Archívum

Bébé szerelmei

Szeretet, szerelem és erotika Ottlik műveiben, 1. rész
2014. május

Az alábbiakban megkísérlem áttekinteni Ottlik műveinek szerelemmel kapcsolatos – jelentős elemeiben igen eredeti és inspiráló – meglátásait, s nyomon követni azt, ahogyan utolsó regényében az ötven évig szinte változatlan meggyőződések elbizonytalanodnak, összeomlanak, és új körvonalakat öltenek.

Módszerem meglehetősen együgyű lesz. Össze- és egymásra olvasom az író műveinek idevágó szakaszait, s lehetőség szerint hagyom ezeket maguktól beszélni. Mivel ebben az esszében kimondottan Ottlik nézeteinek rekonstruálására törekszem, tudatosan megtartóztatom magamat mind az egyes meglátásaihoz fűzhető eszmefuttatásoktól, mind a kínálkozó irodalmi és filozófiai párhuzamok bemutatásától és elemzésétől.

Induljunk ki talán a La Concepción című, 1941-ben megjelent novellából. Azért ebből, mert egyike annak a néhány Ottlik-műnek, melynek elsődleges témája a szerelem. Ehhez hasonló mértékben csupán a Madonna szélhámosa1 és a Szerelem állítja középpontba ezt a kérdést, ám – ellentétben a ’41-es írással – mindkettő csupán egy-egy összetevőjére fókuszál a problémakomplexumnak.

Lea és Iván, a kamaszkort éppen csak maguk mögött hagyó két fiatal egy estélyen ismerkednek meg, és azonnal egymásba is szeretnek. „…mindketten jól tudták, mennyire nem mindennapi, mennyire csodálatos volt első találkozásuknak a története, melyet a szerelem fogantatásának misz­tériuma lengett körül, mégsem jutott eszükbe kinyilatkoztatni vagy akár csak beszélni is róla, mert – e csodától megérintve – még önmaguktól is óvták kincsüket, magvában a szerelmük lényegével, s csak a jelvényeket, a világi, a profán jelvényeket mutatták fel olykor, hangtalan és szertartásmentes áhítattal.”2 „Most már bizonyosak voltak valamiben, hittek valamit. A titok, a csodás titok ott lebegett körülöttük, az ámpolna alatt, szinte kézzelfoghatóan.”3

A szerelmesek két évig élnek együtt boldog, zavartalan áhítatban, mígnem egyszer Iván azzal állít haza, hogy talált egy csodálatos spanyol festményt, Coello La Concepciónját, amit rögtön meg is fog vásárolni, mégpedig abból a pénzből – más pénzük nincs is –, amit a Firenzébe tervezett nagy utazásukra kuporgattak össze. A meghökkent Lea tiltakozik, s végül az ifjú házasok alaposan összevesznek.

Néhány nap elmúltával aztán mindketten megpróbálják rendbe hozni, amit elrontottak, de be kell látniuk, hogy Nagy Szerelmük szétporladt, semmi sem maradt belőle: „Nem volt itt megváltás a számukra. Eltörték csodás tükrüket, s rájuk szállt valami átok. Itt már csak a közöny volt. Hangjuk jóindulatúan csengett, de részvétlenül, suta tárgyilagossággal. Lea okosan, kedvesen nézett a fiú szemébe. Örülniük kellett, hiszen megmenekültek a pusztulástól, élhetnek tovább, ahogy lehet; s ő már tudta, hogy élnek majd, s asszonyos hősiességgel mosolygott ehhez, mint a hajótörött, aki csinosítja tutaját. De csendesek voltak, szomorúságukat takargatták.”4

Mi történt Lea és Iván szerelmével? Talán közelebb kerülünk a válaszhoz, ha beleolvasunk a Hűség című, ’43-ban publikált novellába, pontosabban Szebek Miklós itt olvasható elmélkedéseibe. „Kellett lennie egy szerelemfogalmamnak, amely sem nem együttlét, sem nem ölelkezés, sem nem rokonszenv, hanem egyedülvaló hatalom, magának az életnek versenytársa, ellensége. Játszva le is győzi. Ezért halhatnak meg a veronai szerelmesek is. Az élet elveszti fontosságát. A szörnyeteg szerelem mellett szánalmas semmiséggé válik minden egyéb.”5 (Hogy Szebek töprengése nem idegen a másik novella történetétől, megerősíti a La Concepción mottója, mely az egyik veronai szerelmestől, Romeótól idéz: „Ó, jaj nekem: az életem a tét…”6)

A szerelem által tehát egy másik világba emelkedünk. De miféle másik világba? A Hamisjátékosok (1941) főhőse ismét csak Szebek Miklós, aki éppen az ifjú Colt Hannát bűvöli7 (illetve nem is biztos, hogy bűvöli, de ezt most hagyjuk), s mialatt a lány kitárja előtte a lelkét, így morgolódik: „Mit művelsz, szerencsétlen? – gondolta a férfi. – Lehántod magadról azt a maszatos, lucskos, puha és esztelen testiséget, amelytől delejesen remeg a levegő körülötted? A könyvemet, a szavakat akarod-e szembehelyezni evvel a perccel, a valósággal, az állati létezés irgalmatlan hatalmával? A te langyos, szemérmetlenül fehér bőrödnek egyetlen pihéjében több élet és boldogság, jó és rossz, vad hányattatás és szellemi tartalom, bűn és kegyelem van, mint valamennyi könyvben.”8 „Hohó! Tehát a lelkedet akarod adni? Köszönöm. Kell a fenének.”9 „Nekem te kellesz. Nohát, a tested kell!”10 „A test beszédjénél tisztább, komolyabb, egyszerűbb és nemesebb beszédet nem ismerek.”11

