A Magyar Mónika – Sz. Szőcs Géza művészházaspár

„Vajjon igaz, hogy Debrecenben
A Maradandóság lakik?
Én a Mulandóság fia vagyok
S azért siettem most ide,
Hogy megkeressek valakit.”
(Ady Endre: A Maradandóság városában)

(a város) Hálás vagyok Sopronnak. Életemben először itt laktam városban, 1966–70 között. És érdemes időben, mert középiskolásként, tölgyleveles diáksapkában. Büszke vagyok rá ma is. A mottó szerint Ady Debrecenben keresi hajdani, örökre ott maradt, fiatal tenmagát. Ha Debrecen, hát Sopron is a maradandóság helye. Nincs ugyan császárt detronizáló kálvinista nagytemploma, de kígyófészke volt a protestáló hitnek, s ma is mélyet kondul délben az evangélikus templom harangja. Itt Lipót császár és Kollonich prímás érsek könyörtelen ellenreformációja idején is többségben volt az új hit a városi testületben. 1921-ben megvívták az ágfalvi csatát, majd szavaztak, és újra győztek. E lelki fidelissima-karát, a selmecbányai hagyományok szerinti hűség látszik abban is, hogy ’56-ban az egyetem sok tanára és hallgatója, hogy tetteiért ne fogja törvénybe a terror, hogy életét mentse, kényszerűen Kanadába disszidált, ám folytatódott az oktatás ott is, és elismerte a kormány a magyarok diplomáját. A város templomaiban a lélek más-más vonása idéződik föl. Félénken hallgat a Szentlélek-templomban, bűntudatos helykereső a Szent Györgyben, fennen vibrál a Szent Mihályban, sokaságban vegyül el a domonkos, és vaskályha mellé húzódik az evangélikus templomban. Az Orsolya téren, a romantikus-gót templom karzatára iniciálélakó alakok közé képzeli magát. Az ötvenes években egyik soproni vendéglőben figyelt fel Lajtha László a virtuóz, hallatlan memóriájú Tendl Pál cimbalmos-prímás és fiai játékára, lejegyezte repertoárjukat, s a dallamokat ma népzenekarok húzzák, citerások pöngetik. Negyvenhét éve épp ilyen tavaszi napon, a Várkerületen lányok korzóztak karonfogva. Kicsit lemaradva ballagtunk mögöttük, hanyagul vállra vetett orkánkabáttal. Az a szandálkopogás! Most a Bünker közben régi könyvet adjusztál-enyvez a boltos, két napon belül megszerzi a győri Műhely régebbi tematikus számát. Kapható nála Soproni Szemle, Kortárs és egyéb folyóirat, s mondja, feltámadóban van a Várhely című lap. És láttam a Deák téri református templom előtt keresztet vetni a katolikus polgárt.

A múlt idő és a mai finom rezdülések mutatják a kontinuus emberminőséget. Sopronnak erős a szíve, szép a himnusza, és jó a bora.

