Költő a Hajszálhídon

Az élete nagy részét a búcsúpillanatig Londonban töltő Határ Győző (1914–2006) a magyar líra fenegyereke volt. Itthon is versfölforgató különcségével tűnt ki, hiszen sem a nyugatos eszményhez, sem az avantgárdhoz nem kapcsolható lírája – sokak szerint filozofikus árnyalatú „handabandája” – kilógott minden sorból. Nyelvkezelése avatta volna különccé, „álomdiktandóinak” valószínűtlensége? Az a fölfogása, hogy – írjon akár drámát, szépprózát, esszét vagy filozófiai traktátumot – különbséget tett a „versek versben” és a „költeményes könyv” között? Ha a „költeményes” költészet, amelyben igencsak csavarni tudta – sokszor a rímek szárnyára fölülve – a szót, számára nem vers, akkor miért űzte papíron, színpadon, hangstúdióban (mellesleg kitűnő harlekini előadó volt) ezt az „édeskésnek” tetsző, gyakorta erre az édességre rá is játszó műfajt? S ha a verset, amely kifejezési arzenálját tekintve mindig lendületes, meghökkentő prózaversként adatott elő, nem tartotta valódi költeménynek, miért gyakorolta évtizedekig ezt a hagyományos líraértékekben szegény előadásmódot?

A rejtély ma már aligha rejtély. A Határ Győző-i „hangkazetta” attól elevenen sokszínű – a költő nemcsak könyv alakban terjesztette műveit, hanem magnószalagon is –, hogy minden megszólalásban egy csörgősipkás bohóc uralja a terepet. Egyszer, adózván a természetes szépségnek, keserű kínnal fölszántja, és beléveti börtönviselt lényének (szegedi Csillag) összes búját; másszor a commedia dell’ artéhoz hasonló színpadot épít, hogy az életet jelentő deszkán ágálva, a csúfondáros röhej megannyi maszkjában föllépve fejthesse ki „világrengető” mondókáját. Szájából – saját ars poeticáját írta? – „dől a, dől a szó”, fityiszt mutatván az összes műfaji korlátnak, törvénynek. Határtalan mód habzsolja, miközben az invenciózus nyelvteremtésben nem ismer tréfát, a szótár egészen az argóig nyúló szavait.

Ez a medret nem ismerő zuhatag, áradás, sodrás, költői láz idegen a magyar költészetben. Egy kissé tudákos, egy kissé kimódolt, egy kissé színpadi lámpák fényében tetszelgő, ám aligha lehet tőle megtagadni az esztétikán inneni és esztétikán túli esztétikumot. Úttörő volta minden bizonnyal ebben a „furcsaságban” leledzik. Babitstól Kassákig, hogy csak a két „végpontot” említsem, nagyjából mindenki el van vetve – haloványan talán csupán a Palasovszky Ödön-i szöveg színpadi reflektorai világítanak –, hogy a lírahős, jobb dolga nem lévén, beülhessen a vurstliba. Ám ott épp attól nem lesz idegen, hogy a világműveltség – nyelv, filozófia, irodalom, zene, építészet, színház stb. – megannyi szereplője hajtja a ringlispílt. Az illúziótlan álom azt sugallja, közöttük is van, meg nincs is.

A diagonális lét – sosem fejjel lefelé, mindig átlósan – kiköveteli magának az őt megillető „rangot”. A börtönből szabadult, de később a szabadságot sokszor „börtönnek” tekintő lény – s nem­különben a vagabund elme – könnyen megtalálja magának, hisz bohóc voltából következik, a működési terepet. A Golghelóghi, eme anti-madáchi mű (az ezerben játszódó világdráma) halálos násztáncából következően azt is megtudjuk, hogy miképp – sátáni kacajjal. Határnál szent és profán – ne botránkozzunk meg, Szent Ágoston és Zoli bohóc – ugyanannak az intellektuális cirkusznak (egymást kiegészítő? egymásba folyó?) szereplője.

