaga a személyisége.

Illetve, mégis.

Hiszen neki csak szerepei, szerepjátékai vannak; nem tudni, életéből mikor szól ki költői (költött) énje, s verseiben hol és mennyi a saját én. Az ember sokszor hitte róla, nála egyszerűbb, egyenesebb, kiismerhetőbb ember nincs a földön, aztán hirtelen kiderült: életrajzának tényei sem mindig tények, mert azokat is sokszor ő maga találta ki. Sokan, sokszor vélhették – kora gyermekkorától –, úgymond, lódításon-tódításon rajtakapni őt, ebben a vonatkozásban persze, én azonban mégsem állítanám vele kapcsolatban ugyanezt. Egyszerűen a valóságnak volt más szerkezete, más anyaga, más szövete nála, a valóság állt össze esetében más törvények és törvényszerűségek mentén, mint általában; az ő világának, valóságának szerves részét képezték a képzelet játékai, a képzelet tényei is: nemcsak élte, ki is találta az életét; egyszerűen átírta a világot – anélkül, hogy szemernyit is meghamisította volna –, s ez az átírt világ írta aztán őt, vagyis míg költői pályáján is emberként mozgott, emberi pályáját költőként élte meg, hozzá is álmodva, hozzá is költve ezt-azt. Ilyképpen fantáziavilág és referenciális valóság teljesen egybemosódott nála, s amit mi tényszerű életrajzának ismerünk, sokban képzeletének a műve is. Így van ez például élete ismert alaptörténetével is, azaz hogy édesanyja – lásd fentebb – belehalt a szülésbe, s erre épült rá aztán jórészt Kormos személyisége is. Vasy Géza írásbeli dokumentumokra, kiterjedt forráskutatásra és aprólékos forráselemzésre alapozott, legendaoszlató kutatásai azonban kiderítették, édesanyja csak egy-két évvel később halt meg, de ez már nem változtathatott a tényen: a dolgok a mi elgondolásaink szerint is igazak, s ezek az igazságok át is írhatják és olykor-olykor át is írják a tények igazságát. (S ugyanígy, vajon miért felelne meg a tényszerű valóságnak, hogy költőnk nem ismerte édesapját, Kops Balázst, hiszen amikor költőnket az őt addig is nevelő anyai nagyapja a nevére vette, vér szerinti édesap­jának előbb törvényesen le kellett mondania róla?) Szóval, költészetünk derék tót inasára, Vojtina Mátyásunkra fülelve: „Mendacem oportet esse memorem”, azaz, megaranyítva: „…hazudj, de rajt ne kapjanak”? Mindenesetre való igaz, amit Kormos mond valahol: „A költői pályán nem költőként mozog az ember.” Életpályáján pedig még inkább nem.

Ő maga azonban kivétel (volt) ez alól.

Költészet és élet annyira egybecsúszott nála, hogy esetében utólag már lehetetlen szétválasztani a kettőt. De nemcsak utólag – már életében sem lehetett. Maga vallotta be, hogy micsoda „nagy, válságos pillanat volt” számára „egyeztetni a valóságot a hajdani álmodozással”. „Ostorozott szívű költőnknek” – ahogy a testi-lelki jó barát, Nagy László nevezte versében – ugyanígy legendásak otthonteremtési és családalapítási kísérletei, vállalkozásai (volt esztendő, hogy tíz különféle albérletben lakott, s azért kellett személyi igazolványát kicserélnie, mert „betelt a lakcímváltozásoknak fenntartott rovata”), akárcsak többszöri könyvtárteremtő igyekezete is (könyvei részben a házukat ért világháborús bombatalálat, részben pedig életének fordulatai, változásai miatt többször mentek veszendőbe). Még ötvenéves kora után – azaz kevéssel halála előtt – is arról beszélt barátainak, hogy bizony elkelne már neki is egy lakás, ám amikor Bertha Bulcsu megkérte, hogy mondjon egy összeget, mellyel kezdeni tudna valamit, a maga ismételhetetlen mosolyával ezt egymillió forintban jelölte meg (ennyibe akkoriban egy kis lakáska bőven belefért), mert „biztosan könnyen megtalálnám azt az embert, akinek a felét névtelenül tovább kellene küldenem”. Ami minden bizonnyal összefügg azzal, hogy maga is a mélyszegénységből érkezett az irodalomba, s gyermekkora – mint a fentebbi sorok több utalásából is látható – „nagyon lent játszódott”, akárcsak József Attiláé, s – személyiségéből, erkölcsi tartásából, értékrendjéből és vonzódásaiból fakadóan – később sem hagyta magát túlságosan elkényeztetni a sors által, s hát, meg kell mondani, sorsa sem nagyon törekedett erre. De hadd említsek itt meg még valamit. A mélyszegénységből fölemelkedő, autodidakta, s költői mintáit József Attilában, Weöresben, Szabó Lőrincben és Jékely Zoltánban, távolabb pedig Villonban és Adyban meglelő Kormos azonban költői indulása idején – paraszti-népi gyökerei és nyelve ellenére – mindenekelőtt a csodálattal tekintett Sárközi Márta (Molnár Ferenc lánya) széles merítésű Válasza, illetve az újholdasok polgári-urbánus társasága körül találta meg természetes környezetét („Sokunk anyja volt a mi nemzedékünkben”, jegyezte meg Sárközi Mártáról önéletírásában Kormos, de másutt is „nemzedékem anyjának” nevezte), s később is a párizsi magyar műhelyesek avantgárd köreiben időzött szívesen. Kevés kapcsolatot lelni viszont közte és a Nagy László- és Juhász Ferenc-féle szárny, illetve az Illyés–Csoóri-vonal képviselői között, s írásaikban is kölcsönösen elenyésző érintkezési pont lelhető fel köztük, bár igaz, az 1946-ban rövid időre feltámadt Választ szerkesztő Illyés is jelen volt a pályakezdésénél, Juhász Ferencet pedig épp Kormos segítette hozzá az első közléséhez, s Nagy Lászlót, az „iszkázi Rimbaud”-t is szép tévéinterjúval tisztelte meg rövid életük vége felé, 1975-ben). Igen jellemző a kép, melyet Fodor András villantott fel naplójában a pálya elején levő Kormosról, amikor egy alkalommal, az 1940-es évek vége tájt benézett az ELTE Múzeum körúti bölcsészkarának VI-os termébe Waldapfel József stílusgyakorlat-órájára, ahol az épp Kormossal olvastatta fel verseit, Fodor úgy érezte, hogy a költőt „olyan értetlenség veszi körül, mint mutatványként, kedve ellenére, vidékről fővárosba hurcolt magyar Jeszenyint”.