(háromszor látni) Milyen a lelkület, ha kép? Barna falépcsőn föl az emeletre, a FidelissimArt, a soproni MAOE-tagok alkotókörének kiállítására. Jótékony célú a tárlat, a bevétel felét a kórház szemészeti osztályának ajánlották föl. Mélyen emberi: képi látással a szemért. Szép, alkalmas terem. Nincs irányadó téma a tárlaton. Balról Gáspárdy Tibor akvarelljei hagyományszerűnek tetszenek, egyedivé teszi őket a lírai tónus, a más tájábrázolással összetéveszthetetlen hangulat. Szereti a várost, a látvánnyal nyomban lelki rezdülést is megfog, emlékké minősít. Kovács-Gombos Gábor absztraktjai a pszichikum falán függnek: kifejezést kutat, ráérez, s a színsávok keltette térélményünk mintha az a hely volna, melyet valami örök lényeg hat át. Zenével kerüljünk közelebb: Dukay Barnabás zeneszerző műve (Fölizzás a tüzekben – nonett) hasonlóan meditatív, elmélyült, és eldönthetetlen, hogy a meglelt egyensúly visszafogott erupció-e, vagy az univerzum taktusa. Giczi János festménye, a Kétszáz éves malom a visszahozhatatlan időt emlékszerűen sajogtatja meg – áll még az épület, szinte szép, az idegen elkattintja fényképezőgépét, és odébbáll –, majd átalakítják, panzió lesz, esetleg ipari műemlék, avagy inkább rom, falmaradék ott, ahol az élet zakatolt, kenyérnekvalót őröltek. És a festmény felidézi azt a korszakot, amit Kokas Ignác is ábrázolt, a régi (paraszti) közösséget megsemmisítő „kollektíva” megrázkódtatásait. Nem az örökös vízzúgás hallatszik ide, túl a képen, mint a Kalasnyikov-závárzat, csattog a „feketevonat” (lásd Korniss Péter: A vendégmunkás – fényképregény). Fényről és zenéről gondolkodik Gerencsér Pán Tamás? Ragaszt, felülír, ráfest, viaszkosvászon terítődarab-autonómiát tesz a képbe, az időre is célozva, hiszen a keret is „eredeti” pajtaoldal, napszítta, hányódó deszkadarab lehetett. Ritmizál, hol rádiusz- és kör-végtelenekben, hol négyszögletes osztatú felülnézetekben szeleteli fény-tájait. Olykor mintha jégszemüvegen át nézné a fény extramofil organizmusait. És a klasszikus Munch-festmény úszik be, a nordikusságában is lágyabb, átmosódottabb kép, A Nap. Az ablak mellett Sulyok Gabriella rajzain nem botanikai, hanem élményszerű, benső természetismeretre vall a fa, a bozót. Olyan lelki flórát rajzol meg, ahol egy váratlan, megrázó esemény (jelenség, megjelenés) következik be, már érezhetően kiválasztatott s hozzá rendeződött a táj. Ma, e tavaszban fűlő nyári nap különös hevében az Örömrajz II–IV–V. sorozat képein, itt, most mintha a valóságban folytatódna egy könnyű, délutáni álom: „álmot nyírfába töltök / ki éghez közeledtem” (Tadeusz Nowak). Edőcs Márta üvegművész igazán tud gyönyörködni nyersanyagában, az üvegben. Olvasztja, szeleteli, keveri, gyúrja és megsüti. Amit pedig kiszed a kemencéből, abba hangulata, életkedve van belesütve. Szépíti a világot.

Megnéztem háromszor az alkalmi tárlatot. E néhány alkotásból adódó, tán jellemző benyomás szerint feltehető, hogy a grafikusházaspár értő-értékelő szellemi társakra lelt a városban.

(Magyar Mónika) Ahogy oldalán kisfiával áll a kapu előtt, és elmosolyodik, hát máris világos, hogy Raffaello hogyan tudhatott olyan szép anyát festeni.

(új limes) Sz. Szőcs Géza negyvenöt éves. Kalapot visel, emlékezetesen tud bárhol elsétálni. És fekete inget hord, mint az a zseniális Kassák Lajos. Érdekes grafikája a Mellényem kékben. A mellény mell-lény, a mellkasban a lélek-lény. Egy lapra tett magányos és rokonságot tartó figurákat, mintha képpel kerítene be epikumot. Fölsejlik Ország Lili felülnézeti város-régészete, a nyomtatott áramkör, a tizenkétezer éves Göbekli Tepe háromszoros ókő-karéja. Vagy piktogramok erodálódnak absztrakt jellé. Vagy az ornamenst táncoltatja vissza eredetéhez, az altamirai tűzhöz. Ez az ember a képeihez visszajáró típus. Megvizsgál, igazít, önnön grafikájának új modulációja felé téríti a kép-teret. Vagy sokat rajzol fejben, s a papíron ér oda. Vagy, máskor, szabadon járatja a tust, s korrigálva ér célt. Érti a módját, sokféle a kézmozgása. Vagy-vagyokkal is nehéz megállapítani valamit róla. Ahol grafikája sorozatszerű, folytatásos történetet mesél balladai tördeléssel vagy mozaikszerűen, mail artos kisképekkel, ám kézenfekvő, hogy egyúttal a „fogalmi” metamorfózis habitus-sorát is illusztrálja (Ikonok, Anzix, berlini élmény). Az Ikonokról fölidéződik Kondor Béla Savonarolájának ikon-kerete. Az időhöz is köze van, oda-vissza terjedezteti benne a formát.