A mutatványt, vagyis az egész életművet a világidegenség, az állam és a haza – Magyarország – megvetése, a rend elleni lázadás jellemzi. A világpolgár nagyképű – „Szerencsétlenségemre halhatatlan vagyok” (Milliók helyett, 1946) –, ugyanakkor nincs meggyőződve, persze erre filozofikus gesztussal rájátszik, saját értékéről: „Halálom után mint sikoly maradok meg a Végtelenben” (Férfiszárny, 1939). Hiába írja le örök életet mímelvén az Örökpercben (1955), hogy „az álom márvány­betűs, gránitgangos folyosóján üvegezett a napsugár” – kimódolt költőiség! –, nem csupán bekukucskál az üvegen, de össze is töri azt. Összetöri, hogy „márványbetűs” cizelláltsággal új és új álom terepére érjen. Számára sokat jelent a homály; ez az a senki földje, amelyen a józan elme – kiábrándító őszinteséggel? – tévedhet is, hiszen a vár mindig ingatag talajra épül.

Néha a „filozofikus” szecesszió tengerén – itt fürdőzik csak igazán a nyelv – siklik a csónak. A biblikus közegbe valamelyest merészkedő Látókereszt (1954) című disputa szereplője, A vak az egyetlen látó: „A magasságban az Isteni Melankólia orgonapontja; a sarkig tárt paloták, hol a vendégek már fáklyáikat oltogatják s az eleje megáll.” Az egyszer túlpörgetett, másszor kihagyásos mondatszerkezet – a költemény befejező sora: „Uram – én! íme” – kiváltképp jelzi az áradó és az áradásba némelykor belefáradó művész (stílusbéli fogás) zaklatottságát.

Komótos zaklatottság ez, a világúton és a népek országútján balettcipőben csizmadöndüléssel vándorló – a „vonulástant” (Hanák Tibor) szinte lényében megtestesítő – költő (drámaköltő és cukrászművész) gesztusértékű lételeme. Mindig minden – így a hazátlanság is („minden hajó hazám / minden hajó a Föld alattam” [Állampolgárság, 1948]) – megmagyarázható, ha jó a titoknok beszélőkéje. Mit olvasunk az 1946-os Önzésben? „Ez az a vers, amelyben a költő kifejti, hogy ő, noha nem született gonosz, művészete védelmében gonosszá kell, hogy legyen. […] Szelleme őrlőmalma – az irónia annyira szétrágta már, hogy a vers többé lehetetlen.”

Mégis ebben a lehetetlenségben épült az életmű. Ne a Ragyogó szívvel, remete daccal (1945) „hurrá-verseit” vegyük alapnak, hanem a már remekműveket is szállító, Münchenben megjelent Hajszálhidat (1970). A nyugati magyar irodalomban akkor még nem volt – itthon is fehér holló – ilyen összefoglaló. A csaknem hatszáz oldalt számláló kötet (Weöres Sándor vers-útrabocsátójával) két részből áll, miként utaltunk rá a föntiekben. Az első rész, a Lelencek zsoltára a „versek versben” műfaji megjelölést kapta, a második, a Szárny és verőfény „költeményes könyvként” neveztetett. Az opus nem az időrend szerint fogja magába az egyes líradarabokat – noha ennek is megvolna, ha Határnál egyáltalán léteznék fejlődés, az üzenete –, hanem aszerint, hogy az önkifejezés prózaversben történt-e, avagy a hagyományos líraeszközöket (rím stb.) fölvonultató formában.