Visszatérve Kormos amaz anekdotabeli „öt” verséhez, ha azt veszem, talán, legalábbis látszatra, nem is a költészet életművének fő területe, hanem a gyermekirodalom, mellyel – Weöres Sándor mellett – a 20. századi, de nyugodtan mondható: a mindenkori magyar irodalom legmagasabb ormait hódította meg, nagykorúsítva, az ún. magasirodalom, magaskultúra rangjára emelve gyermekirodalmunkat. S e látszatot erősíti a Wikipédia róla készült szócikke is (http://hu.wikipedia.org/wiki/Kormos_Istv%C3%A1n; letöltve: 2013. április 13.), amely „jellemző műfajaként” egyedül csak a mesét tünteti fel, s „fontosabb műveiként” is csak a Vackor-történeteket említi. A megítélésében, ismertségében mutatkozó egyoldalúságot maga is észlelte, s bár korántsem volt elégedett vele, rögtön meg is jegyezte, hogy „gyerekeknek írni a legtisztességesebb feladatok közé tartozik”, s egyébként is, vélekedett, ekkor – s velük – „került ki a dilettánsok kezéből” a gyermekirodalom (egészen addig, mondja valahol, „Pósa bácsi és utódai vígan lubickoltak »költészetünk« békalencsés állóvizében, s nemzedékek fejét […] nyomták az undok lé alá”). Vagy értsük a wikipédiás megha­tározást úgy, hogy versei is tulajdonképpen népi mesekincsünk és beszédhagyományunk egyedi megnyilvánulásai? Mellesleg, így sem járnánk messze az igazságtól; mégis talán fordítva igaz: meséiben, gyermekirodalmi műveiben, de többi műfajaiban – vallomásos és emlékező prózáiban s természetesen műfordításaiban is – elsősorban költő volt, és az is maradt mindvégig.

Sokatmondó egyébként, hogy Weöres és Kormos milyen egyformán gondolkodtak a gyermekirodalomról (életkorukat tekintve tíz év volt kettőjük között); a Bóbita költőjében kezdetben fel se merült, hogy bizonyos lírai darabjai gyermekversekként is működhetnek, illetve hogy különbséget lehetne tenni vers és gyermekvers között, mert csupán jó és rossz vers van. („Micsoda szerencséje például a gyerekeinknek, hogy van egy Weöres Sándorunk!” – kiáltott fel valahol Kormos, majd másutt hozzátette, hogy a magyar gyermekirodalomban az ő 1946-ban megjelent Gyümölcskosarával kezdődött minden, ami „újnak, igazi gyerekköltészetnek mondható”, s szerinte a Bóbita „lett a gyerekköltészet kályhája, ahonnan költő és gyerek egyaránt elindul”. S igen jellemzőnek tartotta, amikor néhány éves kislánya megkérdezte tőle, hogy van-e Pesten Weöres Sándor híd, mert ha van Petőfi híd, akkor biztosan van Weöres Sándor híd is, mert annak is lennie kellene, amiben költőnk sietve egyet is értett vele.) Másutt Kormos is a felelősséget és a művészi igényt hangsúlyozta, amikor arra figyelmeztetett, hogy „a gyerekköltészetet szinte szavanként kell megkomponálni”. Amihez annyit tennék hozzá, hogy ha Weöres a „kályha”, akkor Kormos a kemence, aki a szintén 1946-os Az égig érő fa verses meséinek, mesefeldolgozásainak lassú folyású epikájával Weöres gyors mozgású, kis, játékos-zenei darabjainak lírájával párhuzamosan ugyanannak a (gyermeki) világnak és (költői) eszköztárnak a másik oldalát, megnyilvánulási lehetőségeit képviseli. Pedig a gyermekirodalom eleinte Kormos számára (is) „önvédelem volt csak, hogy ne mondják, nem írok”, ám ezzel az „önvédelemmel” rögtön modernizálta, meg is újította a magyar mesehagyományt, s azt a legteljesebb mértékben a gyermeki lélekre hagyatkozva teremtette újjá.

