Őrizni és változtatni

Kodolányi Gyula új esszékötete kivételesen gazdag és szép kötet. Egyebek közt akaratlanul is bemutatja a műfaj sokszínűségét: az impresszionisztikus, már-már prózába oldott versként elemezhető jegyzetektől az emlékezéseken át a szaktudományos igényeknek is megfelelő tanulmányig terjed megszólalásának skálája. Ez a sokszínűség szorosan összefügg tematikájának összetettségével: a hangnemről, az esszé műfaj aktuálisan megszólaló változatáról a témák döntenek. Ez a sokszínűség – tán mondani sem kell – természetes egységbe olvad, aminek van egy mélyebb, műfaji, de műfajokon túli oka. A kötetet olvasva nem felejthetjük el: ezt a sokszínű gondolatiságot, szerteindázó, sokféle ismeretet, tapasztalatot fölmutató és még többet a hátterébe építő könyvet költő írta. Akinek számára a világról szerzett tudása annyit ér, amennyit önmaga megismeréséhez kínál. A Kodolányi-esszé lényegéhez tartozik ez a nemes értelemben vett költői „önzés”: a költő értekező prózája a szokásosnál személyesebb, a gondolatok koherenciáját az alkotó személyisége, a lírai én hitelfedezete is erősíti.

Ebben a személyességben találkoznak össze jegyzetek, szösszenetek, aprócska impressziók hatására induló gondolatmenetek, tanulmányok, emlékezések és tárgyuk fontossága által előhívott esszék. Akadnak köztük, amelyek születését évfordulók, felkérések, alkalmak kényszerítették ki, de minden sorukon érződik, hogy egy költő személyiségében formálódtak éveken, évtizedeken át addig, amíg megtalálták kifejezésük lehetőségeit.

Ha eltekintünk a Kodolányi Gyula életútját is nagyban meghatározó pártállami korszak külső szorításától (a tollzárat okozó cenzúra mindenütt jelenvalóságáról), a rendszerváltó korszak közéleti feladataitól, akkor is érezhetjük, milyen sok ok akadályozhatta, hogy eljuthasson a mindennapi megszólalás természetességéig. (Ha egyáltalán eljuthat idáig egy olyan alkatú alkotó, akiben még a közlésvágynál és -kényszernél is fontosabb a dolgok mélyébe hatolás igénye és a reflexivitás hajlama.)

Egy Kodolányi-írás (legyen vers vagy próza) bárhonnan indulhat. Írója életútja során fel­­halmozott élményei, ismeretei, tapasztalatai, a világról való tudása, szerteágazó kíváncsisága, érzékenysége, figyelme okán szinte bármi elindíthatja azt a tudati áramlást, hullámzást, amit kifejez. Lehet az természeti kép, egy tihanyi hajnal, egy forró nyári nap a József-hegyen, négy ajándékba kapott óriáspöfeteg (félreértések elkerülése végett: vadon nőtt gombáról van szó) ugyanúgy elvezethetik akár a végső metafizikai kérdésekhez, mint a gyerekkor emlékeihez, a világ női princípiumán való tűnődéshez vagy a szellemi élet sokféle kihívásához, az értelmiségi lét felelősségéből adódó feladatokhoz. Fölidézhet szellemi találkozásokat, amelyekről szólnia kötelesség, de elindíthatja gondolatait egy-egy aktuális évforduló, váratlanul előugró intellektuális hívószó.

Hogy világosabban lássuk e jelenség hátterét, nem árt arra is gondolnunk, hogy szellemi-irodalmi értelemben Kodolányi gondolati prózája, színpadi kísérletei, költészete meglehetősen magányos jelenség. Nem kis részben sokszínűsége, összetettsége okán. Erre ma kevésbé fogékony a világ, hiszen többnyire specialisták működtetik. Mi sem jellemzőbb, mint ami Szentágothai Jánosról, a túlzás nélkül világhírűnek mondható agykutató professzorról hangzott el születésének centenáriumán. Utólag sokan abban látták Nobel-díja elmaradásának okát, hogy Szentágothai professzor azt a még szűkebb szakmáján belüli kivételes sokoldalúsága folytán több részterületen is kiérdemelte. Ám e sokféle szakterület specialistái rendre a másiktól várták, hogy fölterjessze e kitüntetésre…

Ami azt jelenti: a szellemi többletteljesítmény gyakran nem elismerést kap, hanem hátrányt jelent. Az analógia persze mindig sántít, ám talán utal arra, hogy Kodolányi Gyula méltó elismerését mi minden akadályozhatja.