Mai életünkben a Nap-útból lélek-út lett. Elszakadtunk a felmenőktől, a kinti világ reklámképekkel zavar össze, sok a tisztázandó, hogy ideérjünk, visszakeveredjünk. A helyünkre és őseink közé. Fejjel is meg kell emészteni a sorsot, az ösztönre hagyatkozni kevés. A Mellényemen újféle pillanatra ismerek, új Nap-élménnyel egyezőre. Az irodalomban emlegetett között ábrázolására. Mert idevág a sokat citáltam Tőzsér Árpád-idézet: „Ami máshol csak érintő, az itt / a lélek fényes közepét szeli” (Között). E között helyszínén eseti élményben jelet, tárgyban transzcendenst mutat fel a képalkotó ihlet. Baán Tibor Gyűjtemény című verseskötetében volt ez legutóbb látható, bizonyára lényegi vonás, és viseli más műfaj is. Manapság különösen a vizuális manipuláció naphosszat zuhogó képei okozta lelki szomj kívánja a transzcendens irányultságot. Most az irreális meteorológiai állapot is ráhangolja a nézőt az opus egyediségére. A városból közelítve az Sz. Szőcs-kép között-idejéhez, 2013. április 26. van, dél az Orsolya téren. Egyebütt más a fény-idő, más Egryé, Csontváryé, Takáts Gyuláé, Máraié, Petőfié, József Attiláé, mint itt, a kora tavaszt nyárrá tüzesítő órában, a Lábasház előtt. Idegborzoló jég­–tűz kontraszt a dolgok felülete-alja: a boltív kövei közt, a habarcsban lehet még jégtüskés tapintású hideg, de kint a homlokzaton köpeszti a vakolatot a fény. Apró, csillogó vésők, forgó gyalukések. A Lővérek lábaserdeje is ad efféle élményt, ami itt, most a téren apró jelenségekben friss erővel villog.

Archetipikusnak gondolom azt a keskeny sávot, időtlen kiterjedésű pillanatot, azt a határt, melynek jeles helyei az éjszaka-hajnal, az évszakváltás, a napforduló. Üteme az univerzumból eredő teljesség, a fordulópont, ami a tökéletes Semmi vagy Kezdet mérettelen belvilágában adja a múlt és az elkövetkezők totális nincs-van helyszínét. Ám az Orsolya téri benyomás közbeveri az évszakok ütemét, éppenséggel tavaszba tesz nyarat, de más színekkel, hisz csak a hőség nyárias, nincsenek a légben fűszeres párák. A klímaváltozás okozta e természeti félreütést? Újdonság e hic et nunc ütemen kívüli zava­rodottsága. Percek múltán tán higgad az izgalom, ha a memoriterből felhozzuk a hasonló, a télben fölfénylő napról az Eliot-sorokat a Négy kvartettből: „Olvadás és dermedés között / A lélek nedv­keringése remeg. […] Az élő sövényt most / Egy órára fehérbe vonja a hónak / Tünékeny virága, a nyárinál hirtelenebb / Virágzás, amely se bimbózik, se hervad, / Nem az élet szaporodása ez. Hol a nyár, hol a felfoghatatlan / Nullpontja a nyárnak?” Másféle az Orsolya téri, mint az elioti óra. Ez az új idővariáns a bőr, a retina, az orr, a torok, a hashártya emlékeinek idegen. Készüljünk olyan vi­lágra, mit régi tájfestők nem érezhettek – mintha figyelmeztetne a között helyszínén született Sz. Szőcs-grafika.

(Servatius Leitner) Véső veri át a századokat. Leitner uram ütögeti a követ az udvaron. Negyvennyolc éves, még jól bírja magát. Minek kopácsol, nem kénytelen vele. Tehetős a Szervét, heverhetne a lópokrócon, a körtefa alatt. Műhelyében, ha volna a szögön, 1697-et mutatna a falinaptár. Saját két kezével nagyol, és időközönként fúj egyet. Mérges? A Kecske-templom előtt készül a bécsi mintájú pestis-szobor, a rajzokat az az emberfaló Kollonich hozta, rabot, koldust és végre pápistát csinálna az országból. Az újhitűt mind vasra veretné. Teheti, hiszen Lipót császár a tenyeréből eszik. Hm. De a pénzt a szoborra Imre fejedelem nővére, domina Thököly Kata adta, s az ura. Igen fáj Ödenburg a Kollonichnak, most visszavág. Torkon ragadta, jól megrázta a várost tavalyelőtt. Acsarodott szoknyás… – hergeli magát Leitner önérzetesen. Mert vele, a szobrásszal csak fuvaroztatnának. Hm. Faragja-vési a saját felfogású, régifajta Szentháromság-szobrát.

(határátlépés) Közelítsünk – haladjunk kerülővel tehát – az Új utcai átjáróház felől. Bizonytalan hely, pedig csupa kő. Ház, udvar és köz egyszerre, de egyik sem igazán. Ha átjáró, hát időleges, ám határozott, fix hely, hiszen laknak benne. Afféle között. A zugokban félhomály, itt meg amott besüt a nap, hűvösség és hő külön-külön.

