Határsértők

Vagyunk így ezzel néhányan: akik oly merészségre vetemedtek, hogy több műfajban tették – és teszik – próbára tehetségüket. Itt az ideje beszélni róla, azaz róluk, még azzal a tehertétellel sújtva is, hogy az ember – azaz jómagam – önmagáról kezd beszélni. De hát ez is egy határátlépés, mi több, határsértés, mert itt nincs útlevél, nincs az az Osvát, hogy élő irodalmi pápa nevét ne említsem, aki felhatalmazást adna erre. Mire? Hogy nyíltan beszéljünk a sokműfajúság kísérletéről, avagy inkább kísértetéről, még inkább átkáról.

Hogy éppen Mohai V. Lajos négy, éppen most kezembe került kötete szolgáltat erre ürügyet – az véletlen. Mohai nem az irodalmi fegyvertársam, ha ez a fogalom egyáltalán releváns lehet. Nem tartozunk egy akolba, sőt egykor igencsak megorroltam reá, amikor úgy másfél évtizede föleresztette az Ottlik-plágium lufiját. Lőttünk rá, többen is, megszállott ottlikisták, az Iskola neveltjei. Tehát inkább ferde szemmel kellene méregetnem a teljesítményt, azt a tucatnyi vers-, próza- és esszé­kötetet, melyet több évtizedes pályafutása során letett az asztalra – úgyszólván visszhangtalanul –, s amiből ez a minta származik.

Miért őt választottam, amikor a sokoldalúsággal megvert szerző bánatait akarom elsírni az olvasók, még inkább a nem olvasók vállán – na, ez utóbbi lenne csak igazi bravúr. Hiszen választhattam volna olyanokat, akik el vannak már temetve, valahol egy sírkertben, no meg a könyvtárak raktáraiban, jócskán a hátsó polcra tolva, még őrizve köteteiket, hátha egy megszállott szakdolgozó keresni fogja. Lehetne írni Gyertyán Ervinről, aki nemcsak kiváló filmesztéta és József Attila-monográfus volt, de élete második felében prózaírói közleményekkel is megerősítette helyét az akkor még nemigen emlegetett kánonban. Vagy ott van például Sükösd Mihály, aki regényekkel és regényelméleti fejtegetésekkel (és egy valós, lábjegyzetre szoruló plágium-üggyel) tűnt ki a maga idejében. Feledősek mindketten, pedig Sükösdnek, mint a Valóság folyóirat szerkesztőjének, sokat köszönhet a ma is publikáló humán értelmiség (ha még van ilyen) nagy része. Ők azonban elmúltak, kimúltak az irodalmi köztudatból, sokrétű tevékenységük legfeljebb arra példa, milyen rövid távú az olvasói emlékezet.

Ám hagyjuk a halottakat porladni – köteteik lapjai úgyis azt teszik, „száradnak, törődnek, korán elöregszenek”, senki se olvassa őket. Nézzünk élő példákat. Elsőre két irodalmár neve ugrik be: Szörényi László és Ungvári Tamás. Mindketten polihisztorok, mindketten sokrétű írói tevékenységet folytattak és folytatnak. De a legjobb példa Nemeskürty István. A tájékozatlanoknak mondom: mindenki „tanár ura” kilencvenedik éve felé közeledik. Szépprózát tudtommal nem írt, csak emlékezést. Viszont minden történeti (filmes és irodalmi) munkáját szépírókat megszégyenítő olvasmányos stílusban vetette papírra. No, ez az a képesség, amit sokan nem bocsátanak meg neki.

Vers, próza, esszé – e műfajok szerepelnek Mohai repertoárjában. Szeptember végén áhítat – így köti össze már kötete címében a magyar költészet két halhatatlan versét, melyek a féltő szerelem szorításában születtek. Bár a kötetcím Petőfivel és Kosztolányival játszik, a kötetet kezdő ciklusban Franz Kafka és Tandori Dezső a fő-fő inspiráló erő. Aztán fölvonulnak: Vörösmarty, Arany, Weöres és élő költőtársak, Jász Attila, Villányi László. Búcsú-versek, halál-versek ezek: „a test batyuja / üres csigaház / rövid állomás / a Föld-utazás”.