Így történhetett, hogy az elmúlt közel hét évtizedben – 1946, első, verses meséket tartalmazó könyve, Az égigérő fa óta – Kormos meséin, gyermekversein is nemzedékek nőttek fel, s tanulták az ő szavaival, Weöreséihez hasonlóan, anyanyelvüket, világukat és önmagukat, és teremtett Vackorral meg a többiekkel – Bóbita és mások mellé – mindenkori mesevilágunkhoz újabb örök életű mesealakokat. Amit Kovács Sándor Iván jegyzett meg Weöresről, hogy tudniillik „maga nevelte-neveli magának olvasóit”, Kormosra is teljes mértékben ráillik. Ami pedig azt illeti, bár többen is keresték Vackor gyermekirodalmi előképét, mintáját – még Sebők Zsigmond Dörmögő Dömötöre meg Bodó Béla Brumi mackója felé is tapogatózva, noha ez utóbbi csak néhány évvel idősebb Vackornál –, valószínűleg Vargha Balázs talált rá az igazságra, amikor úgy gondolta, „Vackor senki más, mint Kormos István”, azaz önarckép, a róla szóló verses mesék sajátságos önvallomásokként is értelmezhetők.

A történet az 1948-as magyarországi kommunista hatalomátvétellel gátlástalanul tombolni kezdő diktatúra éveibe nyúlik vissza, amely – Kormos István szavával – az irodalomban is az „új jégkorszakot” jelentette, amikor szinte az egész irodalom szellemi-lelki karanténba került, amikor az irodalom minőségét és hitelét azok őriz(het)ték meg, akik önkéntes némaságot fogadtak, vagy akiktől a hatalmi erőszak megvonta a szót, s amikor pontosan lehetett tudni, hogy azok a csúcsai, akiket (amelyeket) rikító-tarkára pingált papírmasé díszletekkel eltakarni igyekeztek. Fordított világ volt ez, amikor a minőséget, az értéket a távolmaradása, kimaradása mutatta leginkább, amikor az irodalom történetét a jelen nem levőknél kellett kezdeni, azoknál, akik a pufogó közhelyek és üres kinyilatkoztatások karneváli tarkaságát félreáll(ít)va szemlélték, bár az is igaz, hogy – megint csak Kormost idézve – „a szigetre kirakottak” „sokat nem vesztettek ebben az időben”, a „tehetségesek nem mentek tönkre”. Így történhetett, hogy a 20. század második fele magyar irodalmának legmagasabb hegyvonulatait az 1950-es években és az 1960-asok elején átláthatatlan ködök takarták, s miként – bő évtizeddel később, szintén Kormos, az egy emelettel fölötte lakó, költőként akkor még továbbra is homályban levő Kálnoky László kapcsán megjegyezte (aki nem sokkal később végigasszisztálta költőnk hirtelen halálát), az is a magyar költészet nagyságát és a magyar irodalom és szellemi élet „oktalan fényűzését” bizonyítja, hogy a Kálnokyhoz hasonló „csudálatos költők” „ismeretlenségben lehetnek” a hazában (lásd itt Kálnoky beszédes nevű költői alteregóját, Homálynoky Szaniszlót is). Ami még inkább a magyar irodalom az időbeni nagyságát bizonyíthatja, a fent hivatkozott „nyavalyahozó években” olyan alkotók voltak akár évtizedig is tiltólistán vagy önkéntes száműzetésben, azaz a – Dülöngélünk című Kormos-vers szép példájával – „csukott szájjal éneklők”, „jégtáblára kirakottak”, akiken nem fogott „a jó tanács, amikor hamis énekre biztatták” őket, mint Kassák Lajos, Szabó Lőrinc, Füst Milán, Szentkuthy Miklós, Weöres Sándor, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes… és még hosszan lehetne folytatni a sort a „cirkuszból kicsapottakkal”, „az irodalom margójára szorultakkal”, a „hajóról vízbe esettekkel”, akik „önvédelemből” más, irodalmon belüli tevékenységi formákat kerestek maguknak. És csodálatos, hogy a magyar irodalom, költészet, szellemi élet még ebből a betiltássorozatból is nyerni tudott, hiszen kérdéses, ha a felsoroltakat nem állították volna félre költőként, íróként, gondolkodóként, megszületettek volna-e, mondjuk, a magyar műfordítás- vagy gyermek- és ifjúsági irodalom azon remek(lés)ei, amelyekkel ezek a területek a nevezettek kitagadásával, e műfajokba szorításával gazdagodtak.