Magyar Mónika Átjárók című szénrajza furcsa épület, fészerféle időlelet, akár színpadi is lehetne a jelenet. A tetőn egy sovány, ültében felkönyöklő alak. Alatta a kapualjban a fényes nyílás. Balról pár áll (Dante-Gulácsy Beatricéhez ért?). Fehér a hátterük. Többidejű a kép, a falak, a padló fekete kőzárványai rétegezettségében is fölkavart múltat sejtetnek, de akár mai jelenet is lehet, fantázia-épület, egyszerre rom és átmenetiség.

Az embernek ha van életútja, s gondolatvilága nemcsak a kvázi-létet kopírozza, átjáróhoz ér. Az visz a túloldalra, akár gyalogszerrel, akár Kharón csónakján. A fölérzett tetszhalottak is beszélnek fényes alagútról, s fordítottja, a születés sem lehet más. Ha vízi út a forma, a keskeny patak a messzeségben nagy vízzé szélesedik. Túl az átjárón a fényesség. Ki odajut, át is változik lélekké? A kép ama túlnani fényt ragyogtatja. Az ajtó, a kapu: határ. Ki van tárva, vagy ajtaja sincs – „Eresszetek be, itt vagyok, / nyissatok ajtót, megérkeztem. // Nincs ajtó, mit megnyithatnánk. / Nincs retesz, ami kirekesszen.” (Pilinszky János: Kis éjizene) E fény természetét kutatják Kabó Sz. Varga Ágnes fényterei is. Szintén két világot választ el a néprajzban a lélekajtó. A tornác végét zárja le, a házból itt adták ki a koporsót az utcára. „A homlokzaton kialakított »lélek ajtó« nem a mindennapos bejárást szolgálta. A házba az oldalkertből nyíló lépcsőn lehetett bejutni. A »lélek ajtó«, több embertől megkérdezve, akkor volt csak nyitva, ha a ház gazdája meghalt, ezért halott kiadó ajtónak is nevezték.” (Czimondor Katalin: Kisszékely–Nagyszékely építészeti örökségének védelme) A lélekajtó a másik, a túlnani világra nyílik. (Gondolható, hogy a tornác is, ahol a koporsót végigviszik, határ az udvar s a konyha között, a konyhában az egyik világelem, a tűz, a világ világossága lobog, s köt össze az ősökkel, sőt néhol maga az ős.) Ugyanezt a sorsfutamot idézi meg Gulácsy Lajos alkotása, a Dante és Beatrice találkozása. Egy korábbi szövegből: „A fényes középről, a távoli, nyitva hagyott fénykapu felől indult el a tünemény: szemközt áll Beatrice. Eddig hozta Gulácsyt az erdei út, mert a szellem a két világ határát csak patologikusan törheti át, de túlról allegória-alakot megszöktetni képtelen. Se Orfeusz, se Juhász Gyula. Ennyi a románc.” (Kortárs, 2010/10)

Az Átjárók megengedi a találkozást, a jobb felőli alak tán odatúlról érkezett. A hely két világ érintkezése, a túlsó fehérség átsugárzik ide, feloldódik a határ, s a fény az előtér köznapiságát szakrálissá sűríti. A fehér szín életpárti, nem kisavazott, abszolút fehérség, melyben szétfoszlik minden. Másik képén ideért a Szent I. Bekopog. Idáig kísérték a madárfigurák, s már oly otthonos az etológiában, hogy a második helyiségben (kapualjban?) kedélytelenné feketedett emberfélével is szót értene, hiszen a természet felől, annak madár-esszenciája felől érkezett meg, és lám, vigaszt hozott neki: az ember is madár. Ezt meséli a kép, ami foltok, sarkok, élek, árnyék-szablyák és két „ablak”. Hatás: enyhe lökés szívtájon. Lát-képéről eltűnt az ember, belső terek egymás mellett, jobbról lőrés az egyetlen ablak, balról már a teljes fehér suhog, meghozta a fényből és fantáziából szénnel alkotott madarakat, berepkedik a világot, s közeledik, már itt zizeg a fénytartomány. Ez mind-mind a helyszín lassú fénybe foglalása, vágy vagy jóslat az Aranyidőről, mely a legsötétebb órában fölviláglik. Meglehet.

