Egy „lelkiismerettel megvert írástudó”

„Avatott hozzáértők sokszor fogják még elemezni és méltatni Tar Sándor művészetét, nálam értőbben. De megrendültebben aligha. Hódolat az aranykezű, istenek áldotta pályatársnak, az ÍRÓNAK.”

Csalog Zsolt¹

Mikor a kétezres évek végén magiszteri fokozatomért küzdöttem a pesti „Refin”, Hajnóczy Péter mellett – akinél ez a folyamat már egy kissé korábban megindult – Tar Sándornak is egyfajta reneszánsza volt szárba szökkenőben. Akkor persze mindennek még nem láthattam a mélyire: számos – azóta megszerzett – információ hiányában nem ismerhettem föl, hogy megizmosodott körülöttem egy új, a történelem „ama bizonyos” korszakának sérüléseitől és előítéleteitől lényegében már független irodalomértelmező nemzedék, amely végre nemcsak szellemi, de lelki értelemben is képes a korábban különféle személyes és ideológiai okokból inkriminált életművek immanens olvasására. Vagyis, ha pontos akarok lenni: nem is képes másra; hiszen ha sarat dobál, ha fölhánytorgat, ha megbélyegez, csupán nevetséges pózokat ölt, és önnön legitimitását kérdőjelezi meg.

De maradva Tarnál: a Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Igazgatósága 2005-ben mintegy 800 000 forintért vásárolta meg az író hagyatékát,² közben Bánki Éva, Benyovszky Krisztián, Bőhm Gábor és Dömötör Edit alapvető tanulmányokat publikáltak a Szürke galambról,³ a Tegnap és Ma sorozat előzetesében pedig meghirdették Mészáros Sándor Tar-monográfiáját.⁴ S noha ekkortájt jelent meg folytatásokban Simon Ádám Az áruló című történeti esszéje is, amely a „Hajdu”-dossziék anyagát dolgozta fel és helyezte történelmi kontextusba,⁵ összességében azt mondhatjuk: egyre több érdemi elemzés született a Tar-művekről, s mindjobban háttérbe szorult a „Hajdu”-œuvre.⁶

Merthogy, mint ismeretes, „Hajdu” volt Tar Sándor fedőneve: így publikálta irodalmi igénnyel megformált s az íróember ideális adottságait – a kiváló emberismeret, a pontos megfigyelés és a plasztikus ábrázolás képességeit – tükröző jelentéseit. Minderről – Simon említett cikkén túl – elsősorban Farkas Gyurka barátom és doktorandusz kollégám elmondásaiból értesültem, aki egy filmforgatókönyv apropóján annak idején személyesen is kapcsolatban állt a „Mesterrel”, s aki (generációnk sok más értelmiségipalántájához hasonlóan) amondó volt, hogy „amit a Nóra jön szerzőjének a rendszerváltozás Magyarországán (főként a demokratikus ellenzék részéről) el kellett szenvednie, az tulajdonképpen szörnyű, aránytalan meghurcoltatás volt”.

Én, minthogy ekkor már Csalog-kutatónak számítottam magam (s egyúttal persze az író-szociológus hű tanítványának is), továbbá mert keresztény hitemmel is egyedül ezt találtam összeférhetőnek, természetszerűleg osztottam Gyurka barátom vélekedését. Nem beszélve arról, hogy még véletlenül sem szerettem volna korszerűtlennek tűnni. Így ha valamely társaságban besúgókra és jelentésekre terelődött a szó, s történetesen engem is fölkérdeztek az ügyben, én mindannyiszor Nádas nevezetes esszéjére hivatkoztam, és azzal a nagyzoló (bár kétségkívül jogos) kérdéssel vágtam ki magamat: „Hát úgy nézek én ki, mint egy beszervező tiszt?” „Avagy – tettem hozzá – lehetséges volna, hogy a jelenlévők közül valaki nem ismeri a Szegény, szegény Sascha Andersonunk című klasszikust? Merthogy abból ugyebár pontosan kiolvasható a beszervezés, a besúgás és a sárdobáló leleplezés mechanikus egygyökerűsége…”⁷

E hangzatos lárifári persze nem volt más, mint a jól ismert „Vajon zsidó vagyok én?” pilátusi gesztusa; no de hát mi egyebet mondhattam volna? Hiszen egész odáig, hogy személyesen érintett volna a „Hajdu”-dossziék anyaga, tulajdonképpen egyáltalán nem volt (mert nem is lehetett) saját véleményem. És ez a pillanat csupán akkor jött el, amikor 2013. július 31-én Csalog Gábor kikérte az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából az édesapjára vonatkozó vaskos iratanyag xerox-másolatát, s azt – rövid tanulmányozás után – átadta nekem.

•

Előrebocsátom: eztán sem szeretnék kövekkel hajigálni, de még csak sztentori magasságokba emelt pennával hadonászni sem. Csupán egy felebarátom sorsának és működésének példázatát szeretném megrajzolni. Merthogy az ÁBTL-anyag olvastán többé nem kérdéses számomra: amikor Tar Sándorról beszélünk, a Péter-nemzedék legpéterebb tagjáról szólunk, aki ráadásul Júdásként végezte be keserves életét.

