Archívum

Tamás Ágnes: Nemzetiségek görbe tükörben; Demmel József: Pánszlávok a kastélyban

2015. március

A történelmi Magyarországról meglehetősen idealizált képet őriz a mai magyar közemlékezet. 2014 folyamán két olyan kötet is napvilágot látott a Kalligram Kiadó gondozásában, amely e régi Magyarország multietnikus, belső konfliktusokkal teli valóságát ábrázolja. Tamás Ágnes Nemzetiségek görbe tükörben. A 19. századi nemzetiségi sztereotípiák Magyarországon című könyvében a magyar és osztrák élclapok nemzetiségi sztereotípiáit elemzi. Demmel Józsefnek a Pánszlávok a kastélyban. Justh József és a szlovák nyelvű magyar nemesség elfeledett története címet viselő monográfiája pedig kifejezetten egy életút, Justh József politikai karrierjének az értelmezésére vállalkozott.

Tamás Ágnes három évtized élclaptermésének sztereotípiáin keresztül sajátos megközelítésben tárja elénk a nemzetiségi kérdés egyik fontos aspektusát. A Habsburg Birodalom politikai szempontból két legmeghatározóbb nemzetiségi csoportjának, az osztrákoknak és a magyaroknak a többi nemzetiségi csoportról alkotott képét, ezenbelül is az 1860-as és az 1890-es évek sztereotípiáit hasonlítja össze egymással. Míg az ausztriai közvéleményt főleg a csehek érdekelték, kisebb mértékben a lengyelek és a szlovének, addig a magyar élclapok csak úgy hemzsegtek a Monarchia nemzetiségi csoportjainak sztereotip ábrázolásaitól. A magyar lapok egyszerre élcelődtek a szlovákok nyelvtanilag hibás magyar beszédén és a románok tájékozatlanságán. A ruténeket pálinkával megvesztegethetőnek gúnyolták, a szerbek nevéből humoros szójátékokat alkottak. A szlovákok majomarccal való ábrázolása azt sugallta, hogy ők a fejlettség alacsonyabb szintjén állnak, mint a magyarok. És az aránytalan testformájú, szőrös, ápolatlanul külsővel megrajzolt román alakjában szintén az a hozzáállás tükröződött, hogy a románok a magyaroknál alacsonyabb rendűek. A szerbek és a montenegrói szerbek megjelenítése hasonlított a karikatúrák törökábrázolásához, a cigányokat pedig barnább bőrszínük miatt gyakran szerecsen alakjában jelenítették meg, mindezzel az élclapok azt a véleményt sugallták, hogy e csoportok nem tartoznak a civilizált Európához.

A szerző higgadtan, a történészhez illő távolságtartással veszi sorra, hogy milyen testi és lelki alkatra vonatkozó, a másik öltözetén, beszédén vagy jövőképén gúnyolódó sztereotípiákat gyártottak a magyarok egykori „honfitársaikról”, s korántsem ragad le azok öncélú, száraz ismertetésénél. A szociálpszichológia előítéletekkel és nemzetiségi sztereotípiákkal foglalkozó szakirodalmához nyúl az anekdoták, paródiák, humoros párbeszédek, gúnyos színházi kritikák, versek, karikatúrák vagy egyéb műfajok formájában testet öltő előítéletek működési mechanizmusának megértéséhez. Ilyen értelemben nem pusztán történeti munkával van dolgunk.

Tamás Ágnes a sztereotípiák megjelenési formáin és tartalmi változásain túl arra is kíváncsi, hogy miként tematizálódtak ezek a sztereotípiák, melyek gyakorta pusztán a szórakoztatás kedvéért születtek. Ezáltal a műben a sztereotípiakutatás egyik legfontosabb tanúsága is visszaköszön: a „mi” és a „mások” képének elhatárolása. A sztereotípiák identitáskonstruáló szerepének elemzésekor kiderül, hogy a humor és gúny tárgyát képező etnikai csoportok „görbe képe” sokkal inkább magáról a korabeli magyar olvasóról árulkodik, mintsem magukról a nemzetiségekről. Hiszen a magyar önkép sokban ezeknek a sztereotípiáknak a segítségével alakult, formálódott annak idején.

A történész arra is felhívja a figyelmet, hogy idővel miért fordultak a sztereotípiák kifejezetten negatív irányba, s hogyan lett belőlük egyfajta ellenségkép az 1890-es évekre. Mindez a szerző szerint a sztereotípia védekező funkciójával is magyarázható, ekkor ugyanis már egyre szükségesebbnek tűnt a „saját csoport” védelme és a „másik” képének eltorzítása.

Ezek után természetesen hiba volna azt gondolni, hogy a másik rossz fényben való feltüntetése valamiféle magyar nemzeti sajátosság lett volna. A szte­reotípiák máshol is hasonlóképpen működtek. Ezért a történész az utolsó fejezetben arra is rámutat, hogy a korabeli nemzetiségi sajtónak szintén megvolt a maga sztereotip képe a magyarokról, sőt az kiegészítette saját magukról alkotott önképüket.