Tehát a világ, melybe átlépünk, a nyelven túliság, a nyelvnélküliség, a test világa. Nem a lelkek – a nyelvileg artikulálható és artikulált identitások – találkoznak a szerelemben, hanem a testek: énünk mélyebb rétegei. (Minden bizonnyal a később oly fontossá váló szereplő–néző dualitás forrásvidékén járunk.12)

Alighanem köze van a szerelem felfedezett tartományának a szentséghez is, s hozzá képest a hétköznapi élet profán. Határozottan erre utal a La Concepción első – fönt idézett – mondata, mely egyfelől misztériumról és csodáról, másfelől meg profán jelvényekről beszél.13 S ezt erősítik meg Medve különös vonzódásai – Tóth Tibor és Lexi iránt – a két nagyregényben.

Tóth Tiborról ezt olvashatjuk: „Hamvas, gyengéd rajzú arcán közöny tükröződött. Hasított szeme volt, mint két megnyílt mandula, s a hosszú pillái alól tartózkodó hűvösséggel nézett társára.”14 „Tóth Tibor arcvonásai mérhetetlenül sokat ígértek Medvének. Felismert bennük egy megnyugtatóan ősi mintát, rokonságot, eredendő összetartozást; öröktől fogva meglevőt, ami mégis él, vagyis változó és megfoghatatlan s valahogyan az övé.”15 [Kiemelés: S. I.]

S íme Lexi „belépője”: „…amikor 1926 őszén először meglátta a haranglábnál, a szépségében, a tartásában, a félmosolyában azonnal egy ősi, öröktől fogva meglévő mintára ismert, s ez néven nem nevezhető nyugalommal és boldogsággal, szomjúsággal és kielégüléssel, zűrzavaros izgalommal és sugárzó tiszta békével töltötte el.”16 [Kiemelés: S. I.] „Hilbert Kornél olyasmi volt, amit jó nézni. Valahogy hibátlan dolog volt: nagy-nagy ritkasága a világnak.”17

Hogy ennek az ősi, öröktől fogva ismert mintának köze van az angyalokhoz, azt egyfelől igen határozottan sugallják ezek az idézetek, másfelől meg mintha mégis mást állítanának a regények. Hiszen az Iskolában csak Varjú, a Budában pedig csak Medve említtetik explicite az angyalokkal összefüggésben. („Most tisztán láttam a Varjú arcát, ahogy vitte a kacsazsírt. Ívelt, sűrű, fekete szemöldöke volt. A ragyák, himlőhelyek alatt, a beteges sápadtsága mögött tulajdonképpen szép vonásai voltak. Szemtelen és züllött angyalarca volt.”18 „[Itt csak Istennek van joga nézőnek lenni, meg az angyaloknak, mondta Bacon. Rendben van a dolog, mondta Medve. Angyal vagyok. (Ha egyszer muszáj.)]”19)

Az egyik hátrahagyott feljegyzés azonban rendet tesz: „Hilbert K: Én megvagyok egyedül: Néző vagyok. (Bacon: Itt csak Istennek és az angyaloknak van joguk nézőnek lenni.) Igen, angyal vagyok.”20 (S ugyanitt az is egyértelművé tétetik, hogy Medve nem angyal: „Medve. Én nem vagyok egyedül. És egyedül nem vagyok.”21)

A Hamisjátékosok belső monológjában felvillanó testiség nem csupán arra utal, hogy a szerelem világa túl van a nyelven, s ha egyáltalán, akkor leginkább a testbeszéd által találhatunk utat egymás felé, hanem arra is, hogy a szerelem a szó leghétköznapibb értelmében testi: erotika és szexualitás.22 Nyilván nem véletlenül beszél Szebek „lucskos testiségről”. 23 S ezzel tökéletesen megegyezően kerül elő a jelző a Hűségben is. Füspök Zoltán ostorozza magát: „Ahogyan írtad, engemet is a szenvedés piszkos habja füröszt. Lucskos a szívem a vágytól. Miklós, soha egy ujjal nem nyúltam hozzá! Soha meg nem csókoltuk egymást. Nem tudnám megtenni. És megvet.” – „Talán ezért” – csattan Szebek válasza.24

Ha ezeket a mondatokat szem előtt tartva olvassuk Szeredy történetét Barikáról az Iskolában, még a két kisgyerek szerelme is úgy jelenik meg, mint lényégét illetően testi kapcsolat. „Ez a kilencéves budai kislány olyan mohó és könyörtelen vadsággal játszott velem szerelmesdit, mint egy kiéhezett leopárdcsorda; önző és zabolátlan szenvedéllyel esett nekem, sem fékezni, sem leplezni nem igyekezett erőszakos durvaságát; s mégis olyan odaadó gyöngédség volt minden mozdulatában…”25 De alighanem túlságosan elhamarkodott lenne ez az ítélet. A két Szebek-novellán kívül ugyanis sehol sem jelenik meg a szerelem és a szexualitás/erotika azonosítása (vagy legalább: igen szoros kapcsolata), ez a citátum pedig egészen más kontextusba is beilleszthető.