A téma kifejtését azonban egy kissé korábbról, 2012 júniusától kell kezdenem. Ekkoriban – a Csalog-hagyaték fölmérése közben – került ugyanis a kezembe Tar egy-két érdekes levele és kisebb írása. Néhány kattintással utánanéztem, hol őrzik (ha ugyan megvan és őrzik valahol) az író hagyatékát. S miután az NKA döntései között megtaláltam a fent említett adatokat, haladéktalanul fölvettem a kapcsolatot a Déri Múzeum illetékes munkatársával – gondolván, hogy esetleg köthetnénk „üzletet”: ők adnak Csalogot, én adok Tart. Ellenkezésre, megvallom, nem is számítottam. Olyan gazdag anyag volt a „birtokomban”, hogy „piaci pozíciómat” joggal hihettem stabilnak. Ám a kolléga csakhamar lehűtötte kísérletező kedvemet, amikor – szavamba vágva – tájékoztatott, hogy „a múzeumépület jelenleg felújítás alatt áll”, az anyagot egyelőre szükségraktárakban helyezték el, „a kutatás pedig ezalatt határozatlan ideig szünetel”. Mindezt szomorúan hallottam­; s nem elsősorban azért, mert én – személy szerint – valamiféle Tar-babérok után ácsingóztam volna. Nem! Egyszerűen azért, mert a debreceni írótárs hagyatéka – miután nyilvánvaló (bár kellő mértékben máig sem tisztázott) kapcsolat állt fönn Csalog és Tar között – esetleg segítségemre lehetett volna az Országos Széchényi Könyvtár 445-ös fondjának földolgozásában (egyes nehezen beazonosítható dokumentumok keltének, sorrendjének és rendeltetésének megállapításában).⁸

Végül is – nyilván Farkas Gyurka kitartásának és diplomáciai érzékének köszönhetően – Lakner Lajos, a múzeum munkatársa megígérte, hogy utánanéz a Csaloggal kapcsolatos iratoknak, és amit talál (merthogy az anyag persze még rendezetlen volt), azt beszkenneli és elküldi nekünk. Megvallom: nem sok reményt fűztem a dologhoz. S láss csodát: 2013. január 28-án megérkezett Lakner levele – mellékletként öt színes fotóval. És bár az anyag – amint Gyurkám kísérőszövege előre jelezte – tényleg nem volt valami „nagy eresztés”, de azért így is segített beazonosítani egy 1981. március 17-i levelet, amelyet a Parasztregény szerzője küldött debreceni kollégájának, s amely eladdig az „Ismeretlen címzettek” feliratú palliumhoz tartozott.

Küldött aztán Lakner valami egészen új és érdekes dolgot is, mégpedig egy sajtpapírra rótt rövidke levelet, amelyről – lévén indigó nélkül, kézzel, egy presszó asztalánál írták – nem készült másolat, s amelyet én (ugyanezen okokból kifolyólag) természetszerűleg nem is olvashattam. Nos, íme:

Kedves Sanyi,

ne haragudj a papírért, egy szolnoki presszóból írok, nincs más.

Több mint egy hétig kerülgettem a Víztornyot,⁹ spóroltam rá, és nem adódott alkalom, végül már teljesen körülolvastam, undorodva és bosszankodva megettem mindent körülötte – és most a vonaton sor került rá. Igazi jó írás, borzasztóan elkapott, és nagyon szeretlek érte!

Szabad azt hinnem, h[ogy] nagyon közeli rokon, amit akarunk és csinálunk?

Akard és csináld, kérlek, mert – –

Amúgy is sokat gondoltam Rád mostanában, egy zebegényi olvasótábor¹⁰ két hetében – de ezt majd szóban.

Meleg barátsággal ölellek

Zsolt

(Csalog)

78. IX. 20.

Nem olvastam e levelet – állítottam az imént –, és mégis tudtam a létezéséről. Erre azonban csak nemrégiben, a 445-ös fond levelezési anyagának foliálása közben jöttem rá. Hát persze! Hiszen éppen „Hajdu” volt az, aki 1978. október 10-i jelentésében fölidézte pesti „rokonának” ezt a levelét: „Szeptember végén Csalog Zsolt levelet küldött, melyben egy megjelent novellámhoz gratulált, reményét kifejezve, hogy »közeli rokon«, amit csinálunk.”¹¹

Talán nem vetem el a sulykot, ha azt mondom: legalábbis különös, hogy ezt az ügyet – mármint a kettejük rokonságának kérdését – Tar ilyen kendőzetlen nyíltsággal osztotta meg az Állambiztonság munkatársaival, s hogy ilyen szenvtelen hangon idézte – szinte szó szerint – kollégája érzelmes vallomását. Milyen furcsa kettős tudatállapotot körvonalaz ez a gesztus, amennyiben olyan személyiségről árulkodik, amely egyszerre dédelget írói ambíciókat, s egyszerre fűti a nemzedéki becsvágy is, de amely ugyanezeket az értékeket és értékválasztásokat bármikor képes a fonákjukról is láttatni…

És itt valami fölkiált bennem: „Akár a Barátságot is?” Vagy ez – így, ebben a formában – már nem is nevezhető barátságnak? Messzire vezető kérdések…