Egy több mint két évtizeddel ezelőtti tanulmányomból (A szabadon szólás szörnyetege) hadd emeljek ide, mert ma sem mondanám másképp, egy részletet: „Botorság volna azt állítani, hogy a tudatosan két részre osztott verseskötet, a Hajszálhíd két könyve, a Lelencek zsoltára és a Szárny és verőfény szemben áll egymással – tudjuk, egyugyanazon líravilág két sarka, már ami a formát illeti –, de az első részben lévő nagy versekkel, a Lelencek zsoltárával (1947), a Koszvakarókkal (1969) s a magyar lírában unikumnak számító, »a hazaárulás művészetét« éneklő az A cukrászsütemény-nyel (1967) szemben a másodikban a hangzó versé az egyeduralkodó szerep. Az énekelhetőé? Határ szavaival: a »költeményesebbé«, amikor a forma és a szinte mondanivalóval együtt születő rím-rímbokor, az ósdian új, mert új vershelyzetbe emelt mondat, a némelykor magára öltött orfeumi álarc, a magyar költészetből ismert dallamvilág megkönnyíti a vers befogadását? A versformák különbözősége ellenére is ugyanazt a lírát gyarapítja mindkét rész; nem utolsósorban azért, mert tulajdonosa – nevezzük akár harlekinnek, akár egy különleges világszínpad bohócának vagy wimbledoni álomlátónak – »mint egy lándzsa, átfúr minden kategóriát, megmerül minden formában, iszik az élmény magmájából, és mindent saját képére és hasonlatosságára újrateremt« (Kabdebó Tamás).”

Igaza is van, meg nincs is a kötet kritikusának, Monoszlóy Dezsőnek, aki az Új Látóhatárban (1972/1.) azt írta, hogy a könyv „nemcsak a kiválogatott termést, de a költő piszkozatfüzetét is tartalmazza”. Igaza, mert a kevesebb itt is több volna. S miért kételkedem mégis az ítéletében? Mert az itthon nyomdafestékhez akkor nem jutó Határ lírája teljes teljében akart megmutatkozni. Haragudhatunk a Hazátlanul-ra – „míg éltem, az Óhazának nem volt számomra ideje / most már nekem nincs többé az Óhaza számára időm: nemsokára / minden tengeren túl egyesülhetek a teljes hazátlanokkal” –, és elvethetjük a Jean Rousselot-nak ajánlott vers, az Állatok közt állat aligha szívemelő sorait – „állatok közt állat űzőbe vett barom / zuhanok előre futó négy lábamon / sorsoknak közötte / van rusnyábbnál rusnyább / de futó állatnak / lenni vértanúság” –, de eme kitételektől való ódzkodásunkat enyhíti, sőt fölülírja például a Bartók-vers, A csodálatos mandarin (1945) tisztaságüzenete („tanulj Bartóktól s nőjjél magyar”), vagy az 1956-os magyar forradalom után írt, Kodály Zoltánt idéző Psalmus (1957) zsolozsmája.

Ez utóbbi csöppet sem a hontalan, a kitagadott, az ötvenes évek véres késével kaszabolt, börtönrácsával sújtott, száműzetésre kényszerített költő hangja, sokkal inkább az imától átszellemült – mily furcsa ezt Határral kapcsolatban leírni –, a benső lélekigazságára hallgató alkotóé. „míg lenn pokoliglan / úton vagy Jószándék / felszállsz a Pávával / (égi jegyajándék) // ki ha már nem zenélsz / mert nem zendegélhetsz / csillagok nyáresti / rengő tengeréhez: // magyarnak helyette / zúgj fel az Igében / szólalj fel a szóban / szűkölj fel a szélben // perelj a perlőkkel / fennen panaszolhasd / »hacsak elvesztenél / holott – Uram hol vagy?«”.