A szokásos klisékkel nehezen írható le közéleti és kultúraszervező tevékenysége és az azokban is kifejeződő gondolkodásmód, amely ugyancsak nem erőszakolható be a közkeletű ellentétpárok közé. Kodolányi értékrendjét, világképét tekintve konzervatív – de nem a ráfogások jellemezte honi értelemben, hanem a nyitottságában megmutatkozó liberalizmusával egybeérő angolszász normáknak megfelelően. Konzervatív, azaz őrző: értékek őrzője egy korban, amely akarva-akaratlan meg akarna szabadulni értékeitől, amelyek kötelezettséget jelentenek. Kodolányi értéktisztelete a hagyomány védelmének feladatára is kiterjed. Így nem a ma erősödő „neokon” eszmeiség követője. Ha nem vonzaná a klasszikus konzervativizmus, a mai „átmeneti kor” értékellenességével szembeni ellenállása is konzervatívvá tenné. Ez a szellemiség rendre felbukkan könyve eszmefuttatásaiban: a sokszor egyenesen programszerű értékrombolást tartja korunk legriasztóbb szellemi jelenségének. A „hagyomány megrendült”, „érvényét vesztette a hagyomány egész értelmiségi szubkultúrák és esztétikák számára – amelyek éppen vele szemben igyekeznek megalkotni magukat” – írja. Szabó Zoltánról fontosnak tartja elmondani, hogy a „klasszikus hagyomány rendíthetetlen kövein üldögélve” figyeli korát, korunkat. Kodolányi Jánosról, Szabados Györgyről és másokról adott portréit az köti össze, hogy mindannyiukban az értékőrzőt, a hagyománygazdagság folytatóját mutatja be. Ugyanúgy, ahogyan Mádl Ferencről adott kivételesen pontos és szeretetteljes portréjában is meghatározó az a gondolat, hogy a jogtudós-elnök „a műveltség hosszú személyes zarándoklatán keresztül eljutott addig a pontig, hogy felismerje, a legnagyobb tudás az egyszerűség”. Mélyen jellemző tehát, hogy a könyv utolsó soraiban még egyszer összefoglalja: „Számomra a hagyomány nagyon fontos lett. A hagyományt úgy fogalmazom meg, hogy változás az állandóságban, állandóság a változásban. […] És lehetséges, hogy a ’70-es években fontosabb volt számomra a változás az állandóságban. Most pedig fontosabb az állandóság a változásban.” Talán nem fölösleges külön nyomatékosítani: mind a változás, mind az állandóság az értékek világára értendő.

Ez az értékőrző elkötelezettség sokszínű, és mintaszerűen nyitott. A hagyomány Kodolányi számára nem múzeumi holt anyag, hanem folyamatosan megújítandó eleven valóság. Mint egy megörökölt kert, amelynek bokrai, fái, virág- és zöldségágyai megsemmisülnek, ha tulajdonosa csak őrizni, és nem művelni akarja őket. Ez a gondolkodásmód jellemzi a már említett portréit, amelyek nemcsak tárgyszerűek, hitelesek, hanem az alkotói reflexió (ha úgy tetszik: alanyi líraiság), a továbbgondolás, az új összefüggésekbe helyezés, az értelmezés szándéka dolgozik bennük. Ez hatja át személyes hangú, ám filológiailag is figyelemre méltó tényeket idéző Kodolányi János-portréját vagy éppen azt az emlékezést, amelyből feltárul Bibó István és a kiváló angol szociológiaprofesszor, Bernard Crick találkozásának története. E találkozás megszervezésében Kodolányi Gyulának kiemelkedően fontos szerepe volt, és eredménye egy tekintélyes, bár „áttörést nem hozó” angol nyelvű Bibó-válogatás lett.