És a vertikális irány? Meglepő Magyar-grafika az Égszakadás II. Cím és látvány etimológiai célzást enged a kiszakadt firmamentumra. Nem érzem csapásnak, ha olykor ég és föld között lezajlik az átnyilallás, azaz egy megrendítő jelenség vagy álom a vertikális végtelenhez emel: átjáró nyílik – „És [Jákob] álmot láta: Ímé egy lajtorja vala a földön felállítva, melynek teteje az eget éri vala, és ímé az Istennek Angyalai fel- és alájárnak vala azon.” (Mózes I. 28. 11–12., ford. Károli Gáspár). Hull alá a kristályszerkezetű, sáslevél alakú, formaötletekké szilárdult égi matéria. Vagy miféle églakók potyognak a kifakadt, eleven magasságból? Lent ház áll sötét ablakokkal, éjszaka van, a jelenséget nem nézi senki. A szénrajz mintha azt állítaná, hogy igenis közel van a mennybolt a földhöz, s az álom vagy a lelki ünnepélyesség pillanatában szinte egylényegű a kettő. Ha az ember el tudja viselni, a transzcendens mindig közeli. Így vélekedik ez a kép. És erre gondolhatott 316 éve Servatius Leitner is.

(hároméves fotó) E tavasz eleji nyár ütemen kívüli zavarodottsága jelenbe teszi a múltat, megérez régi és mai indulatokat, teljességbe fogva. Meghajtja a fantáziát, a Fő téri teraszon átsüt a nap a vörösboros poháron. Áll a tér közepén a Szentháromság-szobor, vakít az aranyozás. Bécsi fajta, ellenreformációs szobor ez, Atya és Fiú egymás mellett trónol, mögöttük a sugaras Szentlélek-galamb. Ül a büntető Atyaisten jobbján a Fiú, kezében keresztje, a galamb sugárözönében trónolnak a felhők tetején. „Onnan lészen eljövendő, ítélni eleveneket és holtakat.” Ítélet volt már a pestis, halálos csördítés a tévelyedett hitűek nyaka közé? Az ítélet örök, az ellenreformáció mennyei végzés, zengi a szobor a magas ég alatt. E szobortípus terjedt el az országban mindenfelé, a bécsies.

Séta a napon, föl a Fövenyverem utca 29.-hez. Földszintes sarokház. Mondhatni, stílushű a tatarozás. Három éve a homlokzaton, a szoborfülkében – lefényképeztük – volt egy kopott, időverte Szentháromság. A régi fajta, az Atya nagypénteki fájdalmával. Az Atya-Isten a királyok királyának pápai süvegében ül, két kézzel tartja a nála sokkal kisebb, keresztre feszített, holt fiát. Az Atya emberi szenvedése mintha a fekete halál áldozatait gyászolók égig ható fájdalmát tükrözné. A házat 1734-ben Eisenkölb János építette, s a fülkébe öccse, Lőrinc építész-szobrász helyezte a szobrot. Lőrinc bizonyára ismerte Leitnert, eszmetársak is lehettek, ha építészetről, szobrászatról diskuráltak, politikáról pusmogtak. Ezért állította Lőrinc a fülkébe ezt a régi típusú, tartalmában időszerűen, a dühödt ellenreformációval vitázó szobrot? És 1710-ben a kőszegiek Leitnertől rendeltek olyan szép Szentháromságot, mint a soproni, a Fő téri! Aprólékos szerződés készült (Bariska István: Servatius Leithner soproni szobrászmester kőszegi munkája, Soproni Szemle, 1983/2.), a szobor két főalakja mégis régies (!!!), mint a Fövenyverem utcai fülkebelié, a galamb lábtól van, pikkelyes madárlény, nem ragyogják körül aranylécek. A környéken is vannak hasonló munkák, Markotabödögén, Mihályiban, Fertőrákoson és Maglócán. Szellemi áramlat volna, vagy a Leitner-műhely kisugárzása, akár az időn is túlra? Üres a szoborfülke, kikopott a városból egy valószerű ellenszegülés emléke. Engedjük meg e lehetséges túlzást: Leitner művészi attitűdöt fordít szembe a vad ellenreformációval. Archaizáló szobra nem ítélkezik, nem fenyeget, hanem a föld s az ég közös fájdalmában Teremtőjéhez emeli az embert. Mintha a transzcendens lélekmozgásnak nyitna teret. Ezért időszerű. Az Átjárók, az Égszakadás című grafikákból és Leitner (föltételezett?) tettéből egyazon szakrális irány olvasható ki. E szakralitás nem kimondottan a tételes vallás értelmében az, de „üdvözülés”, megszabadulás a történelmivé szaggatott idő relativitásától, az itt-lét folytonos válságának felismerése a lényegi más tér, más világ fényében. Az üres szoborfülke felragyogott pillanatra, s a rajzoknak olyan tartalmát mutatta meg, ami több mint kép. Talán ez történt a Fövenyverem utcában. Talán. Vagy csak képzelgés a napon.