Ami biztos: a két író között rokon vonások hosszú sora fedezhető fel – ez ma már egyetlen tárgyilagos (vagy épp mégoly elfogult) szemlélő számára sem lehet kétséges. Nem is szólva arról, hogy e tény már a nyolcvanas–kilencvenes években számos összehasonlításra adott alapot. Hogy most csupán egyetlen példát hozzak: Szilágyi Márton szerint Tar „kimunkált egy új novellatípust. Ebben a monológszerű narrációban látszólag a néprajzi-szociografikus életútinterjú egyik változatáról van szó, amelyet szépirodalmi műfajként a hetvenes, nyolcvanas években Csalog Zsolt dolgozott ki: egy személy szólama tölti ki a novella kereteit, az elbeszélő határozottan elkülöníthető a monológot rögzítő, de nem kommentáló másik személytől, aki azonban hozzászámítandó a mű világához; az elbeszélt történet pedig a saját életsors valamilyen szinten általánosított tanulságával azonosítható. Tar azon írásai, amelyek erre a szerkezetre építenek (Otthonaim; Hegyi beszéd; A föld szaga; Elejétől a végéig; Vince mesél; Mésztelep), jóval túlmutatnak ezen a sémán. Az író egyrészt vissza­fogottabb a nyelvi egyénítésben, vagyis nem célja a beszélt nyelv fonetikai-nyelvjárási pontosságú rögzítése; ugyanakkor viszont nagyon erőteljesen törekszik a nyelvhasználaton keresztüli tudat­ábrázolásra.”¹²

Hosszasan idézhetném még Szilágyit, de talán ennyi is elegendő volt a párhuzam (ha nem is „rokonság”) érzékeltetéséhez. S ami az irodalomtörténész írásának további részéből kiderül, nem kevésbé izgalmas – főként, ha fölvesszük a Tar–Csalog összehasonlítás elejtett fonalát. Szilágyit ugyanis legföljebb a distinkció fölvillantásának erejéig érdekli a kétféle nyelvkezelés, a kétféle doku­­mentarista (vagy „szociografista”) eljárás. Beéri azzal, hogy jelzi: Tar nem törekszik a fonetikai-fonológiai finomságok dialektológiai mélységű és pontosságú érzékeltetésére. Majd rövidesen rátér arra, vajon mi lehet a debreceni alkotó célja e lecsupaszított, a sztenderd írásformához igazított írói nyelvhasználattal.

De vegyük csak szemügyre egy pillanatra a pesti kolléga eszköztárát, s fontoljuk meg annak lehetséges céljait! Máris kiderül, hogy Csalog voltaképpen ugyanarra vállalkozik, amire írótársa: „a nyelvhasználaton keresztüli tudatábrázolásra” – csupán a techné és a vezérlő szándék az, ami eltér. Míg Tar „egy ember szólama révén” sajátos „tudati belehelyezkedésre” tesz kísérletet, majd a „nyelvi idegenség” demonstrálásával egyfajta „általánosítás” a célja,¹³ addig Csalog – épp ellenkezőleg – az egyéni nyelvhasználat már-már hiperrealista ábrázolásával az egyedi tudatot kívánja belsővé tenni (mintegy integrálni saját szövegébe), s így kétségkívül egyfajta egyénítést végez. „Nem is annyira az objektív tényekre [vagyok kíváncsi] – vallotta a Temető, ősszel szerzője egy Fencsik Flórának adott interjúban –, mint inkább azok szubjektív megélésére. A bűnözőnél például nem az izgat: mit tett, hanem hogy milyen »én-ontológiát« alakított ki magának róla. Ezen a szubjektív megélésen át felrajzolható az objektív igazság is.”¹⁴ Az egyik esetben tehát az író helyezkedik bele tudatilag egy léthelyzetbe, s narrátorának belső forrásból sarjadt nyelvén dolgozza ki a léthelyzet „általános érvényű” művészi képletét; a másik esetben ugyanez az empátia egy külső forráshoz (többnyire létező adatközlőhöz) vonzza az írót, s eme forrásszemély hallható nyelvét avatja-alakítja látható nyelvvé¹⁵ – a legkülönfélébb grafikai és szövegritmikai fortélyokat alkalmazva hőse egyénítéséhez.