Így került Kormos, a légüres tér és különböző magánéleti válságai meg „kópélelke”, azaz eredendően nyugtalan természete folytán – lásd ide vonatkozóan az N. N. bolyongásai vagy a Harlekin búsul „diákos-kópés” hangba bújtatott drámáját! – az 1960-as évek első felében kétszer is Párizsba, illetve a normand tengerpartra, ahol végre nem táncoltatta „úr s janicsár”, s ahol valóban otthon érezhette magát, mint talán csak a vidéki Magyarországon („hazám Normandia s Bretagne, / s főképp Moson, Baranya, Tolna”). A francia fővárosban, amely számára „tulajdonképpen csak egy szerelemhez volt háttér” – Fodor András Kormos számos titkát felfedő, baráti arcképében költőnk ez időszakát „a realizálhatatlan szerelem ámokfutásának” nevezte –, Kormosnak volt ideje „sok mindenbe beleütni az orrát”: megfordult az élő francia költészet nagyjai – André Frénaud, Jean Rousselot, Paul Chaulot, Pierre Emmanuel, Eugène Guillevic – társaságában; francia kéziratokat lektorált a Gallimard-nak meg a Seuilnek (persze nem kellett beleszakadnia a munkába, ráadásul elég jól megfizették, olykor még pókerezésre is futotta belőle), de az avantgárd Magyar Műhelybe a bihari „fekete bojtárról”, Sinka Istvánról is írt (na meg Nemes Nagy Ágnes versfordításairól és – egyik – korábbi feleségéiről, Rab Zsuzsáéiról); itteni társaságához tartozott mindenekelőtt Gara László, azaz, pontosabban – ő javítja ki így: „Gara Laci!” –, „szent őrültje és halottja a magyar költészetnek”, továbbá Parancs János és a Magyar Műhely csapata, Hantai Simon és Csernus Tibor, a két festő, „ádáz” sakk- és biliárdcsatákat vívott Pátkay Ervin szobrásszal, de nem hagyható ki a sorból Lungauli, az „elefántcsontparti születésű párizsi diák”, ahogy Kormos elnevezte: a „szerecsen Noszty Feri” sem. Költőnk párizsi hotelszobájának falát egy József Attila-kézirat díszítette, a szinte ars poeticának is beillő Lassan tűnődve, amelytől, amikor valamelyik barátja, hogy anyagilag kisegítse, felajánlotta, hogy ötven frankért megvásárolja tőle a British Museum részére, Kormos mégannyi pénzért sem volt hajlandó megválni (ám barátja később mégis elküldte neki az ötven frankot, mert a kéziratot nem adta el neki). Szállodája, az Hôtel de Gironde, nem messze volt Picasso műtermétől meg a Sartre–Beauvoir házaspár lakásától; de lakott a rue des Grande Augustins-en is, szemközt a Kifulladásig-on akkor már túl levő Jean-Paul Belmondóval, akivel – meg egy angol fiúval és egy olasz gyerekkel – sokszor lábtengóztak az utcán, nyilván kifulladásig; ebben Kormos, állítása szerint, jó volt, egyszer – így a legendáriuma – még fradista korában Sárosi III-mal, azaz Bélával klubjuk házi lábtenisz-bajnokságát is megnyerték, mert hát – ugye – „a költői pályán nem költőként mozog az ember”, s különösen az olyan, akinek pályája sincs, „csak élete”.