A Szebek című regénytöredékben (1948 és ’52 között)26 már ezt olvashatjuk a címszereplő levelében: „Talán itt világosodott meg előttem az a fényes csoda, melynek segítségével Zsuzsanna képes volt önmagát, a legvégső valóját könnyűszerrel megtagadni, hogy engem szerethessen egy kissé. Ízlésének, értelmének, idegeinek, zsigereinek, minden porcikájának idegen lehettem, közömbös, ellenkező. Minden taszított bennünket, csak talán a testi vágy alantas mozdulata rántott össze egy pillanatra. Hiszem és tudom, hogy e jószívű, buta, idegen kislány szegény, ledér testében a vágynak is csak azért kellett megszületnie, hogy a léleknek alkalmat adjon a szeretet nagyszerű csodájára.”27

Ellentétben a két Szebek-novellával, a szerelem itt a lehető legkonvencionálisabb formában jelenik meg: mint két lélek misztikus egyesülése. A lélek jelentése azonban már egészen más, mint a novellákban. Már nem az az ego, aki a nyelvben és a nyelvi konvenciókban formálódik ki (azokban konstitutív – mondaná a művelt filozófus), hanem – éppen úgy, mint a Hamisjátékosokban a test – valami nyelvi világon túli. Úgy is fogalmazhatunk tehát, hogy a test helyére most a lélek lépett.

A regénytöredék szereplői – s mindenekelőtt maga Szebek Miklós – olyan kapcsolatokat keresnek, melyekben utat találhatnak a nyelvi és egyéb konvenciók, társadalmi szerepek által egymástól elszigetelt többi monád felé. A szerelem ennek az útkeresésnek volna az egyik kitüntetett módja. A testiség pedig már legjobb esetben is csak egy olyan eszköz, mely elvezethet a szerelem felé. És nem igazolhatja és magasztosíthatja fel semmi más, csak a lelkek közötti kapcsolat. Enélkül csupán a vágy alantas mozdulata. Ezt igazolja a töredék vége is, ahol a szerelemből kiábrándult ifjú Szebek végül egy bordélyházban ismeri meg a szexualitást. 28 A testiség és a szerelem itt már nem is állnak kapcsolatban egymással, sőt az adott esetben egymást kizáró ellentétek.

A Valencia-rejtély (1989) pedig még talán ennél is tovább megy. Miklós magyaráz Annának: „Posztulátumszerűen, mik a Dzéta [a görög betűvel azt az érzést jelöli a két fizikus, melyet a kevésbé pallérozott elmék egyszerűen szerelemnek hívnak – S. I.29] követelményei magával kapcsolatban? (A) szeksz, testi szerelem. Ez semmit nem determinál, mert általános biológiai inerciánk.”30 Itt már a szexualitás esetleges igazolhatóságának a lehetősége sem merül fel. Már csupán a szerelem nemkívánatos kísérőjelensége, az érzéssel semminemű tartalmi kapcsolatban nem álló testi diszfunkció.

Mivel a bemutatott citátumok ez esetben nem megvilágították egymást, hanem éppen ellenkezőleg, egyre homályosabb lett, hogyan is értsük őket, célszerűnek látszik vizsgálódásunkat kiterjeszteni a Budára is. (Annál inkább, mert – látni fogjuk majd – ebben a kérdésben Cholnokyéhoz és a töredék Szebekééhez hasonló marad Bébé álláspontja egészen a regény végéig.)

Már az is önmagában árulkodó, hogy erotikáról, szexualitásról alig esik szó a regényben. Talán csak három ízben.

Amikor „a két balfácán” bordélyházi kalandjáról olvashatunk: „Bementek. Medve befizetett kettejükért, ahogy megbeszélték, amikor Hilbert gyáván meghátrált, kijött, elmenekült. Mire persze Medve is. […] Medve se beszélt ennél többet. Dühös volt. Oda a tíz pengő. Alapjában véve, egy szikrát sem bánta. Kiszabadult ő is a bárcás kurvák közül; a lavór és hipermangános kancsó Bognárra és Schulzéra emlékeztette…”31

Aztán az egyik katonatárs életfilozófiáját taglalva: „Bánó Gyuri a nők teste után futott világéletében. Miért ne? Talán láttál már jobb dolgot, Bébé, mint a lányok gyenge vágása a lábuk közt? […] (Párizsban telepedett le, úgy gondolta, az ügy érdekében ez a megfelelő hely – jól gondolta –, de végül nem tudott okosabbat csinálni, mint főbe lőni magát az elegáns új lakásában, mikor az édesanyja meghalt, és nem volt tovább szükség rá, hogy támogassa, eltartsa.)”32

Önmagában olvasva ezeket a sorokat, ismét a szexualitás teljes elutasítását látjuk. A nők teste után futni: vonzónak látszó, ám hamis és végzetes életfilozófia. De ha a leggyengébb olvasat mellett szeretnénk elkötelezni magunkat, és nem hagyjuk figyelmen kívül, hogy Bébé nem veti el teljesen Bánó kiindulópontját („Én sem láttam ennél jobb dolgot, Gyurikám. Jobbat nem, de másfélét igen.”33), akkor sem állíthatunk többet, mint amire a Szebek-idézet kapcsán jutottunk: hogy a testiséget legfeljebb fölmagasztosíthatja valami. Nyilván a lelki, az igazi szerelem.