Mindez tán önmagában is elegendő volna a hasonlóságok és különbözőségek érzékeltetéséhez; ám a két író világ-, lét- és irodalomszemlélete közti differencia mégis az egyes írások temporális zártságában/nyitottságában ragadható meg igazán. Szilágyi dolgozatának egyik fontos (ha nem mindjárt a legfontosabb) megállapítása éppen az, amelyik a Tar-novellák jövőtudatának hiányára vonatkozik. „Az életpályák summázata – a műfaj legfőbb jellemzőjének megfelelően – a lezártság tudatával lesz azonos. […] A monológokból hiányzik a jövőtudat, az életút élet és halál mezsgyéjén nyeri el általános érvényét” – állapítja meg.¹⁶ Mármost a „megalázottság”, amely Szilágyi egyik kulcsterminusa – s joggal! –, mint élmény természetesen a Csalog-hősök monológjainak többségében is megvan; de már a jövő kérdésében elválnak az utak. Tar hőseinek világát valóban a „lezártság”, a „távlattalanság” jellemzi,¹⁷ Csalogéiban viszont – többségükben – a pozitív jövő utáni vágy dominál; az őáltala elbeszélt elbeszélők eszménye a csak-azért-is-szólás, a mégis-mondás morálja. Én győzni akarok!; Tisztelnek, becsülnek engem; Ki merek állni a közösség elé; Szőkére festem a hajamat – és sorolhatnám hosszan a műcímeket, még azzal a megszorítással is, hogy A tengert akartam látni Danija tagadhatatlanul a fönnálló társadalmi rendben mélyen csalódott, cinikusan povedáló figura, a Parasztregény végkicsengése sem különösebben pozitív (lásd az Öreg vagyok és a Nem jönnek soha című fejezeteket), s bizony az ’56-os könyv hősei is kivétel nélkül kerékbe tört, a forradalom lánctalpaitól megnyomorított egzisztenciák. Mégis, ha összességében nézem: Tar klauszt­ro­fób novellaontológiájával szemben Csalog portrévilága egyértelműen a nyitottságot, a szabadságot képviseli.

•

Mikor idáig jutok, önkéntelenül adódik a kortárs tudományosság szempontjából bizonyára blaszfémiának minősülő, valójában azonban nagyon is természetes és meggondolkodtató kérdés: vajon milyen összefüggés lehet a két író személyes élete (sorsa, létszemlélete) és művilágaik természete között? És – anélkül persze, hogy akadémiai botrányt idéznék magamra – tán nem is volna egészen haszontalan dolog, ha eltöprengenék e makacs kérdés fölött. Vagy Önök szerint elképzelhető, hogy az az elemi irigység és rosszhiszeműség, amellyel Tar Sándor az idősebb pályatárs, Csalog Zsolt tevékenységét minősítette a Szolgálat felé, ne jutott volna kifejezésre műveinek formájában és szemléletében is?

A választ, természetesen, kinek-kinek magának kell megfogalmaznia. Én csupán annyit tehetek, hogy megvallom: a magam részéről ez utóbbit – alkatomból és világlátásomból adódóan – nem gondolhatom. Ahogyan a pályája végéhez érkező Csalog emberi-művészi teljesítményét méltató, majd halálakor mesterét búcsúztató Tar cikkeit olvasva sem tudom kikapcsolni („nem meghallani”) azt a bizonyos péteri zokogást…

Ugyanakkor – s ez is az „igazsághoz” tartozik – el is bizonytalanodom. „Irigység” és „rosszhiszeműség”? Nem túlságosan komoly szavak ezek egy olyan író kapcsán, akinek éppen jogos kultusza van kialakulóban?

No de maradjak a tényeknél!

Tar Sándor és Csalog Zsolt 1977. február 16-án ismerkedett meg a Mozgó Világ szociográfiapályázatának díjkiosztóján, ahová előbbi az első, utóbbi a második helyezésért járó díjat átvenni érkezett. „A díjkiosztó koccintáson még körbecsodáltuk a sosem-látott debreceni fiút – zavart volt, kicsit szögletes, eltévedt vidéki” – emlékezett vissza Csalog a Miért jó a póknak? megjelenésekor.¹⁸ Aztán, hogy a lap szerkesztősége közölte: ebben a formában – függetlenül a helyezéstől – a nyertes alkotás nem láthat napvilágot, az idősebb pályatárs sietve meggyőzte debreceni kollégáját, hívja fel Kenedi Jánost, s ajánlja föl neki a kéziratot – ez utóbbi férfiú ugyanis (Profil címmel) éppen egy nagyszabású szamizdat kötetet készül összeállítani a különböző okokból asztalfiókban rekedt írásművekből. És a debreceni melósfiú, a demokratikus ellenzék új sztárja,¹⁹ akit Csalog – minden félszegségével és szorongásával együtt – tüstént a szívébe fogadott, végül is kötélnek állt. S noha nem kétséges a számomra, hogy a demokratikus ellenzék ugyanúgy saját céljaira kívánta felhasználni őt, mint ahogyan az Állambiztonság, Tar – a maga módján – valahogy mindkettővel megkötötte sajátos paktumát.

Ami azonban első hallásra oly egyszerűnek és természetesnek tűnik, ez a kétkulacsos szerepjáték valójában nagyon is összetett és veszélyes tünemény volt, amely később – a szelf erőterébe hatolva – belülről támadta meg az önértékelésért felelős lelki-szellemi centrumot. Joggal állítja a költő: „ügyeskedhet, nem fog a macska / egyszerre kint s bent egeret”. Tar sem lehetett egy személyben hithű szociográfus (az „ellenséges propagandaanyagnak” számító kisebbségi léttartal­makat bátran és hűen fölmutató író), s a rendszert védelmező-kiszolgáló (a jelzett információkat negligáló-elkendőző) spicli anélkül, hogy értékrendjében súlyos zavarok ne támadtak volna. Így lehet, hogy miközben saját írásait lelkesen küldi meg az idősebb pályatársnak, aki azokat gondosan méltatja, bírálja és javítgatja, s miközben többször is vendégeskedik „pesti rokonánál”, jelentéseiben lekicsinylő stílusban értekezik Csalogról, mi több: még a rendszer legelvetemültebb bértollnokának kirohanását is kevesli, amikor A tengert akartam látni című kötetre terelődik a szó.