Annak idején, az 1970-es évek elején, „egy előző inkarnációmban” – mondhatnám Joseph Brodskyval (Joszif Brodszkijjal), bár ő kicsit más összefüggésben használta ezt önmagával kapcsolatban – elég sok mindenbe beleütöttem, az agilitást sokszor összekeverve a kotnyeleskedéssel, az orrom; amit sajnálok: sokszor a vers helyett is. Párbeszéd címmel féllegális irodalmi lapot szerveztem például, melybe Kormos is ígért finnugor népköltésfordításaiból (a lapból persze nem lett semmi, a kiadónak felkért művelődési intézmény igazgatója az utolsó pillanatban visszalépett ígéretétől), nemzetközi kisszínpadi fesztivál összehozására pazaroltam az időmet, tanácskozásokat hoztam össze a központi hatalmasságok és hivatalnokocskák kikerülésével fiatal írók részére, oly korban és országban: az 1968 után erősen posztsztálinista irányba terelt Csehszlovákiában, ahol már többé-kevésbé bezárultak a kapuk az efféle kezdeményezések előtt. Az egyik összejövetelünkre Csoóri Sándort hívtam meg előadónak a modern költészet és a népköltészet kapcsolatáról, egész pontosan arról a „szürrealisztikus erezetről”, amely „ha halványan is, de a figyelő szemnek nyomon követhetően fut végig az egész népköltészet márványtömbjén”, amihez az ötletet a költő Szántottam gyöpöt című, ma is érvényes esszéje adta az 1969-es Faltól falig kötetéből (de benne volt már az 1966-os A költő és a majompofában is). Hagyomány és modernség viszonyáról, néven nevezve: a népi szürrealizmusról beszélgettünk tehát vagy két, két és fél tucatnyian összejövetelünkön, noha akkor még mit sem tudtam a kifejezés eredetéről, és maga Csoóri sem beszélt róla. Néhány évvel később, Kormosnak az Új Írás 1976-os, már a maga idejében is irodalomtörténeti jelentőségű Pályám emlékezete sorozatába írt önvallomásából tudtam csak meg, hogy a szóösszetételt vele, illetve a verseivel kapcsolatban Szabó Lőrinc használta először közvetlenül a háború után, 1945-ben. Kormos barátainak ugyanis sikerült rávenniük a költőlegendát, hogy olvassa el az ismeretlen fiatalember verseit, ám a dolog meglehetősen balul sült el, mert a Tücsökzene klasszikusának – amelyet ekkoriban kezdett írni – egyetlen jó szava sem volt róluk. Jóval később viszont maga Kormos is meglepetéssel fedezte föl Szabó vonatkozó időszakot felölelő, de csak az 1970-es évek derekán kiadott „hátborzongató, dosztojevszkiji hátterű” naplójában a következő bejegyzést egykori „kivégzéséről”: „Tegnap Óbudán kedves irodalmi embereknél, nem tudom, kiknél, nagy irodalomtisztelet, bor, mákos kalács. Egy fiatal, tehetséges költő, sok groteszk ötlettel az írásaiban: szürrealizmus népi magyar hangon…” Egyébiránt a „tréfát”, a „frissességet”, a „hetyke játékot”, „ötletet” és „gúnyt” emelte ki Négy nemzedék-beli bevezetőjében Kormos jellemzőiként 1948-ban Sőtér István is, s ezek a jellegzetes jegyek mindvégig érvényesek maradtak költészetére. Kormos nyelvére, képalkotó készségére, látásmódjára, világérzékelésére teljes mértékben igaz, amit Csoóri annak idején, az 1970-es évek elején a népi műveltség továbbéléséről, a magyar szellemi és művészeti életbe való illeszkedéséről általánosságban írt egyik fontos ön- és közösségkereső, illetve -teremtő jegyzetében, ami költőnk életművében is szinte „már-már bartóki színvonalon” nyilvánul meg. Hiszen, mondja tovább Csoóri, „minden nép a maga […] művészetében lángelme”, és „semmivel sem erőtlenebb, mint soraiból előlépő halhatatlanjai”, s ha ez így van, márpedig hazudni sem lehetne mást, akkor Kormos költészete a nép teremtő géniuszának megtestesülése – modern hangvételben, korának köntösében. Igen szerencsés párhuzamnak vélem Illyés Gyula rögtönzését is Kormosról, melyet költőtársa halálhíre kapcsán firkantott a naplójába: „Max Jacob? Magyar paraszti múlttal.” Magamra vonatkoztatva, ma is azt gondolom, immár a hatvan és a hetven közti felezővonalon, hogy Kormos költészete máig beszélni tanít, a magyar nyelv ritka mélységeit tárja fel, és nem mindennapi magasságaiba röptet egyszerre, váratlan képei, leleményei, rátalálásai, meghökkentő képzettársításai elektromos kisülésekként hatnak, „páratlan versbeszéde” mindennap új és új elemével bűvöl-bájol el. Vallom, hozzá járok még ma is iskolába nyelvleckéket venni, akinek vitathatatlanul legnagyobb hatású nyelvtanáraink – Faludi Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály, Arany János, Kosztolányi Dezső, Márai Sándor, Weöres Sándor – mellett tudom a helyét.