El innen, innen el – ezt az üzenetet sugallják ennek a karcsú kötetnek a költeményei. De hová? Talán egy másik műfajba, a regénybe. Oly sok költő tette meg ezt az utat: verselőként kezdte, és prózai művekkel teljesedett ki. Mohai regényterepe szülővárosa, Nagykanizsa. Meg választott élőhelye, a Krisztinaváros Budán. Meg ember- és jellemformáló utazása színtere, Prága a nyolcvanas években, a hűdéses ezredvég öntudatlan napjaiban.

Az emlékezés melankóliája nem szabályos regény, sőt nem regény. Az otthontalanság melan­kóliája uralja az oldalakat. Szerzőnk ott hontalan, ahol éppen van. Rossz a közérzete a kultúrában, abban az ezredvégi kultúrában, melyben élnie adatott. A Ménesi úton, Kanizsán, Prágában is. A Slavia kávéház üvegablakán át kitekintve is. Hiába Hrabal sörőzője, az Arany tigris, ahová akkor még akadálytalanul be lehetett ülni. 1984-et mutat a naptár: a titkos filmes szenzáció egy azóta rég elfeledett Chytilová-film, az Egy faun megkésett délutánja, amely elmondja, miért nem érdemes karriert csinálni egy féldiktatúrában sem.

Csak szerelmesnek lenni érdemes. Akkor is, ha a szerelem hősünk, azaz szerzőnk szerint nem más, mint VÁRAKOZÁS. Igen, az! Mily szép meghatározása ez ennek az agyonelemzett, félreismert és manapság félresöpört érzelemnek. Ismételjük, ízlelgessük MVL definícióját: a szerelem – igenis – várakozás. Parúzia, azaz várakozás az eljövetelre, ami akkor is jólesik, ha nem érkezik, mert a hívőnek mindegy, hogy istene/istennője jelt ad-e magáról. „A szerelem nélkülözés is” – Mohai pontosítja önmagát. Tanúi vagyunk, hogy az is.

S tanúi vagyunk a szerző irodalom-szerelmének. Kétkötetnyi esszé áll bizonyítékul: Egy szín tónusai (2009), A múlt koloritja (2011). A főszereplő-szerelmek: Krúdy, Kosztolányi, Ottlik és az Újhold-vonulat, Nemes Nagy, Mándy, Lengyel Balázs. Kedvére tallózhat az olvasó. Azt érezni a tanulmányokon, hogy valami nagyobb egész helyett állnak. Szinte mindegyik. Különösen a Mikszáth és Szini Gyula által írott Jókai-életrajzok bemutatása kapcsán merül fel bennünk az érzés, mi lett volna, ha Mohainak több ideje, energiája van a megírásukra. Talán egy kismonográfia. Érzékenység, széles tájékozódású olvasottság, remek apró megfigyelések és szikrázó nyugtalanság árad e lapokról. Ez utóbbi szerzői vonás nemcsak jellemző, hanem egyúttal gátja is annak, hogy nagyobb lélegzetű munkák áramoljanak számítógépéből. Mintha nem lenne igazán türelme: rálel alanyára, mond róla valami érvényeset vagy néha meglepőt (lásd Ottlik), aztán továbbszáguld, mert várja egy másik szerző, egy újabb irodalmi szerelem, akit felfedez magának, körülrajongja, aztán magára hagyja egy másikért.

Így is lehet élvezni ezt a száguldó, nyugtalan cikázást. Csak kapkodjuk a fejünket, s megpróbáljuk felületességen érni, mondjuk, Krúdyban, akiről már könyvtárnyit írtak össze. Nem megy. A legtöbbet nélkülöző magyar író – meglehet, ezt az állítást többen vitatják, és sorolnak még többet nélkülözőket – állócsillaga Mohai tanulmányköteteinek. Miként prózájában Kosztolányi stíluseszményét követi, irodalmi tanulmányaiban a „gordonkahangú” magyar zseni mellett Bohumil Hrabal a másik szent. Nem rossz párosítás. Ha csak kettejüket olvassuk, egy életre el vagyunk látva szellemi táplálékkal. Mélypince a Tabánban vagy Arany tigris a Hrusová ulicában? Mindegy az. „A periféria költészete” születik itt is, ott is, miként MVL jellemzi Hrabal írásművészetét.

„Nem megy át.” Ez a mondat nem a Mohaié. Egy vaskos, kétkötetes regényt publikáló író barátom mondta nekem nemrég, mikor tudtára adtam, hogy egyszerre három, különböző műfajú könyvem lát napvilágot. Igaza lenne? Tényleg nem érdemes több műfajban publikálni? Ezt talán döntsék el az olvasók.

Kelecsényi László további írásai