Archívum

Homo episodicus

Temesi Ferenc: Apám
2014. június

Egy könyvet mindenki meg tud írni: önmagáról. Ez a szólásmondás persze az olvasáshoz értő és írástudó emberekre érvényes. Temesi Ferenc édesapja azonban soha nem írhatta volna meg úgy életútjának lényeges vonulatát, amiként azt most a fia megtette. Hihetnénk, hogy életének történéseit ki-ki önmaga ismeri a legjobban. Van ebben is igazság, ám hogy mi miként befolyásolja sorsunkat, abban fogyatékos a tudásunk. Az édesapa sem tudhatta, hogy két legjobb, otthonában szinte mindennapos barátja volt legbuzgóbb feljelentője. A titkosszolgálatok ugyan több ezer éve léteznek, ám a 20. század igencsak életszerűen sokszorozta meg ismereteinket. Temesi Ferenc új művét olvasva többször eszembe jutott, hogy én is megírhatnám, nekem is meg kellene írnom az édesapám történetét, meg a családét is, s az igen sok párhuzamosságot mutatna idősebb Temesi Ferencével. Hát igen, bármennyire változatosnak bizonyult a múlt század, sematizálta az emberi sorsokat, s meghatározó szerepet juttatott a véletlennek: a balsorsnak és a vakszerencsének.

Temesi Ferenc életművét jellemezve gyakran írták le, őrá is hivatkozva, hogy életrajzoló, önéletrajzoló alkotó. Nem új könyvében jelenik meg először az édesapa alakja sem, a Pornak is fontos szereplője, sőt már a legelső könyv legelső, címadó elbeszélésének (Látom, nekem kell lemennem) egyik epizódja, az Öten egy szobában éppen az új műben oly lényeges alaphelyzetet rajzolja meg: az apa kártyázik két barátjával, miközben a fiú nyugati rádióadókat hallgat, az anya tévét néz. A szelíden ironikus életkép teljesebb jelentését csak most tárhatja fel az új könyv.

Az édesapa, az életrajzi regény kifejezését használva, valóban homo episodicus. Tegyük hozzá: ha más-más módon is, de a mű összes szereplőjére illik ez a kifejezés. Jobban megértjük ezt s az életút drámaiságát, ha megismerkedünk a főhős életrajzának főbb tényeivel. Az édesapa (1914–1993) az első világháborúban elveszítette az apját, kilencévesen édesanyját. Lelencházba került, majd egy nagynéni nevelte. 1935-ben kapott kántortanítói oklevelet, s négy év múlva már iskolaigazgató lett. Végig Szegeden tanított. Zászlósként harcolt az orosz fronton. 1945-ben a Kisgazdapárt egyik szervezője, majd megyei alelnöke. A Rákosi-korban semmi különös nem történt vele, ám 1956 októberében részt vett a Kisgazdapárt helyi újjászervezésében. Ez mindössze néhány megbeszélésből, tervezgetésből állt, mégis ez lett a bűne. 1957 nyarán kénytelen volt lemondani igazgatói megbízatásáról. Építőipari segédmunkás lett, s megkezdődtek rendőrségi kihallgatásai. Egy idő után újra taníthatott napközis nevelőként, de semmicske „bűnét”, s azt, hogy nem volt hajlandó besúgóvá válni, soha nem bocsátották meg neki. Nem rehabilitálták, pedig reménykedett benne. Sokáig a szocialista országokba se kaphatott útlevelet még szakszervezeti csoportos utazásra sem. A hatvanas évek végére, a nyugdíjas korhoz közeledve megcsendesedett, már nem voltak szakmai tervei, az éremgyűjtés és a tanya jelentett számára vigaszt, valamint hogy lánya és fia egyetemre járhat.

