A kultúra, a könyvkiadás és a könyvterjesztés anomáliáinak – és még annyi másnak! – köszönhetően egyre szaporodnak azok a jó és fontos könyvek, amelyeket néhány jó ismerősön kívül senki sem olvas, senki sem szemléz, senki sem sorol be a létezőnek mondott irodalomba. Előre látható, hogy hatalmas, szerteágazó gyökerű fába vágja a fejszét, aki, mondjuk, ötven év múlva a 20–21. század fordulója irodalmának történeti összefoglalását el akarja készíteni.
Napról napra értékek vesznek el, süllyednek terjesztetlenül kiadók pinceraktáraiba. Porosodni. Még a zúzda kegyelmében sem részesülhetnek. Vajon csak ennyit érne a gondolat, hogy csupán egy szűk baráti kör számára lehet hozzáférhető?
Ha másban nem, a „rohanó világ” felületessége, elmélyült gondolkodásra képtelen valója, értékbizonytalansága ebben a megállíthatatlannak látszó folyamatban tetten érhető. Világjobbító gondolatok, többre érdemes írósorsok hullanak a percenként változtatott idő meszesgödreibe.
„Nincs hová előremenni” – írja le az ideillő kulcsmondatot Gyurácz Ferenc az Istent megszólító hajnalaimban. Pedig ő aztán a nyugtalan, a napi politika izgágaságától szenvedő, fővárosba szorult, túlinformált ember szemszögéből vizsgálva valóban irigylésre méltó, nyugalmas helyet szemelhetett ki magának az élésre: a Szombathelytől tizenöt kilométerre lévő, pici, hétutcás, alig több mint háromszáznyolcvan lakosú Vasszilvágyot, innen nézve: a béke szigetét. Ehhez háza egyik szegletében saját könyvkiadót – biztos, ami biztos –, a Magyar Nyugatot, amelynek égisze alatt kedvét és ízlését szolgáló művek kiadásán szorgoskodhat. Az is kétségtelen, hogy mire a külvilág zaja eljut eddig az Elíziumig, némiképpen csendet parancsol neki a zavaró külvilági zörejeket lehalkító távolság. S ami onnan még mindig látványnak adatik, az maga a távlat. E lakóhelyválasztás előnyeit ő sem tagadja: „Az azonban bizonyos, hogy sablonoktól mentes, meglehetősen egyedi látószög ez.” (A nyúlketrec mellől).
Önkéntelen párhuzamként Babits nagy verse jut olvasás közben eszembe erről a vasszilvágyi Elíziumról: „Léckatonáim sorban állnak már, pici / földem a földből kikerítve, könnyű szál / dzsidások módján állnak – őrt, hatalmasan / igazságukban; ők a törvény, ők a jog, / erőm, munkám, nyugalmam és jutalmam ők, / s jel hogy vagyok; sün-életem tüskéi e / szakadt létben…” (A gazda bekeríti házát)
Pedig Babits nem volt remete, amikor csöppnyi esztergomi nyaralójának bekerítésével büszkélkedett. Legfeljebb vágyott a vegytiszta elérhetetlenre. S a hozzá hasonlóan „sün-életű”, visszahúzódó alkat, Gyurácz sem az. Nagyon is messzire szemléz a barlang szájából. Ez az ő egyedi kitekintő és eltöprengő helye. S amit az alanti síkon történtekből észrevehet és a maga számára sommázhat, egyáltalán nem vigasztaló, de nagyon is elgondolkoztató. Azt a zászlót kénytelen felemelni már sokadszorra Gyurácz, amit a nemzet annyi lelkiismerete – Németh László, Veres Péter, Illyés Gyula, Fekete Gyula – a folytonos küzdés befejeztével halálában elejtett. Erre a zászlóra pedig az „aggodalom” szót hímezte – talán még Zrínyi –, amikor a Ne bántsd a magyart! felszólító mondatot tollára vette.