Ez a történet a maga gazdagon rétegzett elmondásával árnyaltan jellemzi Kodolányi szemé­lyiségét. Helyzetéből adódó (családi háttere révén közel áll Bibóhoz, egyúttal a nyugati kezdeményezések elgondolói számára is tökéletesen megbízható) kivételes lehetőségei kivételes kötelezettségekkel és felelősségérzettel társulnak. Talán nem túlzás azt mondani, hogy Kodolányi volt az egyetlen, aki ezt a találkozást létrehozhatta – és meg is tette. Okosan, felelősen, sikeresen. Nem önmagáért, hanem a szellem, a nemzet, Európa szolgálatában. Munkálkodása legfőbb jutalma abban állt, hogy munkálkodhatott. Amikor a történetet elbeszéli, akkor nemcsak a történelem részeseként és tanújaként szólal meg, hanem írói portrét vázol Bibóról, értékes adalékokat kínál a magyar–angol kapcsolatokról, bemutatja a hazai olvasónak Crick professzort (aki saját pénzével is hozzá­járult a Bibó-kötet kiadásához), egyúttal tájékoztat a kötet recepciójáról. Sokban hasonlít ez az írás ahhoz, amelyben Csoóri Sándor 80. születésnapját köszönti. Ugyanilyen polifóniával megszólalva számol be arról az akcióról, mely során a nem pusztán általában a Ceauşescu-rendszerrel, hanem magával a „conducatorral” szembeforduló Király Károly memorandumát, dokumentumait Csoóri segítségével sikeresen eljuttatták a nyugati sajtóhoz.

Mit jelentett ez? Azt, hogy lehetett a haza a magasban, de az érte való szolgálatot azon a földön kellett teljesíteni, amelyen jártunk. Kodolányi Gyula, ahogyan oly sokan, nevesek és névtelenek, pontosan érezte ezt. Az értékek nemzetét és az értékek Magyarországát vallotta magáénak. Ez a haza a lelkekben sohasem szakadt részekre. Kodolányi ma is a zsigereiben őrzi a valahai Magyarország teljességét, de annak fizikai romlása miatti személyes és intellektuális fájdalmát nem váltja aprópénzre. Azt gondolja, hogy az igazi haza mindig a magasban, a szellem magasában van. Nem az a „nagymagyar”, akiben a leghangosabban zúgnak és zengenek az elveszett területek miatti fájdalom sirámai, hanem aki megőrzi az egységes hazában való gondolkodás képességét, egyben tartja szellemi értékeit – ahogyan azt Babits és oly sokan mások tették.

Nem kell mondani: Kodolányi Gyulának is nagyon fáj a lassanként évszázados nemzetdarabolás. De nem fáj kevésbé a magyarság szellemi örökségének mindennapos mai „Trianonja”, amikor klasszikusaink életművét a felejtés darabolja, és a semmi asszimilálja. E folyamatban nem egy állam semmisül meg, hanem a szellemi haza, a nemzet lényegét, kohézióját kifejező értékek pusztulnak – a szemünk láttára és csöndes kétségbeesésünk közepette. Kodolányi hangot ad a felejtés és pusztulás „kultúrájával” való szembenállásának. Eközben elfogadja a minden élő kultúra részeként az új kezdeményezéseknek, új értékeknek helyet adó organikus felejtés lehetőségét mint azt a képességet, amely nélkül kreativitás sem volna, és nem nyílna lehetőség a megújulásra. De más a teremtő felejtés, aminek során új értékek születnek, és más az, ami maga a sír, „hol nemzet süllyed el”.