Demmel József munkájában egy szűkebb terület, az egykori Turóc megye és egy regionális csoport, a szlovák nyelvű magyar nemesség 19. századi története bontakozik ki. A mű e sok tekintetben premodern, többes kötődésű elit képviselőjének, Justh József (1879–1875) Turóc megyei politikusnak az életrajza köré épül. Justh a reformkori magyar liberális nemesség egyik emblematikus alakja volt. 1848–49-ben őt nevezték ki turóci kormánybiztosnak, a kiegyezés után pedig a Deák-párt elnöke lett. Nemcsak Kossuth Lajos vagy Szemere Bertalan politikai szövetségese, hanem a szlovák nemzeti mozgalom élén álló Ľudovít Štúr, Jozef Miloslav Hurban, Michal Mudroň, később Viliam Pauliny-Tóth közeli barátja volt. Justh tehát nemesként támogatta a szlovák nemzeti mozgalom törekvéseit, mégis a magyar nemesi nemzet tagjának vallotta magát, s a magyar országgyűlés képviselőjeként azonosult a nemzetiségi mozgalmakkal szemben toleráns modern magyar nemzetállam eszméjével. Halálakor a korabeli szlovák és magyar elit is a saját halottjaként búcsúztatta. Demmel könyve ezt az ellentmondást járja körül.

Sokáig a társadalomtörténészek is magától értetődő tényként kezelték, hogy a szlovákság egy nemesség nélküli csonka etnikumot képezett a 19. századi Magyarországon, s hogy a nemesi réteg túlnyomórészt magyar volt. Demmel elemzésében meggyőzően érvel e két vélekedés tarthatatlansága mellett. A Pánszlávok a kastélyban nem hagyományos értelemben vett biográfia. A kötetben különleges módon ötvöződik Turóc megye regionális elitjének és részben magának Tu­róc­szentmártonnak mint „szlovák nem­zeti központnak” a 19. századi története egy nemes életútjával, akinek politikai és személyes döntései sokszor ennek a régiónak a belső fejlődése révén érthetők meg igazán. A Justh-életrajz hátterében Turóc vármegye elitjének belső hatalmi harcai, a reformkori Magyarország, az 1848–49-es politikai-katonai ese­mények, az 1861-es turócszentmártoni memorandum, majd a turóci szlovák intézmények sorsa körvonalazódik. Mindeközben a történész célja, hogy feltárja Justh identitásainak szlovák és magyar rétegeit.

Justh a magyar elit tagjaként tudott azonosulni a magyar országgyűlés reformkori követeléseivel, de például szlovák identitásához híven cselekedett akkor, amikor 1861-ben ragaszkodott a szlovák nyelvhasználat követeléséhez, majd később magas összeggel támogatta a Matica slovenskát, a szlovákság első, 1863 és 1875 között fennálló kulturális intézményét. A szerző külön kiemeli Justh eddig sokban félreértelmezett közvetítését az 1861-es turócszentmártoni szlovák nemzeti gyűlés és a pesti országgyűlés között, melyben a szlovákság többek között belső autonómiát és a szlovák nyelv hivatalossá tételét követelte, utóbb sikertelenül.

Demmel módszertana a mikrotörténelem „kivételesen normális” koncepciójához illeszkedik, melynek segítségével a szerző egy marginális ügyből, adott esetben egy regionális elit vezetőjének politikai karrierjén keresztül következtet a 19. század szlovák–magyar kapcsolatok egészére. Justh József magatartása – akármilyen ellentmondásosnak tűnik is mai szemmel – nem valamiféle politikai-gazdasági opportunizmussal magyarázható, hanem jóval inkább a helyi és regionális viszonyok kontextusában, a turóci vezető elit anyanyelvi sajátosságainak és egyéb körülmények ismeretében válik érthetővé. Justhban egyszerre volt jelen a szlovák nyelvi azonosságtudat és a magyar állam kereteihez, a nemesi magyar nemzethez való tartozás érzése, amely talán egy regionális identitással is kiegészült.

Demmeltől már megszokhattuk az alapos forrásfeltáráson és szakirodalmi ismereteken nyugvó, egyben alapos elméleti beágyazottságú és újításoktól sem mentes életrajzokat. Legújabb kötete mégis inkább azt bizonyítja, hogy kutatói szorgalmát és a rá jellemző mély emberismeretet (amely nélkül nem lehet biog­ráfiát írni) hogyan képes a korábbinál jóval gördülékenyebb és közérthetőbb stílusban visszaadni.

A két könyv segítségével végső soron a magyar nemzetfogalom összetettségét, változásait ért­het­jük meg jobban, akár a Tamás Ágnes kutatásaiban felbukkanó sztereo­típiákra, akár a Dem­mel Józsefet érdeklő többes identitású csoportokra összpontosítunk. (Kalligram, 2014)

további írásai



Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.