(Sz. Szőcs Géza: V. Genus „Érik a búzakalász, nálamnál jobb szeretőt nem találsz”) Mi ez a rézkarc? Háromszög-imágó. Fogantatás és piramis-vénség. Az élet savainak marásnyoma. Eleven múmia, folyó-totem. Három szögletből előtörő három vitézkötés-lény: az egyensúlyozási pont meghódítása. A szövés-fonás akkordjai, lenmezőn a tilolás előérzete, hasított fűzág kesernyéje. Indaírás, szecessziós kacskaringók a varázsköntösön. Minta szíjgyártónak, varrólánynak, kovácsnak, ha lószerszámra, ember göncére, törvény vaskapujára díszt keres. Madách háromszögletű kertje. Minden leendő forma, vad hallucináció az ösztönben megfékezve, fölhúzott rugókkal. László Gyula-i griffes-indás kultúra. Utcai zenész improvizációja. Az agy csontburka belülről, a sípcsont hártyájában a fájás képe. Madártoll ábrájában a röpülés. Kézfej, szöcskeláb mechanikája. Orom és gödör, a magzat és a halott ómega-gerince. Veronika-kendőn a megtépett arc. Őssejt-embléma, isteni ujjlenyomat.

(Magyar Mónika kollazsíroz) E kivételes időben a helyén-való tavasz is ott van, amint a város tarka látványai s a retina negyvenhét éves emlékei egymásra terülnek, akárha rétegesen fényképezett fotó volnának. És eddig, e pillanatig tart az idejük. Mint a Quodlibet – családi üzenőfal I–II.-n. Itt sorozat formában vannak kiterítve a kollázsrészek, s válnak lezáródó időélménnyé. Ahogy az alkotó kedvére vet fel témát, hangot, és glisszandóval összeköti őket, úgy szökik a tekintet ide-oda a régi fénykép, nyomtatvány, ételrecept-irkalap, rajztanulmány, a csipke arányossága és a színkezelt tépetek véletlenje között. A konstrukció bármi tetszőleges irányból elviseli a feltáró pillantás cakkos útjait, mert komponensei érzékkel lettek kiválasztva s elrendezve, azaz együtt hangzanak. E rendező érzék két egymásba szövődő elemének vélhetjük a kép jelenéig tartó múltat és a színek természetes viselkedését. A képelemek autográfiájában a szín-sors az üde eredetitől a barnulás, elmosódás, törékeny sárgulás, kifakulás, fehéredés felé tart, s kollázsban fejeződik be. Amíg e két kollázs létezik – mint annyi mű, tett, szándék, tituszi reflexió –, az évtizedek hullámzásában sodródik majd strukturált időrög gyanánt.

(sordino) Süt a nap, élvezkedve hever a város. A Festő köz alján félálomban locsog az Ikva, tükrén eget öblöget, kékfestő májszterek oldott kékjét. A pinceajtón kitántorog a téli, elásványosodott csontú borszag a napra, s elterül. Illendően átlépem. Ej, örvend a jónép a szép időnek, kitárja az ablakot, rántott húst eszik gyenge fejes salátával. De ezek nem tesznek a szabadsághősök emlékére üres tányért az ebédlőasztalra! Vélem. Ne trombitálj, ilyen a létezés természete, nem űzi naponta halhatatlanságba az embert.

