Éles

Piercingje úgy csillogott az ajkában, akár valami harmadik szem, aminek egyes-egyedül az a funkciója, hogy a vesémig szúrjon a nézésével. Elkísérlek, biztos nem laksz messze, próbálkoztam ismét, de ő megrázta a fejét, én nem szoktam kétszer ugyanazzal. De velem még egyszer se sétáltál, mondtam, mire ő hirtelen hátralépett, és egy rikító betűkkel teleírt, gömbölyded tárgyat nyomott a képembe, látod ezt?! Látom, mondtam, és egy gyors mozdulattal kicsavartam kezéből a gázsprayt, szembefordítottam magammal, céloztam, és már nyomtam is le a gombot.

Mintha valami forró, gyorsan táguló anyag égetné és feszítené belülről az orromat meg a koponyámat, hosszú perceken át alig tudtam levegőt venni, még a pislogás is fájt, szinte péppé dörzsöltem a szemem, amíg sikerült résnyire kinyitnom, de így se láttam semmit a szilánkosra tört utcafényeken kívül, és a köhögést se bírtam abbahagyni, taknyom-nyálam összefolyt. Katje viszont cseppet se hatódott meg, unottan állt mellettem, amíg össze nem szedtem magam annyira, hogy felegyenesedjek és megkérdezzem, akkor most már mehetünk? Én megyek, mondta, és úgy indult el, mintha ott se lennék, kapóra jött, hogy nem tudok beszélni, így legalább csak kínos volt a hallgatás. A város másik végén lakott, egy penészes, lepukkant környéken, ahová a villamos is ímmel-ámmal csörömpölt ki, hosszú sugárúton haladtunk, a télről visszamaradt port kavarta a márciusi szél, rázta a menyasszonyi ruhát meg kalóz dévédéket kölcsönző üzletek cégtábláit, a neonreklám ritka volt errefelé, nem sokan engedhették meg maguknak egy sztriptízbáron kívül. Zöldben-kékben-pirosban játszott a széttett lábakkal térdelő, bugyijában nyúl­káló nőalak, ide most bemennél, mi?, törte meg a csendet Katje valami enyhe, megbocsátó fölénnyel, dehogyis, mondtam. Tényleg nem?, vonta fel a szemöldökét, belőlem meg hirtelen ömleni kezdett a bocsánatkérés a szülinapom miatt, de ő máris elhárította, hagyjuk, tudom, milyen az, amikor az ember nem tudja idejében leállítani magát.

•

Hetekkel később mesélte el, mi történt azon a bizonyos szilveszteren. Hogy az a falu maga a neandertál, hogy a falopás meg a tarvágás ott nemzeti sport. Hogy a helybéli fiatalok szerint attól, hogy helybéliek, szabad a bejárás előttük az egész faluban. Hogy újév éjszakáján bementek a házba, ahol Katjéék buliztak. Hogy pálinka volt náluk és láncfűrész. Hogy az a négy-öt fiú, aki a társasággal volt, úgy betojt tőlük, hogy hugyozni se mertek kimoccanni a sarokból. Hogy Katjéék eleinte csak nézték őket, ahogy a láncfűrészt burrogtatják a nappali közepén. Hogy szépen lassan megszokták a benzingőzt, végső soron bulizni bérelték ki a házat. Hogy volt köztük egy fülbevalós-hosszúhajú-hippiinges. Hogy ő más volt. Hogy Katje táncolt vele. Hogy beszélgettek. Hogy a fülbevalós-hosszúhajú-hippiinges azt mondta, vonuljanak félre valahová. Hogy Katje azt mondta, jó. Hogy azelőtt sose csinált még ilyent, de egyszer élünk. Hogy a folyosó a nyári konyhát kötötte össze a ház többi részével. Hogy nem látszott odabent semmi, csak a leheletük meg a zsákok a fal mellett. Hogy elkezdték. Hogy Katje hiába szeretett volna élni, nem ment. Hogy minden egyes lökéssel egyre kevésbé élt. Hogy azt mondta, hagyják abba. Hogy nem engedte a fülbevalós-hosszúhajú-hippiingesnek, hogy befejezze. Hogy visszahúzta magára a nadrágot, és leszállt a zsákról. Hogy a fülbevalós-hosszúhajú-hippiinges azt kérdezte, nem fejezhetnék be nála otthon. Hogy Katje azt mondta, nem. Hogy egyik barátnője, Erik, aki látta őket együtt félrevonulni és külön előjönni, azonnal rácuppant a fülbevalós-hosszúhajú-hippiingesre, amikor észrevette, hogy annak mindenképp haza kell vinnie valakit. Hogy haza is ment vele. Hogy Katje ült a kanapén, és hogy mindenki őt nézte. Hogy mindenki tudta, mi történt, és hogy mindenki úgy tett, mintha nem tudná, mert mindenkin látszott, úgy tartják, hogy kurva. Mármint Katje, a fülbevalós-hosszúhajú-hippiinges semmiképp. Ő ügyes volt. Egy éjszaka alatt két nő. A keménycsávó. A faszagyerek. És a kurva.