Az Anyám Édes Emlékének ajánlott „költeményes könyv” hangütése, mint a föntiekben látható, egyszerre fennkölt – a Szárny és verőfénytől (1953) a Minden-reggeli áldásig (1959), a Vidám táncdaltól (1969) a Jóistenig (1966) sok ilyesféle hangulatot festő vers szerepel benne – és profán, mi több, groteszkségében megsemmisítő, csúfolkodó. Ennek a körnek vannak humorral teli (A bivaly meg a bászli), a helységnévtár poénjaiban kéjelgő (a híres regény prológusaként is ismert Csodák országa Hátsó-Eurázia), valaminő különleges bestiárumot idéző (Sakál; Kocsonyaállat; Gorilla-képtár; A krátersivatagban), a társadalmat és történelmet kifigurázó (Gajdolós; Barbarossa; A kökömnyei vérferedő), valamint az erotika és pajzánság bűvkörében tetszelgő darabjai (Románc; Erotica profana; A búcsúlevél). Még a szülőföld is, amelyre később annyira megharagudott, vershívóvá vált: „apám Gyomán nyomdászkodott, de katlan / elméjére Doberdó ráborult / s én kötetszám százszorszép kéziratban / maradtam kötetlen – nyomatlanul” (Életrajz).

Határ A költészet kiskátéjában (1979) fejti ki csaknem egzakt módon, de gyakorta költői csellel fűszerezvén meglátásait, hogy mit gondol az egyetemes líráról, saját lírafölfogását sem elhallgatva. „Nincs modern és ósdi költészet; csak egyetlen költészet van” – jelent ki, s evvel mintegy meg is magyarázza, hogy miként került egyetlen égbolt alá életművének „ósdi” és „újdondad” része. Máskor pedig személyes vallomássá tágul – filozófiája mindig költészet közeli filozófia – a vers körüli bolyongása. „A költészet építőköve a fonéma, akár a nyelvé… […] És ha olyanná lettem is, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom, ha költészet bennem nincs, semmi vagyok. A költészet vagy hangzik, vagy – nincsen.”

Ez az önmagába is kutat ásó bibliai „áradás”, a vendégszöveg egyfajta – önmagához hasonított – bekebelezése, „napsütötte” (görögség) filozófiai kiszólásokkal vegyítve (az „özön közöny”-ben is mindig több a virág, mint a nihil) nem idegen a klasszikus és modern kultúrákat táncparkettként használó szerzőtől. Duhaj, történelmi mértékkel mérve is duhaj költészete majd a Golghelóghiban, ebben a kilenc teljes estét betöltő drámában fog kiteljesedni. Hiszen a Világúton ballagó, futkosó, rohanó, a szürreális álmokat valóságnak tudó költői én – mindenkor a Sátánnal komázva – úgy lesz ítélet-végrehajtó, hogy közben szűzies tisztaságú koszorút fon maga köré. Akárcsak tulajdonosában, benne is túlteng az önimádat. Ugyancsak A költészet kiskátéjában olvasható az önbecsülésnél is becsesebb kinyilatkoztatás mint követendő életmodell: „Feltetted életed a szóra? Légy a szabadon szólás szörnyetege.”

Látjuk, nem látjuk, egy élethossziglan viselt maszkról van szó, melyet a műveltséget habzsolva tapasztott, nemegyszer kéjes vigyorral, arcára. Valósággal önmagára égette. Ha csodálkozunk átváltozásain – a Mangun, a halott című többórás rádiójátékában saját londoni stúdiójában ő és felesége, Prágai Piroska tucatnál több hangon alakította a szerepeket –, azon még inkább meg kell lepődnünk, hogy bírta cérnával a megélt és nem csupán illusztrált harlekini lét pszichológiailag aligha könnyű megpróbáltatásait. Ennek a sokfelől egybegyúrt elegynek, már ami a megszólalásokat illeti, természetesen vannak előzményei. Erre mutatott rá Gömöri György a Határológiában barangolva. „A Határ-féle műfaj-egyveleg hagyománya többé-kevésbé már a rómaiaknál, a késői császárkorban fellelhetők (Apuleiusnál), majd felbukkannak újra Rabelais és Laurence Sterne műveiben. Mindhárom író jelentős filozófiai műveltséggel, bőséges humorérzékkel és töméntelen szókinccsel rendelkezett…” (Új Látóhatár, 1975/1.)