Végezetül van egy szakasz, ahol Bébé arról panaszkodik, hogy képtelen magányosan élni, s hogy az a sok minden, amit egyedül is tud, mind hiábavaló: „Nézd, öregem, ez tényleg vicc, teljes hülyeség, hogy itt hagynak engem egyedül. Egy szál magamra. Ennyire önálló én nem vagyok. Sok mindenben igen, tudok már egyedül vécére menni, ugye, öltözni, ágyazni, lépcsőn járni, sőt az egyszeregyet is tudom, tudok tangózni, rumbázni, kurvát felcipelni, villanydarálót megjavítani, nyilatkozni a festészetről, új kalapot venni, de itt egymagamban meglenni nem tudok még, fenét ér mind a sok tudományom.”34

Ha komolyan vesszük a felsorolást (s javaslom nagyon komolyan venni, mert minden könnyedsége és humora ellenére ezek a regény legdrámaibb kulcsmondatai közül valók!), akkor a „kurvát felcipelni” csakis (?) egyet jelenthet: hogy Bébének nem testre van szüksége pusztító magánya feloldásához, hanem… Valami másra. Lélekre? Másikra? Társra? Annyi bizonyos – ezt nyomatékosítja, hogy a kurvák felcipelése nem segít –, hogy annak, akire szüksége volna, többnek kell lennie, mint puszta testnek.

A kibontakozó kép Angyalosi Gergely és Kovács Ágnes ítéletét látszik alátámasztani: „…Ottlik világa gyakorlatilag az erotikátlanságig prűd…”35 „…a szerelem-szeretet ábrázolás Ottliknál soha nem lehet negédes, szirupos, érzelgős, és sajnos erotikus sem. Valljuk be, Ottlik szemérmesen hallgat a szexualitásról. A legkarakteresebb e tekintetben a szóhasználata, úgy írja: szekszuális, káesszel, mint a kekszet.”36 Hogy azért van-e ez így, mert a katonaiskola az írót képtelenné tette másféle emberi kapcsolatra, mint a férfiszolidaritás – ahogyan ezt Angyalosi sejti37 –, vagy azért, mert a szexualitás paradigmájául az ifjúkori kuplerájélmények szolgáltak a számára (ahogyan ezt a Szebek vége és a másik két – kuplerájt, illetve kurvát emlegető – citátum sugallja), voltaképpen mindegy.

Megfeledkeztünk azonban néhány olyan szakaszról, ahol másféle erotikával szembesülhetünk, és a Szeredy–Barika-történetet sem illesztettük még be az összképbe!

Bánó Gyuri életfilozófiája kapcsán Bébé viszonylag hosszan mesél Jucikáról: „A tanyán, egy nyáron, volt kint a földeken egy kis tavacskánk, egy szikes horpadásban, ahol pucéron fürödtünk Jucikával, a barátnőmmel. Ötévesek lehettünk. Észrevettem, hogy neki nincs pisilője. Teljesen egyértelmű, vegytiszta tudományos érdeklődéssel kezdtem kergetni, mert csalafintán és vihogva elszaladt tőlem. Végül hasra feküdt a puha agyagos vízparton, melléültem, és így meg tudtam nézni a feneke gömbölyű halmai közt a kis gyenge vágását. Az ember szerette volna megtapintani, kipróbálni, legalább az ujja hegyével, de nem hagyta. Én sem láttam ennél jobb dolgot, Gyurikám.”38

Aztán ott van Lexi és Gordon Klári megismerkedésének hosszú elbeszélése: „Édes zsibongás járkált benne. Ugyanis Klári ölében ült, aki epres szájjal csiklandozta a fülét, és csókolgatta a feje búbját. Hilbert ötéves volt, Klári közel tizennégy. […] Ölébe vette a fiút. Hilbert hiányt érzett, vágyat, újfajta bizsergést: Klári nyakát szagolta, a füle tövét, a barna, lágy gyerekbőrt a kislány tarkóján. Ibolya, ibolya. Remegtek. Mind a ketten remegtek, mámorosan.”39

S nagyon finom ecsetvonásokkal megrajzolva, de félreérthetetlenül jelen van az erotika Medve és a két „angyal” kapcsolatában is: „Medve félórákig elnézte vékony nyakát, gyengéd arcélét, füle cimpáját.”40 „Valósággal megfájdult a szíve, amikor Tóth így kiadta az útját. De aztán, amikor később többször is látta őt a Varjúval, szerencsére olyan vad féltékenység fogta el, ami már képtelenség volt mindenestől. Talán csak mégsem szeretett bele ebbe a kiállhatatlan, szenteskedő kis hülyébe, mintha lány volna? Belül, titokban kénytelen volt nevetni saját magán. Vonzódott Tóth Tiborhoz, és lenézte mélyen, külön a durvalelkűségéért is. Eléggé bántotta őt ez az egész zavaros, természetellenes dolog, de lassan beletörődött. Beletörődött, hogy nem barátkozhat vele; beszélgetni úgysem tudtak, Medve ostobának tartotta, mulyának, pökhendinek.”41

S ugyanez az érzés járja át újra a fiút Lexivel megismerkedve: „Magyarán, beleszeretett, mint valaha a lányos képű undok kis képmutató Tóth Tiborba. Rögtön odament hozzá, amit nem kellett volna tennie. Tény azonban, hogy tudtak egymásról. – Te vagy a Medve – mondta Hilbert a félmosolyával, lazán nyitva felejtett szájjal.”42 „Lexi nem festenivaló volt: jó néznivaló volt a földszinti folyosón. Medve mindig szaladt, iparkodott a vesztibül felé induló Lexiéket utolérni. Szedte le a sapkáját, futócipőit a fogasról, és »Hilbert!«, futott, hogy a rövid folyosószakaszt is együtt tegyék meg. Aztán, a hilbertezés helyett már csak »Hé! Lexi! Hé!«. Hátranéztek, lassítottak, Lexi meg is állt. Nem sokat mosolygott, hűvös gyerek volt, de nem hideg, se nem durva lelkű, mint Tóth Tibor. Szőkén, lazán nyitott szájjal, megállt Medvének, megvárta. Volt benne egy kicsi melegség: nem sok, de volt; takarékosan osztogatta. S Medve szerint Hilbert melegségének ez a kevés volta mentette meg az egész napját – nem csupán a földszinti folyosó reggeli arculatát.”43