Csalog Zsolt élete és munkássága körül a kritika csendje olyan nagy, ami olyan szerzők esetében áll fent, akiket a szakmai közvélemény nem tart tehetségesnek, de – ahogyan szokás nálunk – ezt nem hozza nyilvánosságra. Csalog Zsolt ezt nyilvánvalóan tudja vagy érzi, így azokhoz sodródik, akik politikai céljaik eléréséhez irodalmi eszközként használják fel, cserében elismerést, biztatást kap, az ellenzék napirenden lévő célja jelenleg ugyanis a munkásosztály megcélozása. Csalog Zsolt emberi és alkotói válságából az ellenzék segítségével szeretne kilábalni, az ellenzék nagy nevei (Konrád, Haraszti stb.) fényében, úgy vélheti, neki is jut a dicsőségből.²⁰

Földes István kritikája Csalog Zsolt írásáról a Népszabadságban (1981. február 22.)²¹ meglehetősen mértéktartó. Lényegében tisztán láttatja, hogy Dani nem élő, nem létező figura, a szájába adott világlátás nem lehet egy munkás világképe, hanem az úgynevezett ellenzék divatos, soron lévő „filozófiájának” illusztrálása, meglehetősen primitív, didaktikus módon megfogalmazva. A szer­kesztői kontroll igénytelensége, hiánya tehette lehetővé, hogy ez az egyébként irodalmi értékekben is szegény írás megjelenhetett.²²

Majd – mintegy utolsó, gúnyos oldalvágásként – ez a különös „Másik” még hozzáteszi: „nyílt titok, hogy [Csalog] riportjai jelentős részét, egyesek szerint egészét, maga találja ki”.²³ Pedig ha valaki, hát Tar pontosan tudta, milyen aprólékos munkával, milyen laboratóriumi körülmények között – mindig szigorúan az eredeti fölvételekhez igazodva – készültek ezek a portrék. És nem csupán azért, mert – Krokovay Zsolthoz hasonlóan, aki filozófiai szemináriumain még kazettáról tanította „Fésüs Danit”²⁴ – Tar is hallhatta a magnófelvételeket, amelyeket Csalog előszeretettel mutogatott vendégeinek, de azért is, mert általában a nyers interjúkat is kézhez vehette; mi több: egy alkalommal még egy rejtett magnózásba is bevonta őt a szívélyes kolléga:

1980. május 16-án […] Csalog Zsoltnál látogató volt, egy Rudi keresztnevű cigány férfi, aki korábban Zsoltnak a szobáját választotta le a konyhából, Turán lakik, Budapesten kőművesként dolgozik, és Zsolt régi ismerőse. Csalog Zsolt jelenleg egy pszichiátriai tanulmányköteten dolgozik egy társával, ezenkívül folytatja a munkásriportokat, az a terve, hogy egy széles „arcképcsarnokot” készít. Elmondta, hogy elfogadták a „4 munkás” című könyvét megjelentetésre. Ennek egy igen kényes részletét a Kritika közölte, amin ő is csodálkozott. A Kritika című folyóirat szerinte kezd az a fórum lenni, amely szélesíteni igyekszik a lehetőségeket a neki tetsző irányokba. Elmondta továbbá, hogy kevés a pénze, rövidesen lejár a szerződése. Jelenleg nem folytat cigánytanulmányokat, bár ottlétem alatt tulajdonképpen az ott lévő cigány vendéget interjúvolta egy titokban bekapcsolt magnóval, amibe engem is bekapcsolt. Rudi ezt a végén észrevette, és kikapcsolta a magnót.²⁵

A későbbiekben aztán (s ez, ha lehet, még visszatetszőbb gyakorlat) „Hajdu” – saját Csalog-képének alátámasztására – tanúk egész sorát szólaltatja meg:

[Törölt név]-nek az a véleménye, hogy Csalog Zsolt legutóbbi könyve (A tengert akartam látni) nagyon rossz. Szerinte nagyon lejáratták a szociográfiát, „az ellenzék most a szociográfiával onanizál” – mondta. Csalog Zsoltot nem tartja tehetségesnek, bár szerinte volt egy-két jó tanulmánya. Megegyeztünk abban, hogy sok tehetségtelen ember az ellenzékhez csapódva akar híres ember lenni.²⁶

[Törölt név] Megkérdezte, mi a véleményem Zsolt legújabb könyvéről, mert ő nem bírta elolvasni. Azt feleltem: sajnos, élesen elválnak azok a szövegrészek, amiket a riportalany mond, meg amiket Zsolt. [Törölt név] szerint ez nagy hiba.²⁷

Amikor pedig úgy áll, hogy némi baráti segítséggel sikerül kimenteni a Négy munkásportrét a cenzúra karmaiból, éppen Tar árulja el „barátját”-„mesterét”:

[Törölt név] távozása után került szóba Csalog Zsolt. Elmondták, hogy Kaposvár visszautasította a drámáját, és a Népszabadság bírálata nyomán veszélybe került a könyve is a Szépirodalmi Kiadónál. A nyomdában egyelőre nincs baj, mert a nyomdai házi tájékoztató előzetesei közül egy barátjuk kivette Csalog Zsolt „4 munkás” című könyvének beharangozó előzetesét, így feltételezhető, hogy nem veszik észre, hogy nyomják a könyvet.²⁸