Gyuráczot olvasni mindig öröm és olvasói élvezet. A letisztázott stílusú, világos mondatok, a mögülük kisejlő, logikusan felépített, józan, kétségbevonhatatlan igazságú gondolatok egész hálózatrendszere, az érzelmek szemérmes vasfegyelme minden esetben kiemelt figyelmet érdemelnek. S pláne akkor, ha ezek árnyékában mindig ott áll a gondolkodó ember, az esszéíró személyisége és felelős mivolta. S ugyanez a stílvarázson túlívelő gondolati, józan lelkiismeret volt a titka az imént felsorolt mestereknek, kiváló elődöknek is. A remetebarlangból kitekintő Gyurácz is látja, amit azok szemrevételezhettek: a nem múló, kínkeserves, kilábalhatatlan nemzeti katyvaszt például, ami ellen már Ady is keserű hangon lamentált: „De hát örökre így maradnak / Kidalolatlan kegyelemmel / Dalai a hű, bánatozó, / Napverte, bús, magyar nyaraknak?” (Kidalolatlan magyar nyarak)
Mert hát hiába vonjuk kétségbe mindannyiszor Adyt s értékeit, az általa felvetett kérdések ma is ugyanazok, mint jó száz évvel ezelőtt: kidalolatlanok maradunk-e? Sokat ravaszodott azóta a világ. S hiába gondolkodtak az e fondorlatosságokat még csírájukban leleplező, a világról valamit még felismerő-bíráló szóval illető Marcuse-ok, Lévy-Straussok és mások: ebbe, az általuk már akkor leleplezett különféle manipulációs taktikák sandaságaiba csomagolt mesterséges homályba temetődtek ők is a 20. század összes progresszív gondolatával egyetemben. Művük és küzdelmeik ma már az elfeledett történelem. S ebből az alapállásból nézve az okosan szerkesztő Gyurácznak igaza van, amikor avval kezdi könyvét, hogy a védtelenné tett embert legelőször alapvető ösztönei – a szexus – irányából érte az első, megrendítő támadás (Szabadrablás). Ha a globalitás, az ember lelkét leigázó, láthatatlan hatalom eredményt akart elérni, akkor a személyiséget első lépésként családépítő képességében-hajlamában kellett lerombolnia. Nemiségét meddő irányba terelnie. A szerelmet orgazmussá laposítania. Kifordítania sarkából az emberi élet szakralitásba ágyazott alapkövét. Utána jöhetett – mint ahogy rohamos gyorsasággal jött is – a többi. Így esik, hogy a 21. század vermébe zuhant gyámoltalanja – hasonlón az ötletes reklámfilm fájós térdű figurájához – minden lábmozdításával vidravasba lép. Hogy mi okból teszi meg ezeket a nyilvánvalóan önpusztító lépéseket korunk embere, azt a Gyurácz-könyv se magyarázza meg. Talán azért, mert messzire vezetne, és nagyon messziről kellene a kiindulópontot megkeresni. A narcisztikusan önfelfedező reneszánszban talán? A felvilágosodás képmutató hazugságainak rengetegében, amelynek csupán egyik világromboló fejezete a „modern neveléstudomány” (már az elnevezés is erőltetett és hamis!) kialakulásának története, egy olyan torz figurával a középpontban, aki mind az öt gyermekét lelencbe adta? Végletesen meggyöngültek az embert megtartó erők. Az egészséges szexus feladásával ledőlt az utolsó bástya is. Talán mert nincs rá magyarázat, csak sóhaj: „Racionális reményt főként a szerencsébe vethetünk.”
S megint a Babits-analógia, a Vers a csirkeház mellől: „Harcot a harc ellen! és a Tett / gyilkos lelkét tettel ölni meg, / míg az egész földön kitűzik / a szent Restség fehér zászlait, // hogy galambok módján lengjenek / jámbor csirkeházaink felett” – a gyuráczi címhasonlóság nem lehet a véletlen műve: A nyúlketrec mellől. „A Tett gyilkos lelkét tettel ölni meg” babitsi gondolatát Gyurácz mottóként akár ki is szögezhetné háza kapujára. A „nyúlkatroc” megalkotása e „Tettnek” szegezett tett szimbóluma. Ha úgy tetszik, megteremtett idill, ha úgy tetszik, maga a szelíd ellenállás az embert megrontó erőkkel szemben. A harmónia lázadása az értékzavarodottság állapota ellen. A „zajok” persze ezt a csendet is felverik: „Ha hátul, a kertben teszek-veszek ezt-azt, akkor is odahallom valamelyik vándorló kereskedő vagy szolgáltató (szódás, jégkrémárus, kenyeres, mozgópostás stb.) autójának magakellető elektromos jeladását.” (A nyúlketrec mellől) „De élet e / lárma és rángás?” – kérdezi joggal már a 20. századelőn Babits, pedig hol voltunk még a mai, fölösen és mesterségesen felfokozott, idegesítő, hiszterizált rángástól? Innen már csak egy lépést kell megtenni a 20. század közepe óta az emberiség mákonyául szolgáló „haladás”-eszme elutasításáig: „A »haladásban« az a legszörnyűbb, hogy fokról fokra fölemészti még a reményét is annak, amivel kecsegtet.” (Vége felé a haladásnak) Azóta persze kiderült, hogy az információcsapdában vergődő embert vagy önmaga „valósítja meg”, vagy semmi. Továbbra sincs mit elvárnia a külvilágtól. Az önmegvalósításban benne foglaltatik a visszavonulás joga is valamely, még értéket megőrző tájékra. Szerencsére a 21. század elejére messze távolodott már a gondolkodó elme a bon villageois, a jó falusi önáltató ábrándképétől. A falu és a falusi ember ugyanis nem jó és nem rossz. Falu. És falusi. Közösségében feloldódó és önző. Őszinte, de magát és sorsát védően öszintétlen. Az is a Napnál világosabb, hogy már a falu és a falusi sem az, ami volt vagy lehetett valamikor. Történelmi oka van rá, hogy ne legyen az. De az alapvető emberi norma faluhelyen azért még, mélyen beleivódva a zsigerekbe, a mindennapokba, létezik: aki jószágot jól tart, kertet tisztesen művel, családját s ezen belül önmagát biztos kézzel vezérli, benne helyét megleli. Otthont nyerhet a világban. Nyugodtan elmélkedhet ország dolgában akár a csirkeház, akár a maga szögelte nyúlkatroc mellől.