Továbbá itt van még Bébé és Medve birkózása a kórteremben: „Váratlanul rám ugrott. Tudtam, hogy rájött a bolondóra, de erre nem számítottam. – Szervusz, Bébé! – kiabálta a fülembe. – Szőrös kaméleon! Ilyenkor teljesen gyerekessé vált. Ahogy gyanútlanul feküdtem az ágyban, nyakamig húzta a pokrócot, és lefogott vele. Rátérdelt kétfelől, a kezével pedig lefogta a két vállamnál. Mozdulni sem tudtam a pokróc alatt hamarjában, hiába próbáltam őt lelökni. Egy arasznyira volt fölöttem az arca. Dühösen és tehetetlenül néztem szembe vele. Majomkodott, kaján pofákat vágott; vadul csillogó, barna szemében tisztán láttam, hogy mennyire szeretjük egymást. Ettől egy percre mind a ketten zavarba jöttünk, amikor végre sikerült lelöknöm őt. Medve még sokkal jobban, mint én. Elkomorodott. Úgy tettem, mintha zajt hallanék a folyosón, és intettem, pszt, figyeljünk. Persze nem volt semmi zaj. De annyi időt nyertem, hogy természetes hangon tudjak megszólalni: »Ne kuplerájozzunk, öregem, mert úgy kirúgnak innen mind a kettőnket, mint a patyolat.« Medve magához tért, elvigyorodott. Nem volt semmi baj. Fellélegeztünk. Marháskodtunk tovább személytelenül. Úgy tettünk, mintha nem történt volna semmi, és soha életünkben erről nem beszéltünk. Mint ahogy csakugyan elég semmiség volt az egész; csak Medve pillantásából és főképp a zavarából tudtam meg, hogy hirtelen ő is olyasfélét érzett, mint én. Valahogyan aztán mégsem felejtettük el soha ezt a semmiséget. Nem csodálkoztam, amikor három évtized múlva újra olvashattam Medve hátrahagyott kéziratában; csupán az lepett meg, hogy szóról szóra emlékezett minden részletre: még a »patyolat« kifejezésre is, amit pedig máskülönben én sohasem használtam.”44

Később valami ehhez hasonló mechanizmust működésbe hozva próbálja Medve megszeretni az ellenségeit: „Volt egy elmélete, egy saját nagy trükkje. Hogy hogy lehet ártalmatlanná tenni egy erős ellenséget, akivel nem bírsz. Véletlenül jött rá. Egyszer, még tavaly, olyan hülye indulat fogta el, hogy verekedni kezdett Merényi egyik fő csatlósával, akit testileg is utált, még hozzáérni is undorodott. Leteperték egymást, és a nagy verekedésben Medve elfelejtette (nemcsak a saját kényes porcikáinak féltését), elfelejtette a viszolygó utálkozását a másik bőrétől, izzadt testétől. Amit megfigyelt belőle, nem az sült ki, hogy ezentúl nem fél tőle már, hanem az, hogy többé nem utálta őt igazán. Csak neki kell menni, az se baj, ha te is kapsz tőle, mert utána aztán nem gyűlölöd többé: ez a nagy trükk: megszeretni a ronda állatot, ezzel teljesen ártalmatlanná teszed.”45 S ugyanennek a leírása most már magára az élményre fókuszálva: „A bikanyakú Montágh Aladárt úgy tudta csak hátrafeszíteni a padra, ahogy Ali homlokát az állával nyomta, szorította lefelé, a keze nem lévén szabad – két kézzel markolta erősen a fiú két csuklóját, csavarta, és – test a testen, érezték egymás szagát, bőrét. Ez rendben volt elméletileg is – ezután már nem kellett utálkozniuk a másiktól.”46 [Kiemelés: S. I.]

Annyit határozottan kijelenthetünk ezek után a passzusok után, hogy Ottlik tudott a mindenféle emberi kapcsolatot átitató erotikáról, és számolt is vele. Az erotika értelme azonban, bevonva a vizsgálatba ezeket az idézeteket, átalakult: egyaránt eltávolodott a szexualitástól is és a szerelemtől is. Talán nem bonyolódok nagyon bele egy ismereteimet meghaladó és alighanem igen szövevényes kérdéskörbe, ha azt állítom, hogy az az erotika, amiről az utóbbi citátumokban esik szó, alapvetően különbözik a szerelem által felszabadított erotikától, vagy attól, melynek beteljesedése a szexuális aktus. Élesen megkülönböztethető a kétféle erotika, ha arra gondolunk, hogy a szülői, gyermeki, testvéri, baráti szeretet testisége mennyire más, mint a szerelemé. Alighanem szubsztan­cio­nális különbség áll fenn közöttük, de még annak is, aki ezt vitatja, el kell ismernie, hogy a mennyiségi különbség mértéke itt minőségi átcsapást eredményez. (Hogy ne rébuszokban beszéljek:
a magam részéről nyilvánvalónak gondolom, hogy 1. minden emberi kapcsolatnak van erotikus dimenziója, 2. az emberek nem azért nem akarják megizélni az apjukat, anyjukat, gyereküket, barátjukat, mert a felettes énjük elfojtja bennük ezt a késztetést, hanem mert a felsoroltakkal való kapcsolatuk erotikájában nincsen benne a szexuális kapcsolatra való intenció.)