Ezer és millió ember élt hasonlóképpen. Az apa sorsának azonban van egy különössége, amelyet ő maga legfeljebb sejthetett, s amelyet csak a fia tudhatott meg a közelmúltban, miután kikérte az állambiztonsági levéltári adatokat. 260 oldalnyi iratot kapott az édesapjáról. Az életrajzi regény szerkezete nagyjából az iratanyag olvasásának időrendjét követi, s ehhez illeszkednek a reflexiók. A besúgói jelentésekből ismerjük meg az apa és a család, a barátaik, ismerőseik életét, s ezzel párhuzamosak az elbeszélő által felidézett életrajzi elemek, amelyek kiegészítik, módosítják, cáfolják a jelentéseket. Mindehhez társul az elbeszélő kifejezetten jelen idejű közléseinek sora: a mából visszatekintve, tehát történelmi távlatból értékeli elsősorban az 1956 utáni másfél évtized, de tágabban az egész szocialista korszak Magyarországát, annak politikai berendezkedését, az életlehetőségeket, beleértve a saját családját is. Az iratanyagot olvasva a befogadó-elbeszélő a titkosszolgálati jelentők között két főszereplőt talál, akikről kiderül, hogy a család belső ismerősei közé tartoztak. Elkerülhetetlenül foglalkoztatni kezdi, hogy vajon kik is lehettek azok. A történet így nyomozássá is válik, s végül a sokasodó nyomok alapján be lehet azonosítani az édesapa két belső, szinte mindennapos barátját, Salló és Tisza ügynököket. A legszörnyűbb ez lesz ebben a történetben. Az apa sok év után már kezdte sejteni, hogy megfigyelik, de bizonyosságot csak a fia szerezhetett. Mozaikszóként tér vissza a regényben: HEAOV, azaz „ha ezt apám olvasta volna”.

Tudjuk persze, hogy a titkosszolgálatok mindig érdeklődtek a magánemberi kapcsolatok iránt, hiszen ezek révén könnyebb közelebb férkőzni a megfigyelt személyekhez, ám megfigyelés és megfigyelés között nagy különbségek lehetnek. A szükségtelen és az indokolt megfigyelés közötti határokat mindig a diktatúrák szokták átlépni. Magyarországon a könyv szerint mintegy 250 000 ügynök volt. Remélem, nem egyszerre, hanem a 45 év alatt, de akkor is hatalmas ez a szám. S hozzá kell még tennünk a hivatásosok állományát is, a rengeteg tartótisztet s azok főnökeit. Egy idő után a bürokrácia önmagát növeszti: a tiszteknek besúgókra van szükségük, és nekik meg a tiszteknek bizonyítaniuk kell szükségességüket. Így lesz a kisemberek sokaságából gyanús alak, valódi vagy potenciális ellenség. Rákosiék kétféle embert ismertek: a kommunistát és a valódi vagy lehetséges ellenséget. 1956 forradalma után több évig lényegében ugyanez a szemlélet uralkodott. Kihallgatták például az apának munkát adó kőművest, aki elmondta a baráti társaságról, amelyhez csatlakozott, hogy vasárnap délelőtt egy kiskocsmában sört és pogácsát szoktak fogyasztani, s megemlékeznek egymás névnapjairól. Ugyanakkor „az asztalnál a politizálás tiltva van, aki ezt megszegi, egy kört köteles fizetni”. A rendőrtiszt szerint ezek az emberek visszaélnek az egyesületi joggal, be kell hívni és figyelmeztetni őket, mert „feltételezni LEHET, hogy az asztaltársaságot meghatározott céllal tartják össze”. Ráadásul „a csoportosulás tagjai egymás lakására, névnap, születésnap, tévénézés, kártyázás ÜRÜGYÉN összejárnak szórakozni, ahol esetenként megtárgyalják a jelenlegi politikai élet eseményeit, kicserélik ellenséges jellegű értesülésüket”.

A semmiből is ügyet fabrikáltak tehát. Családlátogatás alkalmával az egyik tanítvány apja, a nagy hatalmú Komócsin-klán tagja megkérdezte: „Minek ment el maga, tanító úr, arra az újjáalakulásra?” A szerző egyik régebbi írásából tudhatjuk, hogy a férfi segített az apa ügyét elsimítani. De nem felejtődött el az ősbűn. Ezért lett a tanítóból ellenség, ellenforradalmár, nacionalista. Rendőrségi feljegyzés szerint: „Informátorunk a feltett kérdésre elmondta, hogy megdönthetetlen meggyőződése, hogy Temesi Ferenc megrögzött ellensége társadalmi rendszerünknek. Ezenkívül feleségével együtt önző, karrierista egyéniség.” És ezt a család belső barátja közölte, aki az írónak készülő kamasz fiúval is barátkozott, sokat sakkozott vele.

