Varró Vince: Az én huszadik századom zárójelentése

Varró Vince könyvének első kiadása Zárójelentés címmel 1996-ban jelent meg, akárcsak a második 1999-ben. Nagyon ötletesnek találtam: orvos önéletrajza ennél szellemesebb címmel el sem képzelhető. A mostani bővítés, nem tagadom, kevésbé tetszik, mert lazít az értelmezésen: nem a gazdag orvosi pálya zárójelentése, hanem az évszázad mérlege kíván lenni, de a több itt kevesebb. Ám a címváltozás annyiban jogosult, hogy a korábbiakhoz képest nyolc új fejezet gazdagítja.

A família szerteágazó: a könyv elején a Monarchia térképe mutatja, a rokonság hogy szóródott szét. De ha a mai állapotot nézzük, az is ezt a hagyományt örökíti.

Édesapja, Varró Aladár Béla (1881–1956) Nagy­kikindán született. Családi nevét az ő ügyvéd apja, Weisz Ignác magyarította meg 1892-ben, amikor a zsidóság lelkesen vállalta a magyarságot. Varró Aladár Lugoson érettségizett, 1906-ban Pesten szerzett gyógyszerész-oklevelet. A fővárosban lett patikussegéd, majd Szegeden Leinzinger Gyula Széchenyi tér 7. sz. alatti gyógyszertárában. Hamarosan tanulmányútra ment Németországba, Franciaországba. Németül, franciául, szerbül beszélt. Mivel hazatérése után patikája Pesten a Petőfi Sándor utcában anyagilag nem vált be, visszatért Szegedre, és kölcsönből megvette egykori főnökének főtéri gyógyszertárát. Előnyeit azonban nem sokáig élvezhette: kitört a világháború. Hamarosan a szerb fronton találta magát. Bajtársa volt Sztojákovics Demeter, a Sztójay Döme néven hírhedtté vált későbbi berlini követ, a német megszállás után a deportálásokat végrehajtó kormány miniszterelnöke és vitéz Béldy Alajos altábornagy, országos leventeparancsnok, aki később is tartotta a kapcsolatot vele, fölkereste drogériáját. Varró Vince gyermekkori emléke, amikor a tábornok úr apja előtt gyors mozdulattal letolta a nadrágját, hogy megmutassa ekcémáját, amelyre megfelelő gyógynövénykenőcsöt kapott.

Alig került a frontra, 1914 végén Sabácnál súlyosan megsebesült. Nem engedte levágni a lábát. Meggyógyult, ám élete végéig kissé sántított. Főhadnagyként szerelt le. Német becsületrendet kapott, s ennek később nemcsak számára, de családjára nézve is életfontosságú jelentősége lett. Fia a gimnáziumban tandíjmentességet, a család pedig a zsidótörvények alól – bár nem teljes – kivételezettséget kapott.

1920-ban megnősült. Egyszülöttjük 1921-ben Varró Vince lett. 1923 és 1943 közt nyolc könyve jelent meg, egy 1946-ban Milánóban olaszul a gyógynövényekről, a növényi gyógymódokról, gyógyhatásaikról, a fűszeres növények termesztéséről, gyűjtéséről, alkalmazásáról, gyógynövényekkel végzett arc- és testápolásról.

Varró Vince élete mintapéldája lehet a szabad akarat és a determinizmus összjátékának. Még középiskolás, amikor 1938-ban kijutott Franciaországba, a grenoble-i nyári egyetemre. Kamaszkori fabiánus nézeteiből Franco, majd Hitler történelmi erőszakának tapasztalatai ábrándították ki. A hírneves budai gimnáziumban szerzett kitüntetéses érettségi (1939) után a numerus clausus külföldre kényszerítette. Két nagybátyja is élt Belgrádban, egyikükhöz költözött. Ahogy kiért, kitört a második világháború. A szerb nyelvvel boldogult, 1941-ben katolizált, de a környezet hatására, a leigázott szerbek érthető Hitler-ellenes gyűlöletével együtt érezve a kommunista eszmék vonzónak látszottak számára. Tartós vízumhoz nem tudott jutni, így 1941 tavaszán hazatért. Ősszel sikerült beiratkoznia a pesti egyetem jogi karára.