Nincs biztonságosabb erőd egy gazdakézzel kialakított, a szeretet akaratával bevehetetlenné alkotott világegyetemnél. S nincs magasabb, messzenézhetőbb kilátó. S amit onnan lát az együttérzéssel szemlélő, több mint elkeserítő: „Vagdalkozás, rosszkedv, zsigeri gyűlölködés, törzsi szellem és tudatlanság minden oldalon. A modernség előítélet-rétegei mint tyúkólban lankásodó, letaposott trágyakéreg lepik be, fojtják le a természetes ész tiszta útjait.” (Vége felé a haladásnak) Bizony, ezek már szinte a haragvó prédikátor, Pázmány Péter kendőzetlen stílusához méltó hasonlatok. Ennyi maradt a haladás illúzióiból. Tudomásul vételük, ha tetszik, ha nem, kötelező érvényű.
A falura menekült értelmiségi sajátos privilégiuma, hogy korábban kelhet a vekkeróránál, s felnyitva szemeit maga körül nem csupán falat lát, vagy legfeljebb a szemközti ház néhány sötétlő ablakát, hanem olyan távlatnak is birtokosa, ahonnan természetéből fakadóan hosszú elmélkedésre indulhat a gondolat. Itt, a vasszilvágyi diófa alatt kezdődik mindaz, amit idillnek nevezhetnénk. Ám a józan, nemzete sorsáért aggódó elme figyelmeztet: „Az idill, persze, ritkán áll elő, megteremtéséhez kemény munka kell.” (Istent megszólító hajnalaim) Egyebek közt azért is kellene komolyan venni a Gyurácz írásaiban fellelhető elmefuttatásokat, történelmi összefüggéseket, mert régi, mára többszörösen beigazolódott, nagy igazságokat hordozó gondolatokat emel fel újra és újra, velük azonosulva, az elhalványult emlékezet porából: Németh Lászlóéit, Illyés Gyuláéit, Veres Péteréit, Fekete Gyuláéit.
Lényegbe vágó azonban a közöttük lévő különbség is: a modernségbe kényszerített, a társadalmi haladás eszméjét és reményét elveszített ember, bármennyire is szeretné, még az önkeze vájta remetebarlangban se képes az űzöttség érzését magától elhessegetni: „nem volt elegendő, hogy társadalmaink kigyógyuljanak a »haladás«-mániából, hogy végképp elveszítsék hitelüket sorsunk tönkretevői, a rajtunk kísérletező társadalommérnökök, emberi és nemzeti múltunk gyűlölői, önazonosságunk becsmérlői, életünk kiüresítői. Semmit, ami jó nekünk, nem hagynak békén, nem hagyják, hogy jó lehessen nekünk.” (Istent megszólító hajnalaim) Van ebben a felvázolt világképben valami diabolikust feltételező: hogy egyre lehetetlenebb a pokolból kivezető utat megtalálni, s az az út is legfeljebb egyedi lehet, távolra taszítva a közösségtől: „Egyvalami biztosnak látszik: ideje felújítani korhadó katrocaimat.” (A nyúlketrec mellől) Mintha már olvastunk volna valami hasonlót: „– Igaz, úgy van – felelte Candide. – De vár ám a munka a kertben.” (Voltaire)
Mostanában számos felelősséggel gondolkodó avval az alapkérdéssel van elfoglalva: hogyan jutott az ember és szépreményű civilizációja eddig a kétségbeejtő állapotig? A „költői” kérdés jogos, mert maga ez az új irányt vett történelmi folyamat teljes egészében érthetetlen és bonyolultságában kibogozhatatlan. A kiindulóponttól függően jutunk más és másféle eredményre. Jóféle, pezsgő viták alapja lehetne mindez, de a viták is kihaltak. (Magyar Nyugat, 2013)
Kemsei István további írásai