A mondottakkal egyező irányba mutat Medve és Bébé egyik beszélgetése is: „»Egyszer rám támadtál ezzel, Bébé. Felelősségre vontál, hogy én szeretem az embereket. Tiltakoztam. Én? Megőrültél? Meg sem tudom különböztetni őket. Csupa kínaiak nekem! Pedig igazad volt! Mert akit mégis meg tudok különböztetni közöttük, fiút, lányt, öreget, fiatalt, azt a kínait máris szeretem.« »Mint egy buzi – mondom. – Ezt hogy hívják? Homoszekszualitás?« »Úgy. Talán androfilia…« »Egy macska nem lehet? Egy kínai macska?« »De! Akár egy macska is lehet, öregem, egy fa, egy darab égbolt, egy esti harangszó!« »Ezt mind szekszuálisan szereted?« »Mind, mind! Pánszekszuálisan!«”47 (Csupán a terminológiákat kell egymáshoz igazítanunk. Amit itt a szereplők „szekszuálisnak” neveznek, azt én az imént szexuális kapcsolatra nem irányuló erotikaként írtam le.)

Szemet szúró, hogy az Iskola és a Buda valamennyi utóbb idézett erotikus epizódjában gyerekek a szereplők. Mintha ebben a korban a testiség és az erotika még tökéletesen rendjén való volna, sőt ahhoz hasonló jelentőséggel bírna, mint a Hamisjátékosokban. Mintha ez lenne a valódi emberi kapcsolatok közege.

Aztán, amire a szereplők felnőnek, történik valami, és az erotika/szexualitás szerepe a visszájára fordul. Többé már nem a két személy közötti unio mystica eszköze, hanem inkább olyasmi, ami elválaszt. Mással nemigen látom magyarázhatónak, hogy sem Cholnoky és Anna, sem Bébé és Márta vagy Szomor Miklós és Szilvia (A Valencia-rejtély másik párja) kapcsolatában nincs semmi szerepe az erotikának. S éppen így nincsen jelen akkor sem, amikor nyomon követhetjük, ahogyan két én átfolyik egymásba, és a szereplők színről színre láthatják egymás gondolatait. (Két ilyen leírás található az életműben: az egyik az Iskolában, amikor Bébé arról próbálja meggyőzni Medvét, hogy szervezzenek ellentábort Merényiékkel szemben,48 a másik pedig a Hajónaplóban, ahol Maandygaard és Kirketerp gondolatai folynak össze.49

Úgy vélem, ennyi és nem több, amit az Ottlik-írások szexualitással és erotikával kapcsolatos megjegyzéseiből kibányászhatunk. Hogy miért maradt folytatás nélkül a Hamisjátékosok és a Hűség szerelemfelfogása, s miért lett az író későbbi munkáinak hősei számára a szexualitás végül biológiai inercia (holott ugyanezektől a hősöktől cseppet sem volt idegen az erotika), az a művekből megválaszolhatatlan.

Legfeljebb azt szögezhetjük le, hogy 1941–43 (ekkori a két említett novella) és 1948–52 (ekkor született a Szebek című regénytöredék) között állt elő a változás. S hozzátehetjük ehhez, hogy ezen időintervallumon belül kellett az írónak kezdenie valamit azzal a ténnyel, hogy Debreczeni Gyöngyi iránti szerelme ahhoz hasonló kudarcba fúlt, mint a La Concepción, A Valencia-rejtély és a Buda hőseié. (Alább még jócskán lesz erről szó.)

De talán nem is szükséges ezt a rejtélyt okvetlenül megfejtenünk. Így van, és kész. Ottlik hősei így érezték-gondolták. Mi pedig egyetérthetünk ezzel, vagy elutasíthatjuk, eltöprenghetünk rajta, vagy iróniával illethetjük stb. – ahogy jólesik.

De folytassuk a Buda előtti időszak szerelemfelfogásának elemzését, legfontosabb karakterisztiku­mainak felsorolását.

Szerelem és testiség kapcsolatának nyomon követett változásával együtt alakul a szeretet és a szerelem egymáshoz való viszonya is. Amíg a szerelemnek inherens eleme a szexualitás, addig a kétféle érzés közé éles határt húz ez a tény. Ennek megfelelően mind a La Concepción, mind a Madonna szélhámosa50 utolsó mondataiban különbséget tesz a narrátor szeretet és szerelem között, és mindkét novellában egyértelmű, hogy a szerelem magasabb rendű érzés. Az első történet végén Lea és Iván szerelme átváltozik szeretetté, a másodikban pedig azt gondolja Ilona, hogy az ifjúkorában visszautasított kérőjével, Vukovszkyval talán lehettek volna egymást segítő hű házastársak, de nem lehettek volna boldogok.

Aztán az Iskolában elmosódik a határ a kétféle érzés között. A főszereplők egymás iránti szeretete a regény végén, a kötelék Medve és anyja között vagy Bébé és Júlia viszonya éppen úgy a „pancsolatlan emberi kapcsolatok” genusa alá sorolhatók be, mint Szeredy és Barika szerelme.

Az Ottlik-művek legtöbbször kifejtett és legnagyobb nyomatékkal tett megállapítása szerint a szerelem a hétköznapi, profán világban beteljesíthetetlen és megőrizhetetlen. (A nyelvnélküliség, a szent világában pedig – legalábbis addig, amíg evilági életünket pergetjük – nem tudjuk tartósan megvetni a lábunkat.) A Kilenc kínai, a Virrasztók, a Forróégöv [sic!],51 a Madonna szélhámosa, a Hét perc, a Czakó,52 a Szebek, a La Concepción és A Valencia-rejtély egyaránt ezt állítják.

