Evangélikus vagyok, gyerekkoromban, a múlt század ötvenes éveiben húsvétkor messziről bámultam lakásunk ablakából a budai ciszter templomból induló s oda visszatérő, gyertyafény burkolta körmenetet.
Nadányi Zoltán költészete a múlt század hatvanas éveiben nem volt tananyag a budapesti egyetem bölcsészkarán. Verseit nem ismertem, nevét sem hallottam a költőnek, akit már a régmúltban így jellemzett Kosztolányi Dezső: „Gazdagon és tökéletesen – meglepően – tud magyarul. Nyelvünk 1921-ben… Verőfényes és zivataros nyelv!”
A múlt század hetvenes éveinek derekán pillantottam meg kedvelt könyvesboltom kirakatában Nadányi Zoltán évtizedek múltán újra megjelent gyűjteményes verseskötetét. Hosszan bámultam, elgondolkodtatott a könyv címe: Körmenet. Budán, az akkor Mártírok, ma ismét Margit körúton, a hajdani Országút mentén épült Szent István Első Vértanú (Ferences) Plébánia közelében laktam. Nagyszombaton két apró lányom alkonyatkor már az ablakban ülve várta az énekszóval, csengőhanggal, gyertyalobogással közeledő, hosszú perceken át házunk előtt vonuló körmenetet. Az ateista állam nem, de a hívő emberek áhítattal ünnepelték Jézus feltámadását.
Csillagfényű remény sorvadó hazánkban 1975 tavaszán: feltámadási körmenet az utcákon és a könyvesboltok kirakatában.
Azon az éjszakán – verssorokat aláhúzva, címeket megjelölve, a margóra firkálva – hajnalig olvastam Nadányi Zoltán verseskötetét.
Meglepődtem. A múlt időről muzsikáltak a csengő-bongó rímekkel körülfalazott verssorok, az eltűnt időről – nem a feltámadásról. „Így vagyunk most puszta kézzel, / egy szál ruha nélkül, / mindennek csak az emlékét / hoztuk el emlékül.” A kötetzáró utolsó vers, a Körmenet az öregedés, az elmúlás fájdalmával keserűen farkasszemet néző költő visszapillantása meghódított vagy reménytelenül imádott bájos leánykákra, csábító dámákra, édes mosolyú asszonyokra.
Körmenet – a múlt emlékfényű visszaidézése: menekülés. „Jaj nekem, mert kalandokra vágytam…”
Fiatalon mindannyian a világ meghódítására készülünk. A „világ” veszélyes terep, titkokat rejt és kiismerhetetlen: néhányan elindulnak, sokan visszariadnak a világhódító kalandok vállalásától. „Én félek. Fázó gyengeségem / szemet húny minden rossz előtt, / de nem irígyli az erőt…” Nadányi Zoltán poéta, nem hős. Mint nagyon sokan: gondokkal körülabroncsolt szürke világban él. Számára megváltás a mindennapi versírás. Menekül: bájos leánykák, csábító dámák, édes mosolyú asszonyok karja közé – néha a valóságban, néha az álmaiban. „És nem jön el, jajszóval panaszlom / a tündöklő, drága Asszony.”
Nem volt forradalmár (azaz: nem volt haladó) – írta róla halála évében, 1955-ben Vajda Endre, s később író barátja, Illés Endre furcsa felhangú írásában azon merengett: milyen kár, hogy Nadányi Zoltán nem volt olyan nagy költő, mint Csokonai Vitéz Mihály.
Igaz: a magyar költészet égboltján nem eget fénybe borító, mindent beragyogó állócsillag. Csak – csak! – nagyon finom tollú, létezése boldog-szomorú titkairól őszintén valló, míves poéta. 20. századi magyar költő, aki világégések idején nem suttogott, nem hallgatott – himnuszt énekelt: „Gyertek, énekeljünk! / Testünk már a tengeré, / énekszóval ég felé / menekül a lelkünk!”
Körmenet: menekülünk az ég felé.
Amíg odaérünk, csetlünk-botlunk földi életünkben, próbálunk boldogan és/vagy becsületesen és/vagy sikeresen élni.
Nadányi Zoltán költő. Magányos: „Azt hittem, arról hallgatsz, amiről én.”
Mellettünk ballag a körmenetben.
Szigethy Gábor további írásai
Folytatódott Richard Wagner Ring-ciklusának felújítása a Magyar Állami Operaházban. A Wagner Napokon is rendszeresen fellépő külföldi énekesek hazai erőkkel kiegészülve színvonalas előadásban szólaltatták meg Wagner remekművét. 