Nem ismeri a Kádár-kort, aki mindezt hihetetlennek és veszélytelennek tartja. Persze az apának „szerencséje” volt többszörösen, hiszen túlélte a világháborút, s később se zárták börtönbe. Végül is szinte egész életében a szakmájában dolgozhatott. S még az is jó, hogy feltehetően egyik besúgóját se tudta beazonosítani, hiszen nem ismerte a jelentéseiket. De okkal érezhette magát veszélyeztetve, a társadalom perifériájára sodortnak. Okkal gondolhatta, hogy mindent az igazságtalanság mozgat, a szocializmusban a hivatalos társadalomkép és a valódi radikálisan eltér egymástól. A jelentésekből persze az apa világszemlélete hitelesen nem mutatkozhat meg, de a regényből igen. Olyan ember ő, aki a maga szakmájában, a maga posztján szeretne helytállni, a pedagógiai mellett szervezői képességeit is kamatoztatni, emberszabású, a magyarság számára otthonos világban élni. A Por lapjain olvashattuk, hogy kedves éneke a Boldogasszony anyánk. A 33 fejezetből álló regény felezőpontján, a 16.-ban az apa egy születésnapi ünneplés után szobájába húzódva egy másik híres magyarság-éneket, Bánk bán áriáját dúdolgatja, majd képzeletbeli beszélgetést folytat Szabó Dezsővel, a számára oly fontos íróval nemzetünk sorsáról. Kedves könyve Az elsodort falu, s azt reméli, hogy „lesz még Kert-Magyarország”. Polcán az Erdélyi Szépmíves Céh kötetei sorakoztak, s idővel felnőtté vált fiának is kezébe adta Szabó Dezsőt, az esszéit is. Az ötvenes–hatvanas években a hozzá hasonló emberek, tehát a többség nem tehetett mást, mint hogy a kisvilágba, a család, a barátok körébe húzódott vissza. S még ott is vigyázni kellett. De arra kevesen gondoltak, hogy a megszokott, a bizalmas baráti körben keressék legbuzgóbb árulóikat. Pedig közismert az ősképlet a Bibliából: Júdás a tanítványok között.

De az sem ismeri ezt a kort, aki szembesülve az 1956 utáni bő évtized történéseivel, életviszonyai­val, azt tartja hihetetlennek, hogy a hetvenes évekre eljött a kölcsönös megbocsátás időszaka. Ekkor kezdett igazán érvényessé válni a tézis, hogy „aki nincs ellenünk, az velünk van”, vagyis az, hogy ha tudomásul veszed a mi kizárólagos hatalmunkat, akkor nem tekintünk többé ellenségnek. Az apa elfáradt, az ország lakossága ugyancsak, a nemzetközi politikában a szovjet rendszert tudomásul vették, befogadták, a jaltai szerződés érinthetetlen volt. Legfeljebb ábrándozni lehetett arról, hogy a szovjet megszállás nem fog annyi ideig tartani, mint a török hódoltság kora. Unokáink is látni fogják, gondolhattuk. Bölcs volt az apa, hogy a nyugdíjas éveire készült, s harmóniát keresett az éremgyűjtésben és a tanyai munkában. Az egyik a történelemhez és a művészethez kapcsolhatta, a másik a természethez, s mindegyik az élethez és a halálhoz, a felvillanó szépséghez és boldogsághoz.

Teljessé válhatott tehát az apa élete. Író fiának vallomása: „ebben a regényben temetem édesapámat, miközben felmutatom az életét”. A temetés azonban a fiú számára nem befejezés. A regény záró jelenetében cipőjéről felismerhetően a legszorgalmasabb spion hever papírral letakarva a posta épülete előtt a járdán. Az új épület helyén állt régen a nagyapa háza, vendéglővel. S a záró mondat: „Soha nincs vége semminek.” A fiúban ugyanis a 2012-ben megismert iratok olvasása és regénybe írása nem lezárása valaminek. Ismerem nagyon jól ezt az érzést. Ahogy idősödik az ember, egyre messzebb távolodva szüleinek a halálától, úgy válhat egyre nyugtalanítóbbá a kérdés: miért nem élhettek emberibb, boldogabb életet? S miért kell ugyanezt gondolnunk a nagyszüleinkről? Miért kellett száz- és százféle módon korlátozni az életüket? S miért kellett ugyanezt megkísérelni velünk is? Jaj, hányunknak, hány milliónak ismerős a „kettős nevelés” fogalma? Hogy mást szabad mondani az iskolában, mint otthon? Hányunknak az, hogy rossz káderek a szüleink, és így mi is? Hányunknak tanácsolta szorongva édesapánk, hogy ne menjünk humán pályára, jobbak, mert semlegesebbek a mérnöki szakmák? Hányunknak kellett félni a beszervezéstől, s hányan tudtak ellenállni, mint Temesi tanító úr? S hányan teljesítették túl az akár kényszerből vállalt feladatot? S hányan olvashattunk magunkról ilyen jelentéseket?