Az első három mű érintett szereplői maguk sem értik, miért szakadt meg, illetve képtelen beteljesedni a szerelmük, és a narrátoroktól sem kapunk erről semmiféle közvetlen magyarázatot.

Ilona, a Madonna szélhámosa szereplője az Alpokban nyaralva ismerkedik meg Vukovszkyval, az elegáns fiatalemberrel. Minden jel szerint kölcsönösen heves vonzalmat éreznek egymás iránt, Ilona azonban ennek ellenére visszautasítja a kezét kérő férfit. Aztán – gyaníthatóan – élete végéig egyedül marad.

A novella mindkét főszereplőjének identitása bizonytalan, szertefolyó. A férfi szélhámos hírében áll. A történet elején egy újságcikkről értesülünk, melyben csalással vádolják – később kiderül, hogy alaptalanul –; az üdülőhelyen lengyelnek mondta magát, pedig nem az; és egy állítólagos tengerszemről mesélt, melyet hiába kerestek Ilonával több ízben is, valószínűleg nem is létezett. A lány pedig ismételten azt álmodja, hogy valaki másnak a ruhájában van, vagy olyan öltözetet hord (az egykori zárdája egyenruháját), amit már nem volna szabad neki.

Mivel a fölsoroltakon kívül más támpontot nemigen kapunk, arra kell következtetnünk, hogy a meghiúsult házasság magyarázata a szereplők identitásának körvonaltalanságában keresendő. Ezt érzi meg Ilona, és ezért utasítja el a férfi kezét. Nem a kérőjével szemben táplál aggályokat, hanem képtelen elhinni, hogy két olyan emberi lény, kiknek a kiléte még önmaguk előtt is homályos, egymáséi lehetnek.

Vukovszky valószínűleg nem volt szélhámos, csak összekeverte a valóságot és a fantazmáit. Ugyanakkor valamennyien szélhámosok vagyunk – amiképpen a Hamisjátékosok szerint mindannyian hamisjátékosok vagyunk – annyiban, amennyiben prezentáljuk magunkat valahogyan, miközben mi magunk sem tudjuk, ki az, akit prezentálni próbálunk. Sőt, föltehetően nincs is szilárdan körülbástyázott énünk; személyiségünk legalján ingovány van.53

A Hét perc, a Szebek és a Czakó másfajta magyarázatot adnak a vizsgált jelenségre. Azt sejtetik, hogy önmagunkba zárt monádok vagyunk, s ezért lehetetlen, hogy utat találjunk egymáshoz. A novella főszereplője ekképpen vonja le nagy szerelme – mely a fejében játszódik le, röpke hét perc alatt – tanulságát: „A szerelem – tettem hozzá magyarázólag – nem társasjáték, magánügy.”54

Czakó viszont nem akarta beérni a magányos szerelemmel. Arra vágyott, hogy Bossányi Ági az övé legyen. Aztán a lány egy józanul csengő mondata egyszerre rádöbbentette: „…ő nem az enyém, sosem is lesz, hanem saját magáé.”55 És ekkor szíven lőtte magát.

A másik töredék főhőse, Szebek Miklós meg egyszerűen rezignálttá lesz, és megpróbálja tudomásul venni feloldhatatlan magányosságát.

A szerelem lehetetlenségére adott legkidolgozottabb – az előzőektől különböző – magyarázatot A Valencia-rejtélyben találjuk, s az ott olvashatók nagyjából-egészében megegyeznek a La Concepción álláspontjával is. A szerelem a profán világban – mondhatni – logikailag lehetetlen. „Ezek a kicsiségek gyilkosak. Miért? A Dzétában az összetartozásunk szabadsága azt követeli, hogy úgy fogadjuk el egymást, amilyenek vagyunk, és ennélfogva, hogy mind a ketten szigorúan olyanok legyünk, azok legyünk, amik vagyunk. Ebben nem engedhető meg semmilyen kompromisszum. Már az udvariasság is hazugság, képmutatás, hamisítás, nem a valódi lényed. Ha belekerül az összetartozásotokba egy ilyen kicsiség, ami nem te vagy, pusztító lehet.”56 Ez a „logikai” ellentmondás – magamat kell adnom, de ha magamat adom, akkor nem lehetek tekintettel rád – aztán olyan profán konfliktusokban ölt testet, mint hogy pingpongozzon-e Cholnoky és Anna a tűző napon,57 vagy hogy az út melyik oldalán menjenek haza a Palatinus strandról.58

S éppen így, Lea és Iván vesztét sem az okozza, hogy nem tudnak megállapodni, hanem hogy a konfliktusban megtapasztalják: mégsem képeznek egyetlen egészet, hogy unio mysticájuk szétszakítható, ergo nem is valódi egység. S amikor eljutnak erre a pontra, visszamenőleg is rögtön látni kezdik, mi minden választja el őket egymástól. „Emlékezett, hogy Leának a bal lapockáján egy sebhelyszerű gyűrődés van, emlékezett, hogy a feleségének volt egy szavajárása – »Hóóó-gyisne!«, mondta mindig, elnyújtva –, amire roppantul haragudott, emlékezett, hogy egyszer hogyan gyűlölte ezt az asszonyt, egy délután, odahaza, szótlanul, csak azért, mert a teáját szokásához híven percekig kavargatta, s hogy nem mert ráförmedni, »Idd már, te…«, csak nézte, és gyűlölte, ezt az idegen nőt, és emlékezett…”59