Persze Kormos esetében sem emlékszem pontosan, mikor és hol, milyen körülmények között találkoz(hat)tam vele először személyesen; még szerencse, hogy Koncsol László emlékezése megbízhatóan eligazít ebben a kérdésben. Kiváló esztétánk és esszéistánk ugyanis Irodalmi Szemle-beli Kormos-nekrológját a költő 1970. tavaszi pozsonyi látogatásával indítja, amikor az a Madách Könyvkiadó vendégeként fölkereste a lap szerkesztőségét is. Mivel az év április 1-jén két évre bevonultam katonának a Csehszlovák Néphadsereg szenici nehéztüzérségi ezredéhez (e Pozsony és Nagyszombat közötti városka neve a 19. század végi magyar költészetben járatos olvasónak Komjáthy Jenő itt töltött esztendeiről lehet ismerős), Kormos pozsonyi kiruccanása valószínűleg márciusban lehetett (e hónap végét valószínűsíti Koncsol is, esetlegesen megemlítve még április elejét, de az a fenti ok miatt már szinte kizárt), s bár akkor már fülig szerelmes újházasként (vagy inkább, életem későbbi alakulásának ismeretében: elsőházasként?) Komáromban éltem, dunaszerdahelyi újságíróskodásom révén a hét egy napját mindig a szlovák fővárosban töltöttem lapom nyomdai korrektúrázásával, és ilyenkor rendre felügettem a Szemle Štefánik (korábban: Stefánia) úti redakciójába is. Bár az is lehet, hogy a nyomdánkhoz közeli Krym kávéházba hozta le valaki a költőt a Szemléből, ahol nemzedék- és véletlen asztaltársaimmal akkori életünk nagy részét múlattuk (sőt, 1970-re a szerkesztőség is leköltözött ennek szomszédságába). Koncsol említi Kormos egy 1974-es pozsonyi látogatását is, amikor tíz napot töltött nálunk az Írószövetség vendégeként; bizonyos azonban, hogy már korábban megismerhettem, mert ekkorra már viszonylag rendszeresen találkozgattunk Pesten, általában az EMKÉ-ben („…ott, ahol a 6-os megáll”, ugye; kevesen tudják, hogy anno, még a boldog békeidőkben kis kölcsönkönyvtára is volt a kávéháznak, a „román megszállás alatt” viszont a tizennégy éves József Attila volt itt kenyeresfiú), ahová Kormos át-átugrott munkahelyéről, az egykori híres New York-palotabeli, harmadik emeleti Móra Kiadóból (az ugyanazon épületbeli New York – akkor: Hungária – kávéházból például nem emlékszem rá, az EMKÉ-ből s a közeli Kulacsból azonban annál inkább), vagy ha Pestre érkeztemkor felhívtam, és épp otthon volt, mindig készséggel bejött éppen aktuális lakásából, szálláshelyéről. Húszéves voltam ekkor, huszonegy, huszonkettő, huszonhárom – ő apám korú: közel az ötvenhez, igaz – mondom most kellő öniróniával és főképpen jókora társadalomkritikával, az akkori viszonyok bírálatával –, mindketten elsőkötetesek. (Pontosabban, nem az igazsághoz, hanem a valósághoz hűbben: én első-, ő – még első találkozásunkkor – egy-, azután a Szegény Yorickkal rögtön le is körözött.) De hol voltam én tőle (s persze, ma is: hol)?! Ezek, az itt leírtak ugyanis, természetesen messze nem engem jellemeznek, hanem őt, az ő nyitottságát, eredendő s mindenki felé megnyilatkozó közvetlenségét, kedvességét.

A fiatal költészetért egyébként is legendásan sokat tett, mint a Kozmosz Könyvek elsőkötetes sorozata gondozójának, sokan köszönhetik neki – többek között a később, halála után a sorozatnál örökébe lépő Nagy Gáspár is – az indításukat, indulásukat. (Mi sem természetesebb, hogy Kormos Koncsol szerint Pozsonyban is „kereste és szerette” s „szívesen fogadta a fiatalokat”.) Az 1960–1970-es évek fordulóján, az 1970-esek elején egyébként Magyarországon még számos visszásság nehezítette a fiatal, pályakezdő költők, írók színre lépését, fogadtatását, érvényesülését, sok volt körülöttük a zavar, bizonytalanság (Tandori Dezső például harminc-harminckét évesen, Hamlet-kötetével a háta mögött még fiatal költőnek számított; s előbb nyert nemzetközi pályázatot, vagy kapott Kassák Lajos-díjat Párizsban, mint József Attilát – József Attila hazájában, amely csak negyvenévesen, hét saját kötet írójaként és hatvan műfordításkönyv fordítójaként „találta el” őt). Ilyen értelemben mi, Csehszlovákiában, akkori húsz-huszonvalahány éves indulók igazán szerencsések voltunk. Kormos kiváló beleérző készséggel vall egy helyt erről a kérdésről: „A költészet 20. századi népművészet lett nálunk, a szerkesztőségi előszobákban bűntudatos fiatalok ácsorognak: verset hoztak. Ezért a bűntudat! De alig van, akihez fordulhatnának, majdnem a lottó variáció-lehetőségeivel kell számolniuk: kihúzzák-e a számukat, azaz a nevüket, s a féltett kéziratból nyomtatott vers lesz-e?”