(figura-lények) Itt-ott kéményfüst. Néhány bárányfelhő. Kirakat-villanások. A valóság csak káprázat. Absztrakt cikkan el a levegőben. Gellerek, fölsértések, itt üresség, ott hemzsegés. Távolabb az utcakép nonfiguratív szín-képletekre bomlik, és zöld lapokat metél ki belőlük egy sötét sáv. Cégtábla tükrén, ajtó üvegberakásán húz csíkot az elguruló piros autó. Fényreflexek, kisebbszerű látványosságok, könnyed bagatellek mozogják be a várost. Micsoda fölfordulás. Befogni, kiteríteni a papírra, lepréselni akár. Vagy társítani őket. Mint Sz. Szőcs Géza tette a Négy részből s a Revolúció I. és IV. című képein, Mot és Baal sorozatán, vagy Magyar Mónika rejtette a Zárva, a „Szöget ütött a fejembe” Gross Arnold-i kedélyt is idéző figurái közé. Ám tévedés volna azt hinni, hogy e képek természet után készültek, noha a jelenségek rájuk terelik a szót. Az absztrakt formák a Zárva zár- és fogazat-apropójának történetében mozognak sokasodva, kulcsok közt, ornamentikává, hódfarkú cserép hullámvonalává válva valaminő kőkorból, vaskorból mává lett zárkorban. A „Szöget ütött a fejembe” című rézkarcon bogárféle, boschi állatmutáns, kőfaragványlevél, szögmezőbe leereszkedett űrkomp, leskelődő maszk, száradékony tors és sokféle karc-alakban jelennek meg. Mint egy mítoszban, melynek lényege a kerék. Az Sz. Szőcs-képeken a Moth és Baal sorozat preparátumai a Négy részből szürke síkján már el-eltépődnek, fogazottan csipkézettek, fehér körrel, spirállal filozofikusan behasítottak lesznek, majd a Revolúció I. és IV. szabályozottabb, kiegyensúlyozottabb, arányokat és átfedhetőséget kereső, kontrasztot megörökítő absztraktjában mosódnak el. Ez utóbbi kettő, mert nem monokróm színfelületek, domborzati és figurális megjelenítést is éreztetnek. Ezért a síkbeli négy égtájhoz, mint az észak-amerikai indiánok tették, még kettőt kell gondolnunk, a fent–lent irányt is (Melville J. Herskovits Az antropológia: az ember tudománya). Noha magában két monokróm színfolt feszültsége is fölidézhet epizódot, itt az árnyalatok szövevényes emocionális eseménnyé teszik a szemlélődést. Bonyolítja a benyomást, hogy a kép vízszintes vagy függőleges elhelyezésű-e, mert ha a fent–lent irány elfordul 90 fokot, a belső terek is megváltozhatnak. A Revolúció I. kék alakjai, összekötő vonalai eltűnnek, a barna négyszögekről leszakított-metszett és távolabbra tolt sarok elvész, az uralkodó barna helyett már a zöld dominál, és megjelenik a piros és a sárga a IV. képen. Ez a második, a Revolúció IV. még nem emlékmű, de már bizonyos ünnepélyes megállapodottság. Ugyan? A sárga szín Napot, égi törvényt idéz, hát okozhat tektonikus színmozgásokat. A pirosban már mozgolódnak is a sárga szabálytalan figura-lényei, és szembetűnően elégedetlenek a közviszonyokkal.

(tükör) Atmoszféra, villódzás, reflexió a Tükörkép IV. E szénrajz Magyar Mónika munkája. Az arany ütemezéséből, a vonalak, foltok ritmusából s az odalegyintett és szélén rostosan szálazódó, finom vízcsíkforma eltűnő nyomából kiolvasható, hogy mi történhetett itt: a tükör, a tükörben a tárgy s e kettő együttes tükröztetése. Aztán e benyomások emlékeredői valami olyas jelenséggé komponálódtak össze, amit a közfelfogás szénrajznak nevez. Két oldalról a két angyal (a valóságban a felső keret faragott díszei?) függőleges, az északi és déli oldal egy-egy elnyúló, térérzetekkel szabdalt sötét foltja vízszintes tengelyre utal, de egyik tér-fél sem szabályos „szimmetránsa” a párjának. Az eltolódások, módosulatok, „torzítások” akár meg is jelenítik a tényt, hogy a kinti világban természetes sarkosság, merev mértani pontosság nem létezik, csak változás, átalakulás, formavariánsok jelenésszerű vonulása s ellobbanása az aranyban, hogy ez a tükörkép a valódi, mert folyamatot ad vissza. Képelemekből (vonalak, sötét-világos terepek, két figurális alak, áttetsző foltok) és hozzájuk társítható szavakból (arany, fény, tükröződés, eltűnés, angyal, mozgás), azaz látvány és fogalmi asszociáció szimbiózisában valósult meg a tükör-kép. Tóth Árpád szavaival: „Áldott az árnyak test nélküli teste, / Titkos kelméjük lelkemmel rokon” (Az árnyból szőtt lélek).

(Könyvlapok) Így nevezi Sz. Szőcs Géza azt a három, 10×15-ös méretű, régi, gót betűs könyvet, amit figurális és absztrakt rajzokkal töltöget meg, van már belőlük vagy hétszáz. Könyvmappa. Naptárszerű rajz-bejegyzések. A „talált” nyomtatott papíron megtörténő rajz a műfaj sajátos ága. A gyors megörökítés igénye az eredeti betűkép meghagyásával és felülírásával jár. (Hadik Gyula újságpapírra kontúrozta-árnyalta, s ki is állította szoborterveit, Ujházi Péter középkori oklevélmásolatokra rajzolt, kiszabadítva a vonalat a kézírássá regulázott kötöttségből.) Itt a sárgult könyvlapok gót írása a háttér, tőle egyszerre kap a rajz fürkészően felfedező, pionír vonalvezetésű könnyedséget és tradicionális tónust. Igazi tehetségre valló pillanatrajzok és aprólékos ábrázolások. Portrék, épületek, folt-egyéniségek, absztraktok. Olyan szem, adottság és fantázia dolgozik itt, amely könnyen teremt művészi rajzot, át- meg átlépve a gondolkodás és önkifejezés kellemetlenkedve hátráltató paneljeit. Egy-egy kötet – kétemeletnyi kiállítás.

