Kelemen Erzsébet: Getszemáni magány

Kétnyelvű könyvről van szó, a Teleki Pálról írt drámát lengyel jó barátaink anyanyelvükön is olvashatják, Nagyné Szalek Éva fordításában. Szép gesztus, méltó ajánlás azok felé, akik mellettünk álltak mindig. Köztudott, hogy maga Teleki is megkülönböztetett módon szerette a lengyeleket.

Ez a kötet a 2003-as kiadás átdolgozott, bővített változata. A legjelentősebb betoldás, új rész Teleki Pál segítő gesztusáról, a lengyel–magyar kapcsolatról szól. Ez a 136–140. oldalon található (és Máriának, Teleki lányának a belépéséig tart).

Úgy született meg a lengyel fordítás, hogy amikor a lengyel nép körében ma is nagy megbecsülésnek örvendő Teleki Pál szobra körül botrány volt 2003-ban Budapesten, a lengyelek üzentek: ha a magyar népnek nem kell Teleki szobra, ők nagyon szívesen elviszik, és felállítják hazájukban.

A dráma 1941. április másodikát, a tragikus sorsú miniszterelnök életének utolsó napját írja le. Ez Teleki Pál miniszterelnöksége 1939 és ’41 közötti, második kabinetjének idejére esik. Az írónő azonban nemcsak a szóban forgó nap eseményeit, vívódásait foglalja össze a színdarab plasztikusan kitágított keretei között, hanem frappáns időutazásra hívja olvasóit. Fölvillannak a jövő képei, a következmények és a fordulatok. Ugyanakkor az idődimenziók és idősíkok egymásba csúsztatásával lehetőséget talált a múlt képeinek beemelésére.

Kelemen Erzsébet életművében vissza-visszatérő motívum a getszemáni magány. Az a pillanat, amely voltaképp az örökkévalóság egybefoglalásaként az egész történelem tömörített ikonja, és amelynek messze sugárzó és nagy horderejű eseménye, hogy Jézus Krisztus vért verejtékezve éli meg a megváltás előtti kárhoztatás emberfeletti kínjait, hogy ezzel engesztelést szerezzen a mi bűneinkért. Kifizesse az adósságot, amit mi, emberek felhalmoztunk az idők során Istennel szemben. Erre az összesűrűsödött idő-pontra utal a szerző Teleki vívódása kapcsán. Természetesen Teleki nem képes túllépni a dilemmán, amely foglyul ejti, ugyanakkor a Messiásra történő utalás arra emlékeztet, hogy a történések a természetes megoldásokon (vagy feloldhatatlan megkötöttségeken) túlra, a természetfeletti régiók szférái felé mutatnak.

Kelemen Erzsébet nagy feladatra vállalkozik. Megeleveníti Teleki konfliktusait s Magyarország politikai hányódását-vergődését a háborúba „esés” pillanata előtt. Ezt az időszakot „modellezi” le egyetlen napban a szerző, összesűríti az eseményeket találékony módszerrel, kitűnő párbeszédek és hiteles jelenetezés közepette.

Mindvégig gördülékenyen és adekvát írói módszerrel tükrözteti a történelem „útvesztő” jellegét, ahonnan csak egy nagy ugrás vagy valami természetfeletti bölcsesség tudná kimenteni az országot. Emberi tudat, szándék nem. Ezért marad kikerülhetetlen, utolsó lehetőségnek a sajnálatos végzet útja.

Az írónő azért adott a történelmi drámának újszövetségi ihletettségű címet, mert jelezni kívánta az isteni társtalanság és magány mérhetetlen súlyát. Megrendítő, ahogy ábrázolja a miniszterelnök utolsó napjainak belső, lelki küzdelmét. Teleki Pál tudja, hogy csak rajta múlik, kimenti-e Magyarországot a II. világháború poklából, így feláldozva kivételes, tudósi karrierjét, vagy hagyja a maguk útján történni a dolgokat. Megkísérli ugyan a lehetetlent, de kudarcot vall. Az öngyilkosság ténye korántsem egyértelmű, ezt is kitűnően érzékelteti a dráma. Csak közvetett bizonyítékok vannak erre nézve.

A szerző nagyon hitelesen láttatja az utolsó nap eseményeit, bár a történészek számára ez okozza a legnagyobb fejtörést: mi történt az utolsó napon? A dráma „forgatókönyve” tehát egy a lehetséges variációk közül. Az irodalmi fantáziának szabad, amit a történettudósoknak nem. Eljátszani a gondolattal: mi lenne, ha? De Kelemen Erzsébet ízlésesen, a tűréshatárokon belül marad, amikor a költői képzeletet szárnyalni engedi. Patikamérlegen, épp a megfelelő mértékben adagolja az ihletettséget a tényekhez, a tudott eseményekhez.

A jól kidolgozott dramaturgiai és lélektani ráérzéssel megalkotott „elbeszélés” hihető narratívát teremt. Sok mindent megmagyaráz, ami eddig rejtettnek tűnt. Teleki fokozatosan marad magára problémáival, és fokozatosan válik egyre kitaszítottabbá. A mű egyik nagy érdeme a történeti hűség, nem mond ellen a legújabb tudományos tényeknek, összhangban van az aktuális kutatásokkal. Nem köteleződik el semmilyen előfeltevésnek, nyitva hagy, elgondolkodtat.

A miniszterelnök emberi nagyságának az öngyilkosság ad nyomatékot. Sajnos. Lehetett volna más megoldás? Lehetett volna szebb, értelmesebb, esetleg a magyar nép számára optimális megoldással végződő utat találni? Költői kérdések, a problémahalmaz átok alatt sínylődött. Teleki nem akart lemondani a Délvidékről. Ezért igyekezett meggátolni a németekhez való igazodást. De tisztában volt az erőviszonyokkal és a várható következményekkel. Így válhatott minden idők egyik legnagyobb magyar egyénisége a helytállás, a tisztesség, a becsület és a szeretet példájává.

A Teleki Pált bemutató könyvek sorában ez a színmű rendkívüli sokoldalúsága révén emelkedik a többi fölé. Olyan kérdéseket fogalmaz meg, hogy mit jelent teljes felelősségünk tudatában egy nemzet érdekében/nevében dönteni, ami hatalmas súly. Csak nagyon nagy léptékű, óriási emberi képességekkel rendelkező személyeknek való ügy ez, amelyre ki tudja, ki lett volna ennél alkalmasabb. Teleki megtette, amit tehetett.

„Kint lépések zaja. Teleki kissé imbolyogva visszalép a dolgozó-asztalához. Kezébe veszi a revolvert. Az ajtó felé néz, s elfújja a gyertyát. Sötétség, csend. Majd pisztolylövés hangja.” Így ér véget a darab, nemzeti identitásunk egyik legnagyobb dilemmája záródik be. De a ravaszt meghúzó személye korántsem egyértelmű állításként fogalmazódik meg sem itt, sem másutt. A sötétség leple alatt bármi megeshet.

Nagy műgonddal és alapos felkészültséggel megírt darab ez, benne van a szív, a lélek és a felelősség terhe. Az az iszonyú súly, ami magával rántott egy jó szándékú, nagy formátumú embert. Minden szempontból figyelemre méltó, a magyar értelmiség számára olvasásra ajánlott, erősen inspirált drámáról van szó, ami szerves részévé válik majd történelmi tudásunknak ugyanúgy, mint az irodalmi tradíciónak. (Hungarovox, 2013)