Betűk és keresztek

Kultúránkban a halálfej elsősorban életveszélyt jelöl, a kaszás alak, a csontváz kimondottan ikonográfiai értelemben szokott szerepelni, s a halál tipográfiai kifejezésének egyik alapvető ikonikus módja – a koporsó mellett – a kereszt. A kereszt szó alapjelentése ’földbe rögzített oszlopból és felső részén merőlegesen ráerősített, rövidebb rúdból álló ókori kivégzőeszköz, amelyre rákötözve vagy -szegezve pusztult el az elítélt’, míg további, átvitt, kiterjesztett jelentései között van a keresztezést kritériumul kitüntető ’egymást merőlegesen metsző két (rövid) vonal’. A kereszt a magyarban közvetlenül szláv jövevényszó, eredetileg konkrét jelentései ’Krisztus; kereszt alakú jel, tárgy’, ez utóbbit tovább specifikálva: ’keresztcsont, gabonakereszt’ lehettek, s elvont, az Újszövetségből könnyen magyarázható ’kín, gyötrelem, szenvedés’ jelentései is korán megjelentek. Mai jelentései sokkal szerteágazóbbak, s nehezebben csoportosíthatóak. A keresztre érkező asszociációk többsége a halállal, konkrétan a sírkereszttel, a kereszténységgel, ezen belül is elsősorban a hittel s valamelyest az érdemmel (érdemkereszt) kapcsolatosak. A kereszt jelentésének fejlődését tárgyalta Carsten Peter Thiele és Matthew d’Ancona (A keresztfa megtalálása, ford. Liska Endre, Corvina, Budapest, 2001).

A kereszt sokoldalú felhasználására példa az analfabéták aláírásául szolgáló kereszt. A keresztnek az ateizmus kora nem kedvezett, például a keresztnév helyett elterjedt az utónév megnevezés is.

A kereszt különféle kultúrkörök szimbolikus jele, de kimondottan Krisztus-szimbólum az ókeresztény és a kora középkori művészetben, szentek, hitvallók általános attribútuma, különösen a kereszthalált szenvedett mártíroké, így Péter és András aposotoloké, Fülöpé. Az egyiptomi füles kereszt az élet jele, amelyet a kopt művészet is átvett. A görög kereszt (crux quadrata) a héber tau betű származéka, a zsidó művészetben már jelen van, Krisztus pecsétje, védjele. A latin kereszt (crux immissata) Krisztus megváltó halálának történeti keresztformája, szimbóluma, a keresztény művészet legáltalánosabb jelképe. A kereszt néhány formája betűvel feleltethető meg: az Y alakú villás kereszt a latroké, az X alakú Szent András vértanúságának eszköze (andráskereszt), Szent Antal T alakú taukeresztje (antalkereszt) apáti jelvény is. Kettős kereszttel mutatkoznak a pátriárkák, az érsekek, hármas kereszt a pápák jelvénye, a végei felé kiszélesedő, egyenlő szárú máltai kereszt a johannita lovagoké, az orosz kereszt alsó, harmadik keresztszára ferde, a görögkeleti egyház jelképe stb. A tipikus kereszttípusok szimmetrikusak, és egymást metsző idomokból állnak. Többek között ilyen az említett andráskereszt, azonban ez azért nem tekinthető egészen tipikusnak, mert nem álló, hanem dőlt alakú. Az antalkereszt (T) és a villás kereszt (Y) esetében szó sincs egymást merőlegesen metsző két vonalról vagy szálról. Legalábbis ebből az következik, hogy a különböző kereszteket úgy jellemezhetjük legjobban, hogy családi hasonlóságban állnak egymással. A jól számon tartott és – talán csak az úgynevezett orosz, avagy görögkeleti kereszt kivételével – szimmetrikus kereszttípusok közül három egyszerű betű alakjának felel meg.