Talán éppen itt kell megemlíteni, hogy napjaink értékvesztését látva Kodolányi nem éri be az általános kultúrpesszimizmus jegyében megeresztett néhány kritikai megjegyzéssel. Követke­zetesen igyekszik e változások mélyebb magyarázatát adni. Bármilyen lesújtó, amit lát, mégis valamiféle reménységet érezhetünk abban, ahogyan a jelenség együttes okát keresi. Ha van ok, van magyarázat; ha van jó diagnózis, akkor nem pusztán a végzettel kell dacolni, hanem tere nyílik a gyógyítás-gyógyulás, a felépülés folyamatának.

Különös módon ez a reménység fedezhető fel abban, ahogy írásainak felhangjai is összecsengnek. Így értelmezi például azt a jobbára csak a hagyományos értékek rombolásában megjelenő, a közpolitika kultúrharcában kifejeződő, helytelenül, de széleskörűen elfogadottan posztmodernizmusnak nevezett jelenséget, amely a magyar irodalmi életet a rendszerváltó fordulatot követően újraszerkesztette. Nem valamiféle nemzetellenes összeesküvést lát ebben, hanem nagy szellemi folyamatok leágazását. Ahogy mondja, benne is munkált a „posztmodern érzékenység”, amikor a „lázadásoknak erkölcse volt”, amikor az akkori modernizmus „ablakokat nyitott”, amikor egy nagyon keményen képviselt, monolitikus esztétikai (és ezzel együtt társadalmi) rend korlátait feszegette. De, ahogyan írja, „nem az a fontos, hogy én avantgárd vagy posztmodern vagyok-e”, hanem az, hogy ami létrejön „ezekben a korszakokban, az maradandó-e, vagy nem”.

De túl világnézeti, esztétikai, ízlésbeli, a szellemi és közéleti erkölcs szempontjain, a „paradigmaváltás” problémáját egy sajátos, közvetlenül talán véletlenszerű, de mégis sok évszázados eszmetörténeti folyamatokhoz is köthető összefüggésben értelmezi. Úgy látja, hogy sok évtizedes kihagyás után a magyar irodalomban, szellemi életben ismét szerepet kaptak a mindig oly fontos német hatások. Kodolányi a kialakuló ízlésdiktatúrában ezek megerősödött szerepére utal. Ebben látja a mai magyar színház és a közönség közti szakadék kialakulásának okát („a német hiper­realizmus és neoexpresszionizmus gigászi dömpere gázolta le a magyar színházat, valamikor a nyolcvanas évek közepén, olyan ízlésfordulatot kezdeményezve, amit máig nem tud, nem is fog a magyar közönség bevenni”), de értelmezni próbálja ezt a hatást az éppen a német közönség körében különösen elismert Déry Tibor amerikai sikereinek és a honi kánonban való térvesztésének kontrasztján tűnődve is. Úgy látja, hogy ez a napjainkban is igen erős, bár sokak által pontosan nem is ismert német hatás a nyolcvanas évek közepén jelent meg. Ahogyan írja, „a pillanat esztétikai hangadói, mint Balassa Péter, német mintákat követtek, a német romantika és expresszionizmus lett az iránytűjük”. (Említhette volna persze Kulcsár Szabó Ernő nevét is.) Ezt, a közhelyes ősi szembenállás helyett, azért érzi problematikusnak, mert szerinte a magyar irodalmi ízlés hagyományosan „inkább a plasztikusabb, mértékletesebb francia, olasz, angol ízléshez húzott”. Így e felvetéssel a mai irodalmi megosztottság mélyszerkezetének vizsgálatában mindenki másétól eltérő értelmezést kínál, ami a szellemi frakcióharcok történetének szempontjából is figyelemre méltó. (Csak reménykedhetünk abban, hogy ezt a megalapozott ötletét részletesen is kidolgozza.)