•

De ideje abbahagynom a felsorolást és bezárni a „Hajdu”-dossziét, hisz végső soron nem bűnlajstromot kívánok összeállítani; sőt, épp ellenkezőleg: mintha a fölmentő ítélethez keresnék tanúkat. S e szinte reménytelen kutakodás közepette teszem föl végre a fundamentális kérdést: miért? Mit akart elérni Tar azzal, hogy…? Miért volt fontos Tarnak, hogy…? Miért akarta elhitetni „azokkal”, hogy…? És egyáltalán: miért? Miért? Miért?

Közben pedig arra gondolok: szabadjára engedtem e „költői” kérdéseket, miközben biztos vagyok benne, hogy Tar egyrészt: nem akart elérni semmit… Másrészt: egyáltalán nem volt fontos neki… Harmadrészt: sosem akarta elhitetni velük… Mindössze – nota bene: hozzánk (hozzám!) hasonlóan – maga sem tudta, mit is cselekszik. Tar nem volt bolond, ahogyan a Szolgálat emberei sem voltak azok. Mindenki ismerte például (ha a tisztek nem is, de értelmiségi megbízottjaik biztosan) a „Mű? Munkás” című JAK-kötetet, illetve az abban olvasható konferenciaközleményeket és hozzászólásokat. Márpedig aki ezt a gyűjteményt kézbe vette, tisztán láthatta a mennyiségi és minőségi mutatókat – s ilyenformán pontosan érzékelhette a Tar–Csalog-mérleg korabeli állását.

Lapozzunk hát bele magunk is e narancsszínű füzetbe – és csemegézzünk az anyagból! Pósa Zoli messzemenően elismeri Tar Sándort, sőt: „revelációként” üdvözli „egyik legszuggesztívebb erejű, balladisztikus” írását, az Örökké című novellát, ám azután sietve áttér „Csalog Zsolt legújabb könyvére”, hosszú bekezdést szentelve a munkáskötet bemutatásának; majd innentől fölváltva beszél hol az egyik, hol a másik íróról.²⁹ Kőbányai János már meg sem említi A 6714-es személy szerzőjét, Csalogot ellenben a mélyinterjú-technikával dolgozó szociográfia szinte egyedüli képviselőjeként üdvözli;³⁰ s itt kapcsolódhatunk máris Csengey Dénes cikkéhez, aki egyenesen Kőbányai–Csalog–László-Bencsik-vonulatról beszél,³¹ valamint Kamarás István elaborátumához, amely Esterházyéval említi egy lapon (egy „olvasottsági szinten”) Csalog könyveit.³² (Agárdi Péter írását – amely „a hamis tudatok korrekcióját” kéri számon A tengert akartam látni szerzőjén – csupán zárójelben említjük meg, noha a felsorakoztatott ideológiai kifogások ellenére végső soron ez a cikk is elismeri a portrékötet érdemeit.³³)

Szóval: „irigység”? „Hatalomféltés”? A másik munkabírása, kitartása és addigi teljesítménye iránt táplált indulat? Vagy ha ezek nem, akkor mégis mi volna e hamis közvetítés, e félretájékoztatás értelme-mozgatója?

Régóta töprengek ezen, s már azt hiszem, sosem fogom megérteni – de csak mert a saját bűneimet és árulásaimat sem tudtam-tudom megérteni. Az árulás ugyanis nem racionális természetű: alkati dolog. Olvasom hát – századszor és ezredszer immár – a Befelé vérző sebek című cikket: Tar Sándornak a Falak és falromok apropóján papírra vetett súlyos sorait. Forgatom magamban a szavakat, ízlelgetem a hátterükben föltáruló Krisztus–Péter viszonyt, melyből süt a rendszerváltozás süllyesztőjébe tűnt „Másik” hiányából adódó bizonytalanság és szorongás. Merthogy „Hajdu” nem önkezével vetett véget „életének”! Egész egyszerűen kipusztult alóla a rendszer, amely éltette, s amely nem hagyta élni mellette az „Egyiket”, a hajdanvolt szabad individuumot. A „Mellkasi szervek épek, a kornak (?) megfelelő, mondaná a röntgenorvos, külsérelmi nyomok nincsenek, tenné hozzá egy rendőrfogalmazó, tipikus célszemély. Befelé vérző sebeket ad és kap, mint annyian” – írja Tar.³⁴ Bámulatos, milyen pontos a diagnózisban kódolt öndiagnózis! És milyen nyugtalanító ugyanakkor ez a kényszeres önleleplezés, ez a fojtogató vallomáskényszer, ez az örökös gyónni akarás… Mert bizony nem másról szól Tar Sándor számára ez a kötet, mint a kénytelen-kelletlen, a tovább most már nem halogatható szembenézésről. „Szemérmes tisztességről, elszántságról, a következetesen és gyógyíthatatlanul másként gondolkozóról, egy sebekkel borított, lassan renegáttá különülő nemzedék nyugtalan lelkiismeretéről.”³⁵