•

Katje talán ettől kapott vérszemet. Erik attól kezdve sógorasszonynak szólította, és minden Facebook-képe alá odaírta, hogy szeretlek, sóginő, hogy sóginénivel, hogy pusszancs, sógimógi – még csak esélye se volt, hogy kikopjon belőle a szilveszter. Enélkül, lehet, sose lett volna képes összeszedni az elkeseredettség mellé azt a dühöt, ami később kivitte a parkba, meg aztán a krónikus önbizalomhiány se tett jót neki, az még hagyján, hogy állandóan baja volt a hasán ülő ártatlan zsírpárnákkal, meg hogy hullámos barna haja helyett inkább feketét szeretett volna és simát, de a reggeli kiborulásait már tényleg képtelen voltam megérteni: nézd meg ezt a malacpofát, mondta a tükör előtt, és végigsírta a fogmosást, a fésülködést, az arckrémezést, csak a szemkifestésnél hagyta abba, nem akarta, hogy a könnyek szétmossák a tust, és végigcsorduljanak az arcán, és még rondább legyen, mint amilyen eredetileg volt. A legdurvábban a melleiről beszélt, inkább belemélyednek ezek a szarok a törzsembe, a világ szilikonja nem lenne elég nekik, hogy rohadna le tőből mind a kettő. Legszívesebben úgy, ahogy volt, letépte volna magáról a testét, ezt az egész életére hozzánőtt torzszüleményt, aminek egyetlen haszna volt, az, hogy szabad utat engedjenek rajta minden tapogatásnak, mert azt semmibe venni, ami ronda és selejtes, nem bűn, pláne, ha fizetnek is érte. Pénzre pedig szüksége volt, anélkül nem ment az egyetemistáskodás.

•

Megpróbáltam bebeszélni magamnak, hogy se ez az attitűd, se a következményei nem zavarnak különösebben, hogy inkább a jelenben kéne élnem, ahelyett hogy egyfolytában Katje régi menetein kattogok, aztán rájöttem, az istenért se bírom lenyelni azt, ami előttem történt, idővel meg odáig jutottam, hogy azt kívántam, bárcsak törne ki egy atomháború, vagy szakadna le az ég, csak hogy végre valami máson is parázhassak Katje szennyesén kívül. Egy kiutat találtam ebből, egyetlen megoldást, azt, hogy valahogy összekaparjak annyi őszinteséget, amivel képes leszek magamnak beismerni, valójában azért rágódom megállás nélkül Katje előtörténetén, mert iszonyatosan gerjedek a mocskosságára. Attól kezdve pedig, hogy kvázi megnyíltunk egymásnak, nem érdekelt, mennyire jön zavarba tőle, mennyire frusztrálja, egyfolytában arról beszéltettem, milyen volt mással, hol, mikor, hogy, vallattam az utcán, a boltban, lefekvés előtt meg bevásárlás közben, és külön felizgultam, ha elhallgatott egy-egy mélyebb részletet, nekem meg úgy kellett kiszednem belőle. Aztán amint csak lehetett, már cibáltam is le róla a nadrágot, gyakran megtörtént, hogy rekreáltam fejben valamelyik múltbéli kufircát, mígnem idővel annyira függővé váltam ezektől a lekefélt forgatókönyvektől, hogy nem tudtam beindulni, hacsak nem képzeltem magunkat egy teljesen más helyre, és nem képzeltem magamat is valaki teljesen másnak. Egyedül ő volt mindig ugyanaz.