A keresztek tehát a keresztény vallás felekezeteinek, gyülekezeteinek, rendjeinek megfelelően úgynevezett családi hasonlóságot mutatnak. Hasonló jelenségre Ludwig Wittgenstein hívta fel a figyelmet. Ő történetesen a játék (német Spiel, angol game, tehát cselekvés és nem játékszer) szó jelentésének elemzésével adta (Philosophische Untersuchungen – Philosophical Investigations, Translated by G. E. M. Anscombe, Oxford: Blackwell 1953. – Filozófiai vizsgálódások, ford. Neumer Katalin, Atlantisz, Budapest, 1992, 66–67. §):

„Vizsgáld meg például egyszer azokat a folyamatokat, amelyeket »játékok«-nak nevezünk. A táblajátékokra, kártyajátékokra, labdajátékra, küzdősportokra stb. gondolok. Mi a közös mindezekben? Ne mondd, hogy »Kell valami közösnek lennie bennük, különben nem hívnák őket ’játékok’-nak« – hanem nézd meg, van-e valami közös mindben. – Mert ha megnézed őket, nem fogsz ugyan olyasmit látni, ami mindben közös, de látsz majd hasonlóságokat, rokonságokat, mégpedig egész halomnyit. Szóval: ne gondolkozz, hanem nézz! – Nézd meg például a táblajátékokat és kiterjedt rokonságukat. Majd térj át a kártyajátékokra: itt sok megfelelést találsz ama első osztállyal, de sok közös vonás eltűnik, sok más viszont előtűnik. Ha pedig áttérünk a labdajátékokra, akkor egynémely közös vonás megmarad, de sok el is vész. – Minden játék ’szórakoztató’? Hasonlítsd össze a sakkot a malommal. Vagy talán mindenütt van nyerés és vesztés, és mindenütt versengenek a játékosok? Gondolj a pasziánszokra. A labdajátékokban van nyerés és vesztés; de ha egy gyermek a labdát a falnak dobja, majd ismét elkapja, akkor eltűnik ez a vonás. Nézd meg, hogy milyen szerepet játszik az ügyesség és a szerencse. És milyen más az ügyesség a sakkban és a teniszben. S gondolj most a körjátékokra: itt megvan a szórakozás eleme, viszont mennyi más jellegzetes vonás eltűnt! És így mehetünk végig a játékok sok-sok más csoportján, s láthatjuk, amint hasonlóságok tűnnek fel és el.

E vizsgálódás eredménye pedig így hangzik: az egymást átfedő és keresztező hasonlóságok bonyolult hálóját látjuk. Hasonlóságokat nagyban és kicsiben.

Ezeket a hasonlóságokat nem tudom jobb szóval jellemezni, mint hogy »családi hasonlóság«-ok; mert így fedik át és keresztezik egymást azok a különböző hasonlóságok, amelyek egy család tagjai között állnak fenn: termet, arcvonások, a szem színe, a járás, a temperamentum stb., stb. – És azt állítom: a ’játékok’ egy családot alkotnak.”

A családi hasonlóság azonban nem tévesztendő össze bizonyos szók bizonyos helyzetekben való felcserélhetőségével. Valószínűleg Gombocz Zoltántól származik az a megfigyelés, hogy a kín szónak a jelentése középkori szövegekben elsősorban ugyan ’szenvedés’ volt, de annak eszközét is jelölhette, másrészt a kereszt szónak is volt ’kín, szenvedés’ jelentése. (Gombocz Zoltán, Jelentéstan és nyelvtörténet. Válogatott tanulmányok, szerk. Kicsi Sándor András, Akadémiai, Budapest, 1997, 220.)

Az írás általában meglehetősen önkényesnek tekinthető. A behatóbb vizsgálódások során is legfeljebb hangok és betűk – meglehetősen önkényesen adódó – természetes osztályainak bizonyos összefüggése mutatható ki. A betűk megkülönböztető jegyei egyelőre nincsenek megállapítva, így csak olyan ad hoc jellemzésekre lehet hivatkozni, mint a szimmetria (s ennek különböző típusai), a kerekség és négyszögletesség, a kereszteződés, a zártság, a hurok. A továbbiakban a latin nagybetűk öt alapvető osztályának elkülönítését mutatom be.