Ám 1944-ben munkaszolgálatra kellett bevonulnia. Radnóti Miklós életrajzából ismerjük a jugoszláviai Bor nevét: őt is oda vitték. Volt ereje, kedve naplót vezetni, meg is tudta őrizni, így egykorú beszámolót olvashatunk könyvében a viszontagságos, de végül sikeres hazatérésről. A partizánok is segítették őket. 1945 februárjának első napjaiban Szörényváron (Turnu Severin), Temesváron, Makón, Szegeden át hazaért a fővárosba. Budáról és a Margit-szigetről még a befészkelt németek át-átlőttek a pesti oldalra. Szerencsére szüleit megtalálta, de lakásukba menekültek költöztek, a teljes berendezést ők használták, üzletüket kifosztották. Ez és a tapasztalat, hogy Makón nincs hiány élelemben, a családot arra ösztönözte, hogy vállalják az utazás nehézségeit, sőt kockázatát: „Február végén elindultunk ugyanazon az útvonalon, ahogyan Pestre jöttem. Csak most nem ültünk partizánszakaszban, hanem túlzsúfolt marhavagonban, batyuzókkal együtt. Öt napig tartott az út Pestről Makóra, de végül is megérkeztünk. Hubert Pál, unokabátyám, elhelyezett bennünket, ennivaló volt, rendes ágyban aludtunk, és fürdőszobában mosdottunk.”

Makón Varró Aladár megnyitotta rokonának, az Auschwitzban elpusztított Mathézer Jenőnek patikáját, Varró Vince pedig Szegeden beiratkozott az egyetemre: elismerték három belgrádi szemeszterét. Be is költözött Szegedre, a Dugonics utcában egy Nyugatra menekült nagykereskedő házában talált lakást barátaival, akikkel itt találkozott. „A házban volt raktáruk is; a háztulajdonos tápai gyékényszőnyegeket árult. Ágynemű, takaró nem lévén, éjjel a gyékényszőnyegekbe burkolóztunk, s nagyon jól aludtunk.” Nemsokára azonban egy háromszobás, szépen berendezett belvárosi lakáshoz jutottak, s ez az egyetemhez is jóval közelebb esett.

Egy ideig, a viszonyok javultával, a család tervezte a visszatérést a fővárosba. Varró Vince is, bár jól érezte magát a Tisza partján, úgy képzelte, Pesten keres orvosi állást. Két ok marasztalta Szegeden. Részint a szerelem, amelyből 1950-ben házasság lett, részint pedig az ígéretes pálya: a belgyógyászati klinika, közelebbről az igazgatója, a nemzetközi hírű Hetényi Géza. A negyedik és ötödik évfolyamon hallgatott előadásai elbűvölték. Róla, „a Korányiak szellemi örököséről” kitűnő életrajzot is írt (2008).

Vágya teljesült. Oklevelének megszerzése után, 1949-ben rögtön a Hetényi-klinikára került gyakornoki státusba. Eredetileg endokrinológiával kívánt foglalkozni, de főnökének javaslatára, sőt kívánságára „nehéz szívvel” áttért a gasztro­entero­lógiára, amelynek azután Európa-szerte ismert kutatója, a vezetése alá került klinika munkatársaiból verbuválódott munkaközösség vezetője lett. 1950-ben megnősült, és feleségével beköltözött a klinikára. 1952-ben Hetényi Géza vezetésével aspiráns lett. Ő tűzte ki értekezésének tárgyát is, ismét nem törődve Varró Vince „erőtlen tiltakozásával”: A gyomor savhiányos állapotai. Vitája 1956. október 26-ra volt kitűzve, de a forradalom 1957. február 12-re halasztotta. Ezzel kandidátusi fokozatot szerzett, és a tanársegédi fokozat átugrásával adjunktusi állást. 1965-ben akadémiai doktori minősítést nyert, docens lett. 1970-ben egyetemi tanár. Hetényi halála (1959) után tanszékét és klinikáját ugyancsak a fővárosból Julesz Miklós örökölte. Varró Vince több mint egy évtizeden az ő vezetése alatt folytatta gyógyító- és kutatótevékenységét. Abba kellett hagynia a gyomorvizsgálatokat, és új területre, a vékonybélből való fölszívódás vizsgálatára kellett áttérnie. Kis munkaközösségével ebben is érdekes összefüggéseket tárt föl. Közben 1967/68-ban egy évet Párizsban, Serge Bonflis párizsi intézetében tölthetett. Francia barátja önéletrajzi könyvében (Éclats de mémoire, 1996) több lapon át számol be lelkesen „az iskolateremtő Vince oldalán” szerzett magyarországi élményeiről, bizonyítva kapcsolatuk, barátságuk kölcsönös előnyeit. Varró Vince párizsi működésének kedvező értékelését mutatja, hogy 90. születésnapját Párizsban, itteni munkatársainak társaságában ünnepelhette meg.

