Archívum

Hidak a mocsár felett

2. rész
2015. február

Hajába turkált Vaskó tanárunk annak idején is, a sárteleki katedra nem épp eseménytelen elfoglalása „ünnepén”…

Magyar az autó, román a sofőr. És a jegyszedő is! – hallatszott innen is, onnan is az állomás közeli füstös sörözőben.

Sártelek magyarjai nagyon jól tudták, hogy az „odacsatolás”, mármint a zömmel románok lakta mezőségi települések, tanyák vidékének ráaggatása, oda­ragasztása a magyar autonóm tartománynak becézett román közigazgatási micsodához egy lehetőséggel több az elvtársak kezében arra, hogy a nemzetiségi kérdések ezen a vidéken is „megoldódjanak”. Hogyan is fogalmazott az újdonsült rádióriporter? „Ezt a kérdést a marxi–lenini alapelvek alapján folyamatosan megoldják, de azonnal!”

Ha tudná, hogy milyen igazat mondott… – nézett üres poharába Eczken, a gyógyszerész. – Hória, Closca és Crisánék óta szinte folyamatosan és azonnal. Ha nem flintával vagy karabéllyal, hááát lassan nyuvasztó pálinkával. Még csoda, hogy ennyi atyánkfia járulgat Odvor tiszteletes úrasztalához…

Jó, hogy említed: vajon mennyi az ennyi? Nagyon kíváncsi volnék a sárteleki népszámlálás eredményeire, Isten biza’…

– …bocsánat, szavadba vágok: az a mi szerencsénk, hogy nem „úrvacsora pálinkát” szolgál fel a mi derék papunk.

Frissen idesereglett pályakezdők – orvosok, tanárok, gyógyszerészek – koccintottak egy láthatatlan jövőre. Papot, különösen frissen kihelyezettet akkoriban gyertyával sem találhattál volna. Meg is jegyezte Vaskó újdonsült házigazdája, idős Porkoláb Dániel:

Bezárták volna a papi szemináriumokat, fiaim? Vagy leszállt volna a vicinálisról a bibliás társatok? Mert ugye, a mi Odvor tiszteletesünk, öreg barátunk öblös hangú igehirdetései, szaporodó temetkezési búcsúbeszédei még áthallatszanak Sártelek túlsó domboldalaiig. Ma még át. De ha Istenünknek holnap, holnapután le kell eresztenie földi függönyét, jó torkú lelkész hiányában bizony elsötétül, elnémul ez a táj is…

Pedig csellengtek ám nagyon a „nyájak”, szerte e tocsojás vidéken… Mit csinálhat ilyenkor a fizetését éveken át kiböjtölő értelmiségi ember? A mienkfajta. Bejelentkezik kenyéradójánál, felmutatja kihelyező levelét, és az Úr Asztala elé járul. Titokban.

Mi lesz itt? – kérdezték mindahányan.

És mi lett? – fogalmazódott meg évek múlva a kegyetlen summázat az innen eliszkolást, megszaporodott át- és kitelepülést választó magyarjaink lelkében.

A földrengésszerű hegyomladékok sok mindent maguk alá temettek akkor… Az életkezdő tervezgetésekből is sokat.

A kocsit megült csönd akár azt is jelezhette, hogy Kristóf Zoli szerkesztő kolléga utóbbi versműsorával (Költő a Hídon) alaposan megbolygatta az erdélyi versértők kedélyeit.

– Tudjátok mit, fiúk – érkezett be a redakcióba egyik Aranyosszéken megtartott pódiumműsora után Kristóf –, azt hiszem, manapság inkább ŐK, a vers minden tiszteletet megérdemlő hallgatói azok, akik „állnak a hídon”…

Minket, szerencsétlen firkászokat és szerkesztőféleségeket igazándiból kérészéletű papírhajók libegtetnek a semmi kétkedésein. Mi lesz a következő lapszámmal, ha nem érkezik a rábólintó pecsét, a cenzurat,1 a bun de tipar,2 és mindez pirossal aláfirkantva… Bizonytalan egy papírhíd! Mi jöhet? Röptetés, netán zuhanás?