Utoljára a New York háta mögötti, a Dohány utca és az Osvát utca sarkán levő Kulacs étteremben találkoztunk – ekkor már 1976-ban, vagy inkább 1977-ben, a halála évében jártunk –, a hátsó asztalnál ebédeltünk talán négyen-öten (a Jókai bableves volt a specialitásuk). Persze bor is került az asztalunkra. A szót főleg Kormos vitte, igencsak elemében volt, kedvenc attrakciójával szórakoztatott: kisantológiányi dilettáns költő verseit adta elő élvezetesen, harsányan. (Meg talán még jeles költőink 1950-es évekbeli Sztálin-köszöntői és más csasztuskái is szerepeltek a műsorán – e kettőben verhetetlen volt; meg, Fodor Andrása írja valahol, barkochbában is.) Akkor már régebben elkészült a Fűzfák a Parnasszuson című, dilettáns versekből összeállított, ám tudtommal soha meg nem jelent antológiájával (hírlett, eredetileg a Kozmosz Könyvek általa szerkesztett nevezetes sorozatában, A Magyar Irodalom Gyöngyszemeiben kívánta megjelentetni, mivel úgy vélte, hogy „Karinthy Így írtok ti-jával vetekedő humorú antológiát lehetne összeállítani a félmúlt és a ma” klasszikus „dilettánsainak” zengeményeiből, de csupán a Pesti Barnabás utcai Egyetemi Színpadon sikerült színre vinni belőle az 1969–1970-es esztendő fordulóján egy fergeteges pódiumszínpadi összeállítást.) Jóval Kormos halála után, már a rendszerváltás táján, 1990–ben, Kövesdi Péter, Marton Péter és Szilágyi Márton összeállításában és szerkesztésében Megfúvom szittya lantomat címmel megjelent ugyan egy, Szórakoztatóan rossz versek alcímet viselő vékony füzetke, amelyhez azonban annak szerkesztői nem használták Kormos gyűjtését, mindössze előszavukban utalnak rá, hogy összeállításuk címében a hajdani egyetemi színpadi műsor Szittya Attila Bendegúztól eredeztetett mottóját parafrazálták. (Azóta viszont már több, Kormos címleleményével ellátott, bűn rossz versek típusú összeállításról is tudni; 2011-ben például a Szopori Nagy Lajos Versmondó Kör tartott Esztergomban ilyen előadást, amelybe Weöres beugratásképpen írt, ujjgyakorlatnak szánt dilettánskáját, az egy hetvenhat éves, kitalált szerző: ifj. Kanalas Béla nevéhez kötött Kampanellát is.) Nekem azonban máig fülemben zengnek Kormos rekedtes hangján Hazafi Veray János, Szittya Attila Bendegúz és mások kacagtató klapanciái és nyögdécsei, s elképzelem, micsoda páratlan kincs lehetne birtokunkban, ha valahonnan előkerülhetne még gyűjtésének eredeti kézirata, vagy ha már akkor létezett volna a videofelvétel készítésére is alkalmas mobiltelefon, hogy legalább azzal felvehettük volna fergeteges alakítását.