S végül van itt még valami, ami újra és újra torkon ragad és a nevemen szólít: Tar Sándor, e „lelkiismerettel megvert írástudó”³⁶ üzenete a fiatal olvasóknak. „[P]róbálják utolérni – buzdít minket, örökösöket – valami aluljáróban, buszon, utcán, cigánytelepen, kocsmában sovány, Krisztust formáló alakját, akkor majd beszél. Olyasmiről is, amit, sajnos, talán soha nem fog, nem akar leírni.”³⁷ Belém döbben a kérdés: vajon én még találkoztam Zsolttal? Tudom jól: eszement fölvetés – és valahol mégis jogos! Hiszen – s ez Csalog rokonainál, barátainál tett látogatásaim egyik legdöbbenetesebb élménye volt: – szinte már többet tudok róla mindenki másnál. A sokéves kutatás eredményeképp mára egyetlen szépséges panorámává rendeződött bennem ez a különös „élet-mű”.

De hát az ember már csak ilyen: nekem továbbra is makacsul hiányzik az elmulasztott személyes találkozás. Az az egyszerű kis tamási gesztus, amellyel megérinthetném ama bizonyos sebeket. Mert néha úgy érzem: bár megírtam Zsoltról a könyvemet, valójában még mindig nem hiszek.
S ha – ne adj’ Isten! – úgy hozná az élet, tudva és öntudatlan magam is elárulnám a mesterem…

Szerencsére e szorongó gondolatokra is van már ellenszerem. Amikor jönni érzem a kísértést, mindig Tar Sándor Csalog-nekrológját olvasom – ezt az expresszív vallomást, a Barátságnak e megszentelő, pusztába kiáltott emlékbeszédét.

Annak idején nem értettem, miért adták neki a Zsolt nevet, nem illett hozzá, erre azonnal rájöttem, mikor parányi lakásában először találkoztunk, ő a matracon, én az egyetlen széken. Aztán úgy találtam, sok minden nem illik hozzá igazából, a műfaj, amit elkezdett, az életmód, a „cigányozás”, értelmiségi volt kívül-belül, testestől-lelkestől, aztán megértettem, az az osztályozás, értékrend rossz és hamis, amit én hoztam magammal a saját világomból, ő pedig a valódi. Mint ahogy valódi volt mindaz, amit leírt zaklatott munkássága során. Akkor már olvastam a Kilenc cigányt, a Temető, ősszel című könyvét, egy kicsit úgy néztem rá, mint egy élő legendára. Hogy barátok lettünk, az természetes volt számára, nekem megtiszteltetés, első levele néhány sorát még mindig őrzöm, ebben arra kér, hívjak fel egy telefonszámot, ami a későbbiekre nézve, mint kiderült, döntő esemény lett a sorsom alakulásában. Aztán találkoztunk többször, beszélgettünk mindenféléről, leveleztünk, de ami a legfontosabb: tudtunk egymásról. Akkoriban valahogy így működött valamiféle para­kom­mu­nikáció, járatlan dimenziókban üzentünk, ösztönöztük, bátorítottuk egymást, másfelől írásainkkal tartottuk egymásban a lelket, erősítettük a kitartást, elszántságot, mert szükség volt rá. Nekem feltétlenül.

Csalog Zsolt egy olyan műfajt teremtett, aminek voltak ugyan előfutárai, rangos és tehetséges alkotók, mégis, amit ő elkezdett, jóllehet, bizonyos értelemben folytatása volt azoknak, mégis valami más lett belőle. Az ezredvégi szociográfia nemcsak irodalmi szempontból jelentős, hanem hordozott egyféle politikai üzenetet is, életmóddá, magatartásformává kellett váljon, hangsúlyosabban, mint elődeink esetében, és bár többen voltunk, akik ezt az utat választottuk, mindenki tudta, igazából ő a valódi.³⁸

Jegyzetek

¹ Csalog Zsolt, Miért jó a póknak?, Kritika, 1989/10, 42.

² A Nemzeti Kulturális Alap döntése: 2005. május 5.

³ Bánki Éva, „A meghalni nem tudó bűn”. Hard boiled-hagyomány a magyar irodalomban, Partitúra, 2008/3, 83–95. Uő., Tar Sándor (1941–2005), Napút, 2010/10, 187–188.; Uő., „Kimondhatná a nevét is, ha lenne értelme”. A névadás jellegzetességei Tar Sándor Szürke galambjában, Irodalmi Szemle, 2013/11, 37–42.; Benyovszky Krisztián, Egyenruhás madárjósok. Tar Sándor Szürke galamb című regényéről = Uő, A jelek szerint. A detektívtörténet és közép-európai emléknyomai, Kalligram, Pozsony, 2003, 258–272.; Böhm Gábor, Regény és novella között. Szociográfiai látásmód és mikrorealizmus Tar Sándor Szürke galamb című regényében = Befejezetlen könyv, szerk. Thomka Beáta, Kijárat, Budapest, 2012, 73–87.; Dömötör Edit, Nyomozás és olvashatóság. Tar Sándor: Szürke galamb, Alföld, 2007/7, 70–84.

⁴ Amely – köztünk szólva – azóta sem látott napvilágot.

