A szép, a jó és a rút

A szép

Nézd meg a legszebbet,
s hagyd a tekintet mélyén,
egy napon úgyis ősz lesz.
Legyen olyan, mint a pohár bor,
amit újra és újra és újratöltesz.

Nézd meg a legszebbet, és emeld fel.
Legyen olyan, mint az egyszerű képlet,
ami titokban indítja el és
éppoly titkosan állítja le a gépet.

Nézd meg a legszebbet, és
ne engedd, hogy közelebb érjen.
Mert nem a legszebb, úgysem a legszebb.
A legszebbet úgysem láthatod.

A jó

Ha délután lesz, és megint délután,
egy napon utolér a jó.
Nem beszél hozzád, nem nevet fel,
nem is ér el a pillantása.
Ott van mégis, előtted, mögötted,
mint délelőtt és délután,
egyszerre a tomboló holdban.
Pontosan úgy, ahogy a nap
az emlék mélyén, ahogy ott van.

Ha délután lesz, és megint délután,
egy napon a jó utolér.
Megfogja kezed, indulj, maradj.
Egészen szakszerű képet ad arról,
meddig maradhatsz önmagad,
ha utolér, és észreveszed.
Engedd el, mert futni szeretne.
Engedd, mert ott marad veled.

A rút

Mert ezt a háborút már nem veszítheted el,
melléd csapódik a rút. Fogai közt
az emlékekkel, viaskodik majd,
kéri, emeld fel, hogy ne ő legyen már a rút.

Hiába látod egészen tisztán, ami egészen biztos,
az csak a hangja, ami mégis olyan lágy,
mint a harangszó, valahol, délben.
Egy olyan helyen, ahol a délután megdermed
a gyermeki térben.

Mert ezt a háborút csak elveszítheted,
add neki át azonnal önmagad,
a szavakat, képeket és
minden lejárt igazolványodat.

Ő majd vigyáz rád, bebörtönöz,
mások számára példaként felmutat:
„Látjátok: ő az, aki szép.
Ma már a múlt ruháját hordja csak.”

Karácsonyi Zsolt további írásai