Ebben a szavakat bakugrásra késztető mosolyban van szelídnél szelídebb és durvábbnál durvább társadalombírálat is – most csak hadd idézzem az ötvenes évek Magyarországát „simogató” sorokat: „Amióta egy hegy – egeret szült, a hegyek is közelebb érzik magukat az egerek finomultabb társadalmához” (A hegy szerelme, 1952) –, ugyanakkor, egyszerűsítsünk, a talmi megvetése mindennél nagyobb súly. Ebből a minőségeszményből következik, hogy nemcsak a „költeményes könyv” versei vannak kifaragva (némelykor kemény éllel, olykor kimódolt csellel érzékszerveinkre – szív, könnycsatorna stb. – hatva), hanem a „versek versben” rím szárnyát eleresztő, a szépségben nem annyira dúskáló líradarabja is.

Ez utóbbiak közül nem egy, akárcsak a „költeményes” ciklusban, az alaphelyzetből (regényből, egyéb szövegből) kiszakítva ugyancsak él – Férfiszárny (Csodák országa Hátsó Eurázia); Tornyok tornyok (Őrzők könyve); Yunyuri dal; Heliáne (Heliáne); Puella Pauperrima (Pepita és Pepito) –, bizonyítván az alap tartósságát, műfajokra való tekintet nélkül. Persze a Beszélő bábuk, eme zseniális abszurd nyelvhulláma más, mint az ezotéria Buddha-bölcsességű lépegetőse. Ama kürtök ebben lélekharanggá válnak. „a víz eljön és emberré akar válni / a tűz eljön és emberré akar válni / a lég eljön és emberré akar válni / az ég eljön és emberré akar válni // és az ember elmegy és vízzé tűzzé / levegővé akar válni / az ember elmegy és éggé földdé / akar válni” (Asztali ének, 1939).

A „cukrászmester” 1967-es udvarló verse, A cukrászsütemény (föntebb meggondolatlanul „hazaáruló” megjelöléssel illettem) egy lenge, ám ékszerekkel (műveltségarzenállal) díszített „nőt” vesz célba: Franciaországot. A „szeretlek Franciaország” a hömpölygő, tudatosan túlhabzóvá tett vallomásban többször ismétlődik, mert legkivált a nagyság nyűgözi le („te atléta agyvelőd”) az énekest. Kívánalma, hogy „kikeresztelkedhessék franciának” – „mennél jobban halatkozom, éltetsz / mennél jobban oltakozom égetsz” – mindent elmond a láz hőfokáról, melyre csak a testamentum hoz megnyugvást: „temessetek francia földbe”.

Két nagy, az apokalipszist velejében megforgató vers, a Koszvakarók és a Lelencek zsoltára (ez utóbbi önálló könyvként való megjelenését a cenzúra 1947-ben megakadályozta) Határ istentelen rút arcának – önmagára borította a szenvedésözönt – lenyomata. Az utóbbiban kiáltatik: „Hallottátok! Hallottátok hát a veszendő éneket, ahogy a lepratelepek énekelnek – most hát tudjátok, hogy az Isten bűntudat és a bűntudat az Isten.” Szó se róla, ez a hetyke rikkantás alapozza majd meg a Golghelóghi – idehallik a sátáni kacaj – megannyi „bűvkörét”. A világvége várásának ez a „filozófiai” lenyomata.

A Hajszálhíd karakteresen lezárt egy korszakot, és fölvillantotta a rá következő csaknem négy évtized írásművészetének – Istenem, micsoda művek születtek! – gondolati, kifejezéstani térképét. Az író, már ami a szörnyeteg garázdálkodását illeti, később sem lett szimpatikusabb. S ha koporsófedelét – kitámasztóként! – a szexuális gerjedelem tartja, úgy véli, könnyebbé válik a búcsú. Így is lett. Ám siránkoznunk fölösleges, mert gazdag életet élt. Az élete avval telt, hogy hajszálhídként a Niagara fölé kifeszítette kötelét – a londoni Stroh Schneiderben nem volt félsz, az egyensúlyozás közben sosem tartott kezében rudat –, és százszor, ezerszer átment a túlsó partra.