Bertha Bulcsunak adott interjújában a költő egy évvel a halála előtt azt találta mondani, hogy „hatvanéves koromban is inkább a nőkre gondolok majd”, bár – biztos, ami biztos – hozzátette: „ha netán megérem a hatvanadik évet”. Nos, nem érte meg, így – helyette – már csak én gondolhattam hatvanadik születésnapján talán azokra a nőkre is, akikre ő gondol(hatot)t volna hatvanévesen. Amit meg is írtam a Kormos István a nőkre gondolna, ha én Kormos Istvánra gondolnék, amint a nőkre gondol című versemben, amely valamelyik kötetemen kívül, Z. Szabó László jóvoltából, bekerült a Kormosról, illetve Kormoshoz írt versek Az örvénylő szívű vándor című, 1980-ban megjelent gyűjteményébe is. Opusomban a kettős idővel, az idő kettős természetével játszom el, a voltot a vannal vetítem egymásra, a folytathatatlan folytatásának esélyeit latolgatom, egyfajta imaginárius idő terébe helyezve át szöveg-magamat: „Kormos Istvánra gondolok aki / most lenne hatvanéves és a nőkre / gondolok akikre ő gondolna / ha élne és meglehet / hogy már a nők / hogy már a nők se / hogy már a nők se élnek / akikre ő gondolna ha élne / koccintanék vele / kocsmaasztal pohara után nyúlnék / de az az asztal és az a pohár / már egy más időben / és egy más történetben létezik”, s ugorva egyet a vers végére: „…már lassanként / én is egy más időben és egy más történetben létezem csak / talán éppen Normandiában melynek / gauguinsárgának látta a partjait / Jumièges piacán a Bienvenu tanyán ahol még / nem voltam / nem voltam soha / de járt ő ott helyettem is eleget / úgyhogy már helyette is jól emlékezhetek / minden zugára / zegére”. S bár távol áll tőlem, hogy költészete fényével saját versemet világítsam meg, szerényke lírai darabommal – emléke megidézése mellett – elsősorban az érdekelt, hogy a kormosi líra egyik lényeges eleme, az időjáték felhasználásával, az időtlen aktivizálásával miként sikerül mozgásba hozni saját szövegemet. Egyébiránt az is rá vall, hogy a hozzá, illetve emberalakja és versei ihletésére írt opusok már halála után két-három évvel egy több mint háromszáz oldalas kötetet tettek ki, amely – Ágh Istvántól Csorba Győzőn, Csukás Istvánon, Fodor Andráson, Jékely Zoltánon, Juhász Ferencen, Károlyi Amyn, Nagy Gáspáron, Nagy Lászlón, Orbán Ottón, Parancs Jánoson, Páskándi Gézán, Tamkó Sirató Károlyon, Tandori Dezsőn, Tornai Józsefen, Utassy Józsefen, Vas Istvánon, Weöres Sándoron, Zelk Zoltánon át Zsirai Lászlóig, afféle sajátos, új Ablak–Zsiráf lexikonként – nem kevesebb, mint kilencven költő százhatvankilenc opusát tartalmazza. Vagyis, s ez ugyancsak ritkaságnak számít, Kormos már életében – és halálában is –, Weöreshez hasonlóan, szinte az egész kortárs magyar költészetet, úgymond, szóra bírta, egyesíteni tudta, életkorra, politikai meggyőződésre, világszemléleti és irodalmiízlés-beli különbségre való tekintet nélkül. S ha ehhez még hozzávesszük, hogy Vasy Géza 2002-es Kormos-emlékkönyve (Szegény Yorick. Kormos István emlékezete) a Z. Szabó-féle leltárba vétel mellé további harminc új, abban nem szereplő nevet sorakoztat fel a Kormos-recepcióból (Baka Istvántól többek közt Béládi Miklóson, Bertha Bulcsun, Csurka Istvánon, Domokos Mátyáson, Illyés Gyulán, Lator Lászlón, Lengyel Balázson, Pándi Pálon, Sőtér Istvánon, Sárközi Mátyáson, Sütő Andráson keresztül egészen Zelnik Józsefig), akkor még inkább igaznak kell gondolnom a fentieket. (Érdekes viszont, hogy egyik gyűjteményben sem szerepel Csoóri Sándor neve, írása, jóllehet az ember azt gondolná, ha valakinek, neki biztosan köze lehetett Kormoshoz, illetve ha valaki, ő biztosan nyilatkozott vele kapcsolatban.) A két emlékező kötetben természetesen szép számmal szerepelnek a költőnk hir­telen halála fölött merengő nekrológok, búcsúversek – jómagam is versben, egy kilencsorosban fejeztem ki halála fölötti megrendülésemet a pozsonyi Irodalmi Szemlében (Yorick elment; mely opusomat szintén átvette Z. Szabó 1980-as gyűjteménye), ám ennek egyetlen sorát sem én írtam, hanem azt Kormos jellegzetes verssoraiból, képeiből, motívumaiból szerkesztettem (montá­zsoltam) egybe, ilyképp búcsúzva tőle – saját szavaival, magamévá élve vers-, kép- és fantáziavilágát: „Koporsó födele kattan, / koromNap vigyorok ránk, / kék fazékban fő a kappan, / mi tort ülni jöttünk ide, / csiger kaparja torkunkat, / Kogutowitz úr káromkodik, / kék fazékban fő a kappan, / koromNap vigyorog ránk, / koporsó födele kattan.”

Fentebb említett nőidéző versem mellett a pozsonyi Új Szó 1983. október 27-i számában „…világokat varázsolok” címmel egy kis jegyzetben is megemlékeztem Kormos István meg nem élt hatvanadik születésnapjáról. Azóta kereken három évtized telt el; Kormos – ha él(het)ne, kilencvenéves lenne most. De már harminchat éve halott. A mítoszok, az ősi (népi) hiedelemvilág, a legendák felől érkezett a magyar költészetbe, életében a görög sorstragédiák és antik komédiák erőterében élt, s alakja is, költészete is legendássá növekedett, és legendák forrásává vált. És amit annak idején, születésnapi emlékezésemben is fontosnak tartottam kiemelni, lírája a szemérmes-szemérmetlen kitárulkozás költészete, a személyiség és a személyesség rehabilitálása egy elszemélytelenedő, különféle uniformisokba kényszerülő világban, a tárgyias, illetve tárgyilagos (objektív) líra, a szövegköltészet és az epikus, narratív poézis térhódításának korában a privát szférát tette meg költészete teréül, s a költő (az ember) látszólag senkire sem tartozó magánügyeit emelte be a közös­ségi létélmények tágasságába. Amihez már csak annyi hozzátennivalóm van, hogy – Csukás István Az égi kártyaparti című megrázó Kormos-versének szép zárlatát idézve – még mindig nem bírom őt elképzelni halottnak. Ami életemben – életünkben, akiket rabul ejtett személyiségének vagy költészetének varázsa – már így is marad.

S azt is nehéz elképzelnem, hogy ez akár a halálom után is megváltozhatna.

(Dunaszerdahely, 2013. október 21. – 2014. március 29.)

Fejezet az Önarckép – másokban sorozatból.

Tóth László további írásai