Az említett lehetőségek közül például a kereszteződés a latin nagybetűk vizsgálatakor elvétve vehető fel megkülönböztető jegynek. A latin nagybetűk közül csak az X és Q mutat keresztezést, a kisbetűk közül azonban még például a t is.

A szimmetria több alapvetőnek mutatkozó természetes osztályra bontja a betűket. Ami a latin ábécé nyomtatott nagybetűit illeti, szimmetrikusak: A, B, C, D, E, H, I, K, M, N, O, S, T, U, V, W, X, Y, Z; nem szimmetrikusak: F, G, J, L, P, Q, R. A tipikus szimmetria egy osztóvonal (vagy egy középső sík) két oldalán elhelyezkedő részek méret, alak és relatív helyzet szerinti megfelelése, s ilyen szimmetriát mutat a szimmetrikusnak minősíthető betűk döntő többsége, a magánhangzókat jelölők mindegyike.

A tipikus szimmetriát mutató betűk három csoportba sorolhatók. A függőleges osztóvonal mentén szimmetrikusak: A, M, T, U,V, W, Y; a vízszintes osztóvonal mentén szimmetrikusak: B, C, D, E, K; mindkét módon szimmetrikusak: H, I, O, X. (Ez utóbbiak tekinthetők a legszimmetrikusabb betűknek. A függőleges osztóvonal kitüntetését a vízszintessel szemben az antropocentrikus szemlélet, az emberi test jobb és bal oldali szimmetriája indokolja.) Már a kevésbé tipikus szimmetriák közé tartozik a rotációs szimmetria, amely ismétlődés kör mentén, ilyen: N, S, Z. (A kereszttípusok közül rotációs szimmetriát a horogkereszt, avagy szvasztika mutat.)

A nem szimmetrikus betűk közös vonása, hogy mind mássalhangzót jelölnek. A P és F egyaránt zöngétlen labiálist jelöl, s ami a zöngés–zöngétlen párokat jelölő betűket illeti, a labiális zárhangok körében P és B összefüggése látható, de a réshangok körében F és V között aligha mutatható ki különösebb hasonlóság. Családi hasonlóság azonban – a közös függőleges egyenes száron kívül – létezik a P és az F, illetve a P és a B között.

A kereszttípusokkal közös betűk – X, T, Y – mind a tipikus szimmetriát mutató típusba tartoznak, a függőleges osztóvonal mentén mindenképpen szimmetriát mutatnak, azonban az általuk jelölt hangoknak semmilyen közös fonológiai jegyük nincs. Közülük az Y érdekessége, hogy a magyarban fonológiai megkülönböztető jeggyel (igaz, újabban számos alapvető kézikönyvből száműzöttel) jellemezhető, tudniillik a mássalhangzók körében a palatálisokat jelölő digráfokban vesz részt (gy, ly, ny, ty).

A latin nagybetűknek tehát öt alapvető természetes osztályát érdemes megkülönböztetni (a szimmetrikusság csökkenő fokának sorrendjében): a függőleges és vízszintes osztóvonal mentén egyaránt szimmetrikusakat, a függőleges osztóvonal mentén szimmetrikusakat, a vízszintes osztóvonal mentén szimmetrikusakat, a rotációs szimmetriát mutatókat és végül a szimmetriát nem mutatókat. (A 26 betűből az első osztályba 4, a másodikba 7, a harmadikba 5, a negyedikbe 3, az ötödikbe 7 betű tartozik.)

A betűknek a szimmetria fokozataival való jellemzése, sokoldalú funkciójuknak megfelelően, az említett kereszttípusok jellemzésén túl, sokféleképpen hasznosítható. A magyarban betűnevekkel közönségesek a lábformára utaló összetételek: X-lábú és Ó-lábú, az utóbbi riválisai karikalábú és lőcslábú. A X és az O is mindkét osztóvonal mentén szimmetrikus (az Ó csak a függőleges osztóvonal mentén).