Őzbőr-zakó
Nem a bibliai, csak az emberi-matuzsálemi korhoz közeledő Mészöly Dezsőnek, tisztelettel
Őzbőr-zakód fotóddal most a múltba,
ellentmondások évadába vitt.
E szonettforma rutinos, avítt,
és mégis ebben, százezredszer, újra.
Már kész a rím az emlékből: Vas utca.
Az asztalfőről Shakespeare szavait
harsogod, mint ki kulisszát hasít,
és vér folyik, két család háborúja.
Kemény világ volt. Bent szavak ragyogtak.
Az ablakon túl fekete a napfény.
Elhallgattuk, milyen lesz, lesz-e holnap.
Ott minden órád volt szellemi erszény:
nyitottan állt, mi lestük, a titoknak
útjára léptünk szavaidnak mentén.
M. D. mester
Vénség, a csend bölcsen beszél,
lassú szavai szétzilálják,
mondata mégis kincset ér,
szelleme égbe vivő rámpát
mutat, ereje gyöngeség,
zavarral eltitkolt kiváltság,
mintha szeretne tovább élni,
hiába tudja: nem lehet,
szavát a végtelenhez méri,
mindegyik végső lehelet,
redős homlokát dús haja
már szélfutottan koronázza,
leplezetlen az éjszaka,
akár minden gyerekes álma.
Sorsfogyás
In memoriam Weöres Sándor
Amíg a csúvad hosszand elgomolyg,
a vérlep áll bozontja szármánt,
aláfulódzik éhe martalócán,
kibuktat száján vérfolyós mosolyt,
kerincesen az asztrahába hál át,
kibugy rohant a bugyborgások korcán.
Az óce mint a roggyant tepsifű,
és rész, a hossz a tévedések hasszán,
csupán a romb, mi szélszemében ül,
a balke méri jobba és sorostyán,
kivarty a hű, de hűbb a kerge fütty.
Sivít a sív, a zégzet most lecsap,
Markába mélyve lórúgásos sutty,
Kimondsza házrét, csak ne mába sudj,
És fel megint a zajszamó, de csatt.
A csattra csitt, egé ha rábugyog,
nyifekkel végez véres égszakát,
és mondatvégre zúdul két fapott.
Vakarni kell a szét, a szét, ahát,
amíg kisült a vérlepből a potty.
És számlaiznak vaskos vagtahák.
Tarbay Ede további írásai