Julesz Miklós elhunyta (1972) után az I. sz. belgyógyászati klinika igazgatói székét Varró Vince foglalhatta el. Akik korábban vetélytársai lehettek, már nem akadályozhatták meg útját: Földi Mihály emigrált, Benkő Sándor átkerült a sebészeti klinikára. A szegedi I. sz. belgyógyászati klinika népszerű neve 1973. január 1-jétől 1991. június 30-ig Varró-klinika volt. A hematológiai és kardiológiai profilt néhány szakorvossal együtt átadta az II. sz. belklinikának. A nagyobb, ismertebb I. sz. belklinikának az elképzelése szerint komplex klinika arculatát, föl­adat­tervét pedig legközelebbi barátjával, a később szintén tanszékvezetővé és intézeti igazgatóvá avanzsált Cser­nay Lászlóval dolgozta ki. A tudományos munka gerincét a gasztroenterológia adta. Sonkodi Sándor vezetésével vesebetegségekkel foglalkozó (nefroló­giai), Pokorny Gyula irányításával reumatológiai részleg munkálkodott. Hódi Miklós diabetológiai, Fazekas Tamás aritmológiai munkaközösséget vezetett, Karácsonyi Gizella szövettani laboratóriumot. A klinika tudományos munkásságáról a Fazekas Tamás összeállította bibliográfia Varró Vince nyugállományba vonulásakor 341 lap terjedelmű kötetté kerekedett!

Varró Vince Zárójelentése nem szorítkozik életrajzi adataira, tudományos és egyetemi munkájának ismertetésére (mert közben, 1985-től az egyetem klinikai rektorhelyettese is volt). Amikor pályája egy-egy pontjának fölidézésekor szükségét érezte, számos dologról kifejtette nézeteit – Belgrádból hazatérve a háborúról, később az 1956-i forradalomról, a Kádár-korszakról és a rendszerváltoztatásról is. Első felesége, a jogi doktor Bonta Magda 1987-ben elhunyt. Gyomorrákjának hirtelen aktivizálódásában Varró Vince a csernobili katasztrófa szerepét látja. Második felesége, Vozár Mária asszisztensként dolgozott mellette, de a klinikától egy nagyvállalathoz lépett át, s amikor feleségül ment Varró Vincéhez, osztályvezetői munkaköréből már évtizede nyugállományba vonult. Varró Vince hálával emlékezik meg negyedszázadnál hosszabb harmonikus együttélésükről. Mindkét feleségéről szép portrét olvashatunk.

Első házasságából lánya és fia egyaránt sikeres pályát futott be. Andrea (*1952) Angliában ment férjhez, gyermekei elvesztek a magyarság számára. Andrásnak (*1954) többéves amerikai ösztön­díjai ugyancsak nagy kísértést jelentettek a kint maradásra, de ő mégis hazajött, s édesapjának nyomába lépett az orvosegyetemi pályán. Ma orvos­professzor, intézeti igazgató, a szegedi egyetem rektorhelyettese.

Érthető, hogy Varró Vincét sokat foglalkoztatta sorsát befolyásoló származása, zsidósága. Így vall: „egyértelműnek látszik számomra, hogy életem minden jelentős elhatározását, kapcsolataimat, terveimet ez a problémakör határozta meg”. Másutt: „egész életemet nagyobb vagy kisebb erővel, de végig befolyásolta a zsidó származásom”. Több helyt fejtegeti erre vonatkozó nézeteit. „Vitathatatlanul mindannyian a teljes asszimiláció felé haladtunk.” „Nekem és két gyermekemnek házastársa nem zsidó származású.” „A Varró családnak az utánam jövő generációkban minden köteléke megszűnt a zsidósággal.”