Históriánk mai „Piski-hídjain” is a tétova helyben állás helyett a helytállás méltóságát és a továbblépés szükségszerűségét, mindenhatóságát üzeni és fogja üzenni minden időkben hallgatóságának. A becsületes helytállást, és nem a habok diktálta sodródást!

„Ha nincs erre másféle alkalmatosságunk, fiaim, csupán egyetlen megoldás marad: hidakat kell építenünk! Földjeinket összekötő, biztos partokba kapaszkodó hidakat. Vagy legalább meg kéne álmodnunk azokat. Hogy az ár el ne mosson. Mert más választásunk nincs!” – mondaná a költők mindörökre köztünk maradt Bem apója.

HÍD! Az oda-vissza járható… a veszélyeken átívelő.

Jenei kipillantott a kocsi leeresztett ablakán. A látványtól bárki fölriadt volna: Kazinczy Ferenc szikár arca rémlett fel előtte, valószínű most szállt ki a mögötte tétlenkedő négylovas fedett hintóból. A bőrpárnás bakról egy dús szakállú, pörge bajszú kocsis integetett…, alighanem maga Döbrentei Gábor, a vendéglátó kolozsvári redaktor.

– Isten hozta, tanár úr! – tolta félre maszkját a Kazinczy szerepét játszó. – Ha még tetszik Aszalósra emlékezni… a VIII. C-ből.

– Én meg Császár volnék, tanár úr, ugyancsak abból a C-ből – így a Döbrenteit alakító fiatalember.

Jenei nagyot nézett, hirtelenjében nem tudta hova tenni emlékei sorában e furcsa, maskarádés jelenetet. Kissé zavartan ölelte át a fiúkat, aztán a maszkok hátlapját kezdte vizsgálgatni.

– Kitörlődött az emlékezetemből ez a maskarás előadás… Még szerencse, hogy a tietekből nem… Istenem, Istenem!

A legények, a hajdani „cések” újra a maszk mögé bújtak.

– Azóta a bőrünkön is érezzük, tanár úr, hogy az álorca mögött „könnyebb élni”… Manapság különösen. Ott, ahol dolgozunk, ott mindenképpen…

Vannak pillanatok, és ez az volt, amikor a hallgatás alapos magyarázkodásokat képes kiküszöbölni, akár részben is.

– Igen, rajztanárotok, Mihályi Gyurka tanár kolléga ötlötte ki és rajzolta meg a közösen megdumált szövegtervezethez a figurákat. Én legyártom a szereplők álorcáját, mondta (valamikor a Szamos-parti bábszínház Irgumburgum Benedek figuráját is ő álmodta és komponálta meg), te pedig írd csak meg („írdum burg-dum”) annak a híres 1816-os erdélyi látogatásnak egy-két történetét… Biz’ isten, jól sikerült figurák lettek. Még kézbe venni is jóleső érzés volt, hát még egy rögtönzött diákszínpadon „szemükbe nézni”…

– És nem csupán a sárteleki suli-deszkákon!

– Így van! Mindenütt előadtuk, ahová meghívtak, ahol szívesen fogadtak.

– Azóta sem volt „ősbemutató” Sárteleken!

– Hadd legyünk nagyképűek: az „ősbemutató”, és ez érthető, itt volt, Sárteleken, a VIII. C-ben. Még akkor is, ha a magyar nyelvújítás legnagyobb mesterének mezőségi látogatása voltaképpen egy tollforgató tanárember fantáziájának a szüleménye.

– De mindez akár meg is történhetett volna.

– Mint ahogy a diákelőadásokon ez meg is történt… Színdarabunkban mi is csónakra ültettük Kazinczyt, hogy a nádason átjuthasson a szomszédos tanyákra… Pusztakamarásra indultában pedig szamárfogatra pupujáltuk mindkettőjük cuccát – ajándékkönyvekkel, némi aranyosszéki borokkal egyetemben.

– Kemény Zsigmond „meglátogatása” ürügyén?

– Igen, az emlékeztetés ürügyén… Akkor már – és ez 1975 környékén volt – Pusztakamarás cintermében bizony düledezve földbe süllyedő Kemény-sírkő fogadta a ritka látogatót. Szerencsére még fogadhatta. Mert akár el is tűnhetett volna a vádolni képtelen, de emlékeztető fejfa-kő. És akkortájt bizony hány nehéz sírkő tűnt el Erdély fekete földjében!

– Időszerű játék!

– Játék az időszerűtlenségben… Amikor fantázia-előadásunkban Kazinczyékat „ebbe a töpörödő anyanyelvországba” képzeltük bele (a magunk módján!), a mi gróf-író Kemény Zsigmondunk jóformán még csak pólyás… 1816-ban Alvincen ringatják kétéves bölcsőjét, valahol a Martinuzzi-kastély közelében…

– …

– Tudom, mit szeretnél kérdezni… Igenis, megköszönték a népek. És ami számunkra a legfontosabb volt: Sütő András gyönyörű, lélekhez – és vidéki anyanyelvőrökhöz – szóló levele. A VIII. C-nek és újonnan kinevezett magyartanárának címezte. Ma már senki sem tud róla, úgy eltűnt, mint a vöcsök. Valahol valakik kéziratgyűjtésre szakosodtak volna?

– …

– A következő színpadunkat Darót városában állították föl, egykori „piros iskolám” udvarán, amit akkor már bekebelezett volt a helyi Mihai Viteazul Líceum. Nem cseréltünk névtáblát, nem lett sem Eminescu, sem Avram Iancu… és nem csupán amiatt, hogy „nem illettek” hozzánk, hanem azért, mert „a nemzeti kérdést a marxi–lenini elvek alapján folyamatosan, de azonnal” megoldotta az idő… Befellegzett az önálló daróti magyar líceumnak… Igaz, a minket követő magyar C osztálynak még egy-két cucca a régi épületben maradt. A szomszédos papi lak ablakai előtt még sírdogált az a kőbe faragott Múzsa, de… átfújt már mindenen a szél… Egy dolog azonban még az üres pincelejáratban is, Balogh néni hajdani „liftjében” is kézzelfogható volt: a C osztállyal járó „fel a fejekkel, fiúk!” jelszó még megmaradt. Harmadosztályú román állampolgároknak ez a biztatás kellett is.

– És…

– Ne feledjük, Daróton – igaz, titokban – abban az erődtemplomban is felléptünk, ahol a szép emlékezetű papköltő, Gyöngyössi János tiszteletes szolgált, és akit bizony Kazinczy és Döbrentei urak meglátogattak volt 1816-ban… Persze ez külön előadást érdemelne…

– …a külön előadás meg is történt. Darót után szárnyra kelt a hírünk, meghívtak Nagyenyedre. Kolozsváron két oskolában is felléptünk, egyszer Apáczai mester íróasztala közelében, egyszer pedig a Farkas utca másik végében málladozó, egykori piarista gimnáziumban… Keresgéltük is Kuncz Aladár padját – Passuth László bicskabejegyzésével –, de mindhiába…

– Az enyedi kollégium borpincéjében is megfordultatok?

– Nem hiszed el: meg… Megfordultunk. Persze, borpincés poharazgatás nem lett belőle, pedig titkon mi is, a truppot kísérő szomjas tanár kollégák is reménykedtünk valami ilyesmiben. Hiába… Nem gondolod, hogy tizenéves „zöldfülű” embercsemetékkel borkocsonyát etetgetnek-itatgatnak Európa egyik leghíresebb fejedelmi kollégiuma nyirkos pincéjében…

–…

– Jó, nem nyirkos, de kőpince. Előgörgettek viszont két hatalmas dupla dongájú eperfa hordót. Eléggé bódítóak voltak, látványként is. Láttad volna a diákjaim ábrázatát… A kollégium 1849/50-ben érettségizett „studiózusai”, együtt a Németalföldről megtért peregrinusokkal így, ezek közé a dongák közé rejtették el a zalatnai albíró, Egyedi Efraim 1784-es, borjúbőrbe csomagolt hivatalos jelentését. Horea–Closcáék zalatnai és abrudbányai vérengzéseinek, magyarirtásainak a bizonyítékait. Pontosabban szólva: nem elrejtették, hanem megmentették a jövőnek. A diákjaink valamit sejthettek: Avram Jancu móc vezér hegyekből aláereszkedő karabélyosai, kaszás „szabadcsapatai” hűlt helyét sem találták Efraim bőrzsákjának… Pedig a mócföldi magyar áldozatok névsorához bizony hozzá kellett volna még toldani azt a félezernél több nagyenyedi áldozat nevét, akikről mind a mai napig hallgatnak a historikusok…

–…

– Amikor Sárhelyre került volna a sor, már csak miniszteri engedéllyel lehetett volna. „Ami nincs benne a jóváhagyott tantervben, ahhoz semmi közünk!” Mondtam is a „kilengéseinkkel” foglalkozó inspektornak, hogy ezek szerint a kollektív gazdaság cukorrépatermését sem minekünk kellene betakarítanunk – nincs a tantervünkben; a mocsarak zsombékos részeit sem iskolánknak kellene lecsapolnia, kitakarítania, hiszen nem írja elő a tanterv… Meg is gyűlt a fonnivalónk miatta.

A kocsiban várakozó kollégák csodálkozva figyelték a „megpattant tanár urat”…

– Gondolom, érthető vagyok… – fordult az elképedő szerkesztőtársak felé Vaskó.

– De még mennyire! – villant meg Szentseri mutatóujja. – Hogy kerülnek ezek a „vetélytársak” egy mezőségi zsombékos partra? Ezt nem értem.

– …

– Szanaszét szóródtunk, szinte egyetlen fiú sincs már itthon, de még a környéken sem. Akit nem Moldovába, azt Dobrudzsába, jobb esetben Bukarest környékére vagy Olténiába helyeztek ki – hivatalból.

– Hol vannak a lányok?

– Hogy nézne ki a csípős korbács egy lány kezében? Egyébként őket „széttépdesték” a környék férfijai. Gyerekes anyák már… ez maradt nekik…

– És a nyelvük! Annál csípősebb korbács aligha létezik…

– Nem az anyanyelvre gondoltál?

– De!

– Nos, a tanár urat idézve: „Férfihiányban szenved ma Erdély!” Így lett mára Döbrentei főszerkesztő úrból „Kazinczy kocsisa”; már elnézést… a szerkesztő uraktól. Ha nincs kocsis, üljön fel az uraság a bakra, ugyebár…

– Mikor is lett nálunk téma – így Szentseri – Kazinczy és az első erdélyi magyar irodalmi folyóirat? S ha jól hallottam, épp egy VIII. osztályban?

– Lett, mert kell ott valamit csinálni, ahol a katedrát épp elfoglaló tanárembernek még tanterv sincs a kezében: elvitték az első nap domb-szakadásai. A Gáztelep ez a Sártelek! Akkor robban, amikor már a tavakat, tócsákat dédelgető dombok sem bírják már a feszültséget…

– De ki bírja?

– A birkák…

– Amikor az oktatás beindulhatott volna, a tartományi tanügytől érkezett az ukáz: cukorrépa-betakarítás. Kezdő tanárokként csak hümmögtünk összenézve. A kihelyező cédulánk elméleti líceumba szól. Mikortól lettünk mi mezőgazdasági szakiskola? Letácsoltak3 egyből: itt ez a bevett szokás, az őszi cukorrépa-silózás, törökbúza-betakarítás és legvégén a szőlőszüret – mind, mind az iskola részfeladata. Másként a bentlakások konyhájára járó éhes diákok álla felkopna!

– Ha nem dolgozol, nincs kenyér! – kuncogott a háttérben valaki. S mintha tekintetében lózungokat bontogatott volna, felemelte hangját: – Lenin mondta volt, ugyebár – röhögte bele az őszbe egy dörmögő hang –, hogy aki nem eszik, az ne is dolgozzon! „Ez a mi munkán alapuló társadalmunk alapelve, elvtársak!”

Fordított bilire ülés, elvtársaim…

Hányan nem dolgoztak akkor, Istenem! (És hány becsületes polgárra „vigyáztak”? Arra, hogy dolgozzon, mert erre ítéltetett!)

El is fordultak tőle a szomszédos sorokban haladó cukorrépaszedők…

– És a katedra?

– Tanítani azért csak-csak tanítottunk… Hihetetlennek tűnik, emberek, de az első sárteleki irodalomtörténeti órámat a falu kollektív gazdaságának a földjén, a tocsogós cukorrépa-parcella végében tartottam. Talán épp a VIII. C-seknek… Persze osztálynapló és jegyzetfüzet nélkül, gumicsizmában. És égig érő ködben. Déli pihenőkor…

– Nem állíthatjuk, hogy altató paradicsomi állapotok közepette, de isteni volt, az biztos – toldotta meg az ostornyélre támaszkodó „Döbrentei redaktor”.

– Inkább cukortalan répaállapotok közepette… De hogy miről is szólt az az óra? Pontosan már nem emlékszem.

– Segíthetünk, tanár úr?

– Egy-két segítő súgás nem ártana… Tudom, hogy a kötelező katonai kiképzés miatt jó egy hónappal később érkeztem…

– És ráadásul épp akkor, amikor a vasútállomás környéki gáztelep be­robbant. Szóbeszéd járta, hogy az új megyésítés hírére beadták derekukat a magasfeszültséget cipelő tronszonok. Ott ücsörögtünk, ugye, ki-ki a maga tarisznyáján, könyveinkre akkor nem volt szükség, majszolgattuk a szilvaízes kenyeret. És egyszer csak felemelkedik a tanár úr. Így és így hívnak, kedves lányok és fiúk, magyar nyelvből és irodalomból államvizsgáztam… ésatöbbi, ésatöbbi.

– Emlékszünk az utolsó irodalomtörténeti óránkra is, bennünk vertek fészket a búcsúzó szavak: „Fiaim, csak arra ügyeljetek, hogy a világotok, lelki-szellemi vagyonkátok ne váljon zsombékos tóvá, pocsolyává!” Akkor furcsállottuk, most már értjük… miközben itt még mindég pocsolyásodik a tó. Még akkor is, ha az asszonyok innen hordanak vizet mosáshoz, mosogatáshoz, ide járnak le löcsbölni, szomjukat csillapítani a porták elé kicövekelt hízó disznók (persze ha a nyakukra kötött láncféleség alaposan ki van mérve, ellenkező esetben benne dágványoznának egész nap); már a kocsikenőcs – a degenyeg – is a tó bűzét árasztja.

– …

– Nem lovaknak, inkább bivalyoknak kedvez ez a föld. Mégis, Lárgában és Pusztakamarás felé, Tusonban és itt, ott, kinn a tanyákon azért csak-csak akadnak lovak. Ellenben igazi fogathoz illő, csattogó kerekű, fonott saroglyás kocsiféleség már alig s alig… A mi szekerünk is gumirádlis… és se támlás ülés, se díszes „csomagtartó”. Az ostort is mi fontuk ma reggel. Saját kezűleg. Négy ágba vágott bőrszíjból. Ha ezt a gumi „vasalást” szegény Kazinczy mester korában már alkalmazták volna, bizonyára nem kellett volna annyit panaszkodnia a rázós erdélyi útra, erjedő tóbűzre, zsombékszagra… gatyás útonállókra…

– Látom, kocsit és felhámozott csikókat be tudtatok szerezni, fiúk!

– Pedig traktort hamarabb keríthettünk volna, az biztos… – lépett közelebb Aszalós. – De így sem volt gond. Nem forognak itt olyan gyorsan a mánusok, nem pörögnek olyan fordulatszámmal a kerekek, tanár úr, mint ahogy ezt valakik valahol valamikor elképzelték…

Jenei régi, jó tanári szokás szerint most is csak azt hallotta meg, amit akart.

– Traktort? Miért traktort? Nem inkább egy bukaresti csuklós buszt? Vagy trolit? Netán villamost?

A Volga utasai csak kapkodták a fejüket.

Innen valóban már csupán egy hínárok közt „evező” csuklós járgányféleség hiányzik.

Ugyan biza’, mit keresne egy világvégi fél-városban a csuklós busz!?

Olykor a kíváncsiskodás is felér egy ébresztővel.

Hamar kitudódott, hogy a román fővárost újabban lázban tartó csodajárgánynak, a csuklós autóbusznak a megépítője magyar mérnökember. És Sártelek szülöttje. Aki történetesen Kazinczy mestert „alakította” ama hirtelenjében összeeszkábált irodalmi délutánon, a VIII. C motorinával fölkent pódiumán… Aszalós Bálint, okleveles tervező gépészmérnök…

– Szóval – tolta magasra simléderét Lázár –, maga az a „román mérnök”, már ne vegye rossz néven, aki a legfőbb elvtárstól vette át a kitüntetést? Az első román csuklós busz megtervezéséért és megalkotásáért járó díszoklevelet? Láttuk a bukaresti adásban. Hízott is a májunk…

– Nem éppen! De nem járunk messze az igazságtól. Ha hiszi, ha nem, kedves uram…

– Lázár bácsi vagyok.

– Sok mindent tudunk már magáról, Lázár bátyánk… Engemet meg Aszalósnak hívnak még mindég, és a tévéadásról csak annyit, hogy bizony magam is ebből az adásból értesültem tervezőcsoportunk sikeréről. De épp a tengerparton voltunk, családostul. Főnököm napokkal azelőtt két hét pihenőszabadságot „utalt ki” – saját számlára, „pe cont propriu”, bukarestiesen szólva. Persze reám kacsintott, épphogy nem simogatta meg a buksimat, mint apám szokta egy-egy csínytevés után: „Suntem oameni, nu-i aşa, măi, Asalăus!? Ne inţelegem noi, nu-i aşa ?!”4

– Ezek szerint lőttek a kézfogásnak?

– Dehogy! Azt nem szokás elbliccelni fővároséknál! Egyenesen blamázs volna a derékpróbáló hajlongásból kimaradni… Flaviu Olteanu, tervezőirodánk frissen kinevezett főnöke „ragadta meg” az alkalmat.

– És a borítékot is, feltehetően.

– Borítékról nem tudok. De – és most Jenei tanár úr idepasszoló várható szóleleményét szeretném megelőzni (ragadt ám ránk azokból is az alatt a pár év alatt!) – borítékolni lehet előre, hogy a mi Flaviunknak nem kellett üres kézzel hazatérnie.

– …hazacsuklósbuszoznia…

– …a szocialista román ipar vívmányait bemutató bukaresti expozíció frenetikus sikert megért nyitó ünnepségéről.

– Magyar koponyák a Dâmboviţa partján. Istennek hála! Magyar szellemi gyűjtőedénnyé vált majd’ mindenik nagyobb ó-romániai város.

– Eminescu hogyan is vélekedett a magyar tudományosságról ama hírneves pamfletjében? „Mivel rendelkeznek ezek az emberek – írta anno a magyarokról –, hogy felettünk álljanak? Rendelkeznek ők valamivel, amivel mi ne rendelkeznénk? Van-e nyelvük? Van-e tudományuk? […] Mi újat fedeztek ők fel a tudományok terén? Mivel járultak hozzá az emberiség előrehaladásához? A civilizációtörténet nevük mellé nullát jegyzett be.”

– Hallgassunk inkább, kedves barátom! Lent a faluban várnak a rendezők! Talán Csörgő professzor is, talán a többiek is…

– Ámen! – tett pontot a „jelenetre” az időközben összesereglett kis tömegből egy fotómasinával bíbelődő úriember.

Sarkadi bácsi volt, a nyüzsgő fotográfus. Oldalán háromlábú állványa súlyosnak látszó hátizsákjához kötözve „kalimpált”…

– Mit kaptál lencsevégre, Károly bátyánk? – tárta szét karjait Kristóf. – Gondolom, nem hiába léptél le…

– Szóltam volt nektek, fiúk, de úgy el voltatok „mélyedve”, és ezt akár szó szerint is értelmezhetjük, abba a kis-sárteleki iskolabudiba, hogy rám se bagóztatok…

– Jó zsurnaliszta lenne belőled, Kari bácsi, az biztos. Nem lehet csak úgy elslisszolni a szöveged mellett. A fotóid mellett különösképpen nem, erről már nagyon régen meggyőződtünk!

– Pláne, ha bűzlik minden körülöttük… Nemde?

– De!

Kari bá’ jókora csomagot kotorászott elő hátizsákjából.

Lázár arca belevörösödött, üreseket kezdett nyeldesni:

– Csak nem?! Mi a fene!? Hogy a fene…

– Láp doktor úr elérhetetlen. Mondják, a mai rendezvényekkel van elfoglalva, hirtelenjében minden teendő az ő nyakába szakadt.

– Ez a csomag meg a te nyakadba! Ettől még a doktor úr átvehette volna…

– Másról van itt szó, fiúk… Csak nem hagyom a takarítónőnél! Szegény Róza asszony agyonütne, ha megtudná…

– És mi ez a csomag? Ezek szerint visszacipelted a könyveket…

A titkokra fény derült: a mi Róza asszonyunk „nyomdai összeköttetései” révén szerzett tucatnyi magyar ábécéskönyvet Lázár bátyánk minden felhajtás nélkül, „suttyomban” szerette volna eljuttatni Kis-Sártelek kárvallottjaihoz. Igen ám, de a csak tekintetekből olvasó Valiska mellől a versműsor egész ideje alatt nem tágított a frissen kinevezett igazgatónő, Sticlaruné.

– A szerkesztőségbe érkezett meghívó szerint „tov. Sticlaru” a főrendező…

– Attól még lehet. Itt Sticlaru kezében van a hatalom pecsétnyomója… Te magyaráztad, Jenei, hogy ideérkezésedkor a népszámláló csoport fő főmatatója is őkelme volt, és a zárójelentés hitelességét aláfirkantásokkal – amit te, becsületből, nem tettél meg! – és „hitelesítő stampilával5 kellett, ugyebár, igazolni… Nos, az a fránya tintás körpecsét-nyomó, bizony, a mi idegesen ügyködő Sticlarunk nyelvére ragadt… Oda bizony! Tudja ám az a Fennvaló, hogy melyik vágómarháját kell megbillogozni!! Uram, de nagy a Te csordád!

– Éntőlem ez az üveges6 az egész rendezvény alatt sétafikálhat le s fel az utcákon – szobortól templomig és vissza –, akár pecsétnyomóval is a nyelvén… De mi van a mi doktorunkkal? Láp Ambrussal.

– A csuda vigye el – csapott a homlokára az öreg Sarkadi –, hát nem megfeledkeztem a lényegről!? Az történt, hogy ma reggel valaki leszólt a megyétől: „Nagyobb odafigyelést, elvtársaim, mert az emlékünnepségen Csörgő orvosprofesszor elvtárs is részt kíván venni…”

– Hál’ Istennek!

– Jó, jó, de…

– De mi?

– …de így Láp doktorra szakadtak a teendők. Mert, ugye, ha magyar főnököt küld a megye, hát akkor Sticlaruéknak – pecsétnyomó ide, pecsétnyomó oda –, a helyi potentátoknak (hogy is „kényezteti” őket Jenei?… potentátogóknak) bizony a második sorban kell ám helyet foglalniuk…

– Küldjön magyarokat a magyar megye, vagy legalább magyarokat is…

– Jól mondod, küldjön magyar elöljárókat, mert akadnak… Egyébiránt Csörgő doktor úr „küldés” nélkül is eljönne…, és bizonyára el is jött, nemegyszer. Erre mérget vehetsz, hiszen itt született, Sárteleken ringatták a bölcsőjét!

– Persze, nem a magyar autonóm tartományban… he, he, he!

– Nem! Dehogy! Magyar világ volt az, kérem, ez meg – a világ szemében – magyarnak abrakadabrázott román birtok…

A hegytetőn veszteglő Volga már a temetőkert felől átvonuló ménest is „érdekelni” kezdte – a csikók oda-oda nyomogatták orrcimpájukat a vissza­pillantótükörre, a hátsó ablak külső peremére félig rágott fűcsomók tapadtak… A vonuló jószág port és istállóbűzt hagyott maga után. Ami legalább „képbe” illeszkedő és természetes valami volt…

– …Ha nem tudná a világ, pár hónappal ezelőtt ezeket a dombokat, tavakat és tanyákat, ahol élünk, a magyar autonóm tartományhoz csatolták! Odacsatolták, megkérdezetlenül! Jól megkavarták, mármint a hiszékeny álmodozókat. Önbecsapás volna azt hinni, hogy a román térképszabdalók Erdély eme, szinte-szinte színromán Mezőség-szeletét magyarrá kívánnák átpingálni. Még hogy magyar tartomány… Itt a saját vérünkbe nyomják bele a fejünket! Cara­vaggio sötét tónusú, kora „keresztény” felfogásával majdhogynem ellenkező, azzal mindenképp vitába szálló festményei, bizony, kelet-közép-európai, pontosabban Erdély-részi magyar értelmezést is kaphatnának… Krisztus, lábaitól felakasztva… Fordított ODAszögezés…

– Magyar autonómia kell nektek? Na, tessék! Gyalogoljatok az Isten egén…! – így az egyik.

– Nevébe hal bele a magyar! – így a másik.

– Nos, folytathatom? – szorongatta gépét az öreg fotós.

– Kattints a következő „képre”, Kari bátyánk! Kattints…

– Nekünk mindétig politizálnunk kell, fiúk? Mindig? De legalább figyelnétek az öregre, Istent ha hiszitek!…

– …

– Ott hagytam félbe, vagy legalábbis azt szerettem volna sejtetni veletek, kedves szószátyár fiaim, hogy a Sárhelyi Orvosi Egyetem rektora részt szeretne venni a mai rendezvényen.

– És ez gond, Kari bá’?

– Inkább énnekem „gond”, ahogy fogalmaztok. Számotokra meg hír vagy alkalom egy-egy interjúféleségre… Lajos ugyanis családi jó barátom, még
a nagyenyedi „gimnáziumi fogorvos” időszakából… Ott kezdett politizálni, bár a Magyar Népi Szövetség inkább népjóléti szervezkedés volt, nem kimondott politizáló formáció. De nyakába varrták a magyarságát!

– El ne mondd az életét, Károly bátyánk – lépett közbe Kristóf –, akkor rúgták ki rektori állásából, tartóztatták le és hurcolták Máramarosszigetre, amikor én felvételiztem…

– Nem volt egyedül!

– Hát, nem… Valakik nagyon ügyeltek arra, hogy szerencsétlen Rózsa Sándorunk „románná fejlesztett priccsét” – igaz, nem Szamosújvár börtönében – mások is kipróbálhassák, például püspökök, egyetemi első emberek… majd azok is, akiket ők oktattak!

Akkor priccs, most meg mocsár…

A szerző a Képek a porból című regénye megírásakor az NKA alkotói támogatásában részesült.

1 cenzúrázva

2 nyomtatható

3 befogták a számat (taci: hallgass)

4 „Emberek vagyunk, nem így van, te, Aszalós!? Megértjük mi egymást, nem így van…?!”

5 pecsét

6 sticlaru – üveges

további írásai



Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.