(Korda Eszter La Concepción-olvasata60 jóval árnyaltabb és alaposabb, mint amit fönt körvonalaztam. S egy lényeges ponton határozottan különbözik is a fentiektől. Én mind a főszereplők szerelmére, mind annak váratlan végére úgy tekintek, mint evilági jelenségekkel megmagyarázhatatlan, egy csapásra bekövetkező eseményekre. Korda viszont igen meggyőzően bemutatja a szerelmesek elidegenülésének profán folyamatát. A fiú igazi neve Iván, de mindenki Jancsinak hívja. A két név két különböző personára vonatkozik: az „Iván” a festőre [ez a fiú választott énje, mellyel azonosul], a „Jancsi” pedig a középosztálybeli polgárra, a bankhivatalnokra. Amikor Lea a „Jancsit” választja, akkor egyszersmind a fiú valódibb personáját [melyet ő teremtett magának, és nem a világ ruházott rá] is elutasítja – írja.61 Hasonlóképpen a későbbi szakítás előjelét s a pár össze nem illőségének bizonyítékát látja abban, hogy Leát a porcelánlovas [tehát valami giccs] nyűgözi le, és nem Iván kedvenc festőinek képei.62 Mindezek, Korda Eszter többi érvéhez hasonlóan, tökéletesen meggyőzőek, s ha vitatni kívánnám az olvasatát, hasonlóan árnyalt elemzéssel kellene előállnom. De nem kívánom vitatni. Csupán azt állítom, hogy más Ottlik-írásokból merítve értelmezésünk kiindulópontját, lehetséges a fönt bemutatott megközelítés is.)

Az elmondottak után érthető, hogy a Szebek című regénytöredék címszereplője végül ezt a következtést vonja le: „Az a sóvár, együgyű fogalom, aminek a szerelmet hittük, nincsen, sosem volt.”63 Majd ezt tanácsolja ifjú barátnőjének: „Ne törődj a szerelemmel! Nincsen!”64

A Forróégöv Szebekje pedig börtönként minősíti az érzést, és arra biztatja szerelmét, hogy inkább a világban gyönyörködjön helyette.65

Megoldást csupán A Valencia-rejtély hősei találnak. A dzéta egyetlen szükséges feltétele, hogy a szerelem tárgya létezzen, következésképpen a dzéta akkor is megőrizhető, ha a szerelmesek nem élnek együtt, sőt nem is igen látják egymást – magyarázza Cholnoky.66 Nem lehetetlen tehát elejét venni azoknak a gyilkos kicsiségeknek, melyek a szerelmesek unio mysticáját szétrobbanthatnák. Csupán távol kell magunkat tartani egymástól. Anna és Cholnoky ezt az utat választják.67

Első pillantásra ez a javaslat viccnek vagy ahhoz hasonló képtelenségnek hat, mintha azt boncolgatnánk valakinek, hogy életünk egyetlen módon őrizhető meg – az öngyilkosság által. De annyit azért mindenképpen meg kell jegyezni Cholnoky és Anna védelmében, hogy a következtetésük hibátlan. Gondoljuk meg! Ha valakit szeretünk, akkor semmi sem lehet fontosabb számunkra, mint hogy a szeretett személy legyen. Mondjuk, hogy ne veszélyeztesse az életét semmi. Ha abból kell választanunk, hogy a gyermekünk, hitvesünk, apánk, anyánk stb. velünk maradjon-e, miközben valami komolyan fenyegeti az életét, vagy menjen-e el valahová messzire, aminek következtében soha többé nem láthatjuk viszont, minden teketória nélkül az utóbbit választja mindenki, aki valóban szeret. Ha úgy döntök, hogy maradjon velem, még ha ez az életébe kerül is, akkor nem őt szeretem, hanem magamat. S ettől már csak apró lépés, ha a dilemmát így fogalmazzuk át: Ha szeretetünket valaki iránt csak azon az áron őrizhetjük meg, hogy nem látjuk őt többé, akkor elfogadjuk-e ezt, vagy inkább úgy döntünk-e, hogy maradjunk együtt, amíg lehet? Nos, kétségtelen, ebben az esetben is egyértelmű: mindenki, aki valóban szeret, az első lehetőséget választja.

Érezzük azonban, hogy még sincs itt valami rendben. S ha következtetés helyes, akkor csakis a premisszáinkkal lehet valami baj. Talán a fönt körvonalazott szerelemfogalom elhibázott. Az idős Bébé legalábbis ezt fogja majd gondolni.

A bemutatott koncepcióba csupán két novella nem simul bele maradéktalanul. A Rakparton és a Szerelem. Az előbbi mintha azzal végződne, hogy Damjáni és Lóna egymásra találnak. Az utóbbiban pedig egy olyan párt látunk – Felíciát és Eleőd Imrét –, akik képesek megőrizni az egymás iránti szerelmüket.

Feloldhatatlan ellentmondásról azonban egyik esetben sincs szó. Hogy Damjáni nem szerette Maricát (a feleségét) – pedig hosszú ideig meg volt erről győződve –, az bizonyos. De nem következik ebből, hogy Lónát – az ostrom alatt megismert lányt, akivel aztán összeköltözött – szerette. Nem kapunk határozott támpontot ennek eldöntéséhez. Talán szerette. De meglehet, hogy éppen azért fogadta el végül mégis ezt a lányt, aki hosszú ideig tökéletesen érdektelen volt a számára, mert belátta a szerelem lehetetlenségét.

A másik novellában pedig két olyan embert látunk, akik akkor is meg tudták őrizni szerelmüket, amikor hosszú időre elszakadtak egymástól, sőt úgy tűnt, hogy egyikük már nem is él. Ez azonban nem kunszt egy Ottlik-műben… Egymás mellett élve megőrizni a szerelmet, az igen. A novella azonban véget ér Eleőd Imre visszatértével.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.