Könyvének végén külön fejezetet szánt a kérdésnek: Kísérlet a „magyar zsidó” fogalom tisztázására. Magam abban látom a hazai zsidókérdés különlegességét, bonyolultságát, hogy a zsidó definíció három értelmezést is összemos: vallást, nemzetiséget és (Izrael megszületése, 1948 óta) állampolgárságot. Varró Vince szerint: „Az ortodox zsidóság jogosan tekinthető népi kisebbségnek, hisz a magyarságtól eltérő nyelvet használt, a jiddist; kultúrája, szokásai, sőt öltözködése egyértelművé tette hovatartozását.” „A neológ zsidóság asszimilációja a magyarsághoz viszont rohamosan haladt előre.” Anyanyelve a magyar lett, betagolódott a magyar társadalomba, még a keresztény egyházakba is.

Fölveti, hogy miért definiálják zsidónak azt, aki sem a vallást, sem a zsidó identitást nem vallja. Válasza: „azért zsidó valaki, mert annak tekintik”. Ez a szemlélet, úgymond, akadálya a zsidók asszimilációs törekvésének. Érdekes, ritka és bátor megoldási javaslata: „A hazai zsidóságnak választania kell az erőteljesen megindult asszimiláció és az izraeli néppel való sorsvállalás között. Az utóbbi esetben az azonosulás minden következményének meg kell felelniük (állampolgárság, nyelv stb.), s előbb-utóbb át kell telepedniük Izrael államba.”

Az itthon maradók, a magyarsághoz hasonulók számára Varró Vince – nyilván saját családjának tapasztalatai alapján – a következőt tanácsolja: „Az asszimiláció vállalása legsimábban vegyes házasságokban valósulhat meg: a beolvadás néhány nemzedéken belül szinte észrevétlenül lezajlik.” Az izraelita vallás, úgymond, lassítja ezt a folyamatot: „mindig fenn fog tartani bizonyos elkülönülést, másságot”.

Varró Vince Ránki György nyomán megelégedéssel állapítja meg: „Különleges tény, hogy Kelet-Európában a zsidók egyetlen nemzettel sem azonosultak annyira, mint a magyarsággal.”

Magam még azt teszem hozzá: a történelem (Kun Béláék 1919-ben; a fehérterror numerus claususa 1920-ban; a holokauszt 1944-ben; Rákosi és négyesfogata 1945 után; a Szabad Demokraták Szövetségének kozmopolitizmusa 1990 után) ellene dolgozik a Varró Vince fölvázolta útnak. De ha mindkét oldal leszámol saját múltjával, és a termékeny együttműködést szolgálja, visszatér a 19. századnak az a gyümölcsöző ideje, amikor a magyarországi zsidóság őszinte szenvedéllyel törekedett a magyarsággal azonosulni. Ahogy a szegedi főreáliskola diákja, Bauer Herbert, a későbbi jeles író, költő, nemzetközi hírű filmesztéta, Balázs Béla írta naplójában: „szívemmel a magyar nép szívére fogok lelni!”

Az önéletrajzot, ahogy a zsidókérdésről, időről időre néhány bekezdés erejéig egyéb eszmefuttatások szakítják meg. Így Trianonról, a világháborúról, az egyetemi politizálás furcsaságairól, az ’56-os forradalomról, a Kádár-korszak értékeléséről, a szegedi orvosképzésről. Külön fejezetben sorakoztatja föl külföldi útjait, amelyek során Ausztrália kivételével minden földrészen megfordult, Japánban éppúgy, mint Dél-Amerikában, Mexikóban. Számos remek portrét olvashatunk az orvosegyetem történetében szerepet játszó figurákról, két rektorról, Fráter Lorándról, Petri Gáborról, a hipofízispörben elhíresült László Ferencről, az élete delén elhunyt Cserháti Istvánról. Gazdag önéletrajza a szegedi egyetem történetének is értékes forrása. (Corfiota Kft., 2013)

Péter László további írásai