Prózai kötetről lévén szó, közvetve érzékelhetjük, hogy mit jelent az alkotó számára, amikor poétikáját nemcsak elméletben fogalmazza meg, hanem kipróbálja gyakorló költőként is. Ez a tágabb értelemben kortárs nyugati (és nem csak nyugati) költészeten csiszolt poétika elkötelezetten modern. Olyan nyitottsággal, ami messze túlmutatat a hazai (mindig csak „úgynevezett”!) posztmodernség nem annyira művészi, mint inkább kultúrharcos esztétikáján. Az esszékben is kamatozik az így formálódott szemléleti tágasság, ami azonban a túlságosan élesen tagolt, sokszor programszerűen szűkített irodalmi közegünkben önmagában is elegendő az elmagányosodáshoz.

Mint említettem, Kodolányi Gyula meglehetősen magányos szellemi jelenség. Értékkonzervatív gondolkodónak költőként túl modern; a nemzeti elkötelezettségről uralkodó szokványos elképzelések számára egyetemes kitekintése egyenesen kozmopolitizmus. A szellemi polgárháborús logika nem szereti a gondolkodás ilyesféle szabadságát. Pedig a Kodolányi-esszéknek lényegi vonása a frontokfelettiség. Csak így fér el bennük az az egyszerre személyes és szellemi háttér, ami amilyen sokat ad neki, olyan teher is. Mondjuk ki: megkerülhetetlen következményekkel jár, ha valaki Ko­do­lányi János és Illyés Gyula közvetlen közeléből adja fejét az irodalom művelésére. Ott van ez fogadtatásában, de ott van a gondolkodásában is. Egy hangsúlyozottan eredeti látásmódú költőt ugyanis aligha lehet súlyosabban bántani, mint azzal, hogy mások teljesítményével próbálják meghatározni. Kodolányinak így nemcsak a magyar értelmiségi természetes szabadságharcát kellett megvívnia, hanem máig harcolni kényszerül azért is, hogy a 20. század egyik legnagyobb írójának unokaöccseként és a 20. század egyik legnagyobb költőjének vejeként saját jogán becsüljék meg.

Lehet ugyanis akármilyen független, olyan személyes és szellemi kapcsolatrendszerbe illeszkedik, ami fogadtatását, különösen a sorsdöntő pályakezdés idején, alapvetően befolyásolja. A legfontosabb következmény, hogy amennyiben nem fordul szembe természetes mestereivel, ha úgy tetszik: nem árulja el őket, akkor szükségszerűen „népi” lesz. Természetesen annak ellenére, hogy ez a kategória éppen legkiemelkedőbb alkotóink munkásságát tekintve igazából értelmezhetetlen. (Gondoljunk arra, hogy ide tartoztak valaha olyan karakteresen nyugatos – sőt Nyugatos! –, alkotók, mint Szabó Lőrinc vagy Cs. Szabó László, avagy nemzedéktársai közül a kortárs világirodalomban talán legtájékozottabb Németh László.)

Kodolányi Gyula különös bravúrt hajt végre. Nem lesz hűtlen a nagy példákhoz – de nem lesz semmiben sem az epigonjuk. Egy pillanatig nem tagadja meg azt, amit akár közvetlenül, akár közvetve kapott tőlük. Él azzal a kivételes lehetőséggel, hogy olyan kapcsolatrendszerbe került, amely ma már a magyar művelődéstörténet része. Ebben a közegben nap mint nap érezhette a legnagyobbak kézmelegét. Olyan szellemi világban élhetett, amely kiragadta a közvetlen politikai-ideológiai környezet szorításából. Társasága így személyében is összekötötte a legnemesebb magyar hagyományokkal. Mindazzal, ami a hatályos kultúr- és egyéb politika szemében a legfőbb fenyegetésnek számított, és ami nemzedékek számára csak kivételes nehézségek vagy szerencse által volt elérhető. Kodolányi Gyula olyan egyetemre is járt, ahol nem az ELTE tanárai tanítottak, hanem Bibó István, Szabó Zoltán, Cs. Szabó László vagy Szent-Iványi Domokos. És persze a sok-sok olvasó ismerősének mondható, de mégis rejtekező Kodolányi János és Illyés Gyula.