Temesi Ferencnek módja volt a róla szóló iratok után édesapja „barátainak” ezzel a tevékenységével is szembesülni. Érthető a felháborodása, törekvése, hogy néven nevezzen mindenkit, akit felismer. Bírálata részben politikai: elítéli a diktatúrát, annak minden formáját, s ehhez számos esetben fordul írókhoz. Idézetei között Tömörkény István, Szabó Dezső, Illyés Gyula, Márai Sándor, Mark Twain, a lágereket megíró Salamov, Páskándi Géza szerepel hangsúlyosan. Az elsodort falu az édesapa kedvenc könyve volt. Fiának sok a kedvence, most Mark Twainre utalok, akinek szövege nagyszerű összefoglalása a másik bírálati szempontnak, az erkölcsinek: „Minden embernek magának kell eldöntenie, mi a helyes, és mi a rossz. Melyik út hazafias, melyik nem. Ez alól nem bújhatsz ki, ha férfi vagy. Ha meggyőződésed ellenére, szakképzetlen árulója leszel magadnak és a hazádnak, megérdemled, hogy az emberek annak bélyegezzenek, ami vagy.” S a legutolsó, a 33. fejezetben mindezek alapján íródik le a summázás: „nincs nagybetűs történelem, csak kis történetek vannak. Ha van valami, amit ki tudok mondani, és ki is mondtam már: csak ember és rongyember van.” Ez a regény határozottan felmutat néhány rongyembert, de érzékelteti azt az ellentmondásosságot is, hogy ez az embertípus gyakran álcázza magát: a család együtt érző, segítő szándékú barátjaként viselkedik. A regény besúgói vagy előmenetelük érdekében vállalták ezt a munkát, vagy eleve örömüket lelték benne, mint például a szegedi irodalmi életből ismert Szabolcsi Gábor. Vagy az ügynök-ügyvéd, aki Bálint Sándort, a néprajztudóst védte az „izgatás” bűntette ellen. Nyugdíjazták az egyetemen, és fél év felfüggesztett börtönt kapott. Ő néhány, Nyugatról hozott könyvet megmutatott a barátainak. Egy másik ügynöknek naivan magnóra mondta véleményét, müncheni tapasztalatait egybevetve a hazaiakkal. S voltak olyanok is, akik hivatástudatból váltak, főállásban, a diktatúra segítőivé, mint a gépezetet mozgató rendőrtisztek vagy 1956 után a vérbírák. Temesiék házával szemben éppen egy ilyen, zárkózott életű bíró lakott, csak ezt nem lehetett tudni róla.

Az Apám életrajzi regény, önéletrajzi is, nyilvánvaló benne a családtörténeti jelleg. Maga az író többször rendőrregénynek nevezi. Dokumentumrészletek sorát közli, amelyek deformálnak egy életutat. Egy olyan korszak regénye, amely egyre több olvasó számára régvolt történelem. Gondoljunk csak bele: az 1956 előtti évekről ma már csak a nyugdíjas korúaknak lehetnek komolyabb személyes emlékei. A híres-hírhedt hatvanas évekről pedig az ötven éven felülieknek. „A múlt század közepe” a fiatalabbak számára régmúltnak számít, s bizony egyre kevesebbeket foglalkoztat. Pedig a jövőt az a múlt is formálja, amelyik a jelenig elvezetett. Nagyszüleink, szüleink sorsa valamiképpen ott él bennünk, s továbbhagyományozódik gyermekeinkre és unokáinkra akkor is, ha bennük ez nem tudatosodik. Temesi Ferenc könyve emlékoszlopot emel az édesapának, és pellengérre állítja a bűnösöket. Mi mégsem nyugodhatunk meg, mert ma is élnek még hasonló sorsú derék emberek és hasonló rongyemberek, s messze még az utolsó ítélet, hogy elkülönítse őket az igazság nevében. „Soha nincs vége semminek”? (L´ Harmattan, 2013)

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.