Archívum

Utolsó gondolat; A kegyelemről

Király Levente
2014. január

Utolsó gondolat

Menekülsz egy városból,
menekülsz egy világból,
messzire menekülsz.
A hírnök, a jós feletted áll.
Lehetsz király, nagyvezír, cár atyuska is –
köpenyed szakad, ráadnod nincs kire.
Rád olvassák az összes bűnöket:
egy-kettő tiéd az ezeregy közül,
tagadni kár.

A napot kőzápor takarja.
Lehunyod szemed.
Az élet lepereg, mint a cseresznyevirág.
Kezed nyújtod. Állj!, kiáltanád,
de az első találat torkodat rekeszti.
A tested durva zsák,
illetlenül puha és nehéz.

Századok múlva, talán, szent ember leszel,
termeted megnyúlik, arcod egyre szebb…
de most még hull a vér,
most még ég a hús,
recsegnek a csontok,
és közben riadtan,
mégis boldogan fedezed föl, hogy élsz;
nem haltál meg ott lent,
abban a véres húscafatban:
éppen hogy most nyílt ki a szemed.

Mit dobálóznak ezek?
Mi ez a hűhó, mi végre?

De már nincs érkezésed
a válaszon csodálkozni,
mert emelkedsz fölfelé, szédítő sebességgel.
Lenyűgöz, amit látsz: lélegzetelállítóan szép – – –
és ekkor, az utolsó gondolatban,
mint egy villanás, összesűrűsödik minden,
amit valaha átéltél és át fogsz élni,
és ebben a vakító, végtelen,
csodálatos és nagyszerű pillanatban
olyan erős hála és szeretet lobban föl benned,
amely egy a teremtéssel,
amely megváltja a világot minden szenvedéstől,
s az isteni lét fölé emel.

A kegyelemről

A múló pillanatban felvillan
az öröklét szikrája,
végtelen boldogság tüze
lobbantja lángra a testet,
ki nem bírja, annak fájdalma
csontjáig hatol.

Körbenézel: az apokalipszis
vihara tombol, a szenvedés
mozgat mindent, ami él.
Felismerésed csábít:
légy te az ércszavú hírnök,
az utolsó számadó,
kinek a pusztulás jele
van az ingére varrva.
De tudd, mindez csak hiúság,
gyöngeséged mesterien
hímzett fátyla.

Az örök apokalipszis vihara
az utolsó, nagy kísértés,
mit valósnak hisz szemed.

A kegyelem rád vár, mióta élsz,
minden pillanatban.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.