•

Mik ezek a combodon?, kérdezte Katje, amikor már annyi ideje voltunk együtt, hogy azokról a dolgokról is lehetett kérdezni, amikről nem lehet, én meg elmeséltem neki a tigriscsíkjaim történetét. Csákánykába középsulis koromban futottam bele, seggrészegen hevert a kultúrház lépcsője alatti zugban, ne legyél köcsög, húzzál fel, apja, a faszomba bele! Később kiderült, ugyanaznap születtünk, de ő már régóta nem szünetekben meg tanügyi sztrájkokban mérte az időt, tizenöt éves kora óta maszekolt különböző kubikosbrigádokban, sokkal jobban szerette a habarcs csattanását a falon, mint a kréta sikongását. Mindennap szentigyatok napja volt neki, ha pedig nem volt pénze flakonos vodkára, a brigádoknál bőven került festékhígító, és hol az apja halála miatt vágta bele az ajtóba a fejszét, mibe került volna beletenni a fázisceruzát abba a kurva áramkörbe?!, hol azért hajlította földig a közlekedési táblák oszlopait, mert a sittes bátyja jutott eszébe, miért nem volt elég elnyomni a cigit a nyakán annak a pöcsnek, minek kellett a kés is?! Sokan kerülték, és még többen féltek tőle, én mégis maximálisan odavoltam érte, azzal, hogy vele lógtam, úgy éreztem, rosszfiúságából rám is átragad egy kicsi, ugyanolyan szegecses nyakláncot hordtam a kapucnis felsőm alatt, mint ő, mocsoknál mocskabb piákat ittam, és rockesteken ráztam a fejem a kultúrház alagsorában. Egyik ilyen bulin jutott eszébe Csákánykának, a bal fülébe is kéne valami fasza karika vagy fordított kereszt, és már nyomta is kezembe a bicskát, itt a kézifúró, apja, gyerünk, csináljad! Mivel a vodkát sajnálta a sterilizálásra, egy gyújtó lángjával fertőtlenítettem a fülét meg a fúrót, izzott a fém hegye, amikor belenyomtam a cimpába, büdös volt és füstölt, Csákányka ordított és csapkodott, majd fülében a bicskával felugrott az asztaltól. Először egy sörösüveget vágott a falhoz, utána pedig visszakézből nekem is rögtön betörölt egyet, ez az, bazmeg!, és homlokon csókolt, aztán kitépte a bicskát a füléből, és ugyanazzal a lendülettel belenyomta a halálkaszás szemgödrébe, és rántott rajta egyet. Hófehér forradások szabdalták keresztül-kasul az alkarjára tetovált koromfekete csuhást, a friss rovátka most a kaszás fejét szelte át, apró vágás volt ez a többihez képest, nem is vérzett jóformán. Bennem egy korty szesz se volt aznap este, alig néhány hete kászálódtam ki a sárgaságból meg Balerinából, arra gondoltam, ha már nem ihatok, legalább hülye lehessek, és azzal kikaptam Csákányka kezéből a bicskát, lövésem se volt, hogy kell csinálni, először csak felületesen húztam végig a karomon, alig súrolta a bőrömet az acél, másodjára viszont odanyomtam, hogy jó mély legyen a hasíték, a sebből kibuggyanó vér vörösre áztatta a söralátétet, ez igen, bólogatott Csákányka, kemény csávó vagy, én meg szinte elbőgtem magam, rég nem esett ennyire jól semmi, sokkal több volt ez, mint a fertőzőn a véna falába fúródó tű.

Attól kezdve csináltam én is, eleinte csak akkor, ha megláttam Balerinát azzal a másikkal, vagy röhögtek a hátam mögött a suliban, aztán már minden alkalmat elkezdtem kihasználni, ilyenkor a fájdalmon kívül nem éreztem semmit, magamat se, de én az alkarom helyett a combomat karistoltam, nehogy otthon észrevegyék anyámék. Nem telhetett el úgy két-három nap, hogy ne vegyem kézbe a körömollót, karcoltam magam, ha kipurcant a cédéolvasó, karcoltam magam, ha nem működött az internet, karcoltam magam, ha patkányt láttam az utcán, karcoltam magam, ha a sárgaságos diéta miatt nem tudtam inni a banketten, karcoltam magam, amikor öngyilkos lett Csákányka, karcoltam magam, ha késett a vonat, karcoltam magam, ha elmaradt a kurzus, karcoltam magam, ha hosszú volt a sor a buszbérletnél, karcoltam magam, ha nem jött össze a csaj, karcoltam magam, amikor ágynak esett nagyanyám, karcoltam magam, ha sütött a nap és kánikula volt, karcoltam magam, ha esett az eső és fújt a szél, karcoltam magam, ha fájt a fogam, a gyomrom, a szívem, a hátam, a térdem, karcoltam magam, ha senki se járt az utcán, és magányos voltam, és persze karcoltam magam, ha nem találtam okot, amiért karcolhatnám magam.

Potozky László további írásai