Kodolányi Gyula máig pontosan tudja, mit köszönhet életútja nem szokványos alakulásának. A maga szellemi módján meg is köszöni: azzal, hogy a mesterekhez hűen lesz szuverén. Ezért mond köszönetet Kodolányi Jánosnak, aki saját tehetségének megismerésére, vállalására ösztönözte (megfosztva ezzel egy ígéretes fiatal pályatárstól a magyar mérnöki kart). Nem titkolja, milyen sokat jelentett gondolkodása alakulásában az, hogy a pártállami körülmények közt Illyés Gyula (nagyon viszonylagos) védettsége rá is kiterjedt. Élt ezzel a lehetőséggel, de arra használta, hogy eljusson önmagához. Erre terelték a magyar irodalom kiválóságaival való találkozások. (Így például Németh Lászlóval vagy Jékely Zoltánnal, akitől első angol Shakespeare-kötetét kapta, és akinek mostanság Shakespeare-szonettekkel törleszti tartozását.) De jó sorsa úgy hozta, hogy a későbbiekben, egyre inkább saját jogon, a számára oly kedves amerikai, angol és más kortársakkal is kapcsolatba kerüljön: olyanokkal, mint Ted Hughes vagy éppen Salman Rushdie.

E sorsszerű adományokért Kodolányi Gyula sokszor alkotói munkásságát akadályozó közéleti feladatok vállalásával fizetett. Nem hátrált meg e feladatok elől: bármennyire más költői elveket követett is, mint Illyés, ő is el tudta fogadni a „legyen a költő hasznos akarat” parancsát. Esszéi azt mutatják, hogy az irodalmi szempontból talán elfecséreltnek tűnő évek mégsem voltak haszontalanok.

Sokfelé elkerült, sokféle feladattal kellett megküzdenie. Eközben nagyon sok ismeretre és ismerősre talált, kivételesen sok új, pusztán az irodalomtól nem várható impulzust kapott. Antall József külpolitikai tanácsadója volt, bábáskodott a Duna Televízió megszületésénél, sokféle metszetből láthatta az egyetemes és a magyar kultúra folyamatait. Közéleti szerepvállalásaitól még szélesebbé vált látóköre, ahogyan kivételes lehetőséget kínált neki amerikai vendégtanársága (legutóbb Atlantában, az Emory Egyetemen tanított amerikai hallgatókat Közép-Európa, vagyis a magyar érdekű Európa ismeretére). Messziről sok minden tisztábban, valós arányait mutatva látszik. Nemcsak a történelemben, irodalomban, hanem apróságokban is: többet mutat annak a Balaton, aki látta az óceánt is.

Kodolányi Gyulát kivételesen gazdag háttértudáshoz segítette sorsa és tehetsége. Nem csoda hát, ha oly sok mindenre fogékony. Ez az összetettség ott van személyes kapcsolataiban, a magyar és egyetemes történelemhez, sokféle kultúrához való viszonyában, térben és időben egyetemes látásmódjában, és sokféle működési területen, szellemi, közéleti tevékenységben fejeződik ki. Megkockáztatnám: a mai magyar szellemi életben nagyon kevesen vetekedhetnek vele ebben.

Ennek a gazdagságnak vannak hátrányai is. Az például, hogy a kritika nem tudja követni, közhasználatú fogalmi rendszerében nem fér el ez a sokszínűség, az életmű nem fér be kliséi közé. Nincsenek, mert nem lehetnek hozzá kategóriái. Ezért Kodolányi recepciója nem ér föl teljesítményéhez – ami sok szempontból elmagányosította, és máig akadályozza még teljesebbé válását. Örvendetes, hogy az utóbbi évtizedben sorra jelennek meg kitűnő kötetei, hogy ezek megszülettek, és életműve folyamatosan gyarapodva egyre jelentősebbé válik. Láthatóan az összegezés korszakát éli, és ez bizonyára elégtétel magányosságáért. Ez a kötete is elmélyült olvasást kíván, egyúttal a korábbi művek újraolvasását sürgeti. Ennél több jót pedig aligha lehet mondani egy újonnan megjelent könyvről. (Nap, 2012)