(idézettel) A két alkotó pedagógus-házaspár. (Életrajzuk, műveik reprodukciói a FidelissimArt honlapján és a graphic artist tárhelyen vannak. A honlap kiegészítéséül: Magyar Mónika másik munkahelye a Cinege Alapfokú Művészetoktatási Intézmény.) Sok egyéni, közös és páros kiállításuk volt. A Családi üzenőfal című páros tárlatuk katalógusában írja Antall István 2008-ban: „Képeiken és mellettük utódjuk, az ő vonásaikat viselő Előd. A családi kép teljes, a tablón ott szerepelünk mindahányan, itt a Festőteremben, s a sárgolyóbis minden pontján. Mert a semmiségek mélyén rejlő monumentalitást képes fölfedezni és kibontani Magyar Mónika és Sz. Szőcs Géza, ráadásul zömmel a hagyományos grafika eszköztárát felvonultatva, a képalkotás hagyományos kereteit belülről, intellektuális és érzelmi oldalról tágítva.”

(a Torony Galériában) A város kiállítóhelyeinek e rangos létesítményét volt iskolám bérli, és Sz. Szőcs Géza vezeti. A hajdani erdészeti technikum szakmai-intézményi betagozódását mai neve mutatja: Nyugat-magyarországi Egyetem Roth Gyula Gyakorló Szakközépiskola és Kollégium. Hosszú a neve, de jó iskola, serdülőből felnőtt ember készül itt. A ’60-as évek második felében a kollégiumot mérnök tanár irányította, ám a tárgyalkotó művészetben is kifejezte magát. Sokat beszélgetett iskolatársammal, Gvárdián Ferenccel, aki szépen rajzolt, s azóta elismert szobrász lett. Most Sz. Szőcs Géza mérnöktanár-grafikusművész a kollégiumvezető, van fotószakköre és Roth Gyula Vizuális Kör nevezetű képzőművészeti csoportja. A munka a galéria alagsori műtermében folyik. Az itt kapott, rendszerezett ismeret és élmény technikai jártasságot ad, szemléletet fejleszt a képzőművészet értékeléséhez, s ha tehetséggel találkozva alkotói kedvbe csap át, nem vész el a talentumos ifjú.

Mai esemény a fotókiállítás. Alig manipulált és „eredeti” , A/3-as felvételek. Városi táj és természet. Madár-, állat- és növényportrék. Szembetűnő a technikai jártasság, a fontolgató témaválasztás, a küzdelem a különös pillanatért. Családias a légkör, a kiállítást Sz. Szőcs Géza vezeti elő, utána a két nevelőtanár s a diákközönség kíváncsian megtekinti a képeket, majd kisebb csoportokra bomolva beszélget a fotósokkal. Végül elszéled a publikum, s a tanár úr tanítványaival tanácskozik. E társalgó kör: elemzés, latolgatás, tervek, ahá-effektusok, homlokráncolás és mosoly. A tanítványok rokonszenvesek, udvariasak, szerények, kreatív észjárásúak. Egymás munkálkodását a maga értékén respektálják. Tegyük hozzá, a szakkör adta látásmód a gondolkodásban manifesztálódva – s ez áll a vizuális körre is – hozzájárul a tárgyilagos, kevésbé felületes-hiszékeny szakember neveléséhez. A természeti szép, a honi vidék felfedezése, ama különös pillanat megragadása pedig előmozdítja a „szakrálissá” minősülő tájélmény megélését, ami a hazafias nevelés egyik emocionális eleme.

Utolsó este. Séta a szállodához, a Lővérek felé. A meredek Városligeti úton a kérdés: vajon miért csavarodik a vadgesztenye törzse az óramutató járásával szembe?

(vonaton) Nem találkoztam Sopronban hajdani önmagammal. Ez a tavaszi furcsa nyár engedett némi átjárást, hogy mégse vesszen oda minden. Ugyan? Hirtelen a szívre szalad valami, de mintha futó vízre írna az ember, elmúlik, csendesül a véna. Olykor mégis konkrétabb a fantázia, mint a valóság. Azért is ragyogjon az a város! Napfényben úszik a Várkerület, a bástya s mögötte régi iskolám, üzletek napernyős portáljai, utcahosszat a lassan lombosodó fák. Ott meg, igen ott, a Mária-oszlopnál Géza uram piros gavallérfogaton kocsikáztatja az asszonyt. És átadja a gyereknek a gyeplőt.