⁵ Simon Ádám, Tar Sándor: Az áruló – Ügynökügyek irodalmi színtéren (1–2–3. rész), ujnautilus.info, 2010 áprilisától folytatásokban.

⁶ Legújabban (2013. december 3-án) Deczki Sarolta és (2014. június 2-án) Bőhm Gábor nyert támogatást a Nemzeti Kulturális Alaptól Tar-monográfia megírására.

⁷ Emlékeztetőül: „Egy jól működő titkosszolgálat főnökének a szemében akkor érkezik el az igazság órája, amikor önmagukat erkölcsileg integráns lényeknek tekintő emberekről bizonyíthatja be, hogy valójában gyenge, gyáva, önző, mohó, élvhajhász, elvetemedett férgek, s ezt a titokban elvégzett bizonyítási procedúrát velem fizetteti meg.” „Bizonyos akták és bizonyos emberek most közprédára vannak bocsátva, s ez is része az apatikus számításnak. Most mindenki elképedhet azon, hogy milyen aljas a másik.” „Ha egy bezárt szobában bármily taktikusan érvelek annak érdekében, hogy egy nagy baj úgy legyen elkerülhető, hogy netán még egy kis jót is kicsikarjak, mégiscsak olyan emberekkel beszélgetek, akik bezártak ebbe a szobába.” – Nádas Péter, Szegény, szegény Sascha Andersonunk = Uő, Esszék, Jelenkor, Pécs, 1995, 158, 159, 167.

⁸ Az OSZK Kézirattárának 445-ös fondja Csalog Zsolt hagyatékát őrzi. A anyag feldolgozását 2014 tavaszán kezdtem el; s az ún. „végleges napló”-t Csalog Zsolt címmel készülő monográfiám függelékében szándékozom közzétenni.

⁹ Tar Sándor, A víztorony = Uő, A 6714-es személy, Magvető, Budapest, 1981, 93–100.

¹⁰ A szóban forgó tábor 1978. augusztus 3–17. között volt Zebegényben. Vö. Németh György, A Mozgó Világ története 1971–1983, Palatinus, Budapest, 2002, 227.; illetve Csalog Zsolt – Beretvás András – Pálos István, A kultúra rólatok szól. Művelődési tábor Zebegényben, Népművelés, 1979/4, 28–31.

¹¹ „Hajdu”: 1978. október 10. (ÁBTL M-41819).

¹² Szilágyi Márton, De profundis…. Tar Sándor novelláiról = Uő, Kritikai berek, József Attila Kör – Balassi, Budapest, 1995 (JAK Könyvek, 81), 99–100.

¹³ Uo., 100.

¹⁴ Fencsik Flóra, Az élőbeszéd varázsa (Temető, ősszel), Esti Hírlap, 1977. július 22., 2.

¹⁵ „[A] nyelvet a maga nyelvszerű működéséről leválasztó írásos forma, a »látható nyelv« az, ami egyáltalán lehetővé teszi az irodalmi mű nem-historizáló értelmezését.” Kulcsár Szabó Ernő, Az „immateriális” beíródás. Az esztétikai tapasztalat medialitásának kérdéséhez = Az esztétikai tapasztalat medialitása, szerk. Kulcsár-Szabó Zoltán – Szirák Péter, Ráció, Budapest, 2004, 12.

¹⁶ Szilágyi, I. m., 100.

¹⁷ Uo., 101.

¹⁸ Csalog, Miért jó a póknak?… i. m.

¹⁹ „A kelet-németországi magyar vendégmunkásokról szóló döbbenetes dokumentum kevesek dug-olvasmánya lett, Tar Sándor pedig legenda: él valahol vidéken egy melós, egy ÍRÓ – –” (Uo.)

²⁰ „Hajdu”: 1981. március 9. (ÁBTL M-41819/1)

²¹ Földes István, Megismerés, Népszabadság, 1981. február 22., 7.

²² „Hajdu”: 1981. március 9. (ÁBTL M-41819/1)

²³ Uo.

²⁴ Krokovay Zsolt, Emlék Daniról = Napló, 1981. IV. 28., 719. (OSZK Kt. Fond 403.)

²⁵ „Hajdu”: 1980. május 18. (ÁBTL M-41819/1)

²⁶ „Hajdu”: 1981. október 4. (ÁBTL M-41819/1)

²⁷ „Hajdu”: 1982. január 26. (ÁBTL M-41819/1)

²⁸ „Hajdu”: 1981. április 21. (ÁBTL M-41819/1)

²⁹ „Mű? Munkás”, szerk. Csordás Gábor, Magvető, Budapest, 1985 (JAK Füzetek, 13), 105–112.

³⁰ Uo., 140.

³¹ Uo., 158.

³² Uo., 194.

³³ Uo., 204–205.

³⁴ Tar Sándor, Befelé vérző sebek, Népszabadság, 1994. június 4., melléklet, 4.

³⁵ Uo.

³⁶ Csalog, Miért jó a póknak?… i. m.

³⁷ Tar, Befelé vérző sebek… i. m.

³⁸ Tar Sándor, Zsolt, Népszabadság, 1997. július 19., 9.

Elhangzott a Pest–Budai Esztétikai Kör Tar Sándor-emlékülésén, 2014. április 5-én